Szolláth Dá­vid: A ska­tu­lya, amely­be ma es­ti ven­dé­gün­ket ten­ni szo­kás, a nyu­ga­ti ma­gyar író ska­tu­lyá­ja, Kemenes Géfin Lász­ló vic­ces rö­vi­dí­té­sét fel­idéz­ve, ő egy „nyumír”. Karátson End­re 1956-ban hagy­ta el az or­szá­got, mi­u­tán az Ide­gen Nyel­vek Fő­is­ko­lá­ján tol­má­csi dip­lo­mát szer­zett, pá­lyá­ja ez­után Fran­cia­or­szág­ban bon­ta­ko­zott ki. Erős kez­dő­lö­kést je­len­tett, hogy – a min­den elit­kép­ző in­téz­mény egyik ős­min­tá­já­nak szá­mí­tó fran­cia csúcs­kol­lé­gi­um­ban – az École Normale Superieure-ön ta­nult és a Sor­bonne­-on dok­to­rált, még­hoz­zá oly nagy si­ker­rel, hogy a Nyu­gat fran­ci­ás szim­bo­liz­mu­sá­ról szó­ló ös­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tör­té­ne­ti mun­ká­ját a pá­ri­zsi egye­te­mi ki­adó, a P. U. F. ad­ta ki 1969-ben, a könyv az­óta is igen ma­gas tu­do­má­nyos ár­fo­lya­mon jegy­zett mű. Az ek­kor in­dult pá­lya vol­ta­képp ket­tős pá­lya: az egyi­ken Karátson End­re, a ma­gyar író ha­ladt, a má­si­kon André Karátson, a fran­cia komparatista iro­da­lom­tör­té­nész-pro­fes­­szor. A tu­do­má­nyos kar­ri­er Clermont-Ferrand-ban foly­ta­tó­dott, majd több év­ti­ze­den ke­resz­tül a lille-i egye­te­men ok­ta­tott Karátson, on­nan is ment nyug­díj­ba. Az írói pá­lya egy el­be­szé­lés­kö­tet­tel kez­dő­dött, ame­lyet bi­zo­nyos Szé­kely Bol­di­zsár­ral kö­zö­sen je­gyez, aki­ről a ké­sőb­bi­ek­ben, re­mé­lem, majd me­sél. A könyv­nek Lel­ki­gya­kor­lat a cí­me, és a pá­ri­zsi Ma­gyar Mű­hely ad­ta ki 1967-ben. Ez ma már ne­he­zen hoz­zá­fér­he­tő kö­tet, mo­so­lyog­tam ma­gam­ban, ami­kor ész­re­vet­tem, hogy ugyan­ab­ból az Eöt­vös könyv­tár­ból szár­ma­zó de­di­kált pél­dány­ból dol­go­zom, mint amit Ke­le­véz Ág­nes hasz­nált, ami­kor 1992-ben ké­szí­tet­te ve­led a két év­vel ké­sőbb a Je­len­kor­ban meg­je­lent nagy, két­ré­szes in­ter­jút – a kö­tet már ak­kor is rit­ka­ság­nak szá­mí­tott. Az el­be­szé­lés­kö­te­tek és az iro­da­lom­tör­té­ne­ti ta­nul­má­nyok is sor­ra je­len­tek meg, de – rö­vid­re fog­va a be­ve­ze­tőt – csak egy könyv­re tér­nék ki. Ez a Bel­ső ti­la­lom­fák cí­mű több­szer­zős ta­nul­mány­kö­tet, amely egy ál­ta­lad szer­ve­zett, az ön­cen­zú­rá­ról szó­ló 1982-es ta­nács­ko­zás anya­gát tar­tal­maz­za. A ta­nács­ko­zás a hol­lan­di­ai Mi­kes Ke­le­men Kör­ben – min­den bi­zon­­nyal leg­fon­to­sabb szel­le­mi mű­he­lyed­ben – zaj­lott le, és rop­pant nagy je­len­tő­sé­gű kon­fe­ren­cia volt a ma­gyar iro­dal­mi emig­rá­ció éle­té­ben, ami­ről so­kat írsz a Re­túr­jegy­ben.

      Ami­kor be­kö­szön­tött sza­bad­sá­gunk ko­ra, sor­ra je­len­tek meg Ma­gyar­or­szá­gon is kö­te­te­id, elő­ször a nem­rég el­hunyt De­ák Lász­ló Orp­he­usz Ki­adó­já­ban az Át­vitt ér­te­lem­ben, amely af­fé­le hi­ány­pót­ló­nak ké­szült, hi­szen két ko­ráb­bi kö­te­ted anya­gát tar­tal­maz­za ki­egé­szít­ve az Átírások című kötet anyagával. Ez a no­vel­lis­ta Karátson End­ré­ről nyúj­tott va­la­me­lyest át­fo­gó ké­pet, a nem sok­kal ez­után, 1994-ben meg­je­lent Baude­laire aján­dé­ka pe­dig az es­­szé­is­tát, iro­da­lom­tör­té­nészt mu­tat­ta be az itt­ho­ni ol­va­sók­nak. Én, a ké­sőn ér­ke­zett, ek­kor is­mer­tem meg Karátson End­re ne­vét, az­az az iro­da­lom­tör­té­nés­­szel ta­lál­koz­tam elő­ször, és rop­pant iz­gal­mas volt szá­mom­ra – ak­ko­ri egye­te­mis­ta­ként – az iro­dal­mi tá­jé­ko­zó­dás­nak, a mo­der­nis­ta íz­lés­nek a könyv­ben mu­tat­ko­zó kons­tel­lá­ci­ó­ja. A leg­egy­sze­rűbb fel­ol­vas­ni a kö­tet cím­lap­já­ra ki­írt ne­ve­ket, hogy lás­suk, kik­ről szól­nak a (nagy­részt fran­ci­á­ból for­dí­tott) ta­nul­má­nyok: Ady, Kosz­to­lá­nyi, Kaf­ka, Gombrowicz, Poe, Robbe-Grillet, Beckett, Nabokov, Mé­szöly, Es­ter­házy, Borges.

      A Baude­laire aján­dé­ka már nem az Orp­he­usz, ha­nem a Je­len­kor Ki­adó köny­ve volt, és ez­után is itt, Pé­csett je­len­tek meg no­vel­lás­kö­te­te­id egy év­ti­ze­den ke­resz­tül. A Lé­lek­ván­dor­lás, az In vitro, az El­ső sze­mély­ben, vé­gül pe­dig az Ott­ho­nok cí­mű me­mo­á­rod két kö­te­te 2006-ban, ame­lyek a most tár­gya­lan­dó Re­túr­jegy előz­mény­kö­te­tei.

      A Re­túr­je­gyet be­szél­ge­tő­tár­sunk, Szil­ágyi Zsó­fia kri­ti­kus, iro­da­lom­tör­té­nész szer­kesz­tet­te, ő az, aki a szer­ző után „hi­va­tal­ból” a leg­job­ban is­me­ri a köny­vet, ko­ráb­ban pe­dig az Ott­ho­nok­ról írt kri­ti­kát.

      Az el­ső kér­dé­sem mind­ket­tő­tök­höz szól, és a há­rom me­mo­árkö­tet vi­szo­nyá­ra vo­nat­ko­zik: a Re­túr­jegy nem egy­sze­rű­en az Ott­ho­nok har­ma­dik kö­te­te, no­ha az ott meg­kez­dett vis­­sza­em­lé­ke­zé­sek el­ej­tett fo­na­lát ve­szed fel ben­ne új­ra. Ám idő­köz­ben nem­csak a cím, ha­nem a mű bel­ső szer­ke­ze­te is meg­vál­to­zott, hi­szen itt vé­gig di­a­ló­gus-for­mát hasz­nálsz, to­váb­bá el­telt köz­ben öt év, nem utol­só­sor­ban pe­dig ki­adót is vál­tot­tál: a Re­túr­je­gyet már a Kalligram hoz­ta ki.

      Karátson End­re: Na­gyon kö­szö­nöm az ala­pos be­ve­ze­tőt, azon gon­dol­koz­tam köz­ben, hogy men­­nyit ku­liz­tam én éle­tem­ben. És meg­il­le­tőd­ve ve­szem szem­ügy­re ezt a ter­met, mert most ve­szem ész­re, hogy én eb­ben a te­rem­ben már egy­szer vol­tam, 1988-ban a Je­len­kor ak­ko­ri szer­kesz­tő­sé­gé­vel, Csor­dás Gá­bor meg­hí­vá­sá­ra, aki ugyan nem jött el, de meg­hí­vott. Ak­kor en­nek a tö­meg­nek a fe­le ül­dö­gélt itt, úgy­hogy van fejlődés.¹

      Ami a köny­vet il­le­ti, tu­laj­don­kép­pen ezt így ter­vez­tem. Ön­élet­raj­zot, em­lék­ira­tot nem akar­tam ír­ni, nem tar­tot­tam a sze­mé­lye­met elég fon­tos­nak. De tör­tént va­la­mi, meg­halt a fe­le­sé­gem. Pró­bál­tam va­la­hogy a gyász­ból ki­evic­kél­ni, és nem­igen kí­nál­ko­zott más, mint az ön­élet­írás, és aho­gyan az el­ső fe­je­ze­tet meg­ír­tam – az ő ha­lá­lát és te­me­té­sét – utá­na ar­ra gon­dol­tam, hogy ren­ge­teg gyász volt már az éle­tem­ben, fő­ként ma­gán­gyá­szok, de volt kö­zös­sé­gi gyász is. Öt­ven­hat le­ve­ré­sét kö­zös­sé­gi gyász­ként fog­tam fel, nem­csak én, ha­nem az or­szág­nak mond­juk két­har­mad ré­sze leg­alább. El­kezd­tem hát fel­so­rol­ni mind­eze­ket a gyá­szo­kat, ami­ket az éle­tem so­rán át­él­tem, me­di­tál­tam a sí­rá­son, a gyász kü­lön­fé­le ér­zés­sík­ja­in, ezek gyógy­ke­ze­lé­sén és a tár­sa­dal­mi vo­nat­ko­zá­sa­in. Ki­ala­kult egy há­rom­kö­te­tes terv. Az el­ső­ben egy gyász­sort és egy ér­ze­lem­vi­lá­got akar­tam ki­bon­ta­koz­tat­ni. Vol­tak az emig­rá­ci­ó­ban olyan in­tel­lek­tu­á­lis cso­por­tok, ame­lyek­be el­jár­tam, ahol vol­tak ba­rá­ta­im, és kö­zü­lük is meg­hal­tak már egy­pá­ran, te­hát saj­nos volt anya­gom a sze­mé­lyes gyász kö­zös­sé­gi ki­tá­gí­tá­sá­ra.

      A má­so­dik kö­tet, úgy ter­vez­tem, le­gyen a há­zas­sá­gom tör­té­ne­te: elég vi­ha­ros há­zas­ság volt, egy­szer el is vál­tunk, az­tán új­ra el­vet­tem őt, te­hát volt mit me­sél­ni. A há­zas­sá­gon kí­vül, a gyá­szo­kon kí­vül mind­eh­hez hoz­zá­adó­dott az a sa­já­tos él­mény, hogy el­ke­rül­tem egy ide­gen, új vi­lág­ba, amely­nek ugyan ad­dig­ra már ta­nul­má­nyoz­tam a nyel­vét, de egyet­len­egy kép­vi­se­lő­jé­vel sem ta­lál­koz­hat­tam ak­kor még. 1951 és 1954 kö­zött az Ide­gen Nyel­vek Fő­is­ko­lá­ján ma­gyar ta­ná­rok ta­ní­tot­ták a fran­cia nyel­vet, jó pe­da­gó­gu­sok vol­tak, de ak­kor egész egy­sze­rű­en nem en­ged­tek sen­kit a hall­ga­tók kö­zül élő fran­cia kö­ze­lé­be. Csak a L’Humanitét és a Lettres Françaises-t² le­he­tett ol­vas­ni, és vol­tak olyan ma­gya­rok, akik ko­ráb­ban Fran­cia­or­szág­ban él­tek, az el­len­ál­lás­ban is részt vet­tek, de szü­le­tett fran­cia nem volt. Ami­kor az­tán ki­ju­tot­tam, elő­ször egy olyan ka­szár­nyá­ba ke­rül­tem, ahol több száz ma­gyar me­ne­kült­nek kel­lett tol­má­csol­nom. Én tud­tam őket for­dí­ta­ni, de amit a fran­ci­ák vá­la­szol­tak, azt már nem na­gyon ér­tet­tem, mi­vel a fran­ci­át Gyergyai Al­bert so­mo­gyi ak­cen­tu­sá­ban sa­já­tí­tot­tam el. Kel­lett pár hó­nap, amíg hoz­zá­szo­kott a fü­lem a va­ló­di fran­ci­á­hoz. Er­ről szólt vol­na a má­so­dik kö­tet: a há­zas­sá­gom­ról, az egye­te­mi vi­lág­ról, a Sor­bonne­-ról, ’68-ról, az át­élt, meg­is­mert fran­cia vi­lág nem egy­szer iro­ni­kus be­mu­ta­tá­sá­nak ke­re­té­ben.

      Az el­ső kö­tetben te­hát az én és az ér­ze­lem­vi­lág bon­ta­ko­zik ki, a má­so­dik kö­tet az én, a há­zas­ság és a tár­sa­da­lom, az ide­gen, fran­cia tár­sa­da­lom ké­pét nyújt­ja, (a fe­le­sé­gem is fran­cia volt) és a har­ma­dik kö­tet­ben, úgy gon­dol­tam, hogy ide­je most már az ér­zel­mek és a tár­sa­da­lom után el­jut­ni az in­tel­lek­tus vi­lá­gá­ig, va­gyis eb­ben a szel­le­mi uta­mat pró­bá­lom be­mu­tat­ni. Per­sze, ha én az esz­mél­ke­dé­sem tör­té­ne­tét mon­da­nám el, az hos­­szú tá­von unal­mas is le­het­ne. Lé­te­zik azon­ban egy ré­gi, rit­kán hasz­nált mű­faj az in­tel­lek­tu­á­lis pró­zá­ban – a be­szél­ge­tő for­ma. Pél­dá­ul a Pla­tón-di­a­ló­gu­sok, vagy Dide­rot­-nak a Minden-mindegy Ja­kab­ként for­dí­tott mű­ve, a Jacques Le Fataliste, ezt na­gyon sze­ret­tem, és gon­dol­tam, meg­pró­bá­lok én is va­la­mi ilyes­mit csi­nál­ni. Kre­ál­tam egy olyan fi­gu­rát, aki vi­tá­zik, lép­ten-nyo­mon el­lent­mond ne­kem, és aki tu­laj­don­kép­pen ol­va­só is. Mi­vel pe­dig az ol­va­só tör­vény­sze­rű­en min­dig egy ki­csit meg­ha­mi­sít­ja azt, amit az író mon­da­ni akar, ezért el­ne­vez­tem őt so­ro­zat­gyil­kos­nak. Ez a fi­gu­ra több­fé­le, mert egy­részt én va­gyok, én ta­lál­tam ki, én adom a szá­já­ba a kér­dé­se­ket, per­sze úgy, mint­ha ezek egy önál­ló sze­mély kér­dé­sei len­né­nek. De hát azért az is én va­gyok, mind­ez te­hát az én – ne­vez­zük így – ski­zof­rén ter­mé­sze­tem­nek a ki­fe­je­zé­se. Ez­zel a sze­mél­­lyel kü­lön­bö­ző té­mák­ról, né­ze­tek­ről, hely­ze­tek­ről vi­tat­ko­zunk, ar­ról töb­bek kö­zött, ho­gyan le­het szel­le­mi­leg gaz­da­god­ni ide­gen­ben. Azok, akik ki­szo­rul­tak Ma­gyar­or­szág je­len­le­gi te­rü­le­té­ről, na­gyon fon­tos­nak tar­tot­ták, hogy vég­ső so­ron hoz­zá­ju­tot­tak még egy nyelv­hez, ame­lyen le­het be­szél­ni, gon­dol­kod­ni. Ilyen­for­mán a kívülrekedtség nem­csak fáj­da­lom, bos­­szú­ság és ki­sebb­sé­gi­ség, ha­nem gaz­da­go­dás is. Ve­gyünk pél­dá­ul egy er­dé­lyi ma­gyar em­bert, aki ro­má­nul is ol­vas, ne­ki nyil­ván­va­ló­an tá­ga­sabb kul­tu­rá­lis ho­ri­zont­ja van, mint an­nak, aki csak ma­gya­rul ol­vas, vagy Ma­gyar­or­szá­gon ol­vas for­dí­tás­ból.

      Tér­jünk vis­­sza az ol­va­só­hoz, eh­hez a so­ro­zat­gyil­kos­hoz. Ő egy idő után meg­je­le­nik úgy is, mint egy itt­ho­ni ma­gyar em­ber, aki pár­be­szé­det foly­tat egy emig­ráns­sal. A tör­té­net úgy zaj­lik, hogy a vis­­sza­te­kin­tő szer­ző el­mond­ja, mely in­tel­lek­tu­á­lis ál­lo­má­sok vol­tak je­len­tő­sek szá­má­ra, mi ho­zott gaz­da­go­dást gon­dol­ko­dá­sá­ba, vagy mi kel­tett ben­ne meg­üt­kö­zést. Egye­te­mi pá­lyá­já­nak a fel­idé­zé­se után a szer­ző el­ér­ke­zik a vis­­sza­té­rés­hez. 1990-től meg­vál­to­zott Ma­gyar­or­szá­gon a rend­szer, és meg­vál­to­zott az emig­rá­ció, amely­nek ad­dig meg­vol­tak a ma­ga ott­ho­nai – vi­ta­he­lyek, mű­he­lyek, ta­lál­ko­zó­he­lyek stb. –, ezek las­san mind fel­bom­lot­tak, és min­den­ki át­he­lyez­te a súly­pon­tot Ma­gyar­or­szág­ra. A ma­gyar fo­gad­ta­tás elég sa­ját­sá­gos volt, s en­nek a tár­gya­lá­sa te­szi ki majd­nem a könyv egy­har­ma­dát. A nyu­gat­ról vis­­sza­jö­vők, akik öt­ven­hat mí­to­szá­ban, bű­vö­le­té­ben él­tek, egész más vi­lá­got ta­lál­tak már itt. Úgy pró­bál­tam ezt le­ír­ni, hogy kép­zel­jük el: ha­za­jö­vök, ko­pog­ta­tok az aj­tó­mon, és egy ide­gen fo­gad. Nem­csak, hogy en­gem ide­gen­ként fo­gad­nak, ha­nem ne­kem is ide­gen, akit a la­ká­som­ban ta­lá­lok. A ha­za­té­rés­nek és a fo­gad­ta­tás­nak vol­tak öröm­te­li és ke­ser­ves, kí­nos pil­la­na­tai is. Ezek­ből né­há­nyat fel­idé­zek: ba­rát­sá­gok, ame­lyek ki­hűl­tek vagy meg­sza­kad­tak, és má­sok, ame­lyek szü­let­tek. A pár­be­széd a könyv­nek eb­ben a sza­ka­szá­ban már leg­in­kább az itt­ho­ni és a kin­ti men­ta­li­tás kö­zött zaj­lik.

      SzD: Ahogy hall­gat­lak, az ju­tott eszem­be, hogy vol­ta­kép­pen Mik­száth Kálmán-i ha­gyo­mányt foly­tatsz. Ő vet­te fe­le­sé­gül ugyan­azt a nőt két­szer.

      KE: Van­nak még má­sok is.

      Szil­ágyi Zsó­fia: Hogy mond­jak még egy nyu­ga­ti ma­gyart: Ferdinandy György há­rom­szor vet­te el a fe­le­sé­gét.

      SzD: Nem­csak a má­so­dik és har­ma­dik kö­tet kö­zött vál­to­zik meg a stí­lus, a hang­nem, ha­nem ál­ta­lá­ban vé­ve el­mond­ha­tó, hogy az em­lék­ira­ta­id stí­lu­sa nem jel­lem­ző ko­ráb­bi írá­sa­id­ra. Novellisztikádra épp az itt ol­vas­ha­tó li­ne­á­ris, kon­ven­ci­o­ná­lis, nyu­godt, me­sé­lő el­be­szé­lő hang­nak a ki­for­dí­tá­sa, ki­ját­szá­sa, el­ke­rü­lé­se jel­lem­ző. Ed­dig két Karátsonról be­szél­tem, az író­ról és az iro­da­lom­tör­té­nész­ről, de ezek­ben a kö­te­tek­ben egy har­ma­dik is szín­re lép. Nem aka­rok túl­zá­sok­ba es­ni, de ki­csit ha­son­lít ez ah­hoz, amit Kas­sák csi­nált: mi­u­tán fel­rú­gott min­den lé­te­ző iro­dal­mi és kép­ző­mű­vé­sze­ti kon­ven­ci­ót, foly­ta­tá­sok­ban meg­je­len­tet­te a Nyu­gat­ban kon­ven­ci­o­ná­lis for­má­jú, ám konvencionalitásában is nagy­sze­rű Egy em­ber éle­tét. Ez­zel az­tán sok­kal szé­le­sebb kör­ben lett is­mert és el­fo­ga­dott, mint ko­ráb­ban.

      KE: Meg­pró­bá­lom a dol­got dió­héj­ban ös­­sze­fog­lal­ni. Ami a no­vel­lá­kat il­le­ti, azok­ban nyel­vi és mély­pszi­cho­ló­gi­ai kér­dé­sek van­nak. Na­gyon ko­rán ta­lál­koz­tam a lé­lek­elem­zés­sel, már Nyu­ga­ton, ez en­gem ér­de­kelt, úgy is, mint írót. A má­sik az, hogy meg­él­tem a hat­van­nyolc előt­ti és utá­ni me­to­do­ló­gi­ai for­ra­dal­mat és meg­erő­söd­tem ab­ban, ami fé­lig az emig­ráns hely­ze­té­ből, fé­lig a kör­nye­ző fran­cia tár­sa­da­lom men­ta­li­tá­sá­ból jön. Ab­ban, hogy a nyelv az el­sőd­le­ges. Az írás­ban a nyelv is ins­pi­rál. A nyelv az épít­ke­zés­nek az esz­kö­ze, de nem­csak esz­köz, ha­nem al­ko­tó, épí­tő té­nye­ző is. Nem azt mon­dom, hogy spon­tán, au­to­ma­ti­kus írá­so­kat pro­du­ká­lok, de amit írok, az még­is az én bel­vi­lá­gom­nak egy ki­ve­tí­tett tör­té­net-so­ro­za­ta, ami min­den no­vel­lá­ban új­ra­kez­dő­dik. Na már­most, ami az em­ber­ben be­lül tör­té­nik, az nem min­dig fel­tét­le­nül és azon­nal kö­zért­he­tő. Ren­ge­teg­szer be­le­üt­köz­tem itt Ma­gyar­or­szá­gon ab­ba, hogy ez prob­lé­ma, Fran­cia­or­szág­ban vi­szont nem egy író ter­mel ilyen tí­pu­sú szö­ve­ge­ket és nem üt­kö­zik kü­lö­nö­seb­ben ér­tet­len­ség­be. De Ma­gyar­or­szá­gon a re­a­liz­mus ta­na dí­vott Luk­ács György és má­sok meg­vi­lá­gí­tá­sá­ban, és ez bi­zony egész más el­vá­rá­so­kat te­rem­tett az ol­va­sók­ban, és ezek­nek nem akar­tam meg­fe­lel­ni. So­kat ír­tam a re­a­liz­mus el­len. Per­sze, a szö­ve­ge­im­ben né­mely rész­let re­á­lis­nak hang­zik, de ha az egész tör­té­ne­tet a re­a­li­tás­hoz akar­juk kap­csol­ni, ak­kor nincs iga­zi fo­gó­dzó. Mon­dok egy pél­dát: Fe­hér Már­ta fi­lo­zó­fus egy­szer meg­je­lent a Mi­kes Ke­le­men Kö­rön, ahol fel­ol­vas­tam egy rész­le­tet egy no­vel­lám­ból. Ez ar­ról szólt, hogy ho­gyan le­het be­men­ni egy aj­tón két te­li sza­tyor­ral a ke­zünk­ben, ami­kor kel­le­ne egy har­ma­dik kéz is a kulcs­hoz, s köz­ben va­la­mi­lyen szel­le­mek is jár­kál­nak ab­ban az épü­let­ben, szó­val egy fé­lig fan­tasz­ti­kus hely­ze­tet ír­tam le. Ő oda­jött hoz­zám, és na­gyon ked­ve­sen gra­tu­lált, majd azt mond­ta, hogy köz­ben vé­gig azon gon­dol­ko­zott, hogy ez mi­lyen ha­zai hely­ze­tet idéz föl. Én meg kény­te­len vol­tam be­val­la­ni, hogy sem­mit nem idé­zek fel, leg­föl­jebb a sa­ját lép­cső­há­za­mat, amint ott kín­ló­dom a két sza­tyor­ral. Per­sze, le­het egy no­vel­lát sok­fé­le­kép­pen ér­tel­mez­ni, én a ben­ső kín­ló­dás­nak va­la­mi­fé­le kül­ső ki­ve­tí­té­sé­re pá­lyáz­tam, ő pe­dig azt hit­te, hogy va­la­mi­lyen tár­sa­dal­mi vagy po­li­ti­kai uta­lás-so­ro­za­tot lö­vök a le­ve­gő­be. Er­ről meg volt győ­ződ­ve, és úgy gon­dol­ta, hogy nem aka­rom be­avat­ni va­la­mi­be, csa­ló­dot­tan vis­­sza­hú­zó­dott, én meg ret­ten­tő za­var­ban vol­tam. Olyan sok­szor volt már, hogy meg­kér­dez­ték: mondd meg, kér­lek, vol­ta­kép­pen mi­ről írsz? Er­re min­dig csak va­la­mi olyas­mit tud­tam vá­la­szol­ni, hogy ol­vasd el még egy­szer, ha nem ér­ted. A me­mo­ár vi­szont más. Itt csak­ugyan ar­ra tö­re­ked­tem, hogy mi­nél töb­ben meg­ért­sék.

      An­­nyit még hadd mond­jak ki­egé­szí­tés­kép­pen, hogy a há­rom kö­tet egy egyén tör­té­ne­te, egy olyan egyé­né, aki ki­sza­kadt a kö­zös­ség­ből, aki az­tán meg tu­dott él­ni úgy, hogy köz­ben ön­ma­gát ke­res­te, és ön­ma­ga lett. Ez a lé­nyeg, a sa­ját írá­sa­im­ban is van igény ar­ra, hogy az ol­va­só, aki ta­lál­ko­zik egy-egy ef­fé­le, mély­pszi­cho­ló­gi­á­ból ere­dez­te­tett fur­csa tör­té­net­tel (nem kell, hogy ez fan­tasz­ti­kum le­gyen, egy­sze­rű­en csak va­la­mi fur­csa­ság), és ha tet­szik ne­ki a szö­veg, pró­bál­ja eset­leg ma­gá­ra is vo­nat­koz­tat­ni. Ez az ol­va­só már egé­szen más­ként fog be­szél­ni az írás­ról, mint aki re­a­lis­ta szö­veg­ként ol­vas­sa. Eb­ben a könyv­ben az egyén sza­vát sze­ret­ném hal­lat­ni, és meg­mu­tat­ni, men­­nyi­re fon­tos, hogy az egyén va­la­mi­lyen mó­don utat ta­lál­jon ma­gá­hoz. Úgy tar­tom, baj van az olyan tár­sa­dal­mak­kal, me­lyek­nek tag­jai nem tisz­táz­zák vi­szo­nyu­kat ön­ma­guk­hoz.

      SzD: A két könyv: az Ott­ho­nok és a Re­túr­jegy vi­szo­nyá­hoz vis­­sza­ka­nya­rod­va: sze­rin­te­tek men­­nyi­re ol­vas­ha­tó­ak a kö­te­tek kü­lön, men­­nyi­re füg­get­le­nek egy­más­tól?

      SzZs: Ban­di ele­gán­san meg­ke­rül­te a ki­adó­vál­tás kér­dé­sét, én vi­szont ki­tér­he­tek er­re. Tör­té­ne­te­sen en­gem kér­tek meg a Kalligram Ki­adó­ban, hogy le­gyek a szer­kesz­tő­je a kö­tet­nek, de en­nek vol­tak azért előz­mé­nyei, hi­szen egy év­vel a Re­túr­jegy előtt je­lent meg a ki­adó­nál Hi­tes Sán­dor mo­nog­rá­fi­á­ja Karátson End­ré­ről, és azt is én szer­kesz­tet­tem. A Teg­nap és ma könyv­so­ro­zat­ban, amely a je­len és a fél­múlt ma­gyar író­it mu­tat­ja be, az én mun­kám volt az elő­ző kö­tet, amely szin­tén egy úgy­ne­ve­zett „nyu­ga­ti ma­gyar író­ról”, Ferdinandy György­ről szól, úgy­hogy a Karátson-monográfia szer­kesz­té­se ezért ke­rült hoz­zám. Sőt, ami­kor az Ott­ho­nok meg­je­lent, ak­kor a Szép­írók Tár­sa­sá­ga Szép­írók-dí­ját oda­íté­lő há­rom­ta­gú ku­ra­tó­ri­um­nak vol­tam a tag­ja, és mi ezt a köny­vet dí­jaz­tuk. Le­het azt mon­da­ni, hogy én is elő­ké­szí­tet­tem Ban­di­ban, hogy ki­adót vált­son, mert az Ott­ho­nok­ról szó­ló kri­ti­kám­ban fel­rót­tam, hogy a bo­rí­tó csú­nya lett, és a pa­pír­mi­nő­ség is mél­tat­lan eh­hez a könyv­höz, szür­ke la­pon so­ra­koz­tak a ne­he­zen ol­vas­ha­tó, ap­ró szür­ke be­tűk. De ezt ak­kor még kri­ti­kus­ként ír­tam, és nem is sej­tet­tem, hogy a har­ma­dik kö­te­ten együtt fo­gunk dol­goz­ni. Ban­di eset­leg el­mond­ja majd, hogy két­ség­kí­vül vol­tak an­nak kö­vet­kez­mé­nyei, hogy má­sik ki­adó­hoz ke­rült, hogy olyan szer­kesz­tőt ka­pott, aki be­le­szólt a dol­gok­ba, no­ha ő úgy ad­ta át a kéz­ira­tot, hogy a mű kész van, és már meg is szer­kesz­tet­ték. Te­hát mi is di­a­ló­gust foly­tat­tunk, nem­csak a szö­veg író­dott di­a­ló­gus­ban. Sőt, a kö­zös mun­ka ki­e­gé­szült egy har­ma­dik mun­ka­társ­sal is, Hrapka Ti­bor­ral, a Kalligram Ki­adó szin­te be­fo­lyá­sol­ha­tat­lan kép­szer­kesz­tő­jé­vel, aki zse­ni­á­lis könyv­bo­rí­tó­kat csi­nál, olya­no­kat, ame­lyek az­tán ér­tel­me­zés­re vár­nak, az­az szin­tén di­a­ló­gus­ba lép­nek a szö­veg­gel.

      A ki­adó­vál­tás per­sze az­zal is járt, hogy a Kalligram nem akar­ta hang­sú­lyoz­ni, hogy ez az „Ott­ho­nok III.” vol­na, nem­csak azért, hogy egy má­sik ki­adó köny­vét ne rek­lá­moz­zuk, ami azt hi­szem, eb­ben a vi­lág­ban ért­he­tő szem­pont, ha­nem hogy érez­zék az ol­va­sók, ez a könyv önál­ló­an is be­fo­gad­ha­tó. Azt gon­do­lom, ez­zel nem csap­tuk be őket, ez va­ló­ban így van.

      Önál­ló könyv, ugyan­ak­kor fel­hív­ja a fi­gyel­met va­la­mi ön­ma­gán tú­li­ra is. A „nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom”, idé­ző­je­lek közt hasz­nál­va ezt a ka­te­gó­ri­át, fo­lya­ma­to­san az­zal a gond­dal küsz­kö­dik, hogy fel­hív­ja ma­gá­ra a fi­gyel­met, hi­szen ők em­ber­ként, szer­ző­ként is ke­vés­sé is­mer­tek Ma­gyar­or­szá­gon, és a ma­gyar ol­va­sók is több­nyi­re ke­vés erő­fe­szí­tést tesz­nek azért, hogy mun­kás­sá­gu­kat meg­is­mer­jék. Ab­ban le­het bíz­ni, hogy meg le­het nyer­ni ol­va­só­kat, és más tí­pu­sú szö­ve­gek iránt is fel le­het kel­te­ni az ér­dek­lő­dé­sü­ket az­zal, ha ma­ga a szer­ző ér­de­kes­sé vá­lik. A könyv­nek té­má­ja is, hogy mi­lyen ér­tet­len­ség­gel ta­lál­ko­zik itt­hon ez a kor­pusz, és ér­de­kes mó­don már van egy újabb tí­pu­sú el­uta­sí­tás is, van, aki azt mond­ja, hogy „már túl va­gyunk ezen”. Nem, ez nem igaz, nem va­gyunk túl sem­min. Nem zaj­lott le a be­fo­ga­dá­si fo­lya­mat, nem ar­ról van szó, hogy most már min­dent el­he­lyez­tünk, lép­jünk ezen túl, hi­szen ők most már itt van­nak, nem ér­de­kes, hogy ki hol él. Ér­te­ke­zők, elem­zők kö­zül is csak né­há­nyan van­nak, akik pró­bál­ják sür­get­ni ezt a meg­ér­té­si, meg­is­me­ré­si fo­lya­ma­tot. A Szegedy-Maszák Mi­hály-fé­le há­rom­kö­te­tes iro­da­lom­tör­té­net­ben Hi­tes Sán­dor az, aki er­re fel­hív­ja a fi­gyel­met. Saj­nos gya­kor­la­ti­lag egy­sze­mé­lyes vál­lal­ko­zá­sok­ká vál­nak ezek a re­cep­ci­ós fo­lya­ma­tok. Hi­szen gon­dol­junk csak be­le, hogy mi­lyen iz­gal­mas lett vol­na, ha itt­hon is egy­ko­rú­ként ol­vas­suk vagy ol­vas­sák Karátson End­re szö­ve­ge­it, mond­juk a hat­va­nas évek­től, ha oda le­he­tett vol­na ten­ni a Rozs­da­te­me­tő vagy a Mak­ra mel­lé azo­kat a szö­ve­ge­ket, ame­lyek a hol­lan­di­ai Mi­kes Ke­le­men Kör vagy a pá­ri­zsi Ma­gyar Mű­hely ber­ke­i­ben ké­szül­tek. Saj­nos ezt ma már nem tud­juk pó­tol­ni.

      KE: Én is azt hi­szem, hogy ez a kö­tet ön­ma­gá­ban me­gáll­ja a he­lyét. Emig­ráns ka­lan­dot me­sél el, amely ar­ról szól, hogy va­la­ki ho­gyan ta­lál ott­hon­ra az iro­da­lom­ban, és aki, ami­kor Ma­gyar­or­szág­ra vis­­sza­tér, min­dig az iro­da­lom­ban ta­lál­ja meg az ott­ho­nát. Ez a mag, ami kö­ré sok min­den más is szer­ve­ző­dik, ám ez alap­ve­tő­en szel­le­mi ala­ku­lás­tör­té­net, míg a má­sik két kö­tet­ben in­kább az ér­zel­mi és a tár­sa­dal­mi, vagy a ket­tő ha­tá­rán lé­vő ese­mé­nyek van­nak fel­idéz­ve.

      Saj­nos a ma­gyar könyv­ki­adás hely­ze­te most elég si­ral­mas, van­nak ki­adók, ame­lyek nagy­sze­rű­en és nagy re­mé­nyek­kel in­dul­tak, és azu­tán, mint a pé­csi Je­len­kor Ki­adó is, pad­ló­ra ke­rül­tek. Ezért volt, hogy az én köny­vem is vá­ra­ko­zott két évig, és az­tán a Kalligram Ki­adó kar­ja­i­ba ve­tet­tem ma­gam nagy öröm­mel.

      SzD: A Re­túr­jegy két­szó­la­mú­sá­ga és a két hang­ra írt Lel­ki­gya­kor­lat kö­zött van va­la­mi­fé­le kap­cso­lat, vagy ez csak mo­tí­vum-ro­kon­ság?

      KE: Ko­ráb­ban em­lí­tet­ted, hogy két szer­ző hoz­ta lét­re a Lel­ki­gya­kor­lat kö­te­tet, Szé­kely Bol­di­zsár és én. Szé­kely Bol­di­zsár­ról an­­nyit, hogy Karátson End­re te­rem­tet­te meg, min­den­fé­le női be­avat­ko­zás nélkül…

      SzD: In vitro?

      KE: Úgy, ahogy az Úr is a vi­lá­got, nyel­vi ala­pon, hi­szen kez­det­ben volt a nyelv, az ige, a ma­gyar ige. Nem sze­ret­tem vol­na ugyan­is, hogy itt­hon ma­radt szü­le­i­met pisz­kál­ják az írá­sa­im mi­att, úgy­hogy ál­né­ven ír­tam, ő volt Szé­kely Bol­di­zsár. Azt hi­szem, nyol­cat ír­tam ezen a né­ven, és így vet­tem fel őket a no­vel­lás­kö­tet­be is. Az el­sőt és az utol­sót vi­szont Karátson End­re jegy­zi, az utol­só tör­té­net Szé­kely Bol­di­zsár ha­lá­la. Karátson End­re te­hát lét­re­hoz­ta – anya nél­kül – Szé­kely Bol­di­zsárt, de Szé­kely Bol­di­zsár éle­te nem túl öröm­te­li, pan­gó élet, és kö­ve­te­li Karátson End­ré­től, hogy te­remt­sen ne­ki anyát is. Ám a szer­ző, Karátson End­re szív­te­len em­ber, aki rá­jön, hogy ezt nem is tud­ja meg­csi­nál­ni, ki­játs­­sza az anyát­lan, vi­lág­ban ten­gő-len­gő Szé­kely Bol­di­zsárt. Szé­kely Bol­di­zsár ek­kor se­gít­sé­gül hív­ja a ko­ráb­bi no­vel­lá­i­ban ál­ta­la kre­ált fi­gu­rá­kat, hogy azok te­remt­se­nek ne­ki anyát. Mind­ezek a fi­gu­rák ta­lál­koz­nak egy tük­rös te­rem­ben, ám föl­lá­zad­nak Szé­kely Bol­di­zsár el­len és azt kö­ve­te­lik tő­le, hogy ő te­remt­sen ne­kik anyát, eb­ből az­tán nagy ka­va­ro­dás lesz, egy őrült egy hor­gon­­nyal ha­do­ná­szik, le­ve­ri a lám­pát, a sö­tét­ben egy ka­to­na­tiszt le­lö­vi Szé­kely Bol­di­zsárt, aki­nek ez­zel vé­ge. A be­fe­je­zés az, hogy Karátson End­re el­te­szi a tol­lat a toll­tar­tó­ba, és azon tű­nő­dik, hogy va­jon az ő te­rem­tő­je mit akar tő­le. Ez egy emig­ráns té­ma Borges mo­do­rá­ban. A könyv el­ju­tott a könyv­tá­rak­ba, a Bri­tish Museum könyv­tá­rá­ban pél­dá­ul Szé­kely Bol­di­zsár szer­ző­ként van re­giszt­rál­va.

      SzD: Ak­kor még­is­csak te­rem­tet­tél va­la­kit. Ha a Bri­tish Museum re­giszt­rál va­la­kit, ak­kor az il­le­tő­nek lé­tez­nie is kell.

      KE: A fran­ci­ák ki­dob­ták azon­nal, ami­kor rá­jöt­tek a tur­pis­ság­ra.

      SzD: Zsó­fi azt mond­ja, hogy jó lett vol­na oda­ten­ni eze­ket a köny­ve­ket, mond­juk a Rozs­da­te­me­tő mel­lé. Gon­do­lom, azért ho­zod eze­ket a pél­dá­kat, hogy ér­zé­kel­tesd az ég és föld tá­vol­sá­got e mű­vek po­é­ti­ká­ja közt. Szé­kely Bol­di­zsár egy­részt Es­ti Kor­nél­nak le­het ro­ko­na, más­részt Borgesnek. Szá­mom­ra is ez volt von­zó, hogy Karátson egé­szen más, mint az a ma­gyar iro­da­lom, amit a hat­va­nas évek re­a­lis­ta vagy pa­ra­bo­li­kus ha­gyo­má­nyá­ból is­me­rünk. Egy­ide­jű egyidejűtlenség. Én, meg ta­lán egy-két pé­csi kor­tár­sam, ba­rá­tom ak­kor ta­lál­koz­tunk elő­ször Karátson End­re novellisztikájával, ak­kor cso­dál­koz­tunk rá a hu­mo­rá­ra, ami­kor a 2002-es JAK Ta­nul­má­nyi Na­po­kon itt, eb­ben az épü­let­ben Hi­tes Sán­dor tar­tott ró­lad em­lé­ke­ze­tes elő­adást. Ak­kor az volt a be­nyo­má­som, hogy lám, a szi­gor­la­ti té­te­le­ken kí­vül van egy al­ter­na­tív ma­gyar iro­da­lom, amely cso­mó kö­te­le­ző gya­kor­lat­tól men­te­sül, nem kell ke­rül­get­nie pél­dá­ul a re­a­liz­mus, pár­tos­ság, né­pi­es­ség stb. ko­ra­be­li kö­ve­tel­mé­nye­it, nem kell baj­lód­nia nép­kép­vi­se­le­ti, il­­lyé­si sze­re­pek­kel és víz­ügyi kér­dé­sek­kel, nem kell al­le­go­ri­kus vagy pa­ra­bo­li­kus ket­tős kó­do­lás­sal fo­gal­maz­nia, lásd az ál­ta­lad em­lí­tett no­vel­la fél­re­ér­té­sé­nek ese­tét. Mind­ez te­hát nincs, van­nak ehe­lyett az ér­dek nél­kü­li nar­ra­tív já­té­kok, a já­té­kok a rep­re­zen­tá­ció kér­dé­sé­vel, to­váb­bá van nyel­ve az ero­ti­ká­nak, a tes­ti­ség­nek. Ezek itt­hon ki­csit ké­sőbb és ki­csit más­ként je­len­tek meg. A mar­káns kü­lönb­sé­gek közt em­lít­het­nénk, hogy a fan­tasz­ti­kum pél­dá­ul szer­ves ré­sze írá­sa­id­nak. A tu­do­má­nyos-fan­tasz­ti­kus iro­da­lom itt­hon na­gyon nép­sze­rű és fon­tos volt, de azt hi­szem, nem túl sok érint­ke­zé­si pont­ja volt a „ma­gas” szép­iro­da­lom­mal.

      KE: Meg­kö­szö­nöm ezt a val­lo­mást és meg­em­lé­ke­zést, ha meg­ír­nád, még jobb len­ne. Itt ül kö­zöt­tünk Nagy Bog­lár­ka, aki­vel két­szer is be­szél­get­tünk ilyes­mi­ről, és ő is eh­hez ha­son­lók­ról be­szélt, az­zal a ki­egé­szí­tés­sel, hogy volt egy olyan pe­ri­ó­dus is, ami­kor ez a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom za­var­ta a ma­gyar iro­da­lom­nak a mo­der­ni­zá­ló­dá­si tö­rek­vé­sét.

      Ami a nyu­ga­ti iro­dal­mat il­le­ti, ott is több ge­ne­rá­ció volt. Cs. Sza­bó Lászlóék ge­ne­rá­ci­ó­ja a har­min­cas-negy­ve­nes évek­nek az iro­da­lom- és kul­tú­ra­fel­fo­gá­sát tük­röz­te, ők ma­gyar fel­leg­vár­ban él­tek, az­tán szín­re lé­pett egy olyan ge­ne­rá­ció, amely úgy érez­te, új­ra kell kez­de­ni az éle­tét és be­lép­ni a nyu­ga­ti tár­sa­da­lom­ba, nyu­ga­ti egye­te­men ta­nul­ni, nyu­ga­ti pá­lyá­ra in­dul­ni és be­lül­ről érint­kez­ni a nyu­ga­ti szel­le­mi vi­lág ér­té­ke­i­vel, di­vat­ja­i­val, ön­kri­ti­kus ész­já­rá­sá­val ah­hoz, hogy eb­ben a könyezetben el­fo­gad­ják mint egyént, fog­lal­ko­zás­ra, sze­rep­re vá­gyó em­bert. Az én nem­ze­dé­kem tu­laj­don­kép­pen nyu­ga­ton lett író­vá. (Ma­gyar­or­szá­gon mind­ös­­sze­sen há­rom no­vel­lát ír­tam, ezek el­vesz­tek, egy-két dol­got szer­kesz­tet­tem és slussz. Két és fél évig vol­tam szer­kesz­tő az ak­ko­ri Új Ma­gyar Ki­adó­nál, de nem volt iga­zi írói te­vé­keny­sé­gem, az csak nyu­ga­ton ala­kult ki.) Va­gyunk leg­alább tí­zen, ti­zen­öten, akik ha­son­ló utat jár­tunk be. Eb­ben a kör­ben az iro­da­lom­szem­lé­let, a nyelv, az iro­dal­mi meg­je­le­ní­tés már egé­szen más, mint Cs. Szabóéknál. A nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom is ös­­sze­tett, több­faj­ta iro­da­lom­szem­lé­let lé­te­zik. De azt hi­szem, hogy ez a ta­nul­ság, amit han­goz­tatsz, kulcs­je­len­tő­sé­gű ah­hoz, hogy ezt az iro­dal­mat a he­lyé­re te­gyék (nem az ér­té­ke­lés­ről be­szé­lek, azt majd az ol­va­só te­szi meg), hogy le­hes­sen tud­ni ró­la, mi a sa­já­tos­sá­ga.

      SzZs: Ben­nem egy kér­dés fo­gal­ma­zó­dott meg, ahogy hall­gat­ta­lak ben­ne­te­ket. Ha vissza­me­gyünk a szá­zad ele­jé­re, mond­juk, Kosz­to­lá­nyi­hoz (aki ne­ked na­gyon fon­tos hő­söd, nem­csak író­ként, ha­nem iro­da­lom­tör­té­nész­ként is so­kat fog­lal­koz­tál ve­le), azt lát­juk, hogy ab­ban a kor­ban még be­szél­he­tünk va­la­me­lyest vi­lág­iro­dal­mi szinkronitásról. Szok­tuk azt is em­le­get­ni, hogy a Nyu­gat­ban az is elő­for­dult, hogy ma­gyar­ra még le nem for­dí­tott könyv­ről ír­tak re­cen­zi­ót. Az­tán pe­dig azt szok­tuk mon­da­ni, hogy van egy sza­ka­dás a ma­gyar iro­da­lom­ban, ép­pen az öt­ve­nes-hat­va­nas évek­ben, ami­kor mi tel­je­sen le­csat­la­koz­tunk a vi­lág­iro­dal­mi fo­lya­ma­tok­ról, ti vi­szont ott él­te­tek, te­hát ti ol­vas­tá­tok azo­kat, akik­hez nem csat­la­koz­hat­tak a ma­gyar­or­szá­gi szer­zők. Per­sze, a fran­ci­á­sok, a Fran­cia­or­szág­ban élők leg­in­kább a fran­ci­á­kat ol­vas­ták, de azért ná­lad is meg­je­le­nnek Nabokov és má­sok. Te­hát úgy is le­het­ne néz­ni, hogy a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom­ban erő­tel­jes­eb­ben ér­zé­kel­he­tő a foly­to­nos­ság, a sza­ka­dás pe­dig az itt­ho­ni ma­gyar iro­da­lom­ban van. Eb­ből a szem­pont­ból ho­gyan lá­tod, mi nem lett itt el­vé­gez­ve, ami­kor már vis­­sza­jö­het­te­tek Ma­gyar­or­szág­ra? Mint­ha ak­kor már min­den­ki­nek csak egyé­ni stra­té­gi­á­ja lett vol­na, nem lép­te­tek fel kö­zös­ség­ként. Vagy ha nem ti mu­lasz­tot­ta­tok, ak­kor mit nem vé­gez­tek el az itt­ho­ni­ak? Húsz év el­telt, és az­óta fo­lya­ma­to­san a hi­ány­ról be­szé­lünk. Ak­kor Hi­tes Sa­nyi még ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ba járt, leg­fel­jebb gim­ná­zi­um­ba, te­hát nem az ő dol­ga lett vol­na ’89-ben a hi­ányt pó­tol­ni. 2012-ben biz­to­san más esé­lye­ink van­nak már, va­ló­szí­nű­leg sok­kal ke­ve­seb­bet le­het ez­zel kez­de­ni ma. De ti a vis­­sza­té­rés­kor ho­gyan gon­dol­koz­ta­tok er­ről? Vagy min­den­ki a ma­ga út­ját jár­ta?

      KE: Men­jünk vis­­sza ki­csit Hi­tes Sa­nyi té­má­já­hoz. Most ki­ta­lál­ta, és ez egy zse­ni­á­lis do­log, hogy ő az iro­da­lom és a pénz kap­cso­la­tá­val fog­lal­ko­zik. Bi­zony, ez is ér­de­kes a mi szem­pon­tunk­ból, nyu­ga­ton min­den­ki sa­ját ma­ga fi­nan­szí­roz­ta a köny­ve ki­adá­sát, akár Cs. Sza­bó Lász­ló, akár Ha­tár Győ­ző, akár én, ma­gunk gu­be­rál­tunk, és vi­as­kod­tunk a kü­lön­fé­le fel­lel­he­tő kis ma­gyar nyom­dák­kal és ki­adók­kal, hogy ez és ez meg­je­len­jen és ke­ve­seb­bet fi­zes­sünk, mint amen­­nyit kér­nek. De a lé­nyeg az, hogy a könyv ne­künk ke­rült pénz­be. Ami­kor vis­­sza­jöt­tünk, ak­kor az volt az el­ső csu­da, hogy Ma­gyar­or­szá­gon ho­no­rá­ri­u­mot ad­nak.

      SzD: Nem tar­tott ez olyan so­ká­ig azért…

      KE: Nem az, hogy et­től hir­te­len meg­gaz­da­go­dá­si vá­gyunk tá­madt, ha­nem át­ke­rül­tünk egy olyan kör­nye­zet­be, amely eb­ből a rend­szer­ből, eb­ben a rend­szer­ben élt, és bi­zo­nyos ér­te­lem­ben ezt a rend­szert vé­del­mez­te a nyu­gat­ról ér­ke­zők­kel szem­ben. Ez­zel a rend­szer­rel szem­ben min­den­ki egyén­ként kezd­te. A „nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom” ki­fe­je­zést Ma­gyar­or­szá­gon ta­lál­ták ki, a Spe­nót­nak, pon­to­sab­ban a Sós­ká­nak, az aka­dé­mi­ai ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net ’45 utá­ni kö­te­te­i­nek van egy ilyen fe­je­ze­te. Mi nem így gon­dol­tunk ma­guk­ra, mi egy­sze­rű­en ma­gyar írók vol­tunk, vagy leg­föl­jebb sza­bad írók, de ez be­lül­ről néz­ve elég­gé ve­gyes fel­vá­gott volt. Vol­tak ha­gyo­má­nyos szer­zők, vol­tak avantgárdisták és még sok más is, a ská­la szé­les volt. A fo­lyó­irat­ok elég tá­gas kör­ből gyűj­töt­ték mun­ka­tár­sa­i­kat, egye­dül a Ma­gyar Mű­hely pró­bál­ta meg­kö­ve­tel­ni, hogy bi­zo­nyos tech­ni­ká­kat és ki­fe­je­zés­mó­do­kat al­kal­maz­za­nak, pél­dá­ul kép­ver­se­ket ír­ja­nak, és ők in­kább a ha­zai me­zőny­ből me­rí­tet­tek. Mert az az itt­ho­ni­ak­nak na­gyon tet­szett, hogy van kint egy avant­gárd fo­lyó­irat, és ah­hoz le­het csat­la­koz­ni, és ak­kor itt amo­lyan „ál­ar­cos avantgárdista” lett az il­le­tő­ből. En­nek is ér­de­kes len­ne meg­ír­ni a pszi­cho­ló­gi­á­ját, szo­ci­o­ló­gi­á­ját stb. Tény, hogy ezek a fo­lyó­irat­ok mind, még a Ma­gyar Mű­hely is pró­bált ki­lin­csel­ni, ki az ame­ri­ka­i­ak­nál, ki Aczél György­nél és Pozsgay Im­ré­nél. Nem volt a ke­zünk­ben sa­ját for­rás, nem kap­tunk pénzt az írá­sa­in­kért. Itt pe­dig ta­lál­koz­tunk egy olyan vi­lág­gal, ame­lyik ar­ra épült, hogy a szer­ző, amen­­nyi­re tud­ja, be­gyűj­ti a ho­no­rá­ri­u­mot, ez­zel ki­egé­szí­ti a fi­ze­té­sét, eset­leg meg­pró­bál eb­ből él­ni. Így az­tán vol­tak itt fél­té­keny­sé­gi el­len­ál­lás­ok is.

      Akik ha­za­jöt­tek, egyén­ként jöt­tek ha­za, és itt már nem fog­tak ös­­sze, nem volt már mi­re ös­­sze­fog­ni. Az, hogy mo­der­nek va­gyunk? Hogy ilye­nek va­gyunk vagy olya­nok va­gyunk? Nem, egyé­nek vol­tunk. Ezek az egyé­nek pe­dig kö­zös­sé­gi fél­té­keny­ség­be és bi­zal­mat­lan­ság­ba üt­köz­tek. Egy­szer-két­szer Kemenes Géfin Lász­ló­val, And­rás Sán­dor­ral, Vi­téz Györg­­gyel be­szél­get­tünk a cso­por­tos fel­lé­pés kér­dé­sé­ről, ők, az ame­ri­ka­i­ak min­dig is ki­csit har­co­sab­bak vol­tak. De eb­ből so­ha nem lett sem­mi, mert, te­szem azt, Kemenes Géfin igen jó író, de én tör­té­ne­te­sen más­hogy írok, és nem volt kö­zös plat­form.

      SzZs: Azért én azt gon­do­lom, hogy ez a „ke­nyér­irigy­ség” iro­da­lom­tör­té­ne­ti­leg egy ki­csit bo­nyo­lul­tabb. A poszt­mo­dern for­du­lat is kis­sé más­hogy néz ki, ha tud­juk, hogy lé­te­zett egy olyan ma­gyar iro­da­lom, amit ti csi­nál­ta­tok. Ha Ker­tész Ákos Mak­rá­ját vet­jük ösz­­sze a Ter­me­lé­si re­gén­­nyel, ak­kor éle­sebb a vál­tás, mint ­hogy­ha tud­juk, hogy a ma­gyar iro­da­lom más vi­dé­ke­in nem csak Ker­tész Ákos Mak­rá­ja volt. A nyu­ga­ti neoavantgárd ki­ta­ka­rá­sa eb­ből a szem­pont­ból is ér­de­kes.

      KE: Za­va­ró volt, hogy a ha­zai mo­dern iro­da­lom vagy posztmodernitás el­kez­dő­dött a nyolc­va­nas évek­ben vi­rá­goz­ni, és ad­dig­ra már volt egy olyan nem tra­di­ci­o­na­lis­ta iro­da­lom, amely kö­rül­be­lül húsz­éves múlt­ra te­kin­tett vis­­sza, és ma­gyar nyel­ven ír­ták. Ez jött be, ez jött ha­za, tu­laj­don­kép­pen fé­lén­ken, ko­pog­tat­va az aj­tón, jó na­pot, mi is itt va­gyunk. A ré­mü­le­tet az okoz­ta ek­kor, hogy ezek nem­csak a pénzt ve­szik el, ha­nem a di­cső­sé­get is. Ta­lán ez így bru­tá­li­san hang­zik, de ez volt a tét.

      SzD: Ez az egy­ide­jű egyidejűtlenség kel­le­met­le­neb­bik ol­da­la. Az emig­rá­ció iro­dal­mán be­lül is meg­tör­tént a ge­ne­rá­ció­vál­tás: Cs. Sza­bó­ék egy­rész­ről, ti, az öt­ven­ha­to­sok más­rész­ről, és ez stí­lus­vál­tás­sal járt. Eh­hez ha­son­ló, ge­ne­rá­ció­vál­tás­sal egy­be­kö­tött stí­lus- és íz­lés­vál­to­zás és a kor­társ vi­lág­iro­dal­mon is edzett írás­mód­ok je­lent­ke­zé­se itt­hon ti­zen­öt év­vel ké­sőbb kö­vet­ke­zett be.

      Én azon­ban vis­­sza­tér­nék egy ko­ráb­ban már érin­tett kér­dés­hez, a két­nyel­vű­ség kér­dé­sé­hez. Írói élet­mű­ved ma­gyar, iro­da­lom­tör­té­né­szi mun­kás­sá­god fran­cia nyel­vű. Ked­ven­ce­id kö­zül töb­ben is nyel­vet vál­tot­tak író­ként, Nabokovra és Beckettre gon­do­lok. Ben­ned ez fel­me­rült? Vagy ez kép­te­len­ség? Az anya­nyelv a vé­del­me­zett ott­hon az exi­li­um­ban? Hogy van ez ná­lad?

      KE: Ti­zen­hét éves ko­rom­ban kezd­tem fran­ci­á­ul ta­nul­ni, ak­kor már be­szél­tem né­me­tül és an­go­lul töb­bé-ke­vés­bé. A fran­cia jött utol­já­ra, de na­gyon tet­szett, fő­leg a fran­cia mű­velt­ség, a szel­le­mi ori­en­tá­ció mi­att. Ami­kor ki­ke­rül­tem, egysze­mesz­te­res nyel­vi fej­lesz­tő kép­zé­sen vet­tem részt, a kül­föld­ön fran­ci­át ta­ní­tók kur­zu­sá­ra irat­koz­tam be, mert oda le­he­tett, és csak az 1957-58-as tan­év­kez­det­től volt ér­tel­me ren­des egye­te­mi kur­zust fel­ven­ni. Volt ott egy na­gyon ked­ves hölgy, aki há­zi fel­ada­to­kat iratott ve­lünk, és én ír­tam ne­ki egy fran­cia no­vel­lát. De ez hi­he­tet­le­nül ros­­szul hang­zott a fü­lem­nek, szá­raz volt, me­rev volt, eről­te­tett, és rá­jöt­tem, hogy én ezen a nyel­ven nem tu­dom azt csi­nál­ni, amit a ha­zai há­rom no­vel­lám­ban már pró­bál­tam, hogy va­la­mi­fé­le kre­a­tív nyel­vet lét­re­hoz­zak. Ak­kor nem gon­dol­koz­tam én azon, hogy mi a kre­a­tív nyelv­nek a gyö­ke­re, csak ké­sőbb jöt­tem rá, hogy tu­laj­don­kép­pen ez az a foly­to­nos­ság, ami en­gem a múl­tam­mal ös­­sze­köt. Író­ként ke­vés­bé kö­töt­tek az it­te­ni él­mé­nyek. El­te­kint­ve at­tól, hogy na­gyon sze­ret­tem Bu­da­pes­tet, sze­rel­mes vol­tam be­lé. A nagy­vá­ro­si gim­na­zis­ta kö­zös­sé­gek­ben ki­ala­kí­tot­tuk a ma­gunk tré­fás nyel­vét – mint ahogy min­den di­ák meg­te­szi ezt, so­kan át­élik ezt az egy-két évet, ami­kor az em­ber nyel­vi fan­tá­zi­á­ja meg­ló­dul – és rá­jöt­tem, én eb­ből me­rí­tek. A nyelv je­len­lét­ét az em­lé­ke­ze­tem­ben, az írói mun­ká­ban, ha sza­bad ezt mon­da­ni, hogy egy szó­ról mi­lyen as­­szo­ci­á­ci­ók ug­ra­nak be, és az­tán men­­nyit en­ge­dek az as­­szo­ci­á­ció kí­sér­té­sé­nek, men­­nyi­re ha­gyom, hogy a nyelv vi­gyen to­vább, mind­ez eb­ből a nyel­vi ré­teg­ből jön, és ezt a nyel­vi ré­te­get nem akar­tam el­eresz­te­ni.

      SzD: Ugyan­ezért ne­héz for­dí­ta­ni ma­ga­dat? Er­ről is ír­tál.

      KE: Van egy egy­sze­rű vá­lasz is: ha for­dí­tok, ak­kor nem írok, és az írás ne­kem fon­to­sabb te­vé­keny­ség. De amit mon­dasz, az is be­le­ját­szik, ezt a nyel­vet át­ül­tet­ni ra­ci­o­ná­li­san, ez va­la­mi vé­tek vol­na az ős­nyel­vem­mel szem­ben. In­kább for­dít­sa­nak má­sok. Sze­gény fe­le­sé­gem meg­ta­nult a ked­ve­mért ma­gya­rul, na­gyon jó nyelv­ér­zé­ke volt, és re­me­kül for­dí­tott, de ha­lál­ra gyö­tör­tem, mert min­den­fé­le ár­nya­la­to­kat kö­ve­tel­tem tő­le. Az­tán rá­jöt­tem, hogy ami­kor fran­cia szö­veg lesz be­lő­le, ak­kor a fran­cia as­­szo­ci­á­ci­ók­nak kell te­ret nyer­ni, és az én as­­szo­ci­á­ci­ó­im­nak hát­tér­be szo­rul­ni, mert azo­kat úgy­sem le­het át­ül­tet­ni ab­ba a kon­tex­tus­ba, amely­ben ezek ben­nem él­nek. Nyel­vi in­kom­pa­ti­bi­li­tás volt itt, és min­dig a fran­cia for­dí­tó­tól vár­tam azt, hogy le­győz­ze ezt a tá­vol­sá­got, te­remt­sen egy nyel­vet, ame­lyik ha­son­lít az én nyel­vem­hez.

      SzD: Mi­lyen vis­­sza­jel­zést kap­tál, ami­kor a fe­le­sé­ged, Nicole ál­tal le­for­dí­tott kö­te­ted, az Etes-vous damné, monsieur Go­ya? (Elkárhozott Ön, Goya úr?) meg­je­lent?

      KE: Vol­tak vis­­sza­jel­zé­sek, azt mond­ták, hogy jé, mi­lyen ér­de­kes, hogy a Karátson író. Volt há­rom re­cen­zió, az egyi­k na­gyon os­to­ba volt, azt egy ma­ke­dón szár­ma­zá­sú új­ság­író, a La Croix (’A ke­reszt’) cí­mű ka­to­li­kus lap mun­ka­tár­sa ír­ta, aki azt pró­bál­ta bi­zony­gat­ni, hogy én hí­vő va­gyok, hi­á­ba ta­kar­ga­tom, ki le­het ol­vas­ni ab­ból, amit írok. És volt két ér­tel­mes kri­ti­ka, ezek azt hang­sú­lyoz­ták, hogy men­­nyit fog­lal­ko­zom a test­tel, ez ér­de­kes volt szá­mom­ra. Ezek a kri­ti­ku­sok ész­re­vesz­nek a mű­ve­im­ben va­la­mi mást, ami­hez va­ló­szí­nű­leg az kel­lett, hogy ők fran­ci­á­ul, más nyel­ven, más né­ző­pont­ból ol­vas­sák. Saj­nos, en­nek a kö­tet­nek az­tán nem volt na­gyobb vissz­hang­ja, mert a ma­gyar ki­adóm je­len­tet­te meg, el­vit­te a köny­vet Frank­furt­ba, de ezen túl nem ter­jesz­tet­te. Ami­kor pe­dig Fran­cia­or­szág­ba akar­tuk vin­ni, ak­kor, mi­vel ma­gyar kód volt raj­ta, nem le­he­tett ter­jesz­te­ni. Eb­ből az­tán fur­csa hely­zet állt elő, vé­gül a L’Harmattanra rá le­he­tett sóz­ni, de a L’Harmattan Fran­cia­or­szág­ban a leg­le­né­zet­tebb ki­adó, mert csak szub­ven­ci­ó­val dol­go­zik. Ők let­tek a ter­jesz­tők, a ter­jesz­tés pe­dig ab­ból állt, hogy ami­kor meg­kér­dez­tem a L’Harmattan ve­ze­tő­jét, ho­gyan fog el­jut­ni a könyv köny­ves­bolt­ok­ba, ak­kor ő vis­­sza­kér­de­zett, hogy van-e há­ti­zsá­kom.

      SzD: Té­ged meg­lep, hogy a fran­cia kri­ti­kus ki­eme­li az írá­sa­id­ban a tes­ti­sé­get, en­gem vi­szont az lep meg, hogy ez té­ged meg­lep. Én úgy gon­do­lom, hogy épp a tes­ti­ség az egyik olyan te­rü­let a köny­ve­id­ben, ahol érez­he­tő az írás na­gyobb sza­bad­ság­fo­ka. Megint csak vis­­sza­ka­nya­rod­va a hat­va­nas-het­ve­nes-nyolc­va­nas évek­hez, ez is olyan te­rü­let volt, ahol a ma­gyar­or­szá­gi ma­gyar pró­zá­nak na­gyobb el­len­ál­lás­sal kel­lett meg­küz­de­nie, gon­dol­junk csak Galgóczira vagy ké­sőbb Ná­das­ra. A fran­cia kö­zeg­ben pe­dig ott van Sade-tól, Ca­sa­no­vá­tól kezd­ve Bataille-on át az öreg Robbe-Grillet-ig az ero­ti­kus iro­da­lom pom­pá­za­tos ha­gyo­má­nya. Ez­zel szem­ben a ma­gyar iro­da­lom­ban a tes­ti­ség nyel­ve ké­sei fej­le­mény.

      KE: A tes­ti­ség és a por­nog­ráf iro­da­lom kü­lön­vá­lik, és a fran­ci­ák­nál van egy na­gyon erős por­nog­ráf vo­nu­lat, ami meg­volt a nyu­ga­ti ma­gya­rok­nál is. A Mi­kes Ke­le­men Kör hí­res is lett er­ről, a föl­ol­va­sá­sok há­rom­ne­gyed ré­sze tar­tal­ma­zott mi­ni­má­li­san egy „ló­fasz”-t vagy egy „pi­csá”-t. Ez majd­hogy­nem ob­li­gát do­log volt, be­lé­pő­jegy. Tu­da­to­san csi­nál­tuk ezt, annyi­ra is­mert volt a ma­gyar iro­da­lom prü­dé­ri­á­ja, az an­gol­szász meg a fran­cia ta­pasz­ta­la­tok pe­dig min­den­kit ar­ra ösz­tö­nöz­tek, hogy meg­tör­je a je­get. A Ma­gyar Mű­hely­ben meg nem­csak le­ír­ták, ha­nem le is raj­zol­ták eze­ket. Megint csak azt le­het mon­da­ni, hogy nem
Es­ter­házy ír­ta az el­ső erős ki­fe­je­zé­se­ket tar­tal­ma­zó szö­ve­ge­ket, ha­nem a nyu­ga­ti­ak. Ez is nyelv­újí­tás volt, ami az­tán el­sik­kadt, ami­kor a szer­zők ha­za­ke­rül­tek. Mert itt volt Es­ter­házy, meg még egy-két író, nem tu­dom ki…

      SzZs: Pályi And­rás, pél­dá­ul.

      KE: … igen, akik meg­tör­ték az Arany Já­no­s-i prü­dé­ri­át. Itt is van a te­rem­tés­nek és az al­ko­tás­nak le­he­tő­sé­ge, és, per­sze, nem kell ál­lan­dó­an eb­ben váj­kál­ni kö­te­te­ken át, de a lé­nyeg az, hogy min­den le­ír­ha­tó, ami az em­be­ri test­re vo­nat­ko­zik, nem szé­gyen az. Mint ahogy nem szé­gyen a kü­lön­fé­le lel­ki be­teg­sé­gek­nek és kí­sé­rő je­len­sé­ge­ik­nek a fel­idé­zé­se sem. Aho­gyan a test mond­ja el eze­ket.

      SzD: Vis­­sza­té­rek ah­hoz egy kér­dés ere­jé­ig, hogy ti, il­let­ve te fel tud­ta­tok fe­dez­ni vagy fel tud­tál fe­dez­ni ma­gad­nak egy olyan iro­dal­mi modernitást, amely­hez itt­hon csak ne­he­zen le­he­tett hoz­zá­fér­ni, gon­dol­junk Kaf­ka vagy né­hány más mo­dern klas­­szi­kus be­fo­ga­dá­sá­nak aka­dá­lya­i­ra. Úgy gon­dol­tam min­dig is a pró­zai mun­kás­sá­god­ra, mint amely Nabokovval, Beckett-tel, a nouveau roman-nal, má­sok­kal igen szo­ros kap­cso­la­tot tart fenn. Most vi­szont, az em­lék­ira­ta­id­ból azt lá­tom, hogy ko­ránt­sem min­den­evő mo­der­nis­ta vagy, ha­nem in­kább vá­lo­ga­tós, aki fe­let­te iro­ni­ku­san tud vi­szo­nyul­ni a min­den­ko­ri in­tel­lek­tu­á­lis vagy mű­vé­szi új hul­lá­mok­hoz, pél­dá­ul a struk­tu­ra­liz­mus­hoz, vagy az új re­gény­hez. (A leg­ko­mo­lyabb fenn­tar­tá­sa­id az­zal van­nak, amit az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért ne­vez­zünk hat­van­nyol­cas­ság­nak. En­nek van egy ké­zen­fek­vő élet­raj­zi oka, hi­szen te, aki az
öt­ve­nes évek Ma­gyar­or­szá­gá­ról ér­kez­tél, ért­he­tő el­len­ér­zé­sek­kel vi­sel­tet­tél a nyu­ga­ti neo­mar­xiz­mus­sal szem­ben, mond­hat­tad, hogy kö­szö­nöd szé­pen, de te eb­ből már meg­jöt­tél. Van­nak ez­zel kap­cso­lat­ban ma már vic­ces je­le­ne­tek az em­lék­ira­ta­id­ban, pél­dá­ul az, ami­kor Althusser le­fa­sisz­tá­zott.) Ha nem is­mer­ném va­la­me­lyest az el­be­szé­lé­se­i­det, ak­kor még azt is gon­dol­hat­nám, a Re­túr­jegy­ben vol­ta­kép­pen kon­zer­va­tív kri­ti­ká­ját adod az új re­gény­nek, Robbe-Grillet-nek és má­sok­nak. Mint­ha a ref­le­xi­ó­id és az írói mun­kás­sá­god­ból ki­fejt­he­tő po­é­ti­kai gya­kor­la­tod kö­zött vol­na kü­lönb­ség. Tény­leg van, vagy csak én kép­ze­lem?

      KE: Hang­sú­lyoz­tam az ele­jén, hogy egyén­ről van szó. Így mind­azo­kat a dol­go­kat, ame­lyek kol­lek­tív tör­vény­ho­zás ter­mé­kei, min­dig bi­zal­mat­la­nul ke­zel­tem. Itt­hon is és ott is, vagy ott­hon is és itt is. A kü­lönb­ség eb­ből ered. Mind­két ol­da­lon elég sok ne­ga­tív ta­pasz­ta­la­tom volt, akár a tár­sa­dal­mi ha­la­dás­ról, akár az iro­dal­mi gon­dol­ko­dás­ról volt szó, min­dig ir­tóz­tam at­tól, hogy meg­mond­ják, mit kell csi­nál­nom. So­ha nem is akar­tam olyan hely­zet­ben len­ni, hogy én kény­sze­rít­sek má­sok­ra meg­ol­dá­so­kat. A di­ák­ja­im­mal is ilyen kap­cso­lat­ban vol­tam, hagy­tam, hogy az­zal fog­lal­koz­za­nak, ami ér­dek­li őket, csak jó szín­vo­na­lon csi­nál­ják. Ami a moz­gal­ma­kat il­le­ti, az egyik va­ló­ban az, amit mon­dasz, hogy én már a mar­xiz­mus ural­má­ból ér­kez­tem, há­rom évig jár­tam mar­xis­ta sze­mi­ná­ri­um­ra, utá­na Ba­jo­mi Láz­ár még vis­­sza akart kül­de­ni alap­fo­kú sze­mi­ná­ri­um­ra, mert egy láb­jegy­zet­ben egy szo­ci­a­lis­tát ös­­sze­té­vesz­tet­tem egy anar­chis­tá­val. Ami­kor Fran­cia­or­szág­ban az egész moz­ga­lom el­in­dult, ak­kor azt gon­dol­ták, hogy elő­ször kul­túr­for­ra­dal­mat csi­nál­nak, és az­tán ab­ból majd lesz tár­sa­dal­mi for­ra­da­lom.

      SzD: Ez eredetileg Trockij ötlete volt.

      KE: Igen. És az­tán vol­tak ezek a nagy el­kép­ze­lé­sek, hogy min­den egyes írás szol­gál­ja a nagy kul­túr­for­ra­dal­mat, még­pe­dig olyan mó­don, hogy sem­mi­fé­le­kép­pen ne le­hes­sen a ma­gán­tu­laj­dont akár a ki­fe­je­zés szint­jén, akár a je­len­tés szint­jén vis­­sza­vin­ni a szö­veg­be. Én ezt utó­pi­á­nak, meg­va­ló­sít­ha­tat­lan, ne­vet­sé­ges do­log­nak tar­tot­tam. Az én el­kép­ze­lé­sem az volt, hogy ak­kor írok jól, ha – a kü­lön­fé­le más írók­kal va­ló érint­ke­zés el­le­né­re – azok a dol­gok jön­nek elő, ame­lyek ben­nem van­nak, nem ak­kor, ha azt írom, amit ne­kem elő­ír­nak. A le­né­zett, le­köp­dö­sött, meg­rug­dalt ha­tás­ku­ta­tás egyik ta­nul­sá­ga, hogy az em­ber azt tud­ja jól meg­ír­ni, ami ben­ne van. El is kezd­tem azon gon­dol­kod­ni, hogy azok a szer­zők, aki­ket elő­bá­nyá­szok, és akik­ben va­la­mi­fé­le ha­son­ló­sá­got ta­lá­lok ma­gam­mal, azok mind ilye­nek, mind ef­fé­le ott­ho­nuk­tól tá­vol lé­vő em­be­rek, akik vagy más nyel­ven ír­nak, vagy nem ér­zik jól ma­gu­kat ott, ahol van­nak és van ben­nük ide­gen­ség. Ezek az em­be­rek nem cso­por­to­san ír­tak, ha­nem ki-ki a ma­ga kuc­kó­já­ban, ki-ki a ma­ga ne­u­ró­zi­sa sze­rint dol­go­zott. Kaf­ka el­ső­sor­ban, aki­nek az anya­nyel­ve né­met volt, még­is ide­gen­nek érez­te ma­gát a né­met nyelv­ben. Nem té­rek ki a kü­lön­bö­ző okok­ra, mert az ide­gen­ség­nek min­den­ki­nél más oka volt. Ezek az em­be­rek kí­sér­le­ti iro­dal­mat csi­nál­tak, ami na­gyon ha­son­lí­tott ar­ra, amit a fran­cia for­ra­dal­már mo­der­nek csi­nál­tak, csak­hogy ők ide­o­ló­gi­ai okok­ból pró­bál­ták azt csi­nál­ni, amit eme­zek pszi­cho­ló­gi­ai okok­ból csi­nál­tak. Ír­tam az­tán egy köny­vet is er­ről.

      SzD: Ez a Déracinement et littérature, „gyö­kér­te­len­ség és iro­da­lom”?

      KE: Igen, eb­ben ar­ról van szó, hogy a nyelv önál­ló­so­dik, el­sza­kad a je­len­tés­től, az ob­li­gát je­len­tés­től, ami nem ide­o­ló­gi­ai okok­ból jön lét­re, ha­nem bel­ső pszi­cho­ló­gi­ai okok­ból, a tár­sa­dal­mi rossz köz­ér­zet oka­i­ból. Én ezek­ben ta­lál­tam meg sa­ját ma­ga­mat, hi­szen én sem ide­o­ló­gi­ai, ha­nem pszi­cho­ló­gi­ai okok­ból csi­nál­tam azt, amit csi­nál­tam és a tár­sa­da­lom­ban el­fog­lalt, hogy is mond­jam, fer­de hely­ze­tem oká­ból. Ezek in­do­kol­ják azt, amit az írá­sa­im­ban csi­ná­lok, és amit az ol­va­sók is fel­lel­het­nek ben­nük, és ame­lyek az ol­va­só­kat is ar­ra ins­pi­rál­ják, hogy sa­ját ma­guk­ban is ke­res­se­nek olyan dol­go­kat, ame­lyek gon­dol­ko­zás­ra kész­tet­nek. A szö­ve­ge­im sem­mi­képp sem kap­cso­lód­nak köz­vet­le­nül kol­lek­tív prob­lé­mák­hoz. Én a kol­lek­tív prob­lé­má­kat ki­zár­tam, mert nem akar­tam szo­ci­o­ló­gi­ai iro­dal­mat csi­nál­ni. Az egyén, amely­re foly­ton hi­vat­ko­zom, a hu­sza­dik szá­za­di nagy kol­lek­tív gon­do­la­tok­nak min­dig csak el­nyo­mott, el­tün­te­tett ál­do­za­ta lett.

      SzZs: Egy dol­got sze­ret­nék még ki­emel­ni, rész­ben a Re­túr­jegy­hez, rész­ben ah­hoz kap­cso­lód­va, amit Ban­di mond, hogy so­sem sze­ret­te, ha meg­mond­ták ne­ki, mit kell csi­nál­nia. A Kalligram fo­lyó­irat­ban meg­szü­le­tett már a kri­ti­ka a Re­túr­jegy­ről, egy olyan doktorandusz ír­ta, aki a vaj­da­sá­gi ma­gyar iro­da­lom iro­da­lom­szem­lé­le­té­ről ír­ja a dis­­szer­tá­ci­ó­ját, és ér­de­kes, hogy ne­ki men­­nyi­re inspiratív volt a könyv.³ Ő a bi­zony­ság ar­ra, hogy nem­csak azok­nak le­het ér­de­kes, aki­ket a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom fog­lal­koz­tat, a Mi­kes Ke­le­men Kör vagy eh­hez ha­son­lók. Az inspiratív jel­le­gét egyéb­ként is elő­se­gí­ti a könyv pár­be­szé­des for­má­ja, ami el­ve­szi ki­csit a be­széd élét, az­az nem ala­kul ki az az ér­zé­sünk, hogy va­la­ki na­gyon oko­san, na­gyon böl­csen ki akar min­ket ok­tat­ni ar­ról, hogy mi­lyen a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom. In­kább gon­do­la­to­kat éb­reszt, ezért is friss, an­nak el­le­né­re, hogy le­het bi­zo­nyos kon­zer­va­ti­viz­mus egyes íté­le­te­i­ben, de eze­ket sem akar­ja le­nyom­ni az ol­va­só tor­kán. Ezért mon­dom, hogy ez egy fi­a­tal em­ber­nek ér­de­kes le­het. Fon­tos az, ho­gyan tud­ja az ide­gen­ség-ta­pasz­ta­la­tot ál­ta­lá­nos em­be­ri ta­pasz­ta­lat­tá for­dí­ta­ni. A Re­túr­jegy hát­só bo­rí­tó­ján ki­emelt mon­da­tot én vá­lasz­tot­tam: „Ide­gen­ben él­ni nem min­dig könnyű, de nem sok­kal ne­he­zebb, mint él­ni, csak úgy, hely­ha­tá­ro­zó nél­kül.” Eb­ben a mon­dat­ban ben­ne van, hogy ez nem egy­sze­rű­en a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom­ról szó­ló mun­ka, ha­nem tá­gabb ki­te­kin­té­sű, a gon­dol­ko­dást meg­nyi­tó könyv.

      SzD: Tény­leg na­gyon fon­tos, hogy ezt hang­sú­lyo­zod, mert én va­la­hogy ta­lán túl­sá­go­san iro­da­lom­tör­té­ne­ti ér­dek­lő­dés­sel ol­vas­tam a köny­vet, és ez ta­lán lát­szik a kér­dé­se­i­men is. A kö­vet­ke­ző meg­jegy­zé­sem is ilyen irá­nyú. Szá­mom­ra az egyik, ha nem a leg­jobb hu­sza­dik szá­za­di ma­gyar em­lék­irat Vas Ist­ván em­lék­irat-fo­lya­ma, ami több­ször eszem­be ju­tott Ban­di me­mo­ár-tri­ló­gi­á­já­nak ol­va­sá­sa köz­ben. Vas mű­ve „a lí­ra re­gé­nye”, ahogy ne­ve­zi, nem­csak Vas Ist­ván ön­élet­raj­zi te­ré­be ve­zet be, ha­nem a ma­ga ko­rá­nak iro­dal­mi éle­té­be is. Ke­vés jobb bel­ső né­ző­pon­tú fel­vé­tel ké­szült sze­rin­tem a hú­szas-har­min­cas évek­ről, mint a Ne­héz sze­re­lem és a Mi­ért vij­jog a sas­ke­se­lyű, pe­dig erős volt a ko­ra­be­li me­zőny. Az Ott­ho­nok és a Re­túr­jegy ha­son­ló csu­dá­ra ké­pes sze­rin­tem, ga­ran­tált kedv­csi­ná­ló, mé­zes­ma­dzag le­het fi­a­tal em­be­rek­nek, mert a könyv rá­cso­dál­koz­tat a nyu­ga­ti ma­gyar iro­da­lom bel­vi­lág­ára.

      KE: Vas Ist­ván em­lék­ira­ta­i­ról ír­tam az Iro­dal­mi Új­ság­ban, be­szél­tem is ve­le több­ször er­ről, és tény­leg nagy cso­dá­ló­ja va­gyok an­nak, amit írt. Kü­lö­nö­sen az el­ső kö­tet ra­ga­dott meg, a má­so­di­kat ki­csit el­túl­zott­nak érez­tem, amit az­tán meg is be­szél­tünk, a lé­nyeg az, hogy bár itt és most a sa­ját köny­ve­met kel­le­ne aján­la­nom, de aján­lom vis­­sza­me­nő­leg Vas Ist­ván köny­vét is.

      Ami az én tá­jé­ko­zó­dá­so­mat meg az övét il­le­ti, Vas min­dig na­gyon ra­gasz­ko­dott ah­hoz, hogy a tár­sa­da­lom­ból bont­sa ki a ma­ga igé­nye­it, én pe­dig va­la­hol azt lát­tam, amit már el­mond­tam, hogy az em­ber elő­ször le­gyen ön­ma­ga, az­tán utá­na fá­ra­doz­zon azon a tár­sa­dal­mon, ami szá­má­ra esz­mé­nyi le­het. De az, hogy ön­ma­gát foly­ton a tár­sa­da­lom­ból ere­dez­te­ti, szá­mom­ra kis­sé meg­kö­tött volt, mert ő so­ha nem akar­ta ma­gát iga­zán egyén­ként lát­tat­ni. Min­dig kap­cso­ló­dik va­la­mi­hez, ami nem iro­dal­mi, ha­nem tár­sa­dal­mi. Ez volt ne­kem ve­le a fenn­tar­tá­som, de et­től füg­get­le­nül óri­á­si mun­ka.

      SzD: Na­gyon szí­ve­sen foly­tat­nám még a Vas Ist­ván­nal va­ló ös­­sze­ve­tést, pél­dá­ul ott is a fe­le­ség, Nagy Etel ha­lá­la, és a gyász­mun­ka az, ami be­in­dít­ja az em­lé­ke­zés-fo­lya­ma­tot, mint ahogy az Ott­ho­nok ese­té­ben Nicole ha­lá­la.

      KE: Sőt, még aszt­ro­ló­gi­ai pár­hu­za­mok is ki­mu­tat­ha­tók volnának…

      SzD: De saj­nos az idő el­ment, és be kell fe­jez­nünk a be­szél­ge­tést, no­ha vol­na még sok min­den, amit meg­tár­gyal­hat­nánk. Na­gyon kö­szö­nöm mind­ket­tő­tök­nek, hogy el­jöt­te­tek és részt vet­te­tek a be­szél­ge­tés­ben.

 

-----

      Elhangzott a pé­csi Mű­vé­sze­tek és Iro­da­lom Há­zá­ban 2012. ok­tó­ber 2-án.

¹      A te­rem­ben kö­rül­be­lül 15-20 em­ber volt je­len.

²     A Fran­cia Kom­mu­nis­ta Párt po­li­ti­kai na­pi­lap­ja és iro­da­lom­po­li­ti­kai lap­ja.

³     Szar­vas Me­lin­da: Ket­tő az Egy­ben, Kalligram, 2012. de­cem­ber, 97–100.