Iz­ra­el, zsi­dó–arab konf­lik­tus, há­bo­rú, el­nyo­más, ön­gyil­kos me­rény­lők, ál­do­za­tok – meg­an­­nyi is­mert fo­ga­lom, me­lyek min­den­nap­ja­ink ré­szé­vé let­tek. Nem tör­té­ne­lem, nem a rég­volt idő ho­má­lyá­ba ve­sző múlt, ha­nem na­gyon is a je­len, az éle­tünk ré­sze, még ha még­oly tá­vo­li­nak tű­nik is Je­ru­zsá­lem és Ka­na­da, a tör­té­net vi­lá­ga, szín­he­lyei. De ta­lán nem is va­gyunk oly mes­­sze tő­le, hi­szen mind­ez már be­gyű­rű­zött Eu­ró­pá­ba is, né­ha bi­zony idá­ig to­ló­dik ki a front­vo­na­la an­nak a vé­ge­lát­ha­tat­lan­nak tű­nő harc­nak, amely a kö­tet lap­ja­in meg­ele­ve­ne­dik. De nem pusz­tán ezért érez­het­jük hoz­zánk kö­ze­li­nek mind­azt, amit a szer­ző pa­pír­ra ve­tett.

      Ké­zen­fek­vő len­ne a tör­té­ne­tet a zsi­dó–arab konf­lik­tust fel­tár­ni igyek­vő írás­ként ér­tel­mez­ni, fel­is­mer­ni, hogy vá­la­szo­kat ke­res, meg­old­ha­tat­lan prob­lé­má­kat bon­col­gat. De tény­leg csak er­ről szól­na? Mind­ös­­sze ar­ra pró­bál­na rá­vi­lá­gí­ta­ni, hogy min­den érem­nek két ol­da­la van, az­az Iz­ra­el is kö­ve­tett el hi­bá­kat, és nem hagy­ha­tó fi­gyel­men kí­vül a zsi­dó ál­lam fe­le­lős­sé­ge sem, ha az el­fa­jult hely­zet oka­it ku­tat­juk? Igen, két­ség­kí­vül er­ről is szól a könyv. Ma­gán vi­se­li a do­ku­men­tum­re­gény je­gye­it is, hi­szen konk­rét hi­vat­ko­zá­so­kat, uta­lá­so­kat ol­vas­ha­tunk va­lós ese­mé­nyek­re, sze­mé­lyek­re vo­nat­ko­zó­an, fel­buk­kan töb­bek közt Arafat, Ehud Barak, Yitzhak Rabin ne­ve. Meg­pró­bál kom­pen­zál­ni né­hány hi­á­nyos­sá­got, rá­vi­lá­gí­ta­ni ar­ra, hogy mind­azok, akik azon a föl­dön él­tek-él­nek, mek­ko­ra ál­do­za­tot fi­zet­tek-fi­zet­nek egy új ál­lam szü­le­té­sé­ért. Ki­űze­tés, nyo­mor, el­nyo­más, erő­szak, ki­lá­tás­ta­lan­ság tá­rul elénk, aho­gyan kö­vet­jük a köz­pon­ti fi­gu­ra, a Shalomként is em­le­ge­tett, de a szer­ző­vel azo­nos ne­vű fő­hős-el­be­szé­lő út­ját Iz­ra­el­ben, ahol sa­já­tos vi­szo­nyok ural­kod­nak: „Egy bal­eset – mond­ja Barak – csak egy olyan or­szág­ban le­het ál­dás, mint ez itt.” – itt ugyan­is örül­ni kell an­nak, ha bal­eset tör­té­nik, nem me­rény­let. A szö­veg te­hát a prob­lé­ma szer­te­ága­zó­sá­gát pró­bál­ja áb­rá­zol­ni, és nyo­ma­té­ko­sí­ta­ni, hogy nem csak egy ál­lás­pont lé­tez­het. Két­ség­te­le­nül el­fo­gad­ha­tat­lan az ár­tat­lan em­be­rek meg­ölé­se, az ön­gyil­kos me­rény­le­tek­kel va­ló bosz­­szú­ál­lás, mind­az, amit a ha­zá­ju­kat vis­­sza­sze­rez­ni kí­vá­nó fa­na­ti­kus pa­lesz­ti­nok igaz­sá­guk ne­vé­ben el­kö­vet­nek. De ugyan­ilyen el­fo­gad­ha­tat­lan az iz­ra­e­li ka­to­nák vi­sel­ke­dé­se, az erő­szak, az el­nyo­más, a min­den pil­la­nat­ban meg­nyil­vá­nu­ló ha­ta­lom, a me­ne­kült­tá­bo­rok­kal, az ott­ho­nu­kat el­hagy­ni kény­sze­rü­lő, tö­me­ge­sen vo­nu­ló és ál­do­zat­tá vá­ló pa­lesz­ti­nok ké­pé­vel, akik kap­csán nem tu­dunk nem gon­dol­ni a Ho­lo­ca­ust­ra, mint ahogy a ha­son­ló­ság­ra és a hely­zet vis­­szás­sá­ga­i­ra ma­ga a szer­ző is fel­hív­ja az ol­va­só fi­gyel­mét. Nem ve­szély­te­len a prob­lé­ma ilyen módon va­ló áb­rá­zo­lá­sa, hi­szen kön­­nyen fel­ve­tőd­het akár az an­ti­sze­mi­tiz­mus vád­ja, vagy az ön­gyű­lö­le­té, mint pél­dá­ul A holokauszt-ipar cí­mű könyv szer­ző­je, Nor­man G. Finkelstein ese­té­ben, akit meg is em­lít köny­vé­ben a szer­ző. Nem kön­­nyű ál­lást fog­lal­ni és el­dön­te­ni, hogy ki­nek van iga­za a két fél kö­zül.

      E két pó­lus közt őr­lő­dik a fő­hős, és ve­le az ol­va­só is, mi­köz­ben szin­te két­ség­beeset­ten ke­re­si a le­het­sé­ges meg­ol­dást. Az­tán idő­vel úgy tűn­het, van al­ter­na­tí­va: pél­dá­ul az a sa­já­tos meg­osz­tott­ság, mely­nek me­ta­fo­rá­ja vé­gig je­len van a tör­té­net­ben, egy olyan ház alak­já­ban, mely­ben együtt él zsi­dó és pa­lesz­tin. En­nek rej­té­lyét – az­az az el­fo­ga­dás kér­dé­sét – ku­tat­ja a fő­sze­rep­lő, egy­részt a zsi­dó-arab vi­szony­ban, pél­dá­ul a ház­tu­laj­do­nos­ok, Si­mon és Abu Dalo kap­csán, más­részt olyan epi­zó­dok, mint a zsi­dó Aaron – az uno­ka­test­vér – és a ka­to­li­kus Anne es­kü­vő­je ap­ro­pó­ján. A fő kér­dés pe­dig ter­mé­sze­te­sen, hogy van-e meg­ol­dás, és ha igen, ak­kor mi len­ne az? Egy­ér­tel­mű vá­lasz és dön­tés nem szü­le­tik, az az ol­va­só­ra van bíz­va. Irány­jel­zést ka­punk, mint a már em­lí­tett es­kü­vő kap­csán, ahol a ce­re­mó­nia „min­den­fé­le val­lás­ból sze­mez­get­ve” zaj­lik, ahol a pap, egy bap­tis­ta lel­kész mind­ket­tő­jük hi­té­re nyi­tott, és vé­gül a nar­rá­tor nagy­any­ja mond­ja ki a meg­ol­dást: „Sze­re­tik egy­mást. És ez több, mint amit ró­lam és az én zsi­dó fér­jem­ről el­mond­ha­tok.”

      Ez a könyv több a zsi­dó–arab konf­lik­tus pusz­ta áb­rá­zo­lá­sá­nál. Vé­gig­ol­vas­va a fe­je­ze­te­ket szin­te érez­zük, hogy itt még nem áll­ha­tunk meg, több van a so­rok mö­gé rejt­ve, mint két nép konf­lik­tu­sá­nak vizs­gá­la­ta, ez a re­gény nem csak er­ről szól. Hi­szen ki­bon­ta­ko­zik előt­tünk egy sze­mé­lyi­ség, a ma­ga bel­ső el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­val, két­sé­ge­i­vel, mind­azon konf­lik­tu­sok­kal, ame­lyek köz­te és hi­te, csa­lád­ja, né­pe, ne­vel­te­té­se közt fe­szül­nek. Fel­me­rül­nek a fel­nőt­té vá­lás kér­dé­sei, a sze­re­lem, a kap­cso­la­tok prob­lé­mái, ta­núi le­he­tünk, aho­gyan ere­jét vesz­ti mind­az, amit ko­ráb­ban ren­dít­he­tet­len­nek hitt, a csa­lád, a gyü­le­ke­zet, az is­ko­la – az éle­te. Fo­gó­dzót ke­res, ami­kor Ka­na­dá­ból Iz­ra­el­be megy, nem az igaz­sá­got. Nem két, egy­más­sal szem­ben ál­ló nép prob­lé­má­it akar­ja meg­ol­da­ni, ha­nem a ben­ne, sa­ját ma­gá­ban har­co­ló két fél konf­lik­tu­sát. Egy­részt él ben­ne a ne­vel­te­té­se­kor ki­ala­kult én, aki esz­mé­nyí­ti Iz­ra­elt, és mind­azt, ami mi­att és ál­tal a zsi­dó ál­lam lét­re­jött, de leg­alább ek­ko­ra rész­ben ott van a mód­sze­re­ket, a tet­te­ket, a tör­tén­te­ket el­íté­lő szem­lé­let is, ami a hit­tel, az ön­ma­gá­val va­ló meg­ha­son­lás ve­szé­lyé­vel fe­nye­get. E két el­len­pó­lus fe­szül egy­más­nak a kö­tet lap­ja­in, ez­ál­tal mind az egyén, mind a tár­sa­da­lom szint­jén áb­rá­zo­ló­dik ugyan­az a konf­lik­tus, ami a kül­vi­lág­ban is je­len van. Hi­szen a zsi­dó–arab kér­dés­sel kap­cso­lat­ban alap­ve­tő­en e két né­zet ural­ko­dik: vagy el­íté­lik Iz­ra­elt, vagy el­fo­gad­ják lét­re­jöt­té­nek kö­rül­mé­nye­it. De egy zsi­dó szá­má­ra a tét sok­kal na­gyobb a tör­tén­tek el­fo­ga­dá­sá­nál, vagy el­uta­sí­tá­sá­nál, mi­vel a dön­tés ön­ma­gá­ra, sa­ját, a vi­lág­ban el­fog­lalt po­zí­ci­ó­já­ra is vo­nat­ko­zik egy­ben.

      Ezen­túl a szö­veg szer­kesz­té­sé­ben is meg­je­le­nik a fe­szült­ség, töb­bek közt a hely­szí­nek köz­ti gya­ko­ri és gyors vál­tá­sok vagy az idő­ke­ze­lés ál­tal. A fe­je­ze­te­ken be­lül rö­vid sza­ka­szok­ra ta­golt a tör­té­net, fo­lya­ma­to­san vál­to­zik tér és idő. Szin­te ma­gá­val so­dor­ják az ol­va­sót az ese­mé­nyek. Ám mind­ez nem za­va­ró, vi­szony­lag kön­­nyen és ha­mar el­iga­zo­dunk je­len és múlt rend­sze­ré­ben. Gyak­ran egy-egy hely­szín­hez vagy idő­sík­hoz kulcs­fi­gu­rák kö­tőd­nek, mint pél­dá­ul a Bialik, az is­ko­la ese­té­ben Mrs. Blitzkrieg, a ta­nár­nő vagy Jacob, a ba­rát. Ez a kap­cso­lat pe­dig meg­kön­­nyít­he­ti az ol­va­só szá­má­ra az el­iga­zo­dást, gör­dü­lé­ke­nyeb­bé te­he­ti a fe­je­ze­tek köz­ti vál­tást. Ugyan­ak­kor még­sem vá­lik a szö­veg sab­lo­nos szer­ke­ze­tű­vé, mi­vel a múlt sze­rep­lői a je­len­ben is fel­buk­kan­nak a fő­hős kép­ze­le­té­ben egy-egy ese­mény, ha­tás kap­csán. De az áb­rá­zolt ka­rak­te­re­ket nem pusz­tán ko­ráb­bi tet­te­ik, egyé­ni, rá­juk jel­lem­ző re­ak­ci­ó­ik alap­ján is­mer­jük meg, ha­nem a je­len ese­mé­nyei kap­csán is. Hi­szen a fő­sze­rep­lő ál­tal el­kép­zelt ala­kok kom­men­tál­ják a tör­té­ne­ti je­len­ben zaj­ló ese­mé­nye­ket, vé­le­ményt mon­da­nak, ta­ná­csot ad­nak, a Shalom ál­tal meg­is­mert sze­mé­lyi­sé­gük­nek, ér­ték­rend­jük­nek meg­fe­le­lő­en. Az ol­va­só­ban ja­va­részt en­nek alap­ján öl­te­nek kör­vo­na­lat a múlt fi­gu­rái. Ez pe­dig is­mét csak kö­ze­lí­ti a szö­ve­get az ol­va­só­hoz, hi­szen nem kész ka­rak­te­re­ket ka­punk, ma­gunk­nak kell ös­­sze­rak­ni a mo­za­i­kok­ból a sze­rep­lők jel­lem­raj­zát: rész­ben a múlt­ban tör­tént em­lé­kek fel­idé­zé­se ál­tal, rész­ben a je­len­ben va­ló, a fő­sze­rep­lő ál­tal va­ló­szí­nű­sí­tett re­ak­ci­ók se­gít­sé­gé­vel.

      Jó­val ös­­sze­tet­tebb te­hát a tör­té­net, mint el­ső­re gon­dol­nánk. Épp ezért nem zá­rul­nak, nem is zá­rul­hat­nak ál­ta­lá­nos igaz­sá­gok­kal, sem­mit­mon­dó köz­he­lyek­kel az ese­mé­nyek, hi­szen sem­mi sem ala­kul úgy, aho­gyan azt vár­hat­nánk. A ház­ra nem kö­szönt bé­ke, hő­sünk nem ve­szi fe­le­sé­gül ba­rát­nő­jét, a konf­lik­tu­sok nem ol­dód­nak meg, nincs happy end. Mind­ez gon­dol­ko­dás­ra kész­te­ti az ol­va­sót, s töb­bet ér, mint va­la­mi­fé­le sab­lo­nos zár­lat.

      Úgy vé­lem, min­den­képp ér­de­mes kéz­be ven­ni a kö­te­tet, ol­vas­hat­juk tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai kér­dé­se­ket vizs­gá­ló szö­veg­ként vagy fej­lő­dés­re­gény­ként is. Shalom sze­mé­lye a bahtyini rend­szer­ben a fej­lő­dő em­ber tí­pu­sá­val mu­tat ha­son­ló­sá­got, a szö­veg ma­ga pe­dig a Bahtyin ál­tal élet­rajz­inak vagy ön­élet­rajz­inak ne­ve­zett re­gény­tí­pus­sal. Hi­szen az nem le­het két­sé­ges, hogy fo­lya­ma­to­san vál­to­zik, for­má­ló­dik a fő­hős, Shalom sze­mé­lye. Ha más­ként nem, ak­kor úgy, aho­gyan Vá­ri György utal rá a kö­tet utó­sza­vá­ban: „Fej­lő­dés, amen­­nyi­ben sok­kal mé­lyeb­ben, sok­kal át­gon­dol­tab­ban és át­él­teb­ben nem tud­ja a fő­hős a vé­gén, ki­cso­da ő, mint amennyi­re az ele­jén nem tud­ta.”. A kér­dés in­kább az le­het eb­ben az eset­ben, hogy mer­re is tart ez a fej­lő­dés. Nincs kön­­nyű hely­zet elé ál­lít­va az ol­va­só, mi­vel tá­vol­ról sem egy­ér­tel­mű, hogy elő­re­mu­tat ez a fej­lő­dé­si fo­lya­mat, vagy in­kább vis­­sza­fe­lé ha­lad, és ér­ték­vesz­tő, ne­ga­tív az át­ala­ku­lás. Rá­adá­sul ez a ket­tős­ség je­le­nik meg a fő­sze­rep­lő más sze­mé­lyek­hez fű­ző­dő kap­cso­la­ta­i­ban is: mi­köz­ben lé­pés­ről lé­pés­re kö­vet­het­jük, aho­gyan egy­re in­kább tá­vo­lo­dik – föld­raj­zi és lel­ki ér­te­lem­ben is – a ba­rát­nő­jé­től, Judithtól, ad­dig ez­zel szin­te pár­hu­za­mo­san tá­rul fel előt­tünk az a bo­nyo­lult, szer­te­ága­zó, de még­is mé­lyen gyö­ke­re­ző kap­cso­lat­rend­szer, amely ro­ko­na­i­hoz, éle­té­nek meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­ge­i­hez fű­zi. Akár olya­nok­hoz is, akik már nem él­nek, és csak em­lé­ke­i­ből tud­juk meg, ho­gyan gon­dol­ko­dott-gon­dol­ko­dik ró­luk, mi­ért fon­to­sak. Ta­lán nem túl­zás ki­je­len­te­ni, hogy ez a sok­fé­le szem­pont­ból meg­ra­gad­ha­tó kont­raszt, el­len­té­tek­re épít­ke­zés szin­te át­hat­ja a szö­ve­get, de ez min­den­képp ér­ték­hor­do­zó sa­ját­ság. Hi­szen nem za­va­ró, nem kelt hi­ány­ér­ze­tet vagy el­len­szen­vet, épp el­len­ke­ző­leg: ös­­sze­tet­teb­bé, ugyan­ak­kor elgondolkodtatóbbá te­szi a tör­té­ne­tet, aho­gyan a szer­ző és a fő­hős egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyá­nak kér­dé­se is.

      Más szem­pont­ból is meg­fi­gyel­he­tő a ko­ráb­ban már fel­ve­tett ket­tős­ség a szö­veg­ben. Mi­köz­ben zaj­lik a fen­ti­ek­ben tár­gyalt tör­té­net, mel­let­te pár­hu­za­mo­san ott van egy, an­nak kö­ze­gét, vo­nat­koz­ta­tá­si rend­sze­rét is­mer­te­tő mel­lék­szál. Azt hi­szem, a szö­veg eb­ben, a le­író, glo­bá­li­sabb prob­lé­má­kat bon­col­ga­tó ré­sze­i­ben gyen­gébb. Né­ha kis­sé el­túl­zott­nak tű­nik, pél­dá­ul a je­ru­zsá­le­mi hely­szí­nek áb­rá­zo­lá­sá­ban, vagy a po­li­ti­kai kér­dé­sek kö­rül­já­rá­sá­ban. Eb­ből a szem­pont­ból gyak­ran túl­sá­go­san is – ese­ten­ként fe­les­le­ge­sen – rész­le­te­ző le­írá­sok­kal ta­lál­koz­ha­tunk. Ugyan­ak­kor más he­lye­ken fe­lü­le­tes ma­rad, mint né­hány ka­rak­ter meg­al­ko­tá­sá­ban, akik nem kel­lő­en ki­dol­go­zot­tak a tör­té­ne­ti sze­re­pük­höz ké­pest, mint pél­dá­ul Judith, Shalom élet­tár­sa ese­té­ben. Aho­gyan Vá­ri György fo­gal­maz a már em­lí­tett utó­szó­ban: „…akkor ér­de­ke­sebb a szö­veg, ha a kü­lön­ben ga­zán (sic!) jól fel­ké­szült szer­ző nem tar­tat ép­pen ide­gen­ve­ze­tést fi­gu­rá­i­val a Szent­föld bő egy szá­zad­ra vis­­sza­nyú­ló tör­té­nel­mé­ből, geo­grá­fi­á­já­ból és a le­het­sé­ges, pro és kont­ra po­li­ti­kai ér­vek re­per­to­ár­já­ból.”

      A kö­tet hi­bá­i­ról szól­va min­den­képp meg­em­lí­ten­dő a szö­veg gon­do­zat­lan­sá­ga, mint ar­ra pél­da akár a fen­ti idé­zet. Olyan nagy a szer­kesz­té­si hi­bák szá­ma, hogy az már za­var­ja az ol­va­sást. Er­re több fi­gyel­met kel­lett vol­na for­dí­ta­ni, hi­szen a szö­veg szer­kesz­tett­sé­ge, gon­do­zott­sá­gá­nak mér­té­ke egy­ben az adott ki­adás ér­ték­mé­rő­je is, és meg­le­he­tő­sen ki­áb­rán­dí­tó egy ér­té­kes szö­ve­get, írás­mű­vet mél­tat­lan kön­tös­ben lát­ni. A szem­be­öt­lő szer­kesz­té­si hi­bák ugyan­is fo­lya­ma­to­san ki­zök­ken­te­nek, el­ve­szik az a len­dü­let, ami – töb­bek közt a ko­ráb­ban már em­lí­tett gyors vál­tá­sok­nak kö­szön­he­tő­en – ben­ne rej­tő­zik a szö­veg­ben, il­let­ve a tör­té­net­ben. Et­től el­te­kint­ve azon­ban azt gon­do­lom, sen­ki nem fog­ja meg­bán­ni, aki időt sza­kít er­re az ér­zé­keny prob­lé­mát új­sze­rű szem­szög­ből ér­tel­mez­ni kí­vá­nó kö­tet­re, és meg­kí­sér­li az „át­ke­lést az iz­ra­e­li–pa­lesz­tin ha­tá­ron”.