Alig­ha akad em­ber Ma­gyar­or­szá­gon, aki töb­bet tud­na Szlo­vé­ni­á­ról, an­nak tör­té­nel­mé­ről és kul­tú­rá­já­ról Gállos Or­so­lyá­nál, a szlo­vén iro­da­lom ta­lán leg­is­mer­tebb ha­zai mű­for­dí­tó­já­nál. Eb­ből a tu­dás­ból kap íze­lí­tőt, aki ke­zé­be ve­szi es­­szé­ket, ta­nul­má­nyo­kat, il­let­ve in­ter­jú­kat tar­tal­ma­zó kö­te­tét. Aki csak hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen is kö­vet­ni tud­ta ki­ter­jedt for­dí­tói élet­mű­vét, s az írá­sok­ban, va­la­mint a magyar–szlovén iro­dal­mi ren­dez­vé­nyek­ben és a li­te­rá­to­rok sze­mé­lyes kap­cso­la­ta­i­nak meg­te­rem­té­sé­ben tes­tet öl­tő kul­tú­ra­köz­ve­tí­tői te­vé­keny­sé­gét, az mind­ed­dig hi­á­nyát érez­het­te a szer­ző sa­ját írá­sa­it ös­­sze­gyűj­tő könyv­nek. Most a ko­ráb­ban el­szór­tan, ma­gyar­or­szá­gi és szlo­vé­ni­ai fo­lyó­irat­ok­ban meg­je­lent írá­sok egy­ben ér­he­tők el a ma­gyar ol­va­só szá­má­ra, aki ren­ge­teg ér­de­kes is­me­re­tet sa­já­tít­hat el a szlo­vén ré­gi­ség­ről és a mai szlo­vén kul­tú­rá­ról, Kö­zép-Eu­ró­pá­ról, a volt Ju­go­szlá­vi­á­ról, s mind­ezek tük­ré­ben ar­ról is többet tud majd, hogy ő ma­ga mi­fé­le vi­lág­ban él.

      A könyv há­rom rész­re osz­lik, az el­ső az Is­mét­lő­dé­sek, va­ri­á­ci­ók, szim­met­ri­ák je­gyé­ben szer­ve­ző­dik. Az ál­ta­lá­nos tör­té­nel­mi-po­li­ti­kai és kul­tu­rá­lis is­me­re­te­ket Szlo­vé­ni­á­ról az Egy kö­zép-eu­ró­pai és egy bal­ká­ni bi­ro­da­lom pe­re­mén cí­mű ta­nul­mány fog­lal­ja ös­­sze. A cím alap­ján el­ső hal­lás­ra mond­hat­nánk per­sze Ka­rin­thyval, hogy zon­go­ráz­ni tud­nánk a kü­lönb­sé­get a Habs­burg Bi­ro­da­lom és a szer­bek do­mi­nan­ci­á­já­val lét­re­ho­zott ju­go­szláv ál­lam­ala­ku­la­tok közt, ami a két cent­rum je­len­tős kü­lön­bö­ző­sé­ge mi­att a pe­rem­hely­ze­ti stá­tust is alig ös­­sze­mér­he­tő­vé te­szi. Ám épp azt a vég­te­le­nül iz­gal­mas tör­té­nel­mi-kul­tu­rá­lis ala­ku­lás­tör­té­ne­tet ír­ja le a né­hány köz­pon­ti iro­dal­mi mo­tí­vu­mot a szlo­vén­ság kul­tu­rá­lis ka­rak­te­ri­zá­lá­sa cél­já­ból be­mu­ta­tó, vers­be­té­tek­kel, idé­ze­tek­kel gaz­da­gí­tott szö­veg, amely­nek ré­vén a Habs­bur­gok­tól Ju­go­szlá­vi­án át az ál­la­mi önál­ló­sá­gig ve­ze­tő nem­ze­ti iden­ti­fi­ká­ci­ós fo­lya­mat le­zaj­lott. Mi­vel a kö­zép­kor­ban nem ala­kult ki sa­ját ál­la­muk, ez a fo­lya­mat igen ne­he­zen és ké­sőn in­dult – Primož Trubar pro­tes­táns pré­di­ká­tor 1550-ben ki­adott ka­te­kiz­mu­sa ír­ja le elő­ször a „szlo­vén” nép­ne­vet –, és igen­csak rö­gös úton ha­ladt ad­dig, hogy a ma­gyar­or­szá­gi köz­tu­dat má­ra po­li­ti­kai-gaz­da­sá­gi si­ker­tör­té­net­ként köny­vel­je el. Az ol­va­só plasz­ti­kus ké­pet kap­ ar­ról, hogy Szküllák és Kharübdiszek közt ha­ladt a for­má­ló­dó szlo­vén nem­zet, ame­lyet hol az el­né­me­te­se­dés, hol az olasz ter­jesz­ke­dés, hol a nagy­szerb tö­rek­vé­sek ré­me fe­nye­ge­tett. Vi­lá­gos, hogy egy kis nép nem­zet­té vá­lá­sa épp­oly je­len­tős ál­do­za­tok­kal, vesz­te­sé­gek­kel jár, mint a na­gyob­ba­ké, leg­fel­jebb a vi­lág ke­ve­seb­bet tud ró­luk. Hogy a szlo­vé­nok szá­má­ra Bécs mel­lett Tri­eszt szá­mí­tott fő kul­tu­rá­lis cent­rum­nak? Hogy ott a Ten­ger­mel­lé­ken és Auszt­ri­á­ban olyan szlo­vén ki­sebb­ség re­kedt a lét­re­jö­vő or­szág ha­tá­ra­in kí­vül, ami­nek sú­lyát a szer­ző egy he­lyütt a tri­a­no­ni vesz­te­ség­gel ál­lít­ja pár­hu­zam­ba? Ha ne­tán be­ve­zet­nék ha­zánk­ban a kö­te­le­ző fel­nőtt­ok­ta­tást, úgy an­nak tan­ter­vé­be e tör­té­ne­tek­nek he­lye len­ne. Hogy mi­nél töb­ben lás­sák be: a „nincs a te­rem­tés­ben vesz­tes, csak én” ön­saj­ná­la­ta tart­ha­tat­lan.

      Több írás­ban is meg­je­le­nik a mo­dern szlo­vén tör­té­ne­lem leg­na­gyobb tra­u­má­ja, a nem­zet ön­meg­ha­son­lá­sa, amely má­ig sú­lyos in­du­la­ti hul­lá­mo­kat vet, s ame­lyet A szlo­vén Katyń cí­mű írás­ban bont ki Gállos Or­so­lya. A cím­adás je­len­tés­át­vi­te­le ez­út­tal is, mint ál­ta­lá­ban, nem a meg­fe­le­lé­sen, ha­nem va­la­mi­fé­le ha­son­ló­sá­gon ala­pul. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú eu­ró­pai le­zá­rá­sa után, 1945 má­ju­sá­ban az Auszt­ria an­gol meg­szál­lá­si öve­ze­té­ben fog­va tar­tott kü­lön­bö­ző nem­ze­ti­sé­gű – szlo­vén, hor­vát, szerb, ma­gyar, orosz –, fő­ként ko­ráb­ban Hit­ler ol­da­lán har­co­ló ha­di­fog­lyo­kat vis­­sza­to­lon­col­ják sa­ját ha­zá­juk­ba. A domobrannak, az­az hon­véd­nek ne­ve­zett szlo­vén „fe­hér­gár­dis­tá­kat” a titóista par­ti­zá­nok – te­hát nem az oro­szok – Kočevski Rog er­dő­sé­ge­i­ben bar­lan­gok­ba te­re­lik, és 1945 jú­ni­u­sá­ban a mint­egy 13 ezer fegy­ver­te­len em­bert tö­meg­sír­ba lö­vik. A tö­meg­gyil­kos­ság­ról év­ti­ze­de­kig „szó nem hallatik” a nyil­vá­nos­ság­ban, míg­nem a Ti­tó­val szö­vet­ség­ben har­co­ló ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta köl­tő és gon­dol­ko­dó Edvard Kocbek egy het­ve­nes évek­be­li in­ter­jú­ban le nem ránt­ja a lep­let az ad­dig tit­kolt bűn­ről. Úgy vé­lem, olyan tör­té­net ez, amely­ről épp­úgy tud­ni kell, mint a nagy hu­sza­dik szá­za­di gyil­kos­sá­gi tab­ló egyéb fon­tos ese­mé­nye­i­ről, s egy­ben ár­nyal­ja a li­be­rá­lis­nak tar­tott ju­go­szláv kom­mu­niz­mus­ról el­ter­jedt ké­pet. Nem mel­lé­kes meg­je­gyez­ni, hogy ez a kö­tet egyik olyan írá­sa, mely sze­mé­lyes érin­tett­ség­gel író­dott: Gállos Or­so­lya nagy­báty­ja, Janez Petek egyi­ke volt a meg­gyil­kol­tak­nak, mi­köz­ben a test­vé­re, Jože, a par­ti­zá­nok ol­da­lán har­col­va esett el.

      A könyv írá­sa­i­nak jó ré­sze fon­tos szlo­vén író­kat mu­tat be, úgy­mint France Prešeren, Edvard Kocbek, Lojze Kovačič vagy Kajetan Kovič, de kö­zü­lük is ki­emel­ke­dik Drago Jančar, aki­ről két írás – egyi­kük a könyv leg­ter­je­del­me­sebb da­rab­ja: A be­tel­je­se­dő tör­té­net. Jančar for­dí­tá­sa köz­ben –, va­la­mint egy ve­le ké­szí­tett in­ter­jú is ol­vas­ha­tó. Ez utób­bi­ban ta­lál­juk azt a fa­nyar, iro­ni­kus meg­ál­la­pí­tást, amely jel­lem­ző­nek tű­nik a ha­zá­já­ban nem ke­vés tá­ma­dás­nak ki­tett író­ra: „A szlo­vén tör­té­ne­lem fo­lya­mán az iro­da­lom még so­ha­sem volt ilyen jó hely­zet­ben, még so­ha­sem nyom­tat­tak en­­nyi köny­vet, még so­ha­sem tá­mo­gat­ták ilyen bő­ke­zű­en a könyv­ki­adást, és még so­ha ilyen ke­ve­set nem ol­vas­tak a szlo­vé­nok, mint most.” (227.) A be­szél­ge­té­sek kö­zül ta­lán nem vé­let­le­nül a Jančar-interjú a leg­mé­lyebb, hi­szen az író mind­egyik fon­tos mű­vét – köz­tük jó pár re­gé­nyét – a kér­de­ző for­dí­tot­ta ma­gyar­ra. E szö­veg ér­de­kes­sé­gei kö­zül itt most ar­ra uta­lok, hogy a par­ti­zán apa ré­vén kom­mu­nis­ta szel­lem­ben ne­velt, majd a het­ve­nes évek­ben iz­ga­tás vád­já­val bör­tön­be zárt írót az utób­bi évek­ben a jobb­ol­da­li po­li­ti­kai ma­ga­tar­tá­sá­ért bí­rál­ják ha­zá­já­ban, ám Ma­gyar­or­szág­ról szól­va Eörsi Ist­ván, Es­ter­házy Pé­ter, Kon­rád György és Ná­das Pé­ter mű­ve­it em­lí­ti olya­nok­ként, ame­lyek szem­lé­le­ti ha­son­ló­sá­go­kat mu­tat­nak a sa­ját­ja­i­val, min­den kü­lön­bö­ző­sé­gük el­le­né­re is. Ha kí­ván­csi­ak va­gyunk, ho­gyan, mi­ként azo­no­sí­ta­nak ben­nün­ket, ma­gya­ro­kat – nos íme Jančar imprinting-szerű él­mé­nye: „A Ma­gyar­or­szág­gal va­ló kap­cso­la­tom egyéb­ként 1956-ról da­tá­ló­dik: még gye­rek vol­tam, de a csa­lád­ban ren­ge­teg szó esett ar­ról, hogy va­la­hol, egy nagy­vá­ros­ban tan­kok gá­zol­nak át az em­be­re­ken. Az­óta ez a kép ott lap­pang a tu­da­tom­ban, és túl­nő a ké­sőb­bi ra­ci­o­ná­lis fel­is­me­ré­se­ken. Ma­gyar­or­szág a ma­ga kis­sé pa­te­ti­kus pat­ri­o­tiz­mu­sá­val, fa­na­ti­kus sza­bad­ság­vá­gyá­val szá­mom­ra egy­részt a nem­ze­ti iden­ti­tás­ke­re­sés, más­fe­lől az in­di­vi­du­a­liz­mus, har­mad­sor­ban pe­dig az e cé­lo­kért ki­fej­tett sza­bad erő­fe­szí­tés szim­bó­lu­ma lett.” (228.)

      A kö­tet kö­ze­pe tá­ján ka­pott he­lyett az Uno­ka­test­vé­rek al­cím alá ren­delt két írás, me­lyek egyi­ke Miroslav Krleža pé­csi és bu­da­pes­ti ta­nu­ló­éve­i­nek tisz­tá­zat­lan kö­rül­mé­nye­i­vel fog­lal­ko­zik, s fő­képp Đorđe Zelmanović e tár­gyú ku­ta­tá­sa­i­ra tá­masz­kod­va az élet­rajz el­tor­zí­tott té­nye­it iga­zít­ja hely­re. Ám nem­csak azt tud­hat­juk meg, hogy Krleža nem ap­ja pa­ran­csá­ra, ha­nem sa­ját aka­ra­tá­ból, őt ki­játsz­va ke­rült a pé­csi had­ap­ród­is­ko­lá­ba, de a hor­vát író sor­sá­nak e fe­je­ze­te ér­zék­le­te­sen meg­je­le­ní­ti a du­a­lis­ta mo­nar­chia nem­ze­ti­sé­gi vi­szo­nya­it is. A má­sik írás egy a ki­lenc­ve­nes évek­be­li há­bo­rú után tett bosz­ni­ai uta­zás­ról szó­ló be­szá­mo­ló, amely a csa­lá­di em­lé­ke­zet, a tör­té­ne­lem­írás, az írói ta­nú­ság­té­te­lek és a sze­mé­lyes ta­pasz­ta­lat té­nye­it öt­vöz­ve ad meg­ren­dí­tő ké­pet az or­szág­ról a bo­gu­mil eret­ne­kek­től Gavrilo Princip me­rény­le­tén át az 1992–1996 kö­zöt­ti sza­ra­je­vói ost­rom­ig.

      Nem ke­vés­bé ér­de­ke­sek és in­for­ma­tí­vak a kö­tet má­so­dik fe­lé­ben ol­vas­ha­tó in­ter­júk sem, me­lye­ket fő­ként szlo­vén ér­tel­mi­sé­gi­ek­kel, iro­dal­má­rok­kal ké­szí­tett Gállos Or­so­lya. Ta­nul­sá­gos tör­té­net ke­re­ke­dik ki a No­va revija fo­lyó­irat tör­té­ne­té­ből, me­lyet kü­lön­bö­ző részt­ve­vők­től (Niko Grafenauer, Drago Jančar, Spomenka Hribar, Dimitrij Rupel) vett nyi­lat­ko­za­tok­kal mu­tat be több­fé­le szem­szög­ből, mi­köz­ben a sa­ját – a ma­gyar pár­hu­za­mok­ra vagy el­té­ré­sek­re, a ju­go­szláv vagy a tá­gabb eu­ró­pai kon­tex­tus­ra rá­vi­lá­gí­tó – ér­tel­me­ző kom­men­tár­ja­i­val kö­ti ös­­sze azo­kat. Meg­tud­hat­juk, hogy Szlo­vé­ni­á­ban nem lé­te­zett szamizdat, mert a Ti­to ha­lá­la után, 1982-ben in­dult fo­lyó­irat az el­ső nyil­vá­nos­ság­ban vet­het­te fel a bon­ta­ko­zó de­mok­ra­ti­kus el­len­zé­ki gon­dol­ko­dás té­má­it, amit a belg­rá­di ke­mény­vo­na­las po­li­ti­ká­tól tá­vo­lo­dó szlo­vén kom­mu­nis­ta ve­ze­tés úgy-ahogy el­tűrt. A tör­té­net szo­mo­rú és a ma­gyar ol­va­só szá­má­ra még­sem meg­le­pő vé­ge az, hogy a le­gen­dás, a de­mok­ra­ti­kus át­ala­ku­lás­ban és az önál­ló ál­lam meg­al­ko­tá­sá­ban el­évül­he­tet­len sze­re­pet ját­szó lap egy­ko­ri mun­ka­tár­sa­it má­ra át­hi­dal­ha­tat­lan­nak tű­nő po­li­ti­kai sza­ka­dé­kok vá­laszt­ják el egy­más­tól.

      Az egyik leg­jobb Kö­zép-Eu­ró­pa-re­gény szer­ző­jé­vel (Uta­zás Trentóba), Pe­tő­fi, Ady, Rad­nó­ti, Weöres és La­tor Lász­ló ver­se­i­nek szlo­vén for­dí­tó­já­val, Kajetan Kovič-tyal a ma­gyar és a szlo­vén köl­té­szet kap­cso­ló­dá­si pont­ja­i­ról és kü­lön­bö­ző­sé­ge­i­ről be­szél­get a szer­ző. Az Evald Flisarral, a mu­ra­vi­dé­ki szár­ma­zá­sú vi­lág­csa­var­gó író­val ké­szí­tett in­ter­jú egye­bek mel­lett ér­zék­le­tes ké­pet ad a szlo­vén nyelv­ben és kul­tú­rá­ban a ma­gyar­nál sok­kal­ta erő­sebb regionalizmusról és a di­a­lek­tu­sok je­len­tő­sé­gé­ről. Peter Vodopivec tör­té­nész­től – aki a Collegium Bu­da­pest­ben is el­töl­tött egy évet Bibó Ist­ván mun­kás­sá­gá­nak kö­zép-eu­ró­pai vo­nat­ko­zá­sa­it ku­tat­va – meg­tud­hat­juk, hogy a szlo­vé­nok a kör­nye­ző né­pek kö­zül a ma­gya­rok­ról tud­ják a leg­ke­ve­seb­bet. Ami ma­gya­ráz­ha­tó a nyel­vi ide­gen­ség­gel és az­zal, hogy a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág­hoz tar­to­zó Mu­ra­vi­dé­ket ki­vé­ve a szlo­vé­nok lak­ta te­rü­le­tek a Habs­burg örö­kös tar­to­má­nyok ré­sze­it ké­pez­ték. Vodopivec azon­ban nem elég­szik meg en­nek kons­ta­tá­lá­sá­val: a szom­széd né­pek­ről szó­ló tör­té­nel­mi so­ro­za­tot ter­vez, amely­nek el­ső kö­te­te a ma­gya­rok­ról szól majd.

      Az utol­só írás már a cí­mé­ben is kü­lön­bö­zik a töb­bi­től: a Ne aludj a vo­na­ton! a kö­tet leg­szebb, leg­sze­mé­lye­sebb da­rab­ja – szív­szo­rí­tó em­lé­ke­zés ez es­­szé­ben, mely a pró­zá­hoz kö­ze­lít. Azt az 1958-as vonatutat idé­zi föl, ame­lyet a szer­ző édes­any­já­val és hú­gá­val elő­ször tett meg Pécsváradról, az apai ház­tól az anya szlo­vé­ni­ai szü­lő­fa­lu­já­ig, Ribnicáig. Az apa – Gállos Fe­renc, a több nyel­ven be­szé­lő, jo­gi vég­zett­sé­gű író, hely­tör­té­nész, aki har­colt az orosz fron­ton, B-listázták, majd „fel­író­ként” dol­go­zott az út­épí­tő vál­la­lat­nál – ek­kor már nem él, épp an­nak az év­nek az ele­jén hal meg, ami­kor el­ső íz­ben vá­lik le­he­tő­vé az uta­zás a csa­lád szá­má­ra. Az anya, Ma­ri­ja Petek, majd húsz év után elő­ször jut vis­­sza ere­de­ti ott­ho­ná­ba, a gye­re­kek pe­dig elő­ször cso­dál­koz­hat­nak rá a szlo­vé­ni­ai ro­kon­ság vi­lá­gá­ra, ket­tős iden­ti­tá­suk fel­tá­ru­ló má­sik fe­lé­re. Gállos Or­so­lya nagy­sze­rű­en ír­ja egy­más­ra az ér­zé­keny, a re­a­li­tás­ból kön­­nye­dén a me­sés­be, a mi­ti­kus­ba át­lé­pő gyer­me­ki lá­tás­mó­dot és a kor em­ber­te­len po­li­ti­kai-tár­sa­dal­mi va­ló­sá­gát. E tör­té­net­ben ben­ne van mind a szlo­vén, mind a ma­gyar vi­dék szép­sé­ge és nyo­mo­rú­sá­ga.

      A köny­vet ma­gyar és szlo­vén (kis rész­ben hor­vát) nyel­vű iro­da­lom­jegy­zék zár­ja, amely a Gállos írá­sa­i­ban hi­vat­ko­zott mű­ve­ket lis­táz­za, se­gít­sé­get nyújt­va a tár­gyalt té­mák után ér­dek­lő­dők­nek a to­váb­bi tá­jé­ko­zó­dás­hoz. Saj­ná­la­tos, hogy a szer­ző szö­ve­ge­i­nek el­ső meg­je­le­né­si he­lyét vi­szont nem is­mer­jük. E lis­ta hi­á­nyát nem fi­lo­ló­gi­ai túl­buz­gó­ság­ból te­szem szó­vá, ha­nem azért, mert a kü­lön­bö­ző idő­pont­ok­ban szü­le­tett írá­sok ne­megy­szer tesz­nek ál­lí­tá­so­kat sa­ját je­len­ide­jük­re vo­nat­ko­zó­an, ám azt az ol­va­só nem tud­ja pon­to­san azo­no­sí­ta­ni, leg­fel­jebb hoz­zá­ve­tő­le­ges becs­lé­sek­kel él­het a szö­ve­gek­ben em­lí­tett ese­mé­nyek vagy a hi­vat­ko­zott iro­da­lom meg­je­le­né­sé­nek év­szá­mai alap­ján. Ál­ta­lá­nos­ság­ban is el­mond­ha­tó, hogy a kö­tet gon­do­sabb szer­kesz­tői mun­kát ér­de­melt vol­na.

      Az em­le­ge­tett, oly­kor „vé­res tör­té­ne­te­ken” túl ol­vas­ha­tunk még a kö­tet­ben szlo­vén nép­me­sék kö­zép-eu­ró­pai és bal­ká­ni kap­cso­la­ta­i­ról, köz­tük a szlo­vé­nok szá­má­ra is le­gen­dás Má­tyás ki­rály alak­já­val, a nagy nem­ze­ti köl­tő, France Prešeren és Vö­rös­mar­ty pár­hu­za­mos tö­rek­vé­se­i­ről a nem­ze­ti eposz meg­te­rem­té­sét il­le­tő­en vagy pél­dá­ul ar­ról, mi­ért ne­vez­ték „ma­gyar za­rán­do­kok­nak” a szlo­vé­no­kat, akik hét­éven­te fel­ke­re­ked­tek a há­rom ki­rá­lyok köl­ni dóm­ban őr­zött csont­erek­lyé­i­nek lá­tá­sá­ra. És per­sze az is­te­ni li­pi­cai lo­vak­ról, a bledi kré­mes­ről és az eu­ró­pai esz­mét, a plu­rá­lis gon­dol­ko­dást már év­ti­ze­dek­kel ez­előtt tematizáló bledi PEN-konferenciákról, va­la­mint a szá­rí­tott son­ká­ról, a pršutról és tér­sé­günk ta­lán leg­ne­ve­sebb iro­dal­mi fesz­ti­vál­já­ról, a vilenicairól. Kö­zép-eu­ró­pa­i­ak­nak kö­te­le­ző – a rossz tör­té­nel­mi ta­pasz­ta­la­tok mi­att ke­vés­bé im­pe­ra­tí­van: me­le­gen aján­lott – ol­vas­mány ez a könyv. Ha még van­nak. És azok­nak, akik kö­zép-eu­ró­pa­i­ak­ká sze­ret­né­nek vál­ni.