Verses metafizika

Tőzsér Árpád: A vers ablakán kihajolva; Fél nóta

Bedecs László  kritika, 2013, 56. évfolyam, 2. szám, 190. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

A ma­gyar köl­té­szet „nagy öreg­jei”, La­tor Lász­ló, Ju­hász Fe­renc, Ber­tók Lász­ló, Tő­zsér Ár­pád és Tandori De­zső kö­zül a kö­zel­múlt­ban Tő­zsér 75. szü­le­tés­nap­ját ün­ne­pel­tük. Er­re az al­ka­lom­ra egyik ki­adó­ja rep­re­zen­ta­tív vá­lo­ga­tás­kö­tet­tel ked­ves­ke­dett ne­ki, majd 2012-ben egy má­sik ki­adó jó­vol­tá­ból már az idő­köz­ben szü­le­tett ver­sei is az ol­va­sók elé ke­rül­tek. Az­az több szem­pont­ból is meg­érett a hely­zet a szám­ve­tés­re: mi­lyen utat járt be ez a köl­té­szet az el­múlt öt­ven év­ben, me­lyek vol­tak a leg­főbb ál­lo­má­sai, mi­lyen kap­cso­la­tai van­nak a kor­társ ma­gyar köl­té­szet­tel, és hol tart ma, me­lyek a leg­fris­sebb kér­dé­sei?

    Ér­de­mes rög­tön meg­je­gyez­ni: az élet­mű di­na­mi­ká­ját mi sem bi­zo­nyít­ja job­ban, mint az, hogy Tő­zsér rend­sze­re­sen új­ra­ír­ja a ko­ráb­bi ver­se­it, és az új vál­to­za­to­kat egy-egy kö­tet friss kon­tex­tu­sa szü­li va­ló­ban új­já. Az­az Tőzser nem­csak a vá­lo­ga­tás­kö­te­tek szá­má­ra ke­re­si elő a ko­ráb­bi mű­ve­ket, ha­nem kö­tet­ről-kö­tet­re ha­lad­va fel­hasz­nál­ja őket, né­me­lyi­ket több­ször is. Van olyan ver­se, mely­nek négy vál­to­za­ta is­mert, de ko­ránt­sem biz­tos, hogy a je­len­le­gi leg­utol­só lesz a vég­le­ges. Már csak azért sem, mert Tő­zsér köl­té­sze­tét nem az idő­rend szer­ve­zi, ha­nem a kö­te­tek zárt vi­lá­ga, te­hát az új vál­to­za­tok nem ve­szik el a ko­ráb­bi­ak ér­vé­nyes­sé­gét: azok ott, a ma­guk he­lyén to­vább­ra is meg­őr­zik je­len­té­sü­ket és sú­lyu­kat, nem cse­rél­he­tők fel te­hát a ké­sőb­bi­ek­kel. A vá­lo­ga­tás­kö­tet cí­me pél­dá­ul épp egy ilyen fo­lya­ma­to­san ván­dor­ló, át­ala­ku­ló és az új kör­nye­zet­ben új­já­szü­le­tő vers­ből szár­ma­zik, nyil­ván nem vé­let­le­nül: a Sebastianus mond­ja el­ső ver­zi­ó­ja 1996-ban író­dott és Glos­­sza cí­men a 1997-es Leviticus kö­tet­ben je­lent meg, majd Sebastianus (mi­u­tán az agyon­nyi­laz­ta­tá­sát túl­él­te, és bör­tön­be zár­ták) cí­men ol­vas­hat­tuk a Finnegan ha­lá­lá­ban, 2001-ben, il­let­ve Sebastianus, mi­u­tán az agyon­nyi­laz­ta­tá­sát túl­él­te, és ha­lál­ra kín­za­tá­sa előtt bör­tön­be zár­ták cí­men 2006-ban a Lég­gyö­ke­rek kö­tet­ben. De nem csak emi­att vált az élet­mű oly­an­­nyi­ra emblematikus da­rab­já­vá, hogy ha csak er­ről a vers­ről be­szél­nénk, ak­kor is érin­te­nénk a tő­zsé­ri köl­té­szet leg­fon­to­sabb is­mér­ve­it: a fi­lo­zo­fi­kus at­ti­tű­döt, az esz­­szé­isztikus, kön­­nyed rit­mu­sú be­szé­det, a hos­­szú­vers gon­do­san ki­mért szer­ke­ze­tét és a vers egé­szén vé­gig­hú­zó­dó, hol gro­teszk­be, hol sza­tí­rá­ba ha­jó hu­mort. Sőt, még va­la­mit: az intertextusok ál­lan­dó és lát­ha­tó je­len­lét­ét, hi­szen a szö­veg tör­té­ne­te­sen Ril­ke Szent Se­bes­tyén cí­mű ver­sé­re utal, de ezen ke­resz­tül mind­azok­ra a kép­ző­mű­vé­sze­ti al­ko­tá­sok­ra is, me­lyek vi­szont Ril­ke ih­le­tői vol­tak. Tő­zsér vers-vál­to­za­tai eköz­ben azt is meg­mu­tat­ják, mi­ként tud el­sza­kad­ni a min­ták­tól, ho­gyan tud egy en­­nyi­re ro­man­ti­kus té­mát is tá­vol­ság­tar­tó­an ke­zel­ni és még­is a sa­ját­já­vá ten­ni. Hi­szen a po­gány­ból ke­resz­tén­­nyé lett ka­to­na, az agyon­nyi­la­zott, de a kö­nyö­rü­le­tes nők ál­tal cso­da­sze­rű­en meg­gyó­gyí­tott, majd még­is­csak ha­lál­ra kín­zott már­tír-szent a ha­gyo­mány­ban az er­köl­csi erő, a tar­tás, a már­tí­rom­ság és mind­ezek ma­gasz­tos szép­sé­gé­nek szim­bó­lu­má­vá nőtt, Tő­zsér­nél vi­szont a nyi­la­zást túl­élt már­tírt a megkínzatása előtt, a bör­tön­ben ül­ve lát­juk, a sza­ba­du­lás re­mé­nye nél­kül. Bár a té­má­val va­ló azo­no­su­lás és a val­lo­má­sos hang meg­ma­radt, a bör­tön a létezés és a vers bör­tö­nét is je­len­ti, sőt a ne­gye­dik vers­szak egy szint­re eme­li az em­be­ri lé­tet és a már­tí­rom­sá­got, hogy az égi és a föl­di szférák köz­ti me­ta­fi­zi­kai kap­cso­lat már a tény­le­ges ha­lál előtt meg­va­ló­sul­has­son:

 

S ahogy a te­kin­tet ki-ki­re­pes:

a vers ab­la­kán ki­ha­jol­va

föl­nyúj­tóz­kodsz egy égi sor­ba,

ki­kat­tan hal­kan a föl­di re­tesz.

 

Tő­zsér az ön­meg­szó­lí­tó vers ha­gyo­má­nyát kö­vet­ve olyan, ér­zel­mi­leg te­lí­tett, val­lo­má­sos-vi­gasz­ta­ló, zárt for­má­ban írt, Se­bes­tyén-tör­té­net­ként vagy a Ril­ke-vers to­vább­gon­do­lá­sa­ként is ért­he­tő szö­ve­get al­kot, mely úgy él ez­zel a vég­ső so­ron utómodern esz­köz­kész­let­tel, hogy köz­ben ref­lek­tál a be­széd­hely­ze­té­re. Rá­adá­sul gyak­ran ismétli önmagát, ez­ál­tal na­gyon ös­­sze­tett és iz­gal­mas vers­szi­tu­á­ci­ót hoz lét­re. Az­zal pedig, hogy a je­len­té­sek­kel ter­helt „Se­bes­tyén” név he­lyett a ma­gyar fül szá­má­ra sok­kal sem­le­ge­seb­ben hang­zó „Sebastianus” ne­vet vá­laszt­ja, vagy az­zal, hogy a ma­gyar köl­té­szet­ben pél­da nél­kü­li glossza-for­mát vá­laszt­ja, olyan tá­vol­sá­got te­remt a szer­ző és a mű kö­zött, mely ele­ve le­he­tet­len­né te­szi az egy­ne­mű je­len­tés meg­kép­ző­dé­sét. Ugyan­csak a je­len­tés el­bi­zony­ta­la­ní­tá­sát ered­mé­nye­zi, hogy a vers ol­vas­ha­tó Szent Se­bes­tyén egyes szám má­so­dik sze­mély­ben vagy sza­bad füg­gő be­széd­ben ön­ma­gá­hoz szó­ló mo­no­lóg­ja­ként, de a lí­rai alany Se­bes­tyén­hez in­té­zett szö­ve­ge­ként is.

      E vers meg­írá­sá­val egy idő­ben zaj­lott le Tő­zsér köl­té­sze­té­nek má­ig leg­fon­to­sabb vál­to­zá­sa, ami­kor a Mittel úr fé­le iro­ni­kus, ke­let-eu­ró­pai gro­teszk foly­tat­ha­tat­lan­sá­gát meg­ért­ve és át­érez­ve el­kez­dő­dött egy a poszt­mo­dern po­é­ti­ká­kat job­ban ér­vé­nye­sí­tő vers­nyelv ki­dol­go­zá­sa. Ez a vál­to­zás elő­se­gí­tet­te köl­té­sze­té­nek ma­gyar­or­szá­gi re­cep­ci­ó­ját. Az 1996-os ver­ses­kö­tet az év köny­ve lett, rö­vid­del az­előtt je­lent meg Pé­csi Györ­gyi mo­nog­rá­fi­á­ja, majd egy­re több ha­zai lap­ban ol­vas­hat­tunk ne­ves szer­zők­től kri­ti­ká­kat, es­­szé­ket az élet­mű ér­té­ke­i­ről. A Mittel-versek ek­kor­ra már in­kább terhet jelentettek az élet­mű­nek, azok be­széd­mód­ja és né­ző­pont­ja túl­sá­go­san hozzátapadt e köl­té­szet­hez, és so­kan még ak­kor is ezek­hez kö­töt­ték Tő­zsér kí­sér­le­te­it, ami­kor azok már egé­szen más irány­ba in­dul­tak – no­ha ta­lán so­ha­sem tud­tak a Mittel-féle sza­ti­ri­kus-iro­ni­kus be­széd­mód­tól meg­sza­ba­dul­ni. Kü­lön ér­de­kes­ség, hogy az ezek­ben a ver­sek­ben meg­je­le­nő ke­let-eu­ró­pai élet­ér­zés a rend­szer­vál­tás­sal együtt át­ér­tel­me­ző­dött, a po­li­ti­kai ha­tá­rok he­lyét más­faj­ta fa­lak vet­ték át, me­lyek más­fé­le meg­szó­lí­tást kö­ve­tel­tek. Tő­zsér ki­vá­ló ön­is­me­ret­ét di­csé­ri, hogy ek­kor ír­ta meg az utol­só Mittel-verseket, és 1995-ben a Mittelszolipszizmus cí­mű vá­lo­ga­tás­kö­tet­tel vég­leg le­zár­ta ezt a pá­lya­sza­kaszt. Mint­ha ma­ga is me­ne­kül­ni pró­bált vol­na a bör­tön­né vá­ló kri­ti­kai ska­tu­lyá­tól, mely te­hát ek­kor már a to­vább­lé­pés aka­dá­lyá­vá vált.

      A ki­ju­tás, a ki­sza­ka­dás, a be­zárt­ság egyéb­ként is alap­él­mé­nye e köl­té­szet­nek. A vá­lo­ga­tás­kö­tet utó­sza­vá­ban Re­mé­nyi Jó­zsef Ta­más egye­ne­sen úgy fo­gal­maz, hogy Tő­zsér „élet­út­ját so­ká­ig a me­ne­kü­lés és a lát­szó­la­gos be­ér­ke­zés el­lent­mon­dá­sa jel­le­mez­te: szö­kés gye­rek­ko­rá­ban a szlo­vá­ki­ai ki­te­le­pí­tés elől, be­teg­ség­be-rej­tő­zés a fel­nőtt­kor ter­hei elől, vál­lalt szám­űze­tés az iro­dal­mi köz­élet­ből”. Az élet­raj­zi té­nyek más-más for­má­ban és kü­lön­bö­ző in­ten­zi­tás­sal, de vis­­sza­kö­szön­nek a ver­sek­ből is: az el­ső kö­te­tek­ben a fa­lu em­lé­ké­vel küzd a be­szé­lő, az il­­lyé­si ih­le­té­sű ter­mé­sze­ti ké­pek ad­ják a metaforika vá­zát, a
fa­lu­si ház kö­rü­li élő­lé­nyek, a macs­kák, a vi­rá­gok, a je­ge­nye­fák je­len­tik a vi­szo­nyí­tá­si pon­tot. Az Időn­ként ki­huny a vá­ros s ki­gyul­lad ben­nünk a fa­lu mind­ezt a ma­ga ér­zel­gős-nosz­tal­gi­kus fel­hang­ja­i­val a ha­son­ló utat be­járt ma­gyar­or­szá­gi pá­lya­tár­sa­ké­hoz kö­ze­lí­tő módon szó­lal­tat­ja meg. A kü­lönb­ség csak an­­nyi, hogy Tő­zsér­nél már ek­kor meg­je­len­nek a ké­sőbb még na­gyobb sze­re­pet ka­pó mű­velt­ség­ele­mek, il­let­ve kí­sér­le­tet tesz az ide­gen nyel­vű szö­ve­gek vers­be épí­té­sé­re, ami ki­fe­je­zet­ten elő­re­mu­ta­tó esz­köz. Az ide­gen szö­ve­gek szlo­vák, cseh és len­gyel nyel­vű­ek, és sze­re­pük na­gyon je­len­tős: jel­zik azt a kul­tu­rá­lis kö­ze­get, amely­ben ezek a ver­sek szü­let­tek, és jel­zik az élet­hely­zet sa­já­tos­sá­ga­it is, va­la­mint az eb­ből az élet­hely­zet­ből meg­szü­le­tő kö­zös­ség nyel­vi vi­lá­gát, hi­szen a szá­munk­ra ért­he­tet­len so­rok a szer­ző és az ol­va­sók egy szűk kö­ré­nek je­len­tés­sel bír­nak, és ez­zel épp az egy­más­hoz tar­to­zást tematizálják.

      De ez már a kö­vet­ke­ző pá­lya­sza­kasz „me­ne­kü­lé­sé­re” utal, ami­kor a ki­sebb­sé­gi lét­hely­zet meg­él­he­tő­sé­gé­nek kér­dé­sei ke­rül­tek elő­tér­be. Ez már a Tő­zsér szim­bó­lum­má nőtt te­remt­mé­nyé­hez, Mittel úr­hoz kö­tő­dő idő­szak, ahol a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” és a „fel­vi­dé­ki ma­gyar” szű­kös fo­gal­ma­i­val szem­ben a „kö­zép-eu­ró­pa­i­ság” tá­gabb és ké­nyel­me­sebb há­ló­ja nyújt al­ter­na­tí­vát. Tő­zsér ek­kor szü­le­tett es­­szé­ver­sei, nagy­lé­leg­ze­tű, pró­zai és ön­élet­raj­zi ele­me­ket is tar­tal­ma­zó, de alap­ja­i­ban még­is a ki­sebb­sé­gi lét­hely­zet­ről, il­let­ve a kö­zép-eu­ró­pai iden­ti­tás le­he­tő­sé­ge­i­ről szó­ló szö­ve­gei egy egé­szen új, a ko­ráb­bi dal­sze­rű for­mák­ból egye­ne­sen nem is kö­vet­ke­ző struk­tú­rát fe­dez­tek fel. A sza­bad ver­sek di­na­mi­ká­ja, tá­gas­sá­ga, szó sze­rint is ért­he­tő sza­bad­sá­ga le­he­tő­sé­get te­rem­tett egy olyan fo­gal­mi há­ló ki­dol­go­zá­sá­ra is, mely a köl­té­szet­hez mért fi­lo­zó­fi­ai igén­­nyel tud­ja meg­szó­lí­ta­ni pél­dá­ul a ki­sebb­sé­gi lét­tel, a köl­tő­i­ség­gel, a ha­lál­lal vagy a nyelv­vel kap­cso­la­tos eg­zisz­ten­ci­á­lis prob­lé­má­kat. A ke­let-kö­zép-eu­ró­pai sors és az it­te­ni köl­tő­lét ab­szur­di­tá­sa, a lo­gi­kát­lan­ság, a ti­tok­za­tos­ság, a misz­ti­kum, a hely és a tér po­é­ti­ká­ja sok-sok szo­ci­o­ló­gi­ai és tör­té­nel­mi ténnyel ke­ve­red­ve hoz­za lét­re azt a má­gi­kus-re­a­lis­ta vi­lá­got, mely­ben Tő­zsér gon­do­la­tai és hő­sei ott­hon­ra lel­het­nek. A Mittelszolipszizmus cí­mű vers a ma­ga kö­zel négy­száz so­rá­val, vál­to­za­tos szö­veg­ke­ze­lé­sé­vel en­nek a nagy­já­ból két év­ti­ze­dig tar­tó kor­szak­nak a köz­pon­ti da­rab­ja.

      A fi­lo­zó­fi­ai ki­in­du­ló­pont­ok ki­je­lö­lé­se, pon­to­sab­ban az a po­é­ti­ka, mely­ben a fi­lo­zó­fia ki­in­du­ló­pont le­het, eleve új­sze­rű volt a ma­gyar köl­té­szet­ben, mely in­kább ódz­ko­dik a gon­do­la­ti­ság­tól, a di­rekt me­ta­fi­zi­kai kér­dés­fel­ve­té­sek­től. Tő­zsér ese­te azon­ban azért is ér­de­kes, mert ná­la ma­ga a po­é­ti­ka is fi­lo­zó­fi­ai alap­kér­dé­sek­kel áll kap­cso­lat­ban. Hi­szen, így e köl­té­szet lo­gi­ká­ja, ha a köl­tő min­dig a sem­mi­vel és a nem­lét­tel áll szem­ben, ak­kor a fel­ada­ta nem le­het más, mint hogy az írás so­rán a sem­mi­ből va­la­mit hoz­zon lét­re. Ha er­re nem ké­pes, szük­ség­kép­pen el­né­mul, ahogy tör­tént ez, mond­juk, Rim­baud­-val és Ril­ké­vel, vagy meg­őrül, ahogy Hölderlin. Tő­zsér vi­szont úgy áll szem­ben a nem­lét­tel, il­let­ve a lét nél­kü­li tu­dat­tal, hogy pró­bál vers nél­kü­li ver­set, il­let­ve a lét nél­kü­li tu­dat­ra ref­lek­tá­ló ver­set ír­ni. Az avant­gárd ha­gyo­má­nyok­ra is tá­masz­ko­dó antivers tehát sa­ját je­len­té­sé­re ref­lek­tál, ami ele­gáns tá­vol­ság­tar­tás­sal, éles ön­gún­­nyal és fi­nom iró­ni­á­val je­le­nik meg pél­dá­ul a Mittel úr fel­ta­lál­ja a vers nél­kü­li ver­set cí­mű szö­veg­ben. Eb­ben ol­vas­ha­tó a nem lé­te­ző „csehszlovákai ma­gyar avant­gárd köl­té­szet”-re tett uta­lás is, mely az eb­ben az idő­ben oly­an­­nyi­ra meg­ha­tá­ro­zó szü­lő­föld-fó­bia egyik meg­je­le­né­se, és amely­nek fel­ol­dá­sa a Mittel-féle Kö­zép-Eu­ró­pa-gon­do­lat, va­la­mint a szü­lő­föld mint a kö­zös sors nyúj­tot­ta tá­gas­ság eszméje, il­let­ve ké­sőbb a szü­lő­föld mint po­é­ti­ka le­he­tő­sé­ge. Tő­zsér lát­ha­tó­an nem sze­ret­ne a „csehszlovákai ma­gyar”, majd a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar”, de még a „fel­vi­dé­ki ma­gyar” ka­te­gó­ri­á­já­ba sem be­szo­rul­ni, hi­szen eze­ket az iden­ti­tá­so­kat nem ő vá­laszt­ja, ha­nem a tör­té­ne­lem oszt­ja ki rá. „Nem akar­tam zsi­dó len­ni!” – ír­ja ugyan­ek­kor a Zsi­dó­kér­dés­ről, négy fek­vés­ben cí­mű nagy­sza­bá­sú vers­ben, ahol épp azt a hu­ma­nis­ta gon­do­la­tot oszt­ja meg, hogy az iden­ti­tá­sok vi­tá­ja pusz­tí­tó, az „ön­azo­nos­ság lep­ra-ko­lomp­ja” gyil­kos ere­jű, ho­lott vég­ső so­ron min­den­ki zsi­dó, az­az ül­dö­zött – az is, aki ma ha­ta­lom­ban ér­zi ma­gát, és rá­kény­sze­rí­ti a ki­sebb­sé­gi iden­ti­tást azok­ra is, akik csak bé­ké­ben és test­vé­ri­ség­ben, pél­dá­ul az „utol­só po­zso­nyi pol­gár­ként” sze­ret­né­nek él­ni, és éle­tük sors­kér­dé­se­it nem a nem­zet, ha­nem a mű­velt­ség ho­ri­zont­ján sze­ret­nék fel­ten­ni. Sőt, Tő­zsér ek­ko­ri­ban ír a ki­sebb­sé­gi lét elő­nye­i­ről is, pél­dá­ul a szük­ség­kép­pen fel­sze­dett nyelv­tu­dás­ról és en­nek kul­tu­rá­lis ho­za­dé­ka­i­ról, ma­gya­rán ar­ról, hogy a Fel­vi­dé­ken élő ma­gya­rok a szlo­vák és a cseh kul­tú­rá­ban is ott­hon érez­he­tik ma­gu­kat, Prá­ga fe­lé is tá­jé­ko­zód­hat­nak, és mind­ez olyan könyv- és szín­ház­él­mé­nye­ket je­lent, me­lyek az­tán a ma­gyar nyel­ven meg­szü­le­tő mű­ve­ket, az­az vol­ta­képp a ma­gyar kul­tú­rát gaz­da­gít­ják. Az Újabb ér­te­ke­zés a nem­zet prob­lé­má­já­ról cí­mű vers pél­dá­ul egye­ne­sen azt mond­ja, hogy a szlo­vák nyelv se­gít­sé­gé­vel a vi­lág leg­tá­vo­lab­bi pont­ján is tud va­la­ki kom­mu­ni­kál­ni, mert biz­to­san lesz ott olyan, aki egy má­sik szláv nyel­ven ért – szem­ben a ma­gyar nyelv­vel, amely be­zár­ja hasz­ná­ló­it (megint egy bör­tön) a nyel­vi kö­zös­ség­be.

      A nyolc­va­nas évek­ben szü­le­tett meg az élet­mű má­sik kulcs­ver­se, az Ada­lé­kok a nyol­ca­dik szín­hez cí­mű is, mely az­tán a 2005-ös Faustus Prá­gá­ban cí­mű drá­mai köl­te­mény előz­mé­nye­két ke­rül is­mét a fi­gye­lem te­ré­be. A most új­ra­ol­vas­ha­tó vers mint­egy két­száz sor­ban ugyan­azt a szi­tu­á­ci­ót vá­zol­ta fel, ugyan­olyan dialogikus for­má­ban, mint ami­vel és ahogy a ké­sőb­bi drá­ma is élt: a sze­gény­ség­ből in­dult, majd ko­rá­nak leg­ra­gyo­góbb szel­le­mei kö­zé emel­ke­dett, és né­hány évig en­nek meg­fe­le­lő­en meg­be­csült Szenci Mol­nár Al­bert nél­kü­lö­zé­sek kö­zött, tel­je­sen el­sze­gé­nyed­ve halt meg Ko­lozs­vá­ron. Tő­zsér jó szem­mel lát­ja meg en­nek az élet­tör­té­net­nek a nem min­den­na­pi tra­gé­di­á­ját: mi­ként tör­tén­het meg a több nyel­ven be­szé­lő, zsol­tár­for­dí­tó, szó­tár­ké­szí­tő, te­o­ló­giai mun­ká­kat író és for­dí­tó tu­dós­sal, hogy mi­u­tán Né­met­or­szág­ból és Prá­gá­ból – ahol tör­té­ne­te­sen Kep­ler­nél la­kott – vis­­sza­tért szü­lő­föld­jé­re, ál­lás­ta­la­nul, adós­sá­gok elől me­ne­kül­ve, nyo­mo­rú­sá­go­san volt kény­te­len él­ni. Hogy tör­tén­het meg a for­dí­tá­sa­i­val és la­tin–ma­gyar szó­tá­rá­val a ma­gyar nyelv fej­lő­dé­sét Ka­zin­czyig ter­je­dő­en meg­ha­tá­ro­zó író­val, hogy ér­de­mei el­is­me­ré­se nél­kül ke­rül még éle­té­ben a ma­gyar­or­szá­gi szel­le­mi és hit­élet pe­ri­fé­ri­á­já­ra? Hi­á­ba tért ha­za – bi­zo­nyít­va ez­zel hi­té­hez és ha­zá­já­hoz va­ló fel­tét­len hű­sé­gét –, to­vább­ra is nyu­ga­ti gon­dol­ko­dá­sú, és ezért ve­szé­lyes szel­lem­nek tar­tot­ták? Csak ta­lál­gat­ni lehet…

      A vers és an­nak cí­me azon­ban azt is jel­zi, hogy Tő­zsér a Fa­ust-te­ma­ti­ká­hoz (vesd ösz­­sze a 2012-ben Faustus Po­zsony­ban cí­men meg­je­lent pub­li­cisz­ti­ka-gyűj­te­mén­­nyel is!) nem fel­tét­le­nül Goet­hén ke­resz­tül, ha­nem in­kább Ma­dác­hot és Az em­ber tra­gé­di­á­ját ol­vas­va és to­vább­gon­dol­va ju­tott el. Az Adalékok… a Tra­gé­dia nyol­ca­dik, „álom” szí­né­nek ki­egé­szí­té­se egy af­fé­le ma­gyar szín­nel, egy újabb álom­mal, me­lyet ta­lán már nem is Kep­ler, ha­nem a ve­le be­szél­ge­tő Szenci Mol­nár lát. A Ma­dách-mű ilyen di­rekt je­len­lét­ének a drá­ma alap­konf­lik­tu­sán be­lül is le­het je­len­té­se, hi­szen Tő­zsér szá­má­ra – mint es­­szé­i­ből tud­hat­juk – az egyéb­ként hoz­zá és Szenci Mol­nár­hoz ha­son­ló­an fel­vi­dé­ki Ma­dách az ab­szo­lút vi­lág­iro­dal­mat je­len­ti, amo­lyan pél­da­adó, ra­di­ká­li­san újat ho­zó szer­zőt, akit utá­noz­ni nem, leg­fel­jebb kö­vet­ni le­het. Nem vé­let­len, hogy nincs is nap­ja­ink és a kö­zel­múlt ma­gyar iro­dal­má­ban olyan al­ko­tás, me­lyen en­­nyi­re át­süt­ne Ma­dách ha­tá­sa, ahogy per­sze olyan sincs, amely en­­nyi­re evi­den­ci­á­nak te­kin­te­né Szenci Mol­nár eu­ró­pai kap­cso­la­ta­i­nak kul­tú­ra­kö­zi sze­re­pét. Azt a sze­re­pet, me­lyet nem is csak ba­rát­sá­gai, ha­nem szó­tá­ra és for­dí­tá­sai is emblematikussá tesz­nek. Szenci Mol­nár élet­tör­té­net­ének mai re­le­van­ci­á­ja épp ab­ban a ket­tős­ség­ben van, hogy egy­részt ma­gá­tól ér­te­tő­dő ter­mé­sze­tes­ség­gel érez­te ott­ho­ná­nak egész Eu­ró­pát, más­részt min­dig volt ben­ne egy ugyan­csak ter­mé­sze­tes ra­gasz­ko­dás Ma­gyar­or­szág­hoz. És azt hi­szem, ez te­szi Tő­zsér szá­má­ra iro­dal­mi­lag is ér­de­kes­sé az ő alak­ját, hi­szen már egy ‘74-es es­­szé­jé­ben így be­szél ró­la: „nagy hűt­len­sé­gé­ben is szo­mo­rú­an ma­gyar (…) sze­gény Szenci Mol­nár Al­bert! A szü­lő­föld­del va­ló kap­cso­la­ta min­dig is prob­le­ma­ti­kus volt.”

      Rá­adá­sul ez volt az el­ső olyan Tő­zsér-vers, mely a ha­za-prob­le­ma­ti­ká­ra, és ezen ke­resz­tül az iro­da­lom ha­gyo­mány­füg­gő­sé­gé­nek kér­dé­se­i­re is ref­lek­tált. A vers­ben Tő­zsér épp Szenci Mol­nár­ral mon­dat­ja ki, amúgy ars po­e­ti­ca-sze­rű­en, hogy a tu­do­mány és a mű­vé­szet nem is­mer országha­tá­ro­kat, de azt is, hogy a tu­do­mán­­nyal és a mű­vé­sze­tek­kel is a ha­tá­ra­i­ban bi­zony­ta­lan ha­zát kel­le­ne szol­gál­ni, még ha ez le­mon­dá­sok­kal, a konk­rét eset­ben a prá­gai, il­let­ve bé­csi ka­ted­rá­ról va­ló le­mon­dás­sal jár. A vers alap­prob­lé­má­ját te­hát az egye­te­mes­ség, a más kul­tú­rák irán­ti nyi­tott­ság és a szü­lő­föld­höz va­ló hű­ség ös­­sze­egyez­tet­he­tő­sé­ge je­len­ti, és ugyan­eze­ket a kér­dé­se­ket ve­ti fel a drá­ma is, ter­mé­sze­te­sen sok­kal ár­nyal­tab­ban. Tő­zsér te­hát el­ső­sor­ban az ön­meg­ha­tá­ro­zás, il­let­ve az ön­ma­gunk­kal va­ló azo­nos­ság prob­lé­má­i­ra he­gye­zi ki mű­vét, azt té­ve kér­dé­ses­sé, hogy va­jon a pusz­tán szü­lő­föld­dé lett ha­za, il­let­ve a kí­sér­té­sek­nek ki­tett, ta­lán le is cse­rél­he­tő anya­nyelv men­­nyi­ben tar­to­zik hoz­zá a sa­ját éle­tét, sa­ját dön­té­se­i­nek kö­vet­kez­mé­nye­it vég­ső so­ron ma­gá­nyo­san meg­él­ni kény­te­len szub­jek­tum­hoz. A Tő­zsér-élet­mű egé­szé­hez pe­dig a fen­ti­ek mel­lett épp az­zal kap­cso­ló­dik a vers és a drá­mai köl­te­mény, hogy a sze­mé­lyes sors di­lem­mái kö­zött nem ne­héz ész­re­ven­ni a ki­sebb­sé­gi hely­zet­ben élő, al­ko­tó ér­tel­mi­sé­gi (gyak­ran kí­vül­ről ger­jesz­tett) konf­lik­tu­sa­it sem.

      De az Adalékok… új­ra­ol­va­sá­sa vé­gül azért is ér­de­kes, mert mi­köz­ben a szö­veg vers­ként is egy drá­ma tö­re­dé­ké­nek tű­nik, az­az egy na­gyobb kom­po­zí­ció ígé­re­tét hor­doz­ta, a két és fél év­ti­zed­del ké­sőb­bi drá­ma je­len­tős ré­szét Tő­zsér het­ven-nyolc­van so­ros da­ra­bok­ban, ver­sek­ként – az­az a szö­ve­gek rész­let-vol­tát nem fel­tün­tet­ve – kö­zöl­te kü­lön­bö­ző fo­lyó­irat­ok­ban. Ezek kö­zül a pub­li­ká­ci­ók kö­zül kü­lö­nö­sen ér­de­kes a Tiszatáj 2005. ok­tó­be­ri szá­má­ban meg­je­lent Ke­reszt­út cí­mű, mely va­ló­já­ban a drá­ma utol­só mo­no­lóg­já­nak kö­zel két­har­ma­da – ki­egé­szít­ve egy tíz so­ros Epi­ló­gus­sal, mely azon­ban a drá­mát köz­lő kö­tet­ben nem ol­vas­ha­tó. Ez te­hát azt je­len­ti, hogy a lap­ban vol­ta­képp nem a drá­ma rész­le­tét ol­vas­tuk, ha­nem egy kü­lön­ál­ló, ön­ma­ga tel­jes­sé­gét meg­te­rem­tő ver­set. Hi­szen Tő­zsér a drá­má­ból ki­ra­ga­dott szö­veg­da­ra­bot tel­je­sen új kon­tex­tus­ba he­lyez­te, majd füg­get­len­sé­get és önál­ló je­len­té­se­ket adott ne­ki az­zal, hogy új, épp a kü­lön­ál­ló­sá­got biz­to­sí­tó cím­mel lát­ta el, majd az Epi­ló­gus­sal to­vább­ír­ta és im­már vég­képp a drá­mán kí­vül­re he­lyez­te.

      De vis­­sza­tér­ve a ki­lenc­ve­nes évek kö­ze­pét meg­elő­ző idő­szak­ra: a Mittel-féle öt­le­tek, ez a gon­do­lat­vi­lág és az eh­hez kap­cso­ló­dó be­széd­mód és for­ma­vi­lág mél­tán ví­vott ki fi­gyel­met, de ke­vés volt ah­hoz, hogy az ak­kor hat­van­éves köl­tő re­cep­ci­ó­ja át­tör­jön a ma­gyar­or­szá­gi ká­no­nok fa­la­in, hogy szé­les kör­ben ol­vas­sák, és el­is­mer­jék e köl­té­szet ered­mé­nye­it. En­nek oka le­he­tett a ver­sek pró­zai, anek­do­tá­zó, sőt ér­te­ke­ző stí­lu­sa, a je­len­tő­sebb ver­sek ter­je­del­me, a ma­gyar lí­ra­ha­gyo­mány­tól ide­gen filozofikum, a ki­sebb­sé­gi prob­lé­mák irán­ti ér­zé­ket­len­ség és leg­alább en­­nyi­re a ha­tá­ron tú­li pub­li­ká­ci­ók ha­zai hoz­zá­fér­he­tet­len­sé­ge. De ter­mé­sze­te­sen az alap­ve­tő ok még­is­csak az volt, hogy ezek a ver­sek min­den ér­té­kük és egye­di­sé­gük el­le­né­re sem tud­tak a poszt­mo­dern, já­té­kos, sze­re­pek­kel és intertextusokkal épít­ke­ző ma­gyar köl­té­szet­tel pár­be­széd­re lép­ni. De fo­gal­maz­ha­tunk szi­go­rúb­ban is: nem vol­tak ér­de­ke­sek a lét­prob­lé­má­kat a ki­lenc­ve­nes évek­ben nyel­vi prob­lé­mák­ra cse­ré­lő vagy nyel­vi prob­lé­má­nak lá­tó köl­té­sze­tek szá­má­ra. Így a váll­ve­re­ge­tés­nek ha­tó kri­ti­ká­kon és az író­szö­vet­sé­gi szü­le­tés­nap­okon túl nem is le­he­tett ha­tá­sa e ver­sek­nek a ma­gyar­or­szá­gi iro­dal­mi íz­lés­re. Na­gyon ta­nul­sá­go­sak eb­ből a szem­pont­ból a ki­lenc­ve­nes évek kö­ze­pén írt Kappus-versek, me­lyek­ben Tő­zsér mint­egy meg­vé­di a sa­ját gro­teszk-iro­ni­kus szö­ve­ge­it, „ön­ma­gá­ba mé­lyed”. A hát­tér­ben az állt, hogy Ril­ke Le­vél egy if­jú köl­tő­höz cí­mű írá­sá­hoz kap­cso­lód­va a Hol­mi szer­kesz­tő­sé­ge fel­kért több ma­gyar írót, hogy foly­tas­sa­nak pár­be­szé­det egy kép­ze­let­be­li pá­lya­kez­dő­vel, ír­ják meg a ma­guk ta­ná­csa­it ne­ki. Tő­zsér azon­ban, mint egy in­ter­jú­já­ban el­me­sél­te, egy fél­re­ér­tés mi­att úgy érez­te, a Ril­ke-le­ve­le­ket azért küld­ték el ne­ki Bu­da­pest­ről, hogy őt ok­tas­sák ki, őt fi­gyel­mez­tes­sék ver­se­i­nek hi­bá­i­ra és kor­sze­rűt­len­sé­gé­re. Tő­zsér ezek­ben a ver­sek­ben az ak­ko­ri kor­társ köl­té­szet­tel szem­ben, pél­dá­ul Petri György­re és Kán­tor Pé­ter­re mo­nog­ram­ja­ik­kal konk­ré­tan is utal­va, jel­zi, hogy ő a me­ta­fi­zi­kai tar­tal­mak ki­ve­szé­sét vesz­te­ség­ként éli meg, az új­iró­ni­át és a ki­zá­ró­la­gos intertextuális ta­pasz­ta­la­tot pe­dig ne­ga­tí­vum­ként. Ho­lott Tő­zsér művei már ek­kor sem vol­tak olyan tá­vol a kor­társ köl­té­szet fő sod­rá­tól, mint ahogy a sértett Kappus-versek láttatják.

      Ezen a hely­ze­ten vál­toz­tat­tak va­la­me­lyest a 1997-ben meg­je­lent Leviticus, majd a 2001-es Finnegan ha­lá­la cí­mű kö­te­tek – nem vé­let­len, hogy a mos­ta­ni vá­lo­ga­tás két­har­ma­dát az ek­kor­tól szü­le­tett ver­sek ad­ják, míg az élet­mű el­ső ti­zen­öt évét csak mint­egy húsz vers kép­vi­se­li. Tő­zsér­re ko­ráb­ban is jel­lem­ző volt, hogy több vers­nyel­vet, több stí­lust is ki­pró­bált, ahogy az is, hogy nem ra­gadt le egy-egy be­já­ra­tott for­má­nál, még­sem ne­vez­he­tő min­den­nap­inak, ha egy köl­tői pá­lyán a ti­ze­dik kö­tet után kezd egy, az ad­di­gi­ak­hoz ké­pest több szem­pont­ból is más vers­be­széd ki­bon­ta­koz­ni. Már­pe­dig a Leviticus-nak kö­szön­he­tő­en itt ez tör­tént, a Finnegan… pe­dig le­tisz­tul­tabb for­má­ban ezt erő­sí­tet­te meg és egyér­tel­mű­sí­tet­te. Az az­előtt a szü­lő­föld­höz va­ló vi­szony sok­ar­cú­sá­gát meg­szó­lal­ta­tó, de még­is par­ti­ku­lá­ris­nak meg­ma­ra­dó köl­té­szet ek­kor­ra fél­re­tet­te ko­ráb­bi alap­kér­dé­se­it, és uni­ver­zá­li­sabb lét­fi­lo­zó­fi­ai prob­lé­mák­ra fó­ku­szált. Mind­amel­lett e két könyv már-már egy­más­ra uta­ló kap­cso­la­tát mi sem jel­zi job­ban, mint az, hogy ap­róbb vál­toz­ta­tá­sok­kal a má­so­dik­ban új­ra­ol­vas­hat­tuk az idő­rend­ben el­ső kö­tet két leg­je­len­tő­sebb da­rab­ját, az Euphorbosz mo­no­lóg­ját és az ot­ta­ni cím­adó ver­set, a Leviticust. A mos­ta­ni vá­lo­ga­tás­kö­tet szer­ke­ze­tét épp ez kér­dő­je­le­zi meg: az utób­bi vers vis­­sza­ke­rült a Leviticus cik­lus­cím alá – ho­lott a kü­lön­ál­ló kö­te­tek­ben, mint már ír­tam is, a kü­lön­fé­le vers­vál­to­za­tok meg­ta­lál­ták a ma­guk he­lyét, és mi­vel egy vá­lo­ga­tás­ban nem le­het min­den vál­to­za­tot kö­zöl­ni, a ver­sek kö­te­ten­kén­ti cik­lus­ba-ta­go­lá­sá­nak sincs ér­tel­me. En­nél ez a köl­té­szet kö­te­ten­ként tömb­sze­rűbb, ver­sen­ként vi­szont ru­gal­ma­sabb.

      Az el­múlt más­fél év­ti­zed­ben szü­le­tett ver­sei Tő­zsért klas­­szi­kus, me­ta­fi­zi­kai kér­dé­sek­re vá­laszt kí­ná­ló köl­tő­nek mu­tat­ták, de csak az­zal a meg­szo­rí­tás­sal, hogy mind­ez egy má­sik sí­kon na­gyon is ref­lek­tált, te­hát akár a kor­sze­rűt­len­ség vád­já­ra is fel­ké­szült vers­nyel­vet ta­kar. Tő­zsér ele­in­te da­co­san és sér­tet­ten, a di­va­tok­kal szem­be­for­dul­va mint­ha szán­dé­ko­san kor­sze­rűt­len köl­tő akart vol­na len­ni, ho­lott uta­lá­sa­i­ból, al­cím­sze­rű cél­zá­sa­i­ból lát­ha­tó­an pon­to­san tud­ta, hogy mely köl­té­sze­ti be­széd­mód­ok vol­tak ak­kor­tájt a leg­in­kább pár­be­széd­ké­pe­sek, és azt is, hogy mi­ért pont azok. Még­is va­la­mi mást, és ér­de­kes mó­don nem is fel­tét­le­nül a tren­dek­kel el­len­té­tes dol­got pró­bált ír­ni: át­vin­ni, át­men­te­ni a köl­té­szet ha­gyo­má­nyos, önidentikus kér­dé­se­it egy szán­dé­ka sze­rint poszt­mo­dern stá­tu­szú vers­nyelv­be, de köz­ben meg­tar­ta­ni a mo­dern­ség té­ma­kö­re­it és meg­őriz­ni a szép­ség­esz­ményt, va­gyis kö­tött for­má­jú és rí­me­lé­sű ver­sek­ben to­vább­ra is élet­ről, ha­lál­ról, lí­rá­ról és sze­re­lem­ről be­szél­ni. A Finnegan ha­lá­la cí­mű, több­szö­rö­sen is ki­emelt vers azon­ban az ed­di­gi­ek­nél is pon­to­sab­ban jel­zi, hogy Tő­zsér egé­szen más­hogy lát­ta a he­lyét a kor­társ köl­té­szet­ben, mint aho­vá ver­sei alap­ján a kri­ti­ka he­lye­zi, és más­ként lát­ta a köl­té­szet he­lyét és sze­re­pét is, mint kor­tár­sai kö­zül so­kan: „A ma­gyar po­é­ta ma ökör­szem / az is­mert me­sé­ből: a kö­zöny leg­fel­sőbb / ré­te­ge­i­ben ki­vá­gó­dik az elekt­ro­ni­kus sa­sok / s ke­se­lyűk (té­vé, Big Brother, internetszex, video- / klip) tol­lai kö­zül, s ma­ga­sabb­ra száll ná­luk, s én, aki már ak­kor is ret­ten­ve su­nyí­tok / hát­ra – ló a szem­el­len­ző­je mö­gül –, / ha tor­kom fo­nog­ráf­já­ban né­ha // meg­rec­­csen a hol­ló­kői as­­szo­nyok / il­la­bi­á­lis ja­ja, én bi­zony nem va­gyok / olyan bá­tor, hogy az Úr ké­tez­re­dik s Baudrillard / szimulakrumának hu­sza­dik esz­ten­de­jé­ben (s vers­ben!) sír­ni / mer­jek”. Meg­le­he­tő­sen sa­já­tos, Tő­zsér­re nem iga­zán jel­lem­ző, ahogy az „elekt­ro­ni­kus sa­sok és ke­se­lyűk” már-már de­ma­gó­gi­á­ba haj­ló em­le­ge­té­se mel­lett az iro­da­lom fél­re­ér­tett ’szentségének’ fél­té­se meg­szó­lal. A sze­rep ké­nyel­met­len­sé­ge jól lát­szik a fel­ki­ál­tó­jel mo­do­ros­sá­gá­ban és a „tor­kom fo­nog­ráf­ja” kép­ben, mely utób­bi min­den iró­ni­á­ja el­le­né­re is ne­gé­des és túl­zó. Gát­lá­sok és sér­tett­ség hal­lat­szik a szö­veg­ből, mint­ha va­la­mi nosz­tal­gia szo­rí­tá­sá­ban mon­da­ná, hogy a köl­té­szet­nek igen­is van­nak örö­költ sza­bá­lyai, a köl­té­szet­nek van fel­ada­ta, és a vers köz­ve­tít­het ér­zel­me­ket – de mind­eh­hez ma már a köl­tő bá­tor­sá­gá­ra van szük­ség. Va­gyis nem akár­mi­lyen fe­szült­ség dol­go­zik eb­ben a szö­veg­ben: egy­szer­re van je­len a későmodern po­é­ti­kák­hoz va­ló von­zó­dás és a szét­tar­tó­ra, az új­ra, a poszt­mo­dern­re va­ló haj­lam.

      A ké­tez­res év­ti­zed­ben szü­le­tett ver­sek­re is jel­lem­ző, hogy a fi­lo­zó­fi­ai ih­let­nek az er­re a fe­szült­ség­re ref­lek­tá­ló gon­do­la­ti­ság is ré­sze, de a kö­te­tek­ben en­nél sok­kal ös­­sze­tet­tebb prob­lé­mák is fel­szín­re ke­rül­nek, így pél­dá­ul a ha­ta­lom és az erő­szak vi­szo­nyá­nak kér­dé­sei. Azt ne­héz vi­tat­ni, amit Tő­zsér is ál­lít, hogy a fi­lo­zó­fia vagy leg­alább­is egy bi­zo­nyos fi­lo­zó­fi­ai ha­gyo­mány min­dig is köl­té­szet­sze­rű nyel­vet hasz­nált, de eb­ből még nem kö­vet­ke­zik, hogy a köl­té­szet min­den to­váb­bi nél­kül al­kal­mas­sá te­he­tő fi­lo­zó­fi­ai kér­dé­sek köz­ve­tí­té­sé­re, vagy akár csak ar­ra, hogy a prob­lé­mák mély­sé­ge­it is meg­je­len­tes­se. Már­pe­dig a köz­hely­sze­rű­ség és a didaxis ket­tős ve­szé­lyét ezek­ben a kö­te­tek­ben sem si­ke­rült ma­ra­dék­ta­la­nul el­ke­rül­ni. Ta­lán jó pél­da er­re a már em­le­ge­tett Sebastianus mond­ja sza­bad­ság-kér­dé­se is, mert­hogy a vers kö­zép­pont­já­ban ál­ló két sor nem­hogy erő­sí­te­né, in­kább gyen­gí­ti egy­mást az­zal, hogy az el­ső sor már el­mond­ja a má­so­di­kat is: „Oly mind­egy, most épp mi a bör­tö­nöd, / ne pa­nasz­kodj: más­kor más, most meg ez.” Kü­lö­nö­sen an­nak fé­nyé­ben el­gon­dol­kod­ta­tó mind­ez, hogy a rend­kí­vü­li mű­velt­sé­get moz­ga­tó, a ró­mai iro­da­lom több ré­te­gét is egy­más­ra író köny­vek amúgy is ko­moly mun­kát kö­ve­tel­nek az adott uta­lá­sok kö­zött nem oly ott­ho­no­san moz­gó ol­va­só­tól. A vi­lág­iro­dal­mi, vi­lág­tör­té­nel­mi és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti há­ló­val, fo­gal­mak­kal és fi­gu­rák­kal te­le­írt szö­ve­gek ugyan ki­vá­ló le­he­tő­sé­get kí­nál­nak a sze­re­pek mö­gé kí­ván­ko­zó „én” szá­má­ra, me­lyek­kel él is, még­sem va­gyok biz­tos ab­ban, hogy az ek­ként hasz­nált kö­zös nyelv va­ló­ban kö­zös­sé tud vál­ni az ol­va­sás so­rán.

      Tő­zsér Ár­pád leg­alább tíz éve kí­sér­le­te­zik a ha­lál­vers kü­lön­bö­ző for­má­i­val, és a leg­utób­bi kö­te­té­ben már egy-egy le­het­sé­ges for­ma al­ko­tott egy-egy cik­lust a nyelv, a mű­velt­ség­anyag, az egyé­ni iden­ti­tás, a me­ta­fi­zi­kai je­len­tés­adás, a tör­té­ne­ti­ség és a ha­gyo­mány el­té­rő kon­tex­tu­sai sze­rint. A ha­lál­hoz kap­cso­ló­dó je­len­tés­tu­laj­do­ní­tás azon­ban ná­la min­den eset­ben be­le­fut ab­ba a pa­ra­do­xon­ba, ami a ha­lál lé­ten-tú­li­sá­gá­ból adó­dik: hogy le­het­ne be­szél­ni ar­ról, ami már túl van az élet­hez kap­cso­ló­dó be­széd ha­tá­ra­in? A Tő­zsér-ver­sek má­sik paradoxona vi­szont az, hogy mi­köz­ben a kö­tet ki­mond­ja: csak a ha­lál­ról ér­de­mes be­szél­ni, mert ez az egyet­len iga­zi lí­rai té­ma, kény­te­len be­lát­ni, hogy a ha­lál­ról va­ló be­széd le­he­tet­len­sé­ge vég­ső so­ron a köl­té­szet ha­lá­lát je­len­ti. Rá­adá­sul lé­nye­gi­leg min­den ha­lál egy­for­ma, így megint csak az üres­ség, a je­len­tés­nél­kü­li­ség fe­lé visz a Tő­zsér-fé­le vers­be­li gon­dol­ko­dás – az­az megint ott tar­tunk, ahol ti­zen­öt éve Mittel úr­tól el­bú­csúz­tunk. A köl­tő a ha­lál­lal és a sem­mi­vel áll szem­ben, és így az el­né­mu­lás ál­lan­dó va­ló­sá­gá­val kell ta­lál­koz­nia. De ugyan­oda mu­tat a kö­tet cí­me is: Fél nó­ta – mert a va­ló­ság ab­szur­di­tá­sát el­vi­sel­ni nem tu­dó Mittel Ár­min az „n.-i el­me­gyógy­in­té­zet­be” ke­rült. És igen, ta­lán er­re vá­lasz a mos­ta­ni kö­tet vic­ces, la­za, fe­cse­gő má­so­dik cik­lu­sa is: a ha­lál­ról egye­dül a ha­lál­ról el­fe­led­kez­ve, ar­ról tu­do­mást nem vé­ve le­het be­szél­ni. A leg­újabb kö­tet el­ső fe­lét el­fog­la­ló, A gyöngy­ka­pu kitárva…, a ha­son­ló cí­mű Bach-kan­tá­tá­ra írt, hu­szon­egy ré­szes cik­lus a ha­lált el­fo­ga­dó, meg­bé­ké­lő em­bert mu­tat­ják, a má­so­dik, Vis­­sza­né­zés a csil­la­gok­ból cik­lus pe­dig már egy, a ha­lál prob­lé­má­ján túl le­vő, épp ezért kön­­nye­dén vic­ce­lő­dő, a nyelv­vel és a vers­sel ját­szó köl­tő­ala­kot lát­tat, aki nyíl­tan szó­vá te­szi elé­ge­det­len­sé­gét, el­len­szen­vét, vé­le­mé­nyét bár­mi­ről. Mint­ha már min­den mind­egy len­ne ne­ki. A cik­lus tu­laj­don­kép­pe­ni utol­só ver­se já­té­ko­san hely­re is te­szi a kér­dést, egy­szer­smind a fi­lo­zó­fi­ai, el­vont szfé­rá­ból az anya­gi­ba utal­va: „E sír­ban friss te­tem ké­kül, / elég­sé­ges okok nél­kül, / je­lez­ve, a ha­lál nem vicc, / mind­egy, mit írt er­ről Leib­niz.” (Sír­vers) Te­hát mint­ha a test pusz­tu­lá­sa min­den fi­lo­zó­fi­ai okos­ko­dást fe­lül­ír­na, a „nem vicc” ki­té­tel pe­dig a köl­té­sze­tet is in­kom­pe­tens­nek ne­ve­zi a ha­lál­lal szem­ben – mert­hogy, eb­ben a kö­tet­ben leg­alább­is, a vicc­ből van a leg­több. Sőt, ez a ket­tő­ség az újabb ver­sek egé­szé­re jel­lem­ző: a ha­lál­ver­sek és az öreg­ség­gel iro­ni­zá­ló, a ha­lált af­fé­le köz­já­ték­nak te­kin­tő mon­da­tok sok­szor egy­mást vált­ják. Ez a gesz­tus te­szi iga­zán iz­gal­mas­sá Tő­zsér Ár­pád újabb kö­te­te­it: fi­lo­zo­fál, ver­set ír, de mint­ha most már azt a tu­dá­sát is meg­osz­ta­ná ve­lünk, hogy se a fi­lo­zó­fia, se a köl­té­szet nem old­ja meg a leg­sú­lyo­sabb em­be­ri prob­lé­mát, a ha­lált.