1

Hogyha az az első állításunk – márpedig az –, hogy Térey Paulusa mellett ez a kötet az elmúlt évek legradikálisabb és legkihívóbb magyar nyelvű lírai opusza, akkor ez az állításunk máris magyarázatra szorul. Kijelentésünk kategorikussága ugyanis egyfajta poétikai provokációt feltételez, ám Tolnainak eszében sincs kétségbe vagy revízió alá vonni a költői hagyományt – törekvése éppenséggel evvel ellentétesnek mondható. A Balkáni babér a lírai tradíció alig felmérhető gazdagságú olvasztótégelye, amelyből teljesen eredeti, sosem látott esztétikai minőség keletkezik. Olyan poétika, amely felfedez, begyűjt és újrahasznosít: nem provokál, de hangsúlyosan elmozdít és radikalizál. Tolnai Ottó végtelenül szelíd költő – azt kellene megértenünk, hogy akkor miért futkos olvasása közben mégis az ember hátán a hideg.

Ez a verseskönyv az irodalmi megszólalást akként problematizálja, hogy a költő saját szerepét önnön benyomásainak végtelen, tengernyi tárházává írja szét. Míg a Wilhelm-dalok csaknem tíz évvel korábban alteregók, maszkok formájában – lefokozva, eltorzítva, önironizálva – még rögzíthetőnek látta a beszélő státuszát, „kivoltát" és aktuális szerephelyzetét, itt a versbeli beszélő a legritkább esetekben „pozicionált", a nyelv pedig lényegesen rétegzettebb, többszólamú. A versfolyamok áradása túl van minden műfaji kötöttségen, konvención – miként ha egyfajta irodalmon túli, más szabályok szerint szabott térbe lépne be a szöveget létrehozó. Ha ez a verstípus meg is őriz néminemű – Tolnainál kezdettől meglevő – avantgárd behatást, szerveződését mégsem onnan eredezteti, lévén hogy hiányzik belőle mindennemű terjeszkedő, „offenzív" hevület, meghökkentésre törekvő újat akarás. Mondhatni, hogy ez az alkotásmód nem a rögzült, hagyományos szabályokon van túl, hanem érvényteleníti, kitágítja, elmozdítja az irodalmi közlésformák határait – azok bevett, konszolidált kereteit hangsúlyosan átértelmezi. Súlyosan része mindennek persze az az önreflexív kétely, mely a végbement történelmi kataklizma nyomán magára a versírásra, a megírhatóságra, a költői tevékenységre vonatkozik. Azt kellene megértenünk, hogy akkor mégis mitől lesz ez magas szintű, vegytiszta szépirodalom.

A könyv – pontos alcíme szerint – katalekták, kiragadott szemelvények, töredékek gyűjteménye, ám ettől még az én olvasatomban egybefüggő versfolyamként is értelmezhető. Ez az olvasási tapasztalat nyilvánvalóan annak a formai eljárásmódnak köszönhető, amely viszonylagosítja, elmossa a kötetben a szöveghatárokat, miközben egyetlen hatalmas, összekapcsolódó láncolattá fűzi a korábbról is ismert, ám itt jóval komorabb fénytörésbe került jellegzetes Tolnai-toposzokat, motívumokat. A Balkáni babér ezen poétikai sajátossága a legfontosabb jelentésképző tényezőnek tekinthető, hisz a kötet struktúrája ezáltal „leképezi" a földrajzi, kulturális határok viszonylagosságának, egyszersmind egy ország széthullásának, a jugoszláviai háború borzalmainak súlyos gyakorlati tapasztalatát. Innen válik indokolttá a versanyag nyomatékos epikai karaktere is – az a részletező, monomániásan aprólékos, törések, félbehagyások, újrakezdett mondatok, elhallgatások dinamikája mentén felépülő, erős sodrású közlésmód, mely a versvilág nyomasztó, baljóslatú, nem egyívű, részletekből összeálló kontextusában nem hagy teret semminemű magabiztos állításnak, végleges érvényű kijelentésnek, ideologikus értéktulajdonításnak. Ennek szerepét a motivikus ismétlődések, jelentésáthelyezések láncolata veszi át, valamint a kötet páratlanul gazdag irodalmi-képzőművészeti utalásrendszere, mely eruptív erővel idézi fel, mozgósítja, hozza játékba a Balkán, a mediterráneum s a szűkebb haza, Bácska kulturális emlékezetét. Nem új vonás ez sem, ám a pretextusok, idézetek, átjárások, hivatkozások szerepe és szervessége minden eddiginél fontosabb, mélyebb és szövevényesebb. Tolnai a kortárs magyar líra legnagyobb filológusa: fellelt relikviáit, helyi vonatkozatú olvasmányemlékeit, személyes találkozásait azonban olyan egyedi kontextusba helyezi, amelyben a tények, az anekdoták, a fikció és a költői képzelet folyamatos egymásba játszása, átjárása hallatlanul gazdag, önálló tartalommal bíró, „mozgásban levő" jelentésmezőt teremt. A Balkáni babér ennélfogva sokkal inkább a kontextusok költészete, mintsem a rögzített, világosan kódolható jelentéseké – úgy hordozza a közelmúlt, a szűkebb és tágabb környezet drámai eseményeinek emlékezetét, úgy tépi fel a be sem hegedt sebeket s veszi számba a veszteségeket, hogy arra az – épen maradt védekező ösztönökkel aktivizált – kulturális tradíció által hordozott spirituális világ gazdagságát boltozza rá. Így épül egymásra a pusztulás utáni, kietlen, üres, mélyen kultúraellenes létközeg valósága s az előtte volt, immár szétvert, lerombolt, elvesztett, ám most a költészet eszközével újra felidézett, elképzelt értékek tere – anélkül, hogy az egyik érvénytelenítené, kioltaná, feledtetné, fölül tudná írni a másikat.

2

A Balkáni babér versvilága mindebből fakadóan komoran szkeptikus, végtelenül kiábrándult versfelfogást jelez, mely szerint a barbárság teret nyert uralmával a költészetet szembeállítani nem lehet. A nyitódarab beszédes értéktulajdonító gesztusa mégis némi halvány reményt feltételez, hisz ha „A vers lám – / lám még ezt is tudja / lám még ezt is / mikor kell az ideológiák általános / az általános konkrét csőtörésekor /…/ kialudnia", akkor olyan önálló identitással rendelkezik, amely fölött nincs hatalma semminek. Tolnai ebben a könyvében itt, „az elalélás előtti pillanatban" (A vers lám) veszi kézbe a költészetet: nem azért, hogy virrasszon fölötte vagy ébresszen vele, hanem hogy megnézze, ébren lehet-e még egyáltalán tartani. Viszonya a verssel s a megidézett mesterekkel – Kosztolányival, Pilinszkyvel, Weöressel s mind a többiekkel – mélyen dialogikus és nosztalgikus, ám számára a világ már őfelőlük nem leírható, hanem pp howard szemszögéből ragadható meg. Nincsenek ép, autentikus képek, lágyan futó harmóniák, telt hangzatok: „versül tudni többé már én / talán tudni nem tudhatok" (Lötyöge avagy be kell-e avatkozni). A költő immár úgy áll elénk, „mint ki saját írott (költött) mocskába pusztul / s már nem tud magának kilihegni / semmi új (piti) szerepet (pózt)" (Szemelvény a velencei vértanúból), de akcentusa ettől nem lesz megemelten tragikus. Szűz és tiszta anyagokkal – alabástromgipsszel, egyebekkel – foglalkozó kubikosnak látja önmagát (Pilinszky és Jován), aki közben egyfolytában írja „megíratlan" verseinek végtelen sorát (Pilinszky az IN MEMORIAM CELAN-t készül meg-nemírni). Tolnai legnagyobb újítása a kortárs magyar költészetben alighanem éppen ez: ahogyan a fragmentális elemekből építkező, indázó és többszólamú, lezáratlan, nagyszabású struktúrákat a végleges, kész, befejezett változatok rangjára emeli. A Balkáni babér erre hoz most különösképp végiggondolt, érett példát, a lírai életmű egyik csúcsteljesítményeként: a rész és egész, a kicsi, a nagy, a töredék és a formátum egyidejű jelenléte társtalanul kivételes, eleven, izgalmas költői világot teremt. A képalkotás mikroszkopikus szemszögének precíz aprólékossága mögött minduntalan fölsejlő, de végig nem írt, ki nem fejtett, töredezett nyelvvé szétaprózott, képekké „szétbeszélt", visszavont monumentális távlatok: e költészet hatásának titka valahol ezen a tájon kereshető.

Tolnai lírája verstechnikai értelemben a puzzle vagy a goblein mintáját követi, ám – szemben azokkal – nem lesz soha „kész". Látszik a kép, amit a sok, kaleidoszkópszerű részlet kirajzol, ám ez az egyszerre önfeledt és mélyen kétségbeesett, felfedező s védekező-menekülő, a miniatűr fragmentumok megbízható tényeibe görcsös, már-már mániákus kitartással kapaszkodó nyelvi „kirakós" láthatóan nem befejezhető: ahhoz a költői szerepnek éppen az a magabiztossága kéne, amely Tolnai számára régóta elveszett. Bár az új könyv ismét tartalmaz több önmagában is emlékezetes, súlyos és „nagy" darabot – főként a terjedelmes hosszúversek sorából –, a lírai életműnek ezért nincsenek, nem lehetnek kiemelkedő csúcsteljesítményei, ami nem kis részben járul hozzá ahhoz, hogy Tolnai kanonizációja máig felemás maradt. E költészet szerint a szó minden értelmében „lőttek az egésznek", ám a magánuniverzum – a Wilhelm-dalok színvonalát nem egy helyen felülmúlva – töretlenül épül tovább. Korallszín madárlábak, ó-csipkerongyikák, a szitakötő szeme, a flamingó hátrahajló térde, azúr ceruzabél – és a Niagara. Egy szárcsa sötétlila tolla és száz kiló babér. Egy alumínium-kiskanál és óriásagavék cápauszony-tövise. A rózsaszínbe vackolt semmi vacogása. Vérrel telítődő homokóra, vértől tüsszögő szódásszifon. Egy tömjénnel megtömött, s meggyújtva elengedett gébics. Tövisbe húzott törökveréb. Bárány, akit az akolban önnön ürüléke az istenhez szépen lassan felszorít. „A jég celofán szkafandere", miközben egy szív kiég (A kisgyerek nyelve). Szar és opál.

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2001, 240 oldal, 1500 Ft)