„Év­ről év­re mind több igaz­sá­gá­nak lett az öz­ve­gye. Sor­ra te­met­te el őket,

és min­de­nik ha­lá­lá­val még több­fé­le­kép­pen lett em­ber. (…)

Ek­kor James ke­rült a ke­zé­be, ki eze­ket ta­ní­tot­ta ne­ki:

Az ab­szo­lút igaz­sá­gok, ha van­nak, hi­deg csil­la­gok,

me­lyek nem érin­tik föl­dünk pá­lyá­ját. (…)

Ne­künk csak esz­köz-igaz­sá­ga­ink van­nak és igaz­sá­ga­ink olya­nok,

mint a ke­nyér, hogy együnk, mint a bal­ta, hogy utat tör­jünk.

Ame­lyik igaz­sá­got sem­mi­re sem le­het hasz­nál­ni: az nem igaz­ság.

Az igaz­ság cél nem le­het, mert a cél min­dig az ember.”¹

Nem vis­­sza­te­kin­tő, lét­ös­­szeg­ző írás ez, vi­szony­lag fi­a­tal­ko­ri da­rab, 1912-es, de mint­ha egész za­var­ba ej­tő élet­mű­vét jel­le­mez­né Sza­bó De­zső ez­zel a port­ré­val. Ön­arc­kép? Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben igen, hi­szen köz­is­mert, úgy­mond, szél­ka­kas ter­mé­sze­te, hogy hol az egyik, hol a má­sik po­li­ti­kai, iro­dal­mi tá­bor­hoz csat­la­ko­zott, hol az egyik, hol a má­sik ide­o­ló­gia vagy irány­zat hí­vé­ül sze­gő­dött. Ju­hász Gyu­la kri­ti­ká­ját idéz­ve „ön be­szél (…) ked­ves kol­lé­gám, aki Szé­kes­fe­hér­vá­ron kle­ri­ká­lis volt, Nagy­vá­ra­don fi­lo­sze­mi­ta, Székelyudvarhelyen re­for­má­tus, Sü­me­gen ni­hi­lis­ta, Ung­vá­ron an­ti­kle­ri­ká­lis, Bu­da­pes­ten töb­bek kö­zött kommunista”.² (Csak il­luszt­rá­ci­ó­képp né­hány év­szám és saj­tó­or­gá­num er­re a kor­szak­ra vo­nat­ko­zó­an: 1908-ban még na­gyon ke­mény han­gú, an­ti­sze­mi­ta cik­ke­ket pubikál a Fejérmegyei Nap­ló­ba és a ka­to­li­ciz­mus fe­lől ér­tel­me­zi a ma­gyar kul­tú­rát, 1909-ben meg­tér a Hol­nap kö­ré­hez és Ady­hoz, a tí­zes évek el­ső fe­lé­ben a Nyu­gat, a Hu­sza­dik Szá­zad és a Má­jus ki­emelt szer­ző­je, 1915-ben Ke­resz­te­lő­re cí­mű prog­ram­írá­sa ad­ja meg a kez­dő lö­kést a ma­gyar avant­gárd el­ső lap­já­nak, majd, bár előbb öröm­mel üd­vöz­li, ké­sőbb tá­mad­ja az őszi­ró­zsás for­ra­dal­mat és a kom­münt. 1917-ben még meg­ír­ja a Nincs me­nek­vés cí­mű de­ka­dens kis­re­gényt, de 1919-ben már Az el­so­dort fa­lut, 1921-ben pe­dig is­mét ont­ja a jobb­ol­da­li, an­ti­sze­mi­ta ve­zér­cik­ke­ket, ez­út­tal a Vir­ra­dat­ba.)

      Szél­ka­kas-e azon­ban a prag­ma­tis­ta – és mi­lyen el­ve­ket vál­lal­hat egy­ál­ta­lán? A prag­ma­tiz­mus elv­ben mes­­sze nem je­lent ér­ték­re­la­ti­viz­must, in­kább az el­vont, pél­dá­ul me­ta­fi­zi­kai esz­mék esz­köz vol­tát és iga­zo­lan­dó­sá­gát a gya­kor­lat, az élet szfé­rá­já­ban, il­let­ve át­vi­tel­ét a mo­rál te­rü­le­té­re is: va­gyis azt, hogy el­fo­gad­ják, al­kal­maz­zák az ide­o­ló­gi­át, amely ekképen átfordul tettbe, cselekedetbe.

      Je­len elő­adá­som­ban te­hát azt pró­bá­lom fel­fej­te­ni, hogy Sza­bó De­zső éle­té­nek ta­lán leg­moz­gal­ma­sabb és leg­el­lent­mon­dá­so­sabb idő­sza­ká­ban – az­az nagy­já­ból az 1908 és 1921 kö­zöt­ti bő év­ti­zed­ben – lé­te­zett-e ilyen fo­nal, at­tól mer­re és ho­gyan, mi­lyen esz­mék irá­nyá­ba moz­dult el, ka­nyar­gott pá­lyá­ja, mi­lyen mo­ti­vá­ci­ók alap­ján vál­tott, s ez mi­ként be­fo­lyá­sol­ta szö­veg­al­ko­tá­sát. Ez a kö­zös ér­ték, úgy lá­tom, nem más, mint az Élet nagy­be­tű­vel, a ma­ga tel­jes­sé­gé­ben és di­na­miz­mu­sá­ban meg­élt Élet, az az egy­szer­re bi­o­ló­gi­a­i­nak és me­ta­fi­zi­ka­i­nak is bi­zo­nyu­ló Élet, amely­nek fo­gal­mát Sza­bó De­zső épp­úgy meg­ta­lál­ta a kü­lön­bö­ző élet­fi­lo­zó­fi­ák­ban (va­gyis Scho­pen­ha­u­er, Berg­son, Nietz­sche böl­cse­le­té­ben), mint Ady köl­té­sze­té­ben, va­la­mint szá­mos, ál­ta­la fu­tu­ris­tá­nak mon­dott – gyak­ran va­ló­já­ban in­kább di­na­mi­kus, exp­res­­szív – lí­rai da­rab­ban, mint Hugo, Whitman, René Ghil, Beauduin művei, meg per­sze a tény­le­ges avantgárdisták: fu­tu­ris­ták, exp­res­­szi­o­nis­ták, ak­ti­vis­ták ver­se­i­ben.

      Van még egy axi­ó­ma­ként el­fo­ga­dott pont Sza­bó De­zső né­zet­rend­sze­ré­ben, tud­ni­il­lik, hogy az iro­dal­mat nem au­to­nóm te­rü­let­nek, ha­nem a tár­sa­da­lom egyik ve­tü­le­té­nek te­kin­ti, vagy ahogy nyu­ga­tos cik­ké­nek cí­me meg­ha­tá­roz­za, az iro­da­lom tár­sa­dal­mi funk­ci­ó­val bír.³ Ez­zel a vé­le­mé­nyé­vel mel­les­leg ép­pen szem­be­megy a Nyu­gat ural­ko­dó mo­dern­ség­fo­gal­má­val, amely az iro­da­lom au­to­nó­mi­á­ját egyik fő kri­té­ri­u­má­nak lát­ja. Kö­vet­kez­mé­nye en­nek to­váb­bá, hogy a nyel­vi-iro­dal­mi meg­nyil­vá­nu­lást performatívnak tart­ja – rész­ben in­nen a Ve­res And­rás ál­tal A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te­i­ben hang­sú­lyo­zott pró­fé­tai at­ti­tűd is.⁴

      Ön­ma­gá­ban ez a be­ál­lí­tott­ság tisz­te­let­re­mél­tó ku­ri­ó­zum­má ten­né a mun­kás­sá­gát: avant­gárd szer­ző min­den­ki más előtt, még ha ez az avant­gar­diz­mus csak fo­lyo­mány, kö­vet­kez­mény, s le­cse­rél­he­tő más konk­rét – de ez­zel az „éle­tes” ra­di­ka­liz­mus­sal ös­­sze­egyez­tet­he­tő – ide­o­ló­gi­á­val és esz­té­ti­ká­val is, ha úgy hoz­za a pil­la­nat. Ezért in­kább úgy áll a do­log, ahogy azt Hegedüs Gé­za iro­dal­mi arc­kép­csar­no­ka frap­pán­san kö­zöl­te ve­le kap­cso­lat­ban: „nincs az a jó, és nincs az a rossz, amit el ne le­het­ne mon­da­ni róla”.⁵

      Kezd­jük még­is csak a jó­val, bár azt már elő­re le­szö­gez­ném, sze­rin­tem ez a mi­nő­ség leg­in­kább iro­da­lom­kri­ti­ku­si te­vé­keny­sé­gét, an­nak is csak egy bi­zo­nyos rö­vid­ke sza­ka­szát (a meg­je­lölt idő­in­ter­val­lum egy adott ré­szét) il­le­ti, a szép­író­ét ke­vés­bé. Mi­u­tán an­ti­sze­mi­ta bot­rá­nyai, s nagy­vá­ra­di át­he­lye­zé­se után meg­tér a Hol­nap kö­ré­hez, il­let­ve Ady­hoz, a Nyu­gat­ban, a Hu­sza­dik Szá­zad­ban és a Má­jus­ban kezd pub­li­kál­ni. A tí­zes évek el­ső fe­lé­ben a Nyu­gat­ban író­ként és kri­ti­kus­ként egy­aránt fel­lép. Kri­ti­ku­si mun­kás­sá­gát két ok­ból is fon­to­sabb­nak tart­juk, egy­részt ő volt a fran­cia iro­da­lom leg­főbb és leg­tá­jé­ko­zot­tabb propagátora (szé­les­kö­rű és nap­ra­kész mű­velt­sé­gé­nek alap­ja­it az Eöt­vös Collegiumban,⁶ és 1905-ös pá­ri­zsi ösz­tön­dí­ja so­rán sze­rez­te), más­részt ő az, aki a ma­gyar iro­dal­mi köz­tu­dat­ba min­den­ki más­nál, így Kas­sák­nál is előbb be­hoz­ta az avant­gárd szem­lé­le­tet. Nem csu­pán re­cen­zi­ók ré­vén, bár azo­kat is írt, ha­nem a fu­tu­riz­mus, fő­ként pe­dig az exp­res­­szi­o­niz­mus és az ak­ti­viz­mus el­mé­le­té­nek fel­vá­zo­lá­sá­val, amely nem is an­­nyi­ra a kül­föl­di min­ták be­mu­ta­tá­sa ré­vén, mint­sem sa­ját önál­ló iro­da­lom­szem­lé­le­té­nek ki­dol­go­zá­sá­val tör­tént meg. Vol­ta­kép­pen nagy­részt ne­ki kö­szön­he­tő az is, hogy a Nyu­gat kri­ti­ka­ro­va­ta so­ká­ig – fő­ként a fran­cia iro­da­lom te­rü­le­tén – a tá­jé­ko­zó­dás prog­res­­szi­vi­tá­sá­nak te­kin­te­té­ben nagy­já­ból lé­pést tu­dott tar­ta­ni A Tett, il­let­ve azu­tán az in­du­ló Ma ha­son­ló tar­tal­mú oldalaival.⁷

      A Nyu­gat­ban pub­li­kált el­ső na­gyobb írá­sai még a de­ka­den­cia és a (pre)szimbolizmus nagy alak­ja­i­ról (Laforgue, Rim­baud, Ver­laine, Tristan Corbičre, Paul Fort) szól­nak, de ná­la ezek az ek­kor már in­kább iro­da­lom­tör­té­ne­ti­nek te­kint­he­tő írá­sok nem a meg­ké­sett­ség szimp­tó­mái, még ha a fo­lyó­irat szem­pont­já­ból a mo­dern­ség ezen kül­föl­di pél­dá­i­nak be­mu­ta­tá­sá­val leg­in­kább az ön­meg­ha­tá­ro­zást szol­gál­ják is. Az is na­gyon jel­lem­ző, hogy mi­lyen as­pek­tus­ból, mi­lyen vo­ná­so­kat ki­emel­ve tá­lal­ja a szer­ző a fran­cia szim­bo­lis­ta és de­ka­dens al­ko­tók élet­mű­vét: mint­hogy bi­zo­nyos té­nye­ket el­sik­kaszt, má­so­kat igen­csak el­na­gyol­tan mu­tat be, s ki­ra­gad más, nem evi­den­sen jel­lem­ző vo­ná­so­kat, sa­ját iro­da­lom­szem­lé­le­té­nek leg­fon­to­sabb vo­ná­sa­it tár­ja fel, s így nagy­já­ból elő­re­ve­tí­ti a pár év­vel ké­sőb­bi (avant­gárd, preavantgárd) fej­le­mé­nye­ket sa­ját pá­lyá­ján. Azt vizs­gál­ja ugyan­is, hogy e szer­zők­nek mi­lyen a vi­szo­nyuk a tár­sa­da­lom­mal, a kö­zös­ség­gel. Sza­bó De­zső sze­rint a szél­ső­sé­ges in­di­vi­du­a­liz­mus izo­lál­ja az egyént, aki­ben vá­lasz­kép­pen meg­szü­le­tik a de­ka­dens kü­lön­bö­ző­ség, a tá­vol­ság­tar­tás vol­ta­kép­pen pa­to­lo­gi­kus vá­gya. Más­fe­lől vi­szont – és itt megint csak elő­ke­rül ez a fon­tos szem­pont – ke­re­si az éle­tes­ség, a di­na­miz­mus, il­let­ve az én-ek koz­mi­kus szin­tű egy­más­ra ta­lá­lá­sá­nak meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­it ezek­ben az élet­mű­vek­ben is. Rim­baud­-ról pél­dá­ul ezt ír­ja: „Mi ez a bateau ivre? A kor­lá­tok­ból, tra­dí­ci­ók­ból, tár­sas bű­nök­ből ki­sza­ba­dult lé­lek ver­gő­dé­se a több élet, az ab­szo­lút, egyé­nek­re nem ha­ló­dó min­den élet fe­lé. Nosz­tal­gia egy nagy nir­vá­nás visszaölelkezésbe.”⁸ A Ver­laine­-cikk­ben vol­ta­kép­pen ugyan­azt az úgy­mond pszi­chés prob­lé­mát – élet­ide­gen­ség, az élet­ener­gia hi­á­nya – fo­gal­maz­za meg a de­ka­den­cia lé­nye­ge­ként, ami az­tán ké­sőbb az 1917-es Nincs me­nek­vés­ben a fő­hős, Szán­tó Dé­nes éle­té­nek ki­út­ta­lan­sá­gát ered­mé­nye­zi. Az 1911-es Ver­laine­-ta­nul­mány sze­rint a „de­ka­den­cia (…) csak egyet je­lent­het: az élet apa­dá­sát, foly­ton ke­ves­be­dő éle­tet. A de­ka­dens em­ber­ben csök­ken a vi­tá­lis erő: ke­ve­sebb emó­ci­ó­ra ké­pes. Kép­ze­le­te nem tud­ja az élet ada­ta­it új ös­­sze­té­tel­ben ten­ni éle­te ré­szé­vé. Gon­do­la­tá­val kép­te­len új ös­­sze­füg­gé­se­ket lát­ni meg az élet komp­le­xu­má­ban. Aka­ra­ta be­ful­lad ösz­tö­nös tes­té­be. Ref­lex­fo­lya­ma­tai rá­bur­já­noz­nak a te­rem­tő én­re s me­cha­ni­zál­ják életét.”⁹ És hi­á­ba lát­szó­lag a fran­cia iro­da­lom sze­re­te­te, s hi­á­ba „al­kal­maz­zák” Sza­bót a Nyu­gat­nál ab­ból a cél­ból, hogy az iro­dal­mi mo­dern­ség ön­meg­ha­tá­ro­zá­sá­nak meg­erő­sí­té­sé­hez időn­ként fran­cia pél­dá­kat szál­lít­son, ez a cikk a „de­ka­dens kul­tú­ra” el­le­ni vád­irat is egyút­tal.

      Sza­bó De­zső már 1912-ben azért ér­zi szük­sé­ges­nek be­mu­tat­ni a fu­tu­riz­must és a pa­ro­xiz­must a Nyu­gat ol­va­só­i­nak, mert nagy vo­na­lak­ban ugyan­azt mű­ve­lik, amit ő az iro­da­lom, sőt, a mű­vé­szet örök lé­nye­gé­nek gon­dol; fenn­tar­tá­sai pe­dig emi­att egy­részt ép­pen ar­ra vo­nat­koz­nak, hogy mi jo­gon vin­di­kál­ják ma­guk­nak ezek az irány­za­tok az új­don­ság jel­sza­vát: ő ugyan­is ezt az úgy­mond di­o­nü­szo­szi szel­le­mi­sé­get és stí­lust meg­ta­lál­ja – ha ke­vés­bé eg­zal­tált for­má­ban is – a Zo­la-fé­le na­tu­ra­liz­mus­ban, az Hugo-, Whitman-, Verhaeren-féle di­na­miz­mus­ban, to­váb­bá René Ghilnél. Ele­in­te úgy tű­nik, sze­ret­né Berg­son szak­tu­do­má­nyos ter­mi­no­ló­gi­á­ját, sőt Nietz­sché­ét is le­vá­lasz­ta­ni egy olyan – in­kább ta­lán bi­o­ló­gi­ai meg­ha­tá­ro­zott­sá­gú, de min­dent mű­köd­te­tő – di­na­miz­mus­ról, amely­nek a fent ne­ve­zett szer­zők in­kább csak egy­faj­ta fo­gal­mi kész­le­tet ad­tak, minthogy az „élet­fi­lo­zó­fi­ák­kal” nem tar­tal­mi­lag, ha­nem disz­cip­li­ná­ris vol­tu­kat il­le­tő­en van ba­ja, mint ahogy az örök „éle­tes” köl­té­sze­tet Di­o­nü­szosz­tól szár­maz­tat­ja ő is. De azért ő is elő­sze­re­tet­tel fog­lal­ko­zik Scho­pen­ha­u­er­rel, Jamesszel és Nietz­sché­vel, csak egy­részt esszéisztikusan, más­részt sa­ját hasz­ná­lat­ra, egyé­ni ér­tel­me­zé­sé­ben hasz­nál­ja gon­do­la­ta­i­kat.

      1913-ban je­le­nik meg a Nyu­gat­ban A fu­tu­riz­mus: az élet és a mű­vé­szet új lehetőségei¹⁰ cí­mű írá­sa, amely meg­elő­zi A Tett-in­dí­tó Ke­resz­te­lő­re cí­műt: s bár a cím ar­ról ta­nús­ko­dik, hogy a szer­ző a fu­tu­riz­mus­ról ad­na ös­­sze­fog­la­ló szem­lét (vagy leg­alább­is a szer­ző sa­ját láb­jegy­ze­te sze­rint er­ről a ki­bő­ví­tett fu­tu­riz­mus­ról), sok min­den­ben az ak­ti­viz­mus, va­la­mint az exp­res­­szi­o­niz­mus­nak egyik, az em­be­ri­sé­get és az éle­tet di­cső­í­tő ágá­nak prog­ram­ját fo­gal­maz­za meg. Sza­bó – már Kas­sák előtt – Whitmant te­kin­tet­te pél­da­kép­ének; an­nak uni­ver­zá­lis élet­zu­ha­tag elképzelését Scho­pen­ha­u­er­től és Nietz­sche élet-fo­gal­má­ból ere­dez­te­ti: „A scho­pen­ha­u­e­ri tra­gi­kus aka­rat itt egy de­rült élet­prin­cí­pi­um­má lesz, ez az élet egész­sé­ges to­vább­moz­gá­sa. Whitman sze­rint nincs test, nincs lé­lek, nincs kü­lön in­tel­li­gen­cia (lo­gi­kai gon­dol­ko­dás), ér­zés, aka­rat. Énem min­den fá­zi­sá­ban, az apol­lói magamranézésben is épp­úgy a ro­ha­nó élet­aka­rat exaltál, mint a dionüzöszi tett-má­mor­ban. Az élet sze­rin­te egy so­ha­sem kez­dő­dő vég­te­len­be fo­lyó de­rült ne­ve­tés s sze­rin­te az az Über­mensch, aki ezt a ne­ve­tést a leg­hos­­szabb to­vább­hang­zá­sá­ban re­zo­nál­ja.” A mo­dern köl­té­szet de­mok­ra­ti­kus és szo­li­dá­ris, no­ha Sza­bó ez eset­ben is meg­le­he­tő­sen sa­já­to­san ér­ti eze­ket a fo­gal­ma­kat. S e pon­ton is érez­he­tő, hogy Sza­bó De­zső a fel­ér­té­kelt Ént tá­gít­ja ki a kö­zös­sé­gi elv (ez­út­tal még nem a ma­gyar­ság, ha­nem az em­be­ri­ség) irá­nyá­ba: sze­rin­te min­den élet ön­ma­gát új­ra­te­rem­tő sok­fé­le­ség; min­den élet egy­szer­smind em­be­ri élet is, s az em­ber e sok­fé­le élet egyet­len egy­sé­ge, ő éli meg az ös­­szes, lát­szó­lag nem em­be­ri éle­tet. Deréky Pál sze­rint Sza­bó az Éposz Wag­ner maszkjábant ol­vas­va döb­ben rá, hogy az új köl­té­szet még­sem Nietz­sché­vel ke­vert Walt Whitman, még­is­csak az „egyen­lős­di­ről” szól, nem a szür­ke tö­meg­ből ki­vál­ni tu­dó emberről.¹¹ Ám­de előbb Sza­bó De­zső egy­szer még kö­ze­lebb ke­rül Kas­sák­hoz, s csak azu­tán kezd tá­vo­lod­ni. Fél év­vel ké­sőbb meg­je­len­te­ti Mo­rál cí­mű példázatát¹² a Nyu­gat­ban, mely­ben a hang­súly a de­mok­ra­tiz­mus fe­lé to­ló­dik el. Az írás négy rész­re ta­gol­ha­tó: az el­ső Nietz­sche Über­mensc­hé­nek popularista ér­tel­me­zé­sét fi­gu­ráz­za ki, ka­ri­ka­tú­ra a fé­lel­me­tes és ön­telt Untermenschről, majd el­érünk a Nietz­sche ál­tal el­kép­zelt, va­ló­di Übermensch-hez. Az utol­só szin­ten pe­dig el­ju­tunk a tel­jes (whitmani) szo­li­da­ri­tás­hoz, egy­fé­le de­mok­ra­ti­kus, min­den pó­zo­lás­tól men­tes Mitmensch-hez, a hé­rosz­hoz, aki a ma­ga én­jé­be gyűj­ti az egész em­be­ri­sé­get.¹³

      Az antiindividualizmus fo­lya­ma­to­san fog­lal­koz­tat­ja Sza­bó De­zsőt, vi­szont amint le­vá­lik az el­vont élet­fi­lo­zó­fi­ai ke­ret­ről, és konk­ré­tabb lesz, rög­tön prob­le­ma­ti­kus­sá vá­lik. Itt idéz­het­jük a Hu­sza­dik Szá­zad antiindividualizmus-vitájában ki­fej­tett ál­lás­pont­ját, amely az­tán el­tá­vo­lí­tot­ta a szo­ci­a­liz­mus fe­lé haj­ló, s azt amúgy az egyé­ni sza­bad­ság­jog­ok meg­ha­gyá­sá­val el­kép­ze­lő Jászi Oszkáréktól is: mint­hogy ő a kö­zös­sé­gi lé­tet dik­ta­tó­ri­kus, to­ta­li­tá­ri­us úton kép­zel­te el, meg­men­ten­dő az em­be­re­ket a sze­rin­te a szabadversenyes de­mok­rá­cia okoz­ta anar­chi­á­tól és há­bo­rú­tól. A kö­zép­ko­ri keresztény-monarchikus-rendi vi­lá­got, az erős kö­zös­ség-köz­pon­to­sí­tást akar­ja te­hát vis­­sza­ál­lí­ta­ni az egyén éle­tét meg­sza­bó „dog­má­val, tör­vén­­nyel, sza­bál­­lyal, min­tá­val, eti­ket­tel”, az ún. „szo­ci­á­lis vagy lo­gi­kai” (nem ér­zel­mi, ösz­tö­nös ala­pon mű­kö­dő) lel­ki for­mán ke­resz­tül (ez szembenáll a romantikus-protestáns-individualista-ösztönös pszi­ché­vel). Ha e vi­ta né­ző­pont­já­ból kap­cso­lunk vis­­sza A fu­tu­riz­mus-írás­hoz, lát­hat­juk, hogy az ab­ban alap­mo­tí­vum­ként, sőt, szin­te ref­rén­ként vé­gig­fu­tó kö­ve­te­lést, a dog­ma­te­rem­tés kí­vá­nal­mát ért­he­ti ugyan az em­ber a bi­zo­nyos­sá­got és biz­ton­sá­got meg­te­rem­tő ide­o­ló­gi­a­ként is a ré­szek­re hul­lott, min­den nagy­el­be­szé­lést nél­kü­lö­ző vi­lág­ban, de az is el­kép­zel­he­tő, hogy az már ott is va­la­mi­lyen dik­ta­tó­ri­kus ins­tan­ci­á­hoz kö­tő­dik.

      Új, jobb­ol­da­li né­ze­te­i­nek ki­dol­go­zá­sá­ban fran­ci­ás mű­velt­sé­ge is se­gít­sé­gé­re volt, ugyan­is – mint Nagy Pé­ter ki­fej­ti – gon­do­la­ta­i­nak jó ré­szét meg­ta­lál­hat­juk Barrčsnél, Lasserre-nél (aki az Action Française iro­dal­mi szó­szó­ló­ja), Charles Péguy ba­rá­ti kö­ré­nél: Tharaud-éknál, Halévynél, Sorelnél, sőt, Romain Rollandnál is.¹⁴ Ezek­ről a pár­hu­za­mok­ról hos­­szú elemzést¹⁵ le­het­ne ír­ni, er­re most nincs mód. Azt ér­de­mes meg­em­lí­te­ni, hogy bár ép­pen tár­gyalt idő­sza­kunk­ban egy idő­re – a prog­res­­szi­ó­hoz tar­to­zás és ta­lán a fel­tét­len Ady-tisz­te­let okán – Sza­bó De­zső nem exponálta antiszemitizmusát,  a kér­dés ki­ha­gyá­so­san ugyan, de egy­re fog­lal­koz­tat­ta. 1908-ban a Fa­ji mo­rál cí­mű új­ság­cikk­ben még azt ál­lít­ja, lé­te­zik egy ki­fe­je­zet­ten a fa­ji­sá­gon ala­pu­ló zsi­dó mo­rál, ugyan­is a Tal­mud­ban ír­va va­gyon, hogy a gójjal szem­ben min­den im­mo­ra­li­tás jo­go­sult: ná­la esze­rint ge­ne­ti­ka és az írá­sos ha­gyo­mány ál­ta­li át­örö­kí­tés kis­sé egy­be­csú­szott, ahogy a szel­le­mi és a tes­ti az élet­fi­lo­zó­fi­ák­ban is min­dig ös­­sze szo­kott kap­cso­lód­ni (a kor­társ faj­el­mé­le­tek­ben úgy­szin­tén, lásd pél­dá­ul Kiss Sán­dor ne­ve­ze­tes írá­sa­it). 1914-ben vi­szont már – igaz, kis­sé ön­vé­del­mi gesz­tus­ként is – a Hu­sza­dik Szá­zad­ban A ma­gyar zsi­dó­ság or­ga­ni­kus el­he­lyez­ke­dé­se cí­mű ta­nul­mányt je­len­tet­te meg,¹⁶ amely­ben a mo­der­ni­zá­ci­ót a ma­gyar­ság és az as­­szi­mi­lá­ló­dó/as­­szi­mi­lált zsi­dó­ság har­mo­ni­kus együtt­élé­sé­nek fel­té­te­lé­vel kép­zel­te el, il­let­ve ki­fej­tet­te, a zsi­dó­ság fel­ada­ta „tár­sul­ni az il­le­tő nép azon ele­me­i­vel, me­lyek a leg­szé­le­sebb em­be­ri egy­sé­get, igaz­sá­got és kul­tú­rát akar­ják (…) A zsi­dó­ság: a leg­szé­le­sebb el­fo­gu­lat­lan­ság, a leg­em­be­ribb ha­la­dás”. Igaz, még itt sem fel­té­tel nél­kü­li az el­is­me­rés: mind­eh­hez meg kell szün­tet­ni azt a pszi­chés be­ál­lí­tott­sá­got, amely a zsi­dó­kat két­ezer éven át már­tí­rok­ká tet­te, s amit a „ko­nok val­lá­sos­ság”, „fa­ji hi­ú­ság”, „kri­ti­kát­lan so­vi­niz­mus”, „fa­ji ér­zé­keny­ség ma­kacs éleszt­ge­té­se” jel­le­mez. Az el­so­dort fa­lu­ban tér vis­­sza megint nyíl­tan a té­má­hoz 1919-ben, s az­tán majd az 1920-as, 1921-es Vir­ra­dat-ve­zér­cikk­so­ro­zat­tal, a szin­te vád­irat­ként ér­té­kel­he­tő 1931-es Megered az esővel vég­képp fel­te­szi az i-re a pon­tot. E re­gény­ben vol­ta­kép­pen nem tesz mást, mint szép­iro­da­lom­má for­mál­ja azt, amit a kor­társ faj­el­mé­le­tek úgy­mond „tu­do­má­nyos igén­­nyel” meg­fo­gal­maz­nak: vol­ta­kép­pen Kiss Sán­dor nagy­já­ból szociáldarwinista té­te­lei (ti. a fa­jok har­ca) je­len­nek meg eb­ben az alap­ve­tő­en a biologista szem­lé­let alap­ján meg­írt re­gény­ben (a bi­o­lo­giz­mus bi­zo­nyos ér­te­lem­ben az élet­fi­lo­zó­fi­ák sa­ját­ja is ter­mé­sze­te­sen).

      Az el­so­dort fa­lu­ban a zsi­dó szel­le­mi­ség át­jár­ta fő­vá­ros lá­zas sürgés-forgásával és in­tel­lek­tu­á­lis éle­té­vel szembenáll a vi­dé­ki tom­pa­ság, el­ma­ra­dott­ság és lus­ta nagy­vo­na­lú­ság. Mind­ez nagy­já­ból meg­egye­zik az ál­ta­la szem­be­ál­lí­tott fa­ji tu­laj­don­sá­gok­ból kö­vet­ke­ző két­fé­le élet­mód­dal: a zsi­dó­sá­got, mely a leg­ön­tu­da­to­sabb faj, ha­tá­ro­zott­ság, ma­gas in­tel­li­gen­cia, erős ellenállóképesség, erős be­fo­lyá­so­ló ösz­tön, pa­ra­zi­ta élet­mód, si­ker­imá­dat és bu­ja­ság jel­lem­zi; a tu­rá­ni fa­ji jel­leg­ze­tes­sé­ge­ket hor­do­zó ma­gyar­sá­got vi­szont pom­pa­ked­ve­lés, fa­ji tu­nya­ság (az éle­tes­ség hi­á­nya), lan­ka­dó mun­ka­sze­re­tet, las­sú­ság, ál­lan­dó in­ga­do­zás, de lo­va­gi­as­ság, mél­tá­nyos­ság is (jel­leg­ze­tes pél­dá­ja en­nek a tu­laj­don­kép­pen sze­ren­csét­len kom­bi­ná­ci­ó­nak a Farczády család).¹⁷ A ma­gyar­ság e tu­laj­don­sá­gai ré­vén gaz­da­sá­gi, szel­le­mi és er­köl­csi füg­gés­be ke­rült, a zsi­dó­ság­nak vi­szont az az ér­de­ke, hogy a ma­gyar tár­sa­dal­mat kü­lön­bö­ző esz­mék­kel, kul­tu­rá­lis és mű­vé­sze­ti új­don­sá­gok­kal eksz­ta­ti­kus ál­la­pot­ban tart­sa. Eze­ket az esz­mé­ket oly­kor ér­de­mes át­ven­ni, de a ma­gyar­ság ér­de­ke­i­hez iga­zít­va. Ez Mik­lós am­bí­ci­ó­ja, ami­kor be­lép a bu­da­pes­ti iro­dal­mi élet­be „az új hon­fog­la­lás gon­do­la­tá­val”, „ez­zel az élet­ro­ham­mal”. S azért vé­li meg­va­ló­sít­ha­tó­nak, mert szá­má­ra az iro­da­lom fegy­ver­ként fel­hasz­nál­ha­tó, mint tud­juk, „tár­sa­dal­mi funk­ció”, s mel­les­leg mi­vel az író és kö­zön­sé­ge is élő or­gá­num, ket­te­jük in­ter­ak­ci­ó­ja (al­ko­tás és be­fo­ga­dás) egy­szer­re szel­le­mi és tes­ti tett: „Fel­ten­ni hal­ha­tat­lan sar­kan­tyú­kat, rá­pat­tan­ni a ma­gyar faj­ra, be­döf­ni vé­res ele­ven­jé­ig, hogy hull­jon a vér és rán­dul­jon izom egy új, győ­ző ver­seny­fu­tás­ra. Be­ron­ta­ni a nyug­vó agyak csend­jé­be, fel­ki­ál­ta­ni, fel­üvöl­te­ni az aka­ra­tot a de­mok­rá­cia ki­ke­rül­he­tet­len bir­kó­zá­sá­ra. Meg­hó­dí­ta­ni az egész éle­tet, úr­rá ten­ni a rab­lott, ba­lek ma­gyart min­den pi­a­con, min­den ver­se­nyen. De nem ököl­lel és bitor tör­vé­nyek­kel, nem múlt­tal ha­zud­ni el az új éle­tet, ha­nem az ösz­tön bel­ső lö­ké­sé­vel, mint egy meg­szál­lás, mint egy foly­ton tett­be égő rög­zött gon­do­lat. Be­le­itat­ni eb­be az em­ber-anak­ro­niz­mus­ba a de­mok­rá­ci­át, hogy élet-éhes düh­vel ro­han­jon ke­res­ke­dő­nek, ban­kár­nak, új­ság­író­nak, po­li­ti­kus­nak, gyá­ros­nak, ka­to­ná­nak, mű­vész­nek s ha már kell hogy le­gyen, uzso­rás­nak, csa­ló­nak, de ki­hasz­nált és meg­csalt so­ha­se le­gyen. Egy új, min­den ed­di­gi­nél bel­sőbb és moz­dí­tóbb for­ra­dal­mat fúj­ni tü­zes szél­lel az iz­mok­ba, a ma­gyar fajt min­den ver­seny­ké­pes gon­do­lat, min­den al­ko­tó tett, min­den egész­sé­ges szép­ség ha­zá­já­vá tenni.”¹⁸ De bár­men­­nyi­re forr is ben­ne az élet, Bu­da­pest ki­lö­ki ma­gá­ból, mint­hogy az ide­gen faj ott már el­fog­lal­ta elő­le a te­re­pet; ezért ha­za­megy vi­dék­re. Ott pe­dig egye­sül­ve a ter­mé­szet­tel – ek­kép­pen rá­éb­red­ve sa­ját ter­mé­sze­ti vol­tá­ra – tu­da­to­sul ben­ne ma­gyar­sá­ga, va­ló­szí­nű­leg azért, hogy Já­nos út­já­ra lép­ve, az­az tény­le­ge­sen bi­o­ló­gi­ai rep­ro­duk­ci­ó­val gaz­da­gít­sa sa­ját fa­ját.

      Min­den bi­zon­­nyal a per­ma­nen­sen je­len­lé­vő Élet-kon­cep­ció (a bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­niz­mus, élet­fi­lo­zó­fi­ák) ala­kít­ja Sza­bó De­zső rend­kí­vül jel­leg­ze­tes, dü­bör­gő pró­za­nyel­vét is, exp­res­­szi­vi­tá­sát, a ver­bá­lis ele­mek do­mi­nan­ci­á­ját, a tes­ti és a szel­le­mi ál­lan­dó ös­­sze­for­rá­sát a narrációban, a ké­pek­ben, meg a né­ha szin­te Zarathustra-paródiának ha­tó mon­da­to­kat is (például a Don Kisottban és a Gul­li­ver­ben). Ez az in­ten­zi­vi­tá­sa mi­att oly­kor fá­rasz­tó­an egy­sí­kú­nak is tű­nő pró­za­stí­lus egy­fe­lől avant­gárd (vagy preavantgárd) szer­ző­vé is avat­ta Sza­bó De­zsőt, de szá­mos szö­veghez da­gá­lyos­ság, túl­zott pá­tosz, sőt, ol­vas­ha­tat­lan­ság társul.

      A má­sik prob­lé­ma a szép­iro­dal­mi szö­ve­gek­ben – s így Az el­so­dort fa­lu­ban is – a didaxis. Mert az még a job­bik eset, ami­kor Sza­bó olyan pél­dá­za­to­kat, il­luszt­rá­ci­ó­kat ír, ahol a té­tel exp­li­ci­te nincs je­len a szö­veg­ben (a Nincs me­nek­vést de­ka­dens re­gény­ként, sőt de­ka­dens eset­ta­nul­mány­ként is le­het ol­vas­ni, Huysmans A kü­lön­cé­hez ha­son­ló­an), ám pél­dá­ul a Don Kisott pe­ni­ten­ci­án vagy a Gul­li­ver-szö­ve­gek tár­sa­dal­mi­lag adott és ab­szo­lu­ti­zált ide­á­kat öl­töz­tet­nek az érzékiesítéshez meg­fe­le­lő­nek vélt iro­dal­mi ala­kok al­le­go­ri­kus ru­há­já­ba. S még a jobb­nak ítélt mű­ve­i­nél is elő­for­dul, hogy a té­tel erő­sen át­de­reng a bi­zo­nyí­tás min­den pont­ján, il­let­ve a kontrapunkcióból ol­vas­ha­tó ki az egyik dal­lam­vo­nal mel­lett. Ilyes­fé­le ket­tős meg­ol­dás­sal él Az el­so­dort fa­lu is, ame­lyet ugyan – jog­gal – szok­tak kulcs­re­gény­ként ele­mez­ni, de ezt az ér­tel­me­zést gaz­da­gít­hat­juk egy szer­ke­ze­ti elem­zés­sel is.

      Egyik dal­lam­vo­nal a Já­nos ál­tal vá­lasz­tott élet­út (az in­tel­lek­tu­a­li­tás­ról va­ló le­mon­dás, a ta­nul­má­nyok vé­gez­té­vel vis­­sza­té­rés a fa­lu­ba, meg­té­rés a ma­gyar föld­höz, to­váb­bá a bi­o­ló­gi­a­i­lag meg­ha­tá­ro­zott fel­adat­nak – az­az a ter­mé­keny­ség, a rep­ro­duk­ció, az élet fenn­tar­tá­sá­nak és meg­sok­szo­ro­zá­sá­nak pa­ran­csá­nak – va­ló en­ge­del­mes­ke­dés), ennek he­lyes vol­tát si­ke­rei bi­zo­nyít­ják. Ám ve­le pár­hu­za­mo­san fut Mik­lós té­vely­gé­se a – zsi­dó am­bí­ci­ók ál­tal moz­ga­tott és ki­szi­po­lyo­zott – vá­ros in­tel­lek­tu­á­lis kö­ze­gé­ben, ahon­nét a köl­tő­nek ku­dar­cát be­vall­va vis­­sza kell tér­nie szü­lő­föld­jé­re és ott gyökerező ma­gyar­sá­gá­nak ki­nyi­lat­koz­ta­tá­sá­val – ha né­mi el­to­ló­dás­sal is – rá kell lép­nie a Já­nos ki­je­löl­te út­ra. Ha a ki­emel­ke­dő­en te­het­sé­ges Mik­lós ku­dar­cok­kal tar­kí­tott pá­lyá­ját te­kint­jük te­hát az alap­dal­lam­nak, mind­vé­gig ott fut mel­let­te Já­nos ki­egyen­sú­lyo­zott éle­te el­len­pon­to­zás­ként, az­tán a leg­vé­gén egy­más­ba fut a két szó­lam. Az el­so­dort fa­lu is re­mek il­luszt­rá­ci­ó­ja te­hát en­nek a tett­be for­du­ló, gya­kor­la­ti jel­le­gű Élet-prog­ram­nak, amely min­den ízé­ben át­hat­ja Sza­bó De­zső élet­mű­vét. En­nek bi­zo­nyí­tá­sá­ra még a le­zá­ró je­le­ne­tet idéz­ném, ami­kor is Mik­lós ki­ro­han az er­dő­be, s ott vég­re meg­ta­lál­ja va­ló­di iden­ti­tá­sát (ter­mé­sze­ti lény – ma­gyar­ság­hoz va­ló tar­to­zás): „A meg­moz­dult iz­mok gő­gös éne­ke rop­pant erő tu­da­tá­val duz­zasz­tot­ta mel­lét (…) Fu­tó lá­bai földrefeszülése olyan jól esett, mint ha­tal­mas nyers hús rá­gá­sa. Úgy érez­te, hogy ha­ja a fák mér­he­tet­len üs­tö­ke közt lo­bog, hogy kar­jai vég­te­len­né nyúl­nak, át az er­dő zord szö­ve­dé­kén s ké­szül­nek be­ha­rap­ni az idő zú­gó ke­re­ke­i­be. Hogy mel­lé­ben, mint rop­pant vul­kán óri­ás ko­hó­já­ba egy óri­á­si tü­zes szó, egy még el nem ki­ál­tott min­den éle­tet meg­mon­dó szó fe­szeng és ha az ki fog csen­dül­ni be­lő­le, egyet­len ha­tal­mas áram­ba fog sod­ród­ni min­den szív és min­den aka­rat. (…) Ma­gyar va­gyok! Ma­gyar vagyok!”¹⁹ S ek­kor az élet, mint „egy óri­á­si éb­re­dő gla­di­á­tor friss iz­mok­kal nyúj­tóz­ko­dott a nap fe­lé”, mely­nek trom­bi­ta­szó­ra ha­son­lí­tó hang­ja nem volt más, mint „élet­re hí­vó ri­a­dás, mint egy ha­ra­gos visszakövetelés”.²⁰

^-----

¹     Sza­bó De­zső: Jamest ol­va­som. Prag­ma­tiz­mus és vi­gasz­ta­lás, Nyu­gat, 1912. II. 721–723.

²     Ju­hász Gyu­la: Sza­bó De­zső­höz In: Ju­hász Gyu­la Ös­­szes Mű­vei VI., Bp., 1969, 240. Idé­zi még: Csó­kás Má­té, Két­sé­gek és kér­dő­je­lek Sza­bó De­zső kö­rül – „Ma­gá­nyos­sá­ga zor­don ván­ko­sán”, Egyen­lí­tő, http://egyenlito.eu/csokas-mate-ketsegek-es-kerdojelek-szabo-dezso-korul-%E2%
80%9Emaganyossaga-zordon-vankosan/

³     Sza­bó De­zső: Az iro­da­lom mint tár­sa­dal­mi funk­ció, Nyu­gat, 1912. I. 755–763.

⁴     Ve­res And­rás: Egy 20. szá­za­di pró­fé­ta. 1931 Fel­tá­ma­dás Makucskán, in: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­tei. 1920-tól nap­ja­in­kig. Szerk. Szegedy-Maszák Mi­hály, Ve­res And­rás, Bu­da­pest, Gon­do­lat, 2007, 190–201. http://villanyspenot.hu/?p=szoveg&n=12331

⁵     Hegedüs Gé­za: Sza­bó De­zső, in: A ma­gyar iro­da­lom arc­kép­csar­no­ka. Iro­dal­mi port­rék száz ma­gyar író­ról, Bu­da­pest, Mó­ra, 1976, 307. http://www.mek.oszk.hu/01100/01149/html/index.htm

⁶     Laczkó vis­­sza­em­lé­ke­zé­se sze­rint már ott fon­tos ol­vas­má­nya­ik vol­tak – Nietzschén kí­vül – Ver­laine, Barrčs, Maeterlinck és Francis Jammes. Lásd: Gom­bos Gyu­la: Sza­bó De­zső, Bu­da­pest, Püski, 1989, 79.

⁷     Tverdota György is a mo­dern klas­­szi­ciz­mus és az avant­gárd kö­zöt­ti ek­lek­ti­ciz­mus kép­vi­se­lő­jé­nek tart­ja, Kas­sák pe­dig Az iz­mu­sok tör­té­ne­té­ben azt ír­ja ró­la, va­la­hol fél­úton áll a Nyu­gat és A Tett kö­zött.

⁸     Sza­bó De­zső: Jean-Arthur Rim­baud, Nyu­gat, 1911. II. 124–131.

⁹     Szabó Dezső: Paul Verlaine, Nyugat, 1911. II. 754–772.

¹⁰    Sza­bó De­zső: A fu­tu­riz­mus: az élet és a mű­vé­szet új le­he­tő­sé­gei, Nyu­gat, 1913. I. 16–23.

¹¹    Deréky Pál: A vas­be­tonto­rony köl­tői. Ma­gyar avant­gárd köl­té­szet a 20. szá­zad má­so­dik és har­ma­dik év­ti­zed­ében, Bu­da­pest, Ar­gu­men­tum, 1992, 36.

¹²    Sza­bó De­zső: Mo­rál, Nyu­gat, 1913. II. 289–291.

¹³    S még egy utol­só po­zi­tí­vum: a Laczkó Gé­zá­val le­foly­ta­tott há­bo­rús vi­tá­ban (és ez ek­ko­ri­ban még a Nyu­gat kö­ré­nél is szin­te rit­ka­ság) ép­pen Sza­bó De­zső nyil­vá­nul meg pa­ci­fis­ta mó­don: A fran­cia lé­lek ke­reszt­met­sze­te, Nyu­gat, 1915. I. 24–27. E té­má­ban lásd még: A fran­cia pszi­ché­hez, Hu­sza­dik Szá­zad, 1915, 38–44.

¹⁴    Vö. Nagy Péter: Szabó Dezső, Budapest, Akadémiai, 1964, 134–147.

¹⁵    Karafiáth Ju­dit egy íz­ben már be­mu­tat­ta a Tharaud fi­vé­rek mun­kás­sá­gát: La Hongrie vue par Jerôme et Jean Tharaud, in: Mille ans de contacts: relations franco-hongroises de l’an mil a` nos jours: actes du colloque millénaire organisé par le Dé­parte­ment de français de l’École supérieure Dá­ni­el Ber­zse­nyi, Szom­bat­hely, les 18-19 avril 2000. Textes réunis par Marie Payet et Fe­renc Tóth, Szom­bat­hely, Dép. français de l’École supérieure D. Ber­zse­nyi, 2004, 311–323.)

¹⁶    Sza­bó De­zső: A ma­gyar zsi­dó­ság or­ga­ni­kus el­he­lyez­ke­dé­se, Hu­sza­dik Szá­zad, 1914. I. 340–347.

¹⁷    Vö. még: Gyurgyák Já­nos: A zsi­dó­kér­dés Ma­gyar­or­szá­gon. Po­li­ti­kai esz­me­tör­té­net, Bu­da­pest, Osiris, 2001, 371. 

¹⁸    Szabó Dezső: Az elsodort falu, Szeged, Lazi, 2011, 87.

¹⁹    Sza­bó De­zső: Az el­so­dort fa­lu, 462.

²⁰             Uo.