A Napkelet és az irodalmi modernség

Rákai Orsolya  tanulmány, 2013, 56. évfolyam, 2. szám, 170. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

1. Egy konzervatív „revue”

 

 

1922-ben Klebelsberg Kunó kul­tusz­mi­nisz­ter fel­kér­te Tormay Cécile-t, hogy le­gyen egy újon­nan in­dí­tan­dó, kon­zer­va­tív iro­dal­mi szem­le szer­kesz­tő­je, mely már cí­mé­ben is tu­da­tos szem­be­for­du­lást je­lent a Nyu­gat­tal. Elő­ször Tormay ba­rát­nő­jé­vel, gróf Zichy Rafaelnéval, a Ma­gyar Iro­dal­mi Tár­sa­ság ve­ze­tő­jé­vel kez­dett le­ve­lez­ni. A szin­tén Klebelsberg ini­ci­a­tí­vá­já­ra lét­re­jött tár­sa­ság egyi­ke volt azok­nak az egye­sü­le­tek­nek, me­lyek se­gít­sé­gé­vel a kul­tusz­mi­nisz­ter az arisz­tok­rá­ci­át sze­ret­te vol­na be­von­ni a ma­gyar kul­tú­ra tá­mo­ga­tá­sá­ba, fő­ran­gú höl­gyek ve­zet­te, lé­nye­gé­ben sza­lon­ként mű­kö­dő egye­sü­le­tek se­gít­sé­gé­vel. Az egye­sü­le­tek tag­jai „vál­lal­ták, hogy vagy egy egy­sze­ri je­len­tő­sebb ös­­szeg­gel, vagy ha­vi be­fi­ze­té­se­ik­kel tá­mo­gat­ják az egye­sü­let céljait”1 – így az Es­ter­házy Má­ria her­ceg­nő sza­lon­já­ban mű­kö­dő Bu­da­vá­ri Tu­do­má­nyos Tár­sa­sá­got, a Hor­thy Miklósné véd­nök­sé­ge alatt mű­kö­dő Ze­ne­ba­rát­ok Egye­sü­le­tét vagy az em­lí­tett Ma­gyar Iro­dal­mi Tár­sa­sá­got. Klebelsberg azon­ban kü­lö­nö­sen az utób­bi mun­ká­ját lát­ta fon­tos­nak: egy 1922-es, Zichy gróf­né­hoz írt le­vél­ben a Moh­ács utá­ni hely­zet ana­ló­gi­á­já­ra (ami­kor az ak­ko­ri­ak­nak ke­zén „el­kal­ló­dott a renaissance mű­velt­ség, me­lyet a Hu­nya­di­ak ná­lunk meg­ho­no­sí­tot­tak”) úgy ha­tá­roz­za meg a je­len ge­ne­rá­ció (s ab­ban kü­lö­nö­sen az arisz­tok­rá­cia) fel­ada­tát, hogy meg kell aka­dá­lyoz­nia an­nak a ma­gyar mű­velt­ség­nek az el­sat­nyu­lá­sát, „me­lyet a XIX. szá­zad nagy ma­gyar te­het­sé­gei hagy­tak mireánk”.2

      A kon­zer­va­tív kri­ti­ka pro­mi­nens kép­vi­se­lő­i­hez – min­de­nek­előtt Hor­váth Já­nos­hoz – ha­son­ló­an ugyan­is úgy lát­ta, hogy a 20. szá­zad el­ső két év­ti­ze­de egy­ér­tel­mű ha­nyat­lás, vég­ze­tes, a nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus ér­té­ke­it ve­szé­lyez­te­tő ten­den­cia. E fo­lya­mat fő oka, moz­ga­tó­ja, fó­ku­sza pe­dig a Nyu­gat, pon­to­sab­ban az ál­ta­la kép­vi­selt irány­zat és gyö­kér­te­len, ide­gen szel­lem. Ezt kell ki­gyom­lál­ni, s he­lyet­te­sí­te­ni a ha­gyo­má­nyok­ból táp­lál­ko­zó, ke­resz­tény ma­gyar szel­lem­ben fej­lő­dő or­ga­ni­kus irán­­nyal.

      Klebelsberg há­rom mű­ben lát­ta leg­tö­ké­le­te­seb­ben ki­fe­je­ződ­ni azt a „ke­resz­tény irány­za­tot”, me­lyet erő­sí­te­ni kí­vánt: Szekfű Gyula Há­rom nem­ze­dé­ké­ben, Tormay Buj­do­só köny­vé­ben és „per­sze tő­le­tek tisz­tes tá­vol­ság­ban” (ahogy Szekfűnek ír­ja), Hor­váth Arany­tól Ad­yig cí­mű mun­ká­já­ban, s mind­hár­mu­kat meg is nye­ri az in­du­ló lap szá­má­ra. Ez az ál­ta­la né­hány év­vel ké­sőbb ne­o­na­ci­o­na­liz­mus­nak ne­ve­zett új irány pe­dig, bár, mint ír­ja, „vég­ered­mény­ben po­li­ti­kai moz­ga­lom lett, de egész­sé­ges szel­le­mé­nek, irá­nyá­nak elő­ké­szí­té­se el­ső­sor­ban az iro­da­lom feladata.”3

      Nem egy­sze­rű­en a ré­gi­hez va­ló vis­­sza­té­rés­ről van te­hát szó: jól mu­tat­ja ezt az is (mint Tóth-Barbalics Ve­ro­ni­ka ki­emel­te), hogy a ha­gyo­má­nyo­san kon­zer­va­tív fó­ru­mok – az Aka­dé­mia vagy az egy­há­zak lap­jai – ke­vés af­fi­ni­tást mu­tat­tak a hú­szas évek ele­jén Klebelsberg „mo­dern kon­zer­va­ti­viz­mu­sa” iránt.4 Az agi­lis kul­tusz­mi­nisz­ter lé­nye­gé­ben egy sa­já­tos, az új idők kö­ve­tel­mé­nye­i­hez iga­zo­dó, mo­dern, „ope­ra­tív” nem­ze­ti kon­zer­va­ti­viz­mus mel­lett tör lán­dzsát, va­la­mi­fé­le „he­lyes” és „ma­gyar” mo­dern­ség­ként ért­ve az iro­da­lom és kri­ti­ka fó­ku­szá­ból in­dí­tott tá­ma­dást a Nyu­gat ál­tal megtestesített, kár­ho­za­tos „ide­gen” mo­dern­ség el­len. S ab­ban re­mény­ke­dik – mun­ka­tár­sa­i­val együtt –, hogy a ne­o­na­ci­o­na­liz­mus egy­sze­rű­en prog­ram­ként ké­pes ki­vál­ta­ni a baloldali/liberális/idegen (már itt ész­re­ve­het­jük: po­li­ti­kai ka­te­gó­ri­ák­ról van szó!) nyu­ga­tos prog­ra­mot, va­gyis egy ha­son­ló­nak vélt lap in­dí­tá­sá­val az iro­dal­mi élet fó­ku­sza vi­szony­lag egy­sze­rű­en át­he­lyez­he­tő. Ez az el­kép­ze­lés – hogy te­hát a nyu­ga­tos és a kon­zer­va­tív iro­dal­mi ér­ték­rend két egy­for­ma stá­tu­szú esz­té­ti­ka, két im­ma­nens kri­ti­kai prog­ram ös­­sze­csa­pá­sa len­ne – az­óta is to­vább él mind az iro­da­lom­tör­té­net­ben, mind a mai, kor­társ iro­da­lom­szem­lé­let­ben. De va­jon va­ló­ban er­ről van szó?

      A Nap­ke­let­ről szó­ló szak­iro­da­lom­nak is vis­­sza­té­rő moz­za­na­ta (bár más szem­pont­ból) a mo­dern­ség és kon­zer­va­ti­viz­mus kö­zöt­ti in­ga­do­zás­ból fa­ka­dó el­lent­mon­dá­sos­ság. Már Schöpflin Ala­dár lap­bú­csúz­ta­tó­já­ban meg­ta­lál­juk azo­kat a főbb meg­ál­la­pí­tá­so­kat, me­lyek az­óta is vis­­sza­kö­szön­nek a lap­ról szó­ló ta­nul­má­nyok­ban: hogy t.i. igye­ke­zett meg­nyer­ni a mo­dern iro­da­lom – min­de­nek­előtt a Nyu­gat – leg­ne­ve­sebb szép­író­it, ám si­ker­te­le­nül, így a szép­iro­dal­mi tar­ta­lom meg­le­he­tő­sen szür­ke és el­avult ma­radt, kri­ti­kai ro­va­tai ugyan­ak­kor igen szín­vo­na­la­sak és (pél­dá­ul a ze­nei vagy a szín­há­zi ro­vat ese­té­ben) ki­fe­je­zet­ten mo­der­nek vol­tak. Minden­nek el­le­né­re nem­csak a mo­dern iro­da­lom ká­non­ja, il­let­ve az iro­da­lom­tör­té­net ítél­te félsikernek a lap mér­le­gét, ha­nem – bár más szem­pont­ból – a Nap­ke­let (vál­to­zó) szer­kesz­tő­sé­ge is úgy érez­te, hogy tö­rek­vé­se­i­ket nem­igen si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­ni, nem si­ke­rült az élő iro­da­lom valódi fó­ku­szá­vá vál­ni­uk. Az iro­dal­mi prog­ra­mért „fe­le­lős” Hor­váth Já­nos né­hány év múl­va ott is hagy­ja a la­pot, s bár a kri­ti­kai ro­vat to­vább­ra is szín­vo­na­las ma­rad, az el­vi-el­mé­le­ti irány­za­tos­ság je­len­tős mér­ték­ben sé­rül, a fo­lyó­irat a kez­de­ti har­cos kül­de­tés­tu­dat­nál jó­val komp­ro­mis­­szum­ké­szebb­nek bi­zo­nyul.

      Mi le­het az oka, hogy a kon­zer­va­ti­viz­mus leg­je­len­tő­sebb iro­dal­mi fó­ru­ma, mely tá­vol­ról sem volt egy­sé­ge­sen és egy­ér­tel­mű­en el­uta­sí­tó az iro­dal­mi mo­der­ni­zá­ló­dás­sal szem­ben, nem tud­ta meg­hó­dí­ta­ni a szép­író­kat (leg­alább­is a „mo­der­nek” nagy, nép­sze­rű ne­ve­it)? Azt szo­kás vá­la­szol­ni er­re a kér­dés­re, hogy komp­ro­mit­tá­ló­nak szá­mí­tott a Nap­ke­let­ben pub­li­kál­ni, an­nak „kurzuslap”-színezete mi­att, ez azon­ban vé­le­mé­nyem sze­rint meg­le­he­tő­sen tor­zí­tó le­egy­sze­rű­sí­tés. Egy­részt, bár az in­du­lás­nál va­ló­ban egy­ér­tel­mű az el­kö­te­le­ző­dés, sőt, je­len­tős anya­gi tá­mo­ga­tás a kor­mány­zat ré­szé­ről (hi­szen az ado­má­nyok és a Ma­gyar Nők Nem­ze­ti Szö­vet­sé­gé­nek ha­tal­mas tö­meg­bá­zi­sa biz­to­sí­tot­ta elő­fi­ze­tői ré­teg mel­lett az in­du­lás­hoz más­fél mil­lió ko­ro­na se­gít­sé­get ka­pott a lap), ez a ké­sőb­bi­ek­ben so­kat la­zul, s két­ség­te­len irány­za­tos­sá­ga mel­lett kur­zus­lap­nak a fo­lyó­irat még rossz­in­du­lat­tal sem ne­vez­he­tő. Más­részt Tormay Cécile ál­lí­tó­lag rop­pant meg­osz­tó sze­mé­lye a szer­kesz­tés­ben hát­tér­ben ma­radt: Tormay tu­da­to­san nem kí­vánt a lap „zász­ló­já­vá” vál­ni, nagy­ne­vű és -presztízsű fér­fi­a­kat vá­lasz­tott ma­ga he­lyett. (Akik kö­zül szá­mo­san – pél­dá­ul Szekfű vagy Hor­váth – na­gyon is el­fo­gad­ha­tók vol­tak a Nyu­gat kö­ré­ben.) Har­mad­részt bo­tor­ság vol­na azt gon­dol­ni, hogy a Nyu­gat, il­let­ve a „mo­der­nek” ge­ne­rá­ci­ó­ról ge­ne­rá­ci­ó­ra egy­re tá­gabb­nak és sokarcúbbnak bi­zo­nyu­ló kö­re egy­sé­ge­sen el­uta­sí­tot­ta vol­na a Nap­ke­let ál­tal kép­vi­selt esz­mé­ket. Vé­gül pe­dig mind­ez együt­te­sen sem ad ma­gya­rá­za­tot ar­ra, hogy mi­ért csak a szép­iro­dal­mi rész­ben je­len­tett ez tá­vol­ma­ra­dást? Hi­szen a kri­ti­ku­sok kö­zött (kü­lö­nö­sen a Nyu­gat má­so­dik és har­ma­dik nem­ze­dé­ké­nek tag­jai ese­té­ben) na­gyon is volt át­já­rás a Nap­ke­let és a Nyu­gat kö­zött.

     

 

2. Ku­darc: a tár­sa­da­lom el­té­rő le­írá­sai

 

A két lap­nak sok­kal in­kább a tár­sa­da­lom mű­kö­dé­sé­ről és a tár­sa­dal­mi nyil­vá­nos­ság­ról va­ló (imp­li­cit) fel­fo­gá­sa tért el alap­ve­tő­en egy­más­tól, s a mo­dern­ség és a kon­zer­va­ti­viz­mus kü­lönb­sé­ge is in­kább eb­ben a ko­or­di­ná­ta-rend­szer­ben ra­gad­ha­tó meg. Ez kü­lö­nö­sen a Nap­ke­let in­du­lá­sá­nál lát­vá­nyos, a ké­sőb­bi­ek so­rán e te­kin­tet­ben a lap je­len­tős változtatásokra kény­sze­rül, me­lye­ket lát­ha­tó­lag nem si­ke­rül meg­fe­le­lő­en végrehajtania.

      A nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus uni­ver­za­li­tá­sá­ba, a „ma­gyar em­be­rek”, il­let­ve a „nem­zet” kö­zös­sé­gé­nek nyil­vá­nos­sá­gá­ba a kanti, il­let­ve az ő fel­fo­gá­sát elem­ző habermasi pol­gá­ri nyil­vá­nos­ság-kon­cep­ció sze­rint a szó­lás­ra kép­te­len, a nyil­vá­nos szó­lás jo­gá­tól meg­fosz­tott at­ti­tű­dök imp­li­ci­te nem tar­toz­nak be­le, sőt, a nem­ze­tet ve­szé­lyez­te­tő ide­gen elem­ként uta­sít­tat­nak ki on­nan. Ez a nyil­vá­nos­ság­for­ma pe­dig a sze­rep­kö­rök sze­rin­ti el­kü­lö­nü­lést ugyan elő­ké­szí­tő, ám azt meg­elő­ző, rendies ré­teg­ző­dés sze­rin­ti tár­sa­da­lom­ra jel­lem­ző, me­lyet a mo­dern, funk­ci­ók sze­rint el­kü­lö­nü­lő tár­sa­da­lom va­ló­ban meg­ha­la­dott, s an­nak ke­re­tei kö­zött e ko­ráb­bi nyil­vá­nos­ság­for­ma ön­ma­gá­ban már nem bi­zo­nyult mű­kö­dő­ké­pes­nek, te­kint­ve, hogy a vá­laszt­ha­tó sze­re­pek li­be­ra­li­zál­ják és adott eset­ben eman­ci­pál­ják is a pol­gá­ri nyil­vá­nos­ság te­ré­be be nem ju­tó csoportokat.5

      Er­re jó más­fél év­ti­zed­del ké­sőbb Hor­váth­ Já­nos­nak ma­gá­nak is rá kel­lett éb­red­nie. A Nap­ke­let szer­kesz­tő­je­ként he­ro­i­kus erő­fe­szí­té­se­ket tett, hogy ér­vényt sze­rez­zen a nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus esz­té­ti­ká­ján és kö­zös­ség­ké­pén ala­pu­ló, ugyan­ak­kor mo­dern és a kö­zön­ség szá­má­ra is von­zó, a kö­zön­sé­get (és a „jó író­kat”) a Nyu­gat­tól el­hó­dí­ta­ni ké­pes iro­da­lom és iro­dal­mi fó­rum meg­te­rem­té­sé­ért, ám be kel­lett lát­nia, hogy Schöpflin tár­sa­da­lom­ké­pe volt re­á­lis. Schöpflin már 1921-ben fel­hív­ta Hor­váth fi­gyel­mét ar­ra, eme­li ki a Nap­ke­let­ről ír­va Kollarits Krisz­ti­na, hogy Arany ál­tal fém­jel­zett nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus, mely ho­mo­gén, arány­lag kis­szá­mú és a múlt ha­gyo­má­nya­i­ban gyö­ke­re­ző tár­sa­da­lom lel­két fe­jez­te ki, az 1880-as évek­től egy­re he­te­ro­gé­neb­bé vá­ló, egy­re né­pe­sebb, és a tra­dí­ci­ók­kal jó­val la­zább vi­szony­ban élő tár­sa­da­lom­ban az 1920-as évek­ben már nem te­szi le­he­tő­vé a „Hor­váth ál­tal el­kép­zelt és ide­á­lis­nak tar­tott nem­ze­ti ér­zel­mű, mű­velt kö­zép­osz­tály­be­li ol­va­só­kö­zön­ség” létrehozását.6 1927-ben Hor­váth ezt be­lát­va le­mond a Nap­ke­let­ben be­töl­tött funk­ci­ó­já­ról, s már így ír Szekfű Gyu­lá­nak: „az Ady-kér­dés­ről is gon­dol­kod­tam. Az ered­mény ez: Ady­val s már jó­val előt­te, az iro­da­lom meg­szűnt a »nemzeti«-nek ancillája len­ni, ami Bes­se­nye­i­től Ara­nyig volt. A »nemzeti« ve­gye ezt tu­do­má­sul és ne jaj­gas­son, ha­nem ves­se ma­gát más, szűz te­rü­le­tek­re, vagy meg­fer­tő­zött te­rü­le­tek vis­­sza­hó­dí­tá­sá­ra: pa­raszt­ság, mun­kás­ság, ze­ne, sport, tár­sa­da­lom. A be­széd és írás nem­ze­ti­sé­ge he­lyett az éle­tet, a cse­lek­vést ke­res­se és sa­já­tít­sa ki. Az iro­da­lom ro­man­ti­kus nagy­ra­be­csü­lé­sé­vel hagy­jon fel, s nyu­god­jék be­le, hogy ott egyé­nek ma­ra­kod­nak a koncért.”7

      Vis­­sza­tér­ve az iro­da­lom tár­sa­dal­mi bol­do­gu­lá­sá­nak kér­dé­sé­hez, ér­de­mes eb­ből a szem­pont­ból is rö­vi­den meg­vizs­gál­ni a kon­zer­va­tív ol­dal ál­lás­pont­ját. Schöpflin vé­le­mé­nye sze­rint az iro­da­lom az új kö­rül­mé­nyek kö­zött alap­ve­tőn úgy te­rem­ti meg sa­ját mű­kö­dé­sé­nek anya­gi le­he­tő­sé­gét, hogy a tő­le egyéb­ként el­kü­lö­nül­ten mű­kö­dő gaz­da­ság­gal struk­tu­rá­lis moz­gó­kap­cso­la­to­kat hoz lét­re – va­gyis ket­té­osz­lik egy „gaz­da­ság­füg­gő” és egy „for­dí­tott gaz­da­sá­gi lo­gi­ká­val” (va­gyis nem a ke­res­let pi­a­ci tör­vé­nye alap­ján) mű­kö­dő szfé­rá­ra, s ezek köl­csön­ha­tá­sai se­gí­te­nek meg­tar­ta­ni a rend­szer vi­szony­la­gos autonómiáját.8 A Nyu­gat­tal már ne­vé­ben is op­po­zí­ci­ót hir­de­tő Nap­ke­let tu­da­to­san et­től gyö­ke­re­sen el­té­rő stra­té­gi­át vá­lasz­tott. Igaz, hogy a ma­gyar ál­lam is tá­mo­gat­ta anya­gi­lag mint kul­túr­po­li­ti­ká­já­nak egyik zász­lós­ha­jó­ját, ám anya­gi bá­zi­sát fő­leg arisz­tok­ra­ta szár­ma­zá­sú ada­ko­zók – és az elő­fi­ze­tők – biz­to­sí­tot­ták. A la­pot iniciáló kul­tusz­mi­nisz­ter, Klebelsberg Kunó tu­da­to­san kí­vánt a „ma­gyar tör­té­ne­ti nem­zet­sé­gek­re” tá­masz­kod­ni. Ér­tel­me­zé­se sze­rint ugyan­is a ma­gyar­ság Tri­a­non után a Moh­ács utá­ni­val ana­lóg hely­zet­be ke­rült. A moh­ácsi vész utá­ni ge­ne­rá­ció ke­zén azon­ban, ahogy azt már idéz­tük, „el­kal­ló­dott a renaissance mű­velt­ség, me­lyet a Hu­nya­di­ak ná­lunk meg­ho­no­sí­tot­tak. A mi ke­zün­kön nem sza­bad an­nak a ma­gyar mű­velt­ség­nek el­sat­nyul­nia, me­lyet a XIX. szá­zad nagy ma­gyar te­het­sé­gei hagy­tak mireánk.”9 Klebelsberg te­hát – Hor­váth Já­nos­hoz ha­son­ló­an – a nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus ér­té­ke­i­nek meg­őr­zé­sét tar­tot­ta a nem­ze­ti kul­tú­ra fo­lya­ma­tos­sá­ga biz­to­sí­té­ká­nak, eme­li ki fen­tebb már idé­zett mun­ká­já­ban Kollarits Krisz­ti­na. Szin­tén Hor­váth­hoz ha­son­ló­an Klebelsberg is ha­nyat­lás­nak lát­ta azt, ami az­óta az iro­da­lom­ban tör­tént, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a Nyu­gat kép­vi­sel­te „gyö­kér­te­len”, „ide­gen” és „koz­mo­po­li­ta” nagy­vá­ro­si iro­da­lom rom­bo­ló ha­tá­sá­ra. 1921-ben így ír er­ről Szekfű Gyu­lá­nak: „Én a ma­gyar tör­té­ne­ti nem­zet­sé­ge­ket most szer­ve­zem, hogy a nem­ze­ti ka­taszt­ró­fa után az or­szág szel­le­mi fel­épí­té­sé­ből ve­gyék ki ré­szü­ket. (…) Most Zichy Edi­na gróf­né­val szép­iro­dal­mi és kri­ti­kai revue-t ala­pí­tunk, hogy fel­ve­gyük a har­cot a »Nyugat« kép­vi­sel­te irány­zat és szel­lem el­len. (…) Ha­tal­mas fel­adat len­ne tör­té­nel­mi és aesthetikai vi­ták rend­jén ki­mu­tat­ni, mint apadt el a ma­gyar szel­lem kü­lö­nö­sen a mil­len­ni­um­tól az ös­­sze­om­lá­sig, a mely ne­gyed­szá­zad alatt a nyu­ga­tos irány sza­ba­don ter­pesz­ke­dett és tom­bol­ta ki magát.”10 A „ma­gyar szel­lem el­apa­dá­sa” ér­de­kes – vagy ta­lán in­kább épp­hogy nem meg­le­pő – mó­don a ka­pi­ta­li­zá­ló­dás, az ur­ba­ni­zá­ció és ál­ta­lá­ban az egy­re in­kább sze­rep­kö­rök sze­rint el­kü­lö­nü­lő mo­dern tár­sa­da­lom erő­sö­dé­sé­nek idő­szak­ára esik.

      Irodalomfelfogásában te­hát a Nap­ke­let vis­­sza­nyúl az el­kü­lö­nült iro­da­lom előt­ti rendies ál­la­po­tok­hoz, vagy ahogy Hor­váth Já­nos fo­gal­ma­zott, az „ancilla”-irodalomhoz. A fenn­tar­tás mód­ja is az üz­le­ti ala­pú saj­tó és mo­dern iro­da­lom előt­ti idő­ket idé­zi: az arisz­tok­rá­cia tá­mo­ga­tá­sá­ra épí­tő „ud­va­ri lap” már a 19. szá­zad el­ső har­ma­dá­nak vé­gén sem volt jel­lem­ző a ma­gyar saj­tó­ra. A saj­tó ek­ko­ri­ban, a 20. szá­zad el­ső ne­gye­dé­nek vé­ge fe­lé már az el­kü­lö­nült, pi­a­ci ala­po­kon mű­kö­dő tár­sa­dal­mi (kom­mu­ni­ká­ci­ós) rész­rend­szer, a mé­dia egyik, és nem is egyet­len kép­vi­se­lő­je, mely­nek ugyan fi­gyel­men kí­vül le­het hagy­ni sa­já­tos mű­kö­dé­si mód­ját, sza­bály­sze­rű­sé­ge­it, ám en­nek ára a füg­get­len­ség, vég­ső so­ron pe­dig az önál­ló mű­kö­dő­ké­pes­ség el­vesz­té­se. A Nap­ke­let pro­fil­ja ezen­fe­lül sok­kal in­kább em­lé­kez­te­tett a 18. szá­zad végi-19. szá­zad ele­ji en­cik­lo­pé­di­kus la­pok­ra, mint mo­dern szép­iro­dal­mi szem­lé­re: „egy­szer­re akart ta­ní­ta­ni és szó­ra­koz­tat­ni, tu­do­má­nyos cik­ke­ket, időn­ként tör­té­ne­ti for­rá­so­kat kö­zöl­ni és a »keresztény úri asszonyok« szá­má­ra dél­utá­ni ol­vas­mányt nyújtani”11, s emel­lett meg­hó­dí­ta­ni a mo­dern nyu­ga­tos iro­da­lom kö­zön­sé­gét és író­it a lap szá­má­ra. Ez nem is meg­le­pő, hi­szen a nem­zet­men­tő, nem­zet­ne­ve­lő, a nem­ze­ti kul­tú­ra őr­zé­sét, ápo­lá­sát és fej­lesz­té­sét cél­zó igye­ke­zet a szü­le­tő mo­dern saj­tó és az el­kü­lö­nü­lő­ben lé­vő, az osz­tat­lan li­te­ra­tú­ra-fo­ga­lom bom­lá­sá­val lét­re­jö­vő szép­iro­da­lom idő­szak­ára volt jel­lem­ző – jó száz év­vel ko­ráb­ban.

      Ami­kor a lap vé­gül 1940-ben meg­szűnt, Schöpflin Aladár bú­csúz­tat­ta a Nyu­gat­ban, mér­le­get von­va a kü­lö­nös kí­sér­let­ről. Mély el­is­me­rés hang­ján szól a szer­kesz­tők mun­ká­já­ról, s fő­ként a kri­ti­kai ro­vat ér­té­ke­it eme­li ki, jog­gal. A Nap­ke­let­ben „igye­kez­tek min­den olyan iro­dal­mi mű­ről kri­ti­kát ír­ni, ami ma­gya­rul meg­je­lent s a fo­lyó­irat ez­zel jó iro­dal­mi szol­gá­la­tot vég­zett. Kez­det­ben ki­tű­nő írók dol­goz­tak be­le, mint Szekfű Gyu­la, Eckhardt Sán­dor és so­kan má­sok, gyak­rab­ban je­len­tek meg ben­ne iro­dal­munk ja­vá­hoz tar­to­zó iro­dal­mi és tu­do­má­nyos essayk. Idő­vel ezek a mun­ka­tár­sak el­ma­ra­doz­tak és az if­jú­ság­nak en­ged­ték át a tért, de még az utób­bi évek­ben is ol­vas­tunk a Nap­ke­let­ben né­hány ko­moly el­mé­lye­dés­sel írt ta­nul­mányt – igaz, hogy né­ha olya­no­kat is, me­lye­ket Hor­váth Já­nos alig­ha tűrt vol­na.” A szép­iro­dal­mi ro­vat mér­le­gét már nem lát­ja ilyen po­zi­tív­nak. A lap­nak szán­dé­kai el­le­né­re „sem si­ke­rült el­ső­ren­dű írói gár­dát ki­ala­kí­ta­ni ma­ga kö­ré, a fi­a­ta­lok ja­vát ma­gá­hoz von­ni és meg­tar­ta­ni, s ez­zel olyan iro­dal­mi te­kin­tél­­lyé, mond­juk, fém­jel­ző fó­rum­má vál­ni, ami­lyen­nek egy iro­dal­mi fo­lyó­irat­nak len­nie kell. A vi­lág­há­bo­rú utá­ni fi­a­tal szép­írók ja­vá­ból va­lók kö­zül alig van egy-ket­tő, aki a Nap­ke­let­től ka­pott szár­nyat s akik ott lép­tek ki a nyil­vá­nos­ság­ra, azok is ha­ma­ro­san el­ma­ra­doz­tak, amint más­fe­lől is nyilt szá­muk­ra tér. Va­la­hogy nem érez­ték, úgy lát­szik, író­i­lag egész­sé­ges­nek a fo­lyó­irat le­ve­gő­jét. Még ke­vés­bé si­ke­rült új iro­dal­mi irányt ina­u­gu­rál­ni. Az új iro­dal­mi tö­rek­vé­sek, a fi­a­ta­lok tö­rek­vé­sei raj­ta kí­vül fej­lőd­tek ki. Kon­zer­va­ti­viz­mu­sá­tól ide­ge­nek vol­tak, bár el kell is­mer­ni, hogy mi­kor egyes ki­vá­ló te­het­sé­gek­ben ki­ala­kul­tak, a kri­ti­ká­i­ban méltánylattal szólt ró­luk. Ál­ta­lá­nos­ság­ban meg kell ál­la­pí­ta­ni, hogy a Nap­ke­let­ben ér­vé­nye­sült iro­dal­mi szem­pont­ok lé­nye­gi­leg nem kü­lön­böz­tek a Nyu­gat szem­pont­ja­i­tól, ame­lyek már a Nap­ke­let kez­de­te­kor, évek sú­lyos po­lé­mi­ái ré­vén ál­ta­lá­ban a ko­moly iro­dal­mi köz­vé­le­mény szem­pont­jai vol­tak. Eb­ben a te­kin­tet­ben az el­le­ne in­dí­tott fo­lyó­irat át­vet­te a Nyu­gat szel­le­mét – iro­dal­mi­ak­ban (…).”12

      Schöpflin mér­le­gé­nek vég­ered­mé­nye te­hát az, hogy a sze­rep­kö­rök sze­rint el­kü­lö­nü­lő tár­sa­da­lom kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en mű­kö­dő nyu­ga­tos mo­dern­ség bi­zo­nyult mű­kö­dő­ké­pes­nek, s az ezt a tár­sa­da­lom ko­ráb­bi, rendies ál­la­po­tá­hoz vis­­sza­nyúl­va op­po­nál­ni pró­bá­ló tö­rek­vé­sek nem jár­tak si­ker­rel. Min­de­nek­előtt azért nem, mert sem gaz­da­sá­gi­lag, sem az iro­da­lom „szak­mai”, sa­ját szem­pont­ja­it te­kint­ve nem vol­tak kom­pa­ti­bi­li­sek egy im­már nem fe­u­dá­lis ala­po­kon mű­kö­dő gaz­da­ság­gal és po­li­ti­ká­val (amely még ak­kor sem mű­kö­dött im­már fe­u­dá­li­san, ha az ide­o­ló­gia és a ha­ta­lom­fel­fo­gás szint­jén a fe­u­dá­lis vi­szo­nyok to­vább­ra is igen vi­ru­len­sek ma­rad­tak). A kon­zer­va­tív tá­bor kon­zer­va­ti­viz­mu­sa te­hát lé­nye­gé­ben nem esz­té­ti­kai ta­lap­za­ton állt, ha­nem ma­gá­nak az iro­da­lom­nak tu­laj­do­ní­tott egé­szen más­faj­ta tár­sa­dal­mi sze­re­pet és mű­kö­dés­mó­dot, mint a tá­ma­dott, vá­gyott, meg­hó­dí­ta­ni és le­győz­ni kí­vánt má­sik ol­dal. A kon­zer­va­tív „esz­té­ti­kai” sze­lek­ci­ók így min­dig tar­tal­maz­tak egy ide­o­lo­gi­kus elő­ze­tes dön­tést, mely fe­lül­ír­ta az iro­dal­mi és kri­ti­kai au­to­nó­mia idő­köz­ben nem­csak ki­ala­kult, de meg­erő­sö­dött és (a tö­meg­kul­tú­ra se­gít­sé­gé­vel) gaz­da­sá­gi­lag is élet­ké­pes­sé vált szem­pont­ja­it. Az író­kat így el­ső­sor­ban nem írók­nak, au­to­nóm mű­vé­szek­nek, ha­nem nem­zet­men­tő fel­ada­tot el­lá­tó ha­za­fi­ak­nak és hon­le­ány­ok­nak kel­lett te­kin­te­nie, akik mo­ti­vá­ci­ó­ju­kat és mun­ká­juk el­is­me­ré­sét nem a mű­vük ál­tal ara­tott kri­ti­kai vissz­hang­ban és – eset­leg – az ál­ta­la nyert anya­gi ja­vak­ban kell, hogy fel­lel­jék, ha­nem a nem­ze­tért vég­zett szol­gá­lat jól­eső ér­zé­sé­ben (mely ugyan­ak­kor ma­gá­tól ér­te­tő­dő, ön­ma­gá­ban di­csé­re­tet nem is ér­dem­lő kö­te­les­ség is). Ez az alap­ve­tő­en ide­o­lo­gi­kus-kul­ti­kus sze­rep­fel­fo­gás pe­dig egy­részt lát­ha­tó­an tá­vol állt az írói au­to­nó­mia sza­bá­lyai sze­rint „szo­ci­a­li­zá­ló­dott” újabb ge­ne­rá­ci­ók nagy ré­szé­től, más­részt rop­pant mér­ték­ben, még a Hor­váth Já­nos ál­tal (is) pro­pa­gált nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus szi­go­rú sza­bály­rend­sze­ré­nél is job­ban le­szű­kí­tet­te a vá­laszt­ha­tó mű­vé­szi le­he­tő­sé­ge­ket. Eb­ben a rend­szer­ben az iro­da­lom rend­sze­ré­be be­lép­ni kí­vá­nó – más­ként fo­gal­maz­va az iro­dal­mi me­zőn te­ret nyer­ni aka­ró – szer­zők te­hát ab ovo nem sze­rez­het­tek sem szim­bo­li­kus, sem anya­gi el­is­me­rést, ho­lott (ahogy fen­tebb Hor­váth ros­­szal­ló meg­jegy­zé­sé­ből is lát­hat­tuk) im­már ez az elég­gé el nem ítél­he­tő hoz­zá­ál­lás (hogy te­hát itt „egyé­nek ma­ra­kod­nak a kon­cért”, ke­vés­bé rossz­in­du­la­tú­an fo­gal­maz­va, in­di­vi­du­á­lis te­het­sé­gek küz­de­nek a füg­get­len, szak­mai szem­pon­tú kri­ti­kai el­is­me­ré­sért) moz­gat­ta az új, mo­dern iro­dal­mi éle­tet. Ez a „ma­ra­ko­dó” hoz­zá­ál­lás ered­mé­nyez­te egy­szer­smind azt a mi­nő­sé­get, mely el­vá­lasz­tot­ta a Nap­ke­let szá­má­ra meg­sze­rez­ni vá­gyott „jó”, erős, pro­fi szer­ző­ket a di­let­tán­sok­tól, így en­nek a hoz­zá­ál­lás­nak a le­he­tet­len­né té­te­le (a ne­o­na­ci­o­na­liz­mus, il­let­ve a nem­ze­ti klas­­szi­ciz­mus to­vább­vi­te­lét pro­pa­gá­ló nem­ze­ti kon­zer­va­ti­viz­mus eti­kai és po­li­ti­kai imp­li­ká­ci­ó­kat min­de­nek fe­let­ti csúcs­ér­ték­ké te­vő ide­o­lo­gi­kus vol­ta ré­vén) egy­szer­smind el is mos­ta a kü­lönb­sé­get jó és rossz, pro­fi és di­let­táns szer­zők kö­zött.

      Ezt a kü­lönb­sé­get ugyan­is csak a mo­dern, „au­to­nóm iro­da­lom” rend­sze­rén be­lül le­het meg­ten­ni. Hi­szen ha a jó iro­da­lom kri­té­ri­u­ma min­de­nek­előtt az, hogy a ma­gyar ér­té­kek őr­ző­je és „nem­ze­ti szem­pon­tú”, ak­kor a rossz iro­da­lom en­nek meg­fe­le­lő­en nem az esz­té­ti­ka­i­lag gyen­ge, ha­nem az „ide­gen” lesz – így vi­szont ki­zár­ha­tat­lan­ná vál­nak a tá­vol tar­ta­ni kí­vánt gyen­gébb, il­let­ve di­let­táns szer­zők. Ezt az ano­má­li­át már Beö­thy Zsolt is ér­zé­kel­te a 19. szá­zad vé­gén (s tő­le Hor­váth Já­nos is át­vet­te), ezt pró­bál­ták meg­ol­da­ni a „szű­kü­lő töl­csér” fej­lő­dés­mo­del­lel (ahol a ‘mű­vé­szi­leg ér­té­kes’ a ‘ma­gyar­or­szá­gi, ma­gyar nyel­vű, nem­ze­ti szel­le­mű’ fej­lő­dé­si sor vé­gén, an­nak leg­bel­ső rész­hal­ma­za­ként, vagy ha úgy tet­szik, leg­fel­sőbb csú­csa­ként je­le­nik csak meg). Iga­zá­ból azon­ban csak ek­kor, a hú­szas, har­min­cas évek­ben (jó­részt épp a Nap­ke­let kí­sér­le­te nyo­mán) vá­lik nyil­ván­va­ló­vá, hogy ez a mo­dell a mo­dern tár­sa­da­lom vi­szo­nyai kö­zött a gya­kor­lat­ban mű­kö­dés­kép­te­len.

      A Nap­ke­let­nek így vé­gül fo­lya­ma­tos komp­ro­mis­­szu­mo­kat kel­lett köt­nie ki­in­du­ló cél­ki­tű­zé­se­i­hez ké­pest, és fenn­ma­ra­dá­sa ér­de­ké­ben sok­kal in­kább kel­lett ido­mul­nia a Nyu­gat­hoz, mint an­nak őhoz­zá, oly­an­­nyi­ra, hogy a har­min­cas évek­ben (rész­ben a kon­zer­va­ti­viz­mus meg­íté­lé­sé­nek vál­to­zá­sa mi­att is) a fi­a­tal, kez­dő írók szá­má­ra mint­egy a Nyu­gat elő­szo­bá­já­nak szá­mí­tott. Mind­ez azt lát­szik alá­tá­masz­ta­ni, hogy az iro­dal­mi kon­zer­va­ti­viz­mus a sze­rep­kö­rök sze­rint el­kü­lö­nü­lő tár­sa­da­lom­ban im­már hi­á­ba pró­bál­ta, nem füg­get­le­nít­het­te ma­gát a mo­dern tár­sa­da­lom mű­kö­dé­sé­nek sza­bá­lya­i­tól, bár­men­­nyi­re is sze­re­tett vol­na vis­­sza­tér­ni egy azt meg­elő­ző ál­la­pot­hoz, a klas­­szi­kus nem­ze­ti örök­ség leg­főbb ve­szé­lyez­te­tő­jé­nek épp azt az át­ala­kult nyil­vá­nos­ság­struk­tú­rát lát­va, ame­lyet a tár­sa­da­lom új­faj­ta mű­kö­dé­se nem­csak le­he­tő­vé, de egye­ne­sen szük­ség­sze­rű­vé és ki­véd­he­tet­len­né tett.

 

-----

1                Részlet Kollarits Krisz­ti­na: A ré­gi ház és a le­rom­bolt ház. Tormay Cécile kí­sér­le­te a kon­zer­va­tív ér­té­kek vé­del­mé­re cí­mű PhD-dolgozatából (Kéz­irat, 2008), http://www.tormaycecile.com/pdf/PH_
Napkelet_fejezet.pdf 6.

2                Idézi Kollarits i. m. 7.

3                Klebelsberg Kunó: Nyílt le­vél a Nap­ke­let szer­kesz­tő­jé­hez, Nap­ke­let, 1928/3, 213–214.

4                Vö. Tóth-Barbalics Ve­ro­ni­ka: A Nap­ke­let meg­ala­pí­tá­sa, Ma­gyar Könyv­szem­le, 2004/3. http://epa.oszk.hu/00000/00021/00042/mksz2004_3_03.htm

5                E fo­lya­mat­tal itt nincs mód rész­le­te­sen fog­lal­koz­ni, s a fel­ve­tett té­ma szem­pont­já­ból ta­lán nem is szük­sé­ges. De ér­de­mes meg­je­gyez­ni, hogy a 19. szá­zad­tól nap­ja­in­kig a pol­gár­ság, a job­bágy­ság, a pro­le­ta­ri­á­tus, a rab­szol­gák, majd a nők után foly­ta­tó­dik a harc a gyer­me­kek, a be­te­gek, a fo­gya­té­ko­sok és az el­ítél­tek jo­ga­i­ért. A mo­dern­ség fel­vi­lá­go­so­dás ko­ri pro­jek­tu­ma, mely az ál­ta­lá­nos em­be­ri és pol­gá­ri jo­gok ta­la­ján áll, eb­ből a szem­pont­ból va­ló­ban le­zá­rat­lan, aho­gyan Habermas mond­ta.

6                Kollarits i. m. 43

7                Horváth Já­nos le­ve­le Szekfű Gyu­lá­hoz, 1927. jú­li­us 8. Egye­te­mi Könyv­tár Kéz­irat­tá­ra G628. Idé­zi Kollarits i. m. 43–44.

8                Mindez ter­mé­sze­te­sen nem zár­ja ki a pénz­be­li ado­má­nyok, tá­mo­ga­tá­sok le­he­tő­sé­gét, de a rend­szer alap­ve­tő­en már nem ezek­re épül – s túl­sá­go­san ter­je­del­mes és dif­fe­ren­ci­ált is ah­hoz, hogy pusz­tán ado­má­nyok­ból fenn tud­jon ma­rad­ni. A pénz­be­li ado­má­nyok­nak majd új rend­sze­re ala­kul ki – s ezt már (nem vé­let­le­nül) nem me­ce­na­tú­rá­nak, ha­nem szpon­zo­rá­lás­nak hív­ják.

9                Klebelsberg Kunó le­ve­le Zichy Rafaelnéhoz, 1922. szept. 2. Ma­gyar le­ve­les­könyv II. szerk. Ba­logh Jó­zsef és Tóth Lász­ló, Cor­vi­na Ki­adó, Budapest, 2001. 501., idé­zi Kollarits i. m. 7.

10             Klebelsberg Kunó le­ve­le Szekfű Gyu­lá­hoz, 1921. jú­li­us 23. Egye­te­mi Könyv­tár Kéz­irat­tá­ra G 628. Idé­zi Kollarits i. m. 7.

11             Kollarits i. m. 31.

12             Schöpflin: Bú­csú a Napkelet-től. Nyu­gat, 1940/10. http://epa.oszk.hu/00000/00022/00657/
21068.htm