No­ha Szent­es­te van, még­sem a ka­rá­csony jár a fe­jem­ben. Már a ka­rá­csony más­nap­ját kö­ve­tő nap­ra gon­do­lok, ami­kor a port-of-spain-i vizs­gá­ló­bi­zott­ság le­uta­zik a fa­lu­ba, ahol az új is­ko­la épült. Nyu­god­tan te­kin­tek az ér­ke­zé­sük elé. Ter­mé­sze­te­sen van még idő, hogy el­vé­gez­zem, ami szük­sé­ges. Még­sem te­szem – bár a csa­lá­dom, me­lyet saj­ná­la­to­san szin­tén el­ke­rült a ka­rá­csony szel­le­me, kö­nyö­rög, hogy te­gyem fél­re a két­sé­ge­i­met, az újon­nan meg­ta­lált hi­te­met, és ment­sem meg mind­nyá­jun­kat a szé­gyen­től és a rom­lás­tól. Ez a ha­tal­mam­ban áll, ám min­den fér­fi éle­té­ben el­jön a pil­la­nat, ami­kor ál­lást kell fog­lal­nia. Be kell is­mer­nem, hogy ez a pil­la­nat igen ké­sőn ta­lált rám.

                Úgy tű­nik, min­den egyéb is ké­sőn ért utol. Hin­du­ként él­tem, bár ér­tel­met­len és szé­gyen­le­tes rí­tu­sa­i­tól el­te­kint­ve ke­ve­set lát­tam és is­mer­tem meg eb­ből a val­lás­ból majd­nem ti­zen­nyolc éves ko­ro­mig. Hogy mi­ért kö­vet­tem még­is, nem tu­dom meg­ma­gya­ráz­ni. Ta­lán a tu­nya­ság te­szi, amel­­lyel ez a val­lás el­tom­pít­ja a hí­ve­it. Vég­té­re is nem kí­vánt túl­zott in­tel­li­gen­ci­át an­nak be­lá­tá­sa, hogy animisztikus rí­tu­sa­i­val, bál­vány­imá­dá­sá­val, no meg azzal, hogy ak­ko­ra fon­tos­sá­got tu­laj­do­nít a mangó-levélnek, a ba­nán­le­vél­nek és – mit szé­pít­sük – a te­hén­trá­gyá­nak, a hin­du­iz­mus olyan val­lás, amely csak ke­vés­sé il­lik a mo­dern vi­lág­ba. Csak szem­be kel­lett ál­lí­ta­nom a hin­duk ál­tal el­fog­lalt tiszt­sé­ge­ket a ke­resz­té­nye­ké­i­vel. Csak szem­ügy­re kel­lett ven­nem a ru­há­zat, a há­zak és az ét­ke­zés el­té­rő szín­vo­na­lát. Ezek az el­té­ré­sek má­ra töb­bé-ke­vés­bé el­tűn­tek, és a fi­a­ta­labb nem­ze­dék alig­ha ér­ti, mi­re gon­do­lok. Még ta­lán szem­re­há­nyás is ér­het, hogy túl­zott je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tok a fel­szí­nes dol­gok­nak. Mit mond­hat­nék er­re? El­hi­szik ne­kem, ha azt mon­dom, hogy a fel­szí­nes ne­kem min­dig a mély ér­tel­műt szim­bo­li­zál­ta? Ám úgy ér­zem, elég, ha ki­je­len­tem, hogy ti­zen­nyolc éves ko­rom­ban ki­nyílt a sze­mem. Nem volt szük­ség rá, hogy a Ka­na­dai Misszió Pres­bi­te­ri­á­nu­sai „meg­té­rít­se­nek”. Csak szem­ügy­re kel­lett ven­nem azt a mun­kát, amit a ke­rü­le­tem­ben élő el­ma­ra­dott hin­duk és muszlimok kö­zött vé­gez­tek. Csak meg kel­lett néz­nem az is­ko­lá­i­kat vagy a meg­tér­tek há­za­it.

                Így hát pres­bi­te­ri­á­nus val­lá­som, bár ké­sőn jött, igen mély ha­tást gya­ko­rolt rám. Ér­de­kelt a ta­ní­tás – egy fér­fi az én kor­lá­to­zott esz­kö­ze­im­mel és ala­csony kép­zett­sé­gem­mel nem­igen csi­nál­ha­tott mást –, és a pres­bi­te­ri­a­niz­mu­som ki­fe­je­zett előnyt je­len­tett. Mél­tó­sá­gal ruházott fel a fel­jebb­va­ló­im sze­mé­ben. Azt is le­he­tő­vé tet­te, hogy jó ta­nár le­gyek, hi­szen össz­hang volt akö­zött, amit ta­ní­tot­tam, és akö­zött, amit érez­tem. Men­­nyi­re más azok­nak a hely­ze­te, akik még nem tér­tek meg, és pres­bi­te­ri­á­nus is­ko­lák­ban pró­bál­tak meg ta­ní­ta­ni!

                Most, hogy el­ér­ke­zett az őszin­te­ség ide­je, szól­nom kell ar­ról az öröm­ről is, me­lyet az új val­lás­tól kap­tam. Öröm volt hal­la­ni, hogy Randolphnak szó­lí­ta­nak, olyan né­ven, mely gaz­dag tör­té­nel­mi kép­zet­tár­sí­tás­ok­ra in­dít, olyan né­ven, mely – ér­zem – tel­jes össz­hang­ban áll a kor­ral, mely­ben élünk, és az­zal a kö­zös­ség­gel, mely­nek a ré­sze va­gyok, és öröm­mel fe­led­kez­tem meg ar­ról, hogy va­la­ha – ha csak eszem­be jut, még ma is el­önt a szé­gyen – ma­gá­tól ér­te­tő­dő mó­don a Cshunilal név­vel azo­no­sí­tot­tam ma­gam. Ám ez már igen ré­gen tör­tént. Már el­te­met­tem. Most még­is eszem­be jut, nem­csak azért, mert el­jött az őszin­te­ség ide­je, ha­nem azért is, mert csak két he­te múlt, hogy a fi­am, Winston csa­lá­di pa­pí­ro­kat né­zett át – a fi­ú­nak ter­mé­sze­te­sen nem volt jo­ga el­ol­vas­ni a sze­mé­lyes ira­ta­i­mat, de örö­köl­te az any­ja kí­ván­csi­sá­gát –, és rá­buk­kant a név­re. Ug­ra­tott ve­le, sőt, egye­ne­sen szem­re­há­nyást tett ne­kem, én pe­dig hir­te­len dü­höm­ben, me­lyet most már sú­lyo­san bá­nok, és ami mi­att mu­száj időt sza­kí­ta­nom, amíg még van, a bo­csá­nat­ké­rés­re, hir­te­len dü­höm­ben ke­mé­nyen el­ver­tem, úgy, ahogy ta­nár ko­rom­ban azo­kat a di­á­ko­kat, akik­nek a ma­kacs hi­á­nyos­sá­gai szü­le­ik os­to­ba­sá­gá­val és el­ma­ra­dott­sá­gá­val pá­ro­sul­tak. Az el­ma­ra­dott­ság min­dig dü­höt vál­tott ki be­lő­lem.

               

*

 

A Randolph név­hez ha­son­ló örö­met okoz­tak új val­lá­som mél­tó­ság­tel­jes és – nincs rá­juk más szó – tisz­ta ri­tu­á­léi. Mi­lyen kel­le­mes pél­dá­ul va­sár­nap reg­gel ko­rán föl­kel­ni, meg­fü­röd­ni, meg­reg­ge­liz­ni, azu­tán a leg­ma­ku­lát­la­nabb öl­tö­zék­ben vé­gig­sé­tál­ni a csen­des és hű­vös uta­kon a temp­lom­ba, ott az­tán meg­pil­lan­ta­ni a leg­te­kin­té­lye­sebb és a leg­tisz­te­let­re­mél­tóbb em­be­re­ket, akik ha­son­ló­an egy­sze­rű öl­tö­zék­ben imá­ik­ba me­rül­nek, me­lyek­be én is be­kap­cso­lód­ha­tok, azu­tán, hogy oly so­ká­ig vol­tam kí­vül­ál­ló, aki­nek a Jé­zus Krisz­tus és az Atya sza­vak nem je­len­tet­tek töb­bet, mint a tél, az ősz vagy a nár­cisz. Azok az át nem tért fa­lu­si­ak, akik már fel­kel­tek és éb­ren vol­tak ezen a ko­rai órán, tá­tott száj­jal bá­mul­tak min­ket, ahogy fe­hér me­ne­tünk a temp­lom fe­lé ha­ladt. És bár a cso­dá­la­tuk édes ér­zés­sel töl­tött el, be kell val­la­nom, ugyan­ak­kor a szé­gyen is el­ön­tött, ha ar­ra gon­dol­tam, hogy nem is olyan ré­gen még én is a száj­tá­tó so­ka­ság ré­sze vol­tam. Kü­lö­nö­sen fáj­dal­mas volt el­sé­tál­ni a te­kin­te­tük előtt, mi­vel ab­ban a las­sú és mél­tó­ság­tel­jes me­net­ben ta­lán min­den­ki más­nál job­ban is­mer­tem – és a hall­ga­tá­som­mal majd’ ti­zen­nyolc évig el­néz­tem – azo­kat a prak­ti­ká­kat, ame­lyek­ben ezek az em­be­rek a val­lás ne­vé­ben el­me­rül­tek. A vi­sel­ke­dé­sem ve­lük szem­ben ezért meg­le­he­tő­sen ri­deg volt, és né­mi vi­gas­­szal szol­gált az a tu­dat, hogy bár bi­zo­nyos te­kin­tet­ben ha­son­ló­ak va­gyunk, nem­csak ne­vünk ré­vén kü­lön­bö­zünk tő­lük, mely vég­té­re is sen­ki­nek sin­csen a haj­tó­ká­já­ra tűz­ve, ha­nem ru­há­za­tunk­ban is. Eze­ken a va­sár­na­po­kon, me­lyek­ről be­szé­lek, a fér­fi­ak dur­va, fe­hér vá­szon­ból varrt nad­rá­got és ka­bá­tot vi­sel­tek, mely egé­szen más­képp fes­tett, mint az a láb­szá­rat sza­ba­don ha­gyó dhoti, me­lyet a töb­bi­ek még min­dig szí­ve­sen hord­tak, és amely ru­ha­da­rab­ról min­dig úgy vél­tem, hogy ne­vet­sé­ges­sé te­szi vi­se­lő­jét. Még egy fe­hér tró­pu­si si­sak­kal is büsz­kél­ked­tem. A lá­nyok és a höl­gyek azo­kat a rö­vid ru­há­kat vi­sel­ték, me­lyek a töb­bi­ek­ből ir­tó­za­tot vál­tot­tak ki, ka­la­pot öl­töt­tek, és öröm­mel mond­ha­tom, hogy min­den te­kin­tet­ben azok­ra a nő­vé­re­ik­re em­lé­kez­tet­tek, akik egé­szen Ka­na­dá­ból és más or­szá­gok­ból jöt­tek idá­ig, hogy a mi né­pünk kö­ré­ben mun­kál­kod­ja­nak. Ta­lán vá­dol­hat­nak az­zal, hogy túl so­kat adok a fel­szín­re. Sa­ját vé­del­mem­ben azon­ban el kell mon­da­nom, mély­sé­ge­sen meg va­gyok győ­ződ­ve ar­ról, hogy a fej­lő­dés nem a kül­ső lát­szat dol­ga, ha­nem szel­le­mi be­ál­lí­tott­ság kér­dé­se, és én ezt kap­tam a val­lá­som­tól.

 

Az ed­dig el­mon­dot­tak­ból úgy tűn­het, hogy a pres­bi­te­ri­á­nus hit öle­lé­se csak­is elő­nyö­ket és örö­mö­ket ho­zott. Nem kí­vá­nom a szót sza­po­rí­ta­ni azok­ról a pró­ba­té­te­lek­ről, me­lye­ket ki kel­lett áll­nom, elég, ha an­­nyit mon­dok, hogy míg az is­ko­lá­ban és más tár­sa­sá­gok­ban kedv­vel szem­lél­ték szi­lárd ra­gasz­ko­dá­so­mat új hi­tem­hez, más­hol be­le kel­lett nyu­god­nom azok­nak a ro­ko­na­im­nak az ál­lan­dó csú­fo­ló­dá­sá­ba, akik a pél­dám el­le­né­re to­vább­ra is a sö­tét­ben té­ve­lyeg­tek. Ne­ve­met, a Randolphot szín­tisz­ta gún­­nyal ej­tet­ték ki. Ezt nagy lel­ki­erő­vel még el­vi­sel­tem. Pon­to­san er­re szá­mí­tot­tam, a hit nagy erőt adott, mint a fös­vény­nek az arany gon­do­la­ta. Egy idő múl­tán, ami­kor lát­ták, hogy a leg­cse­ké­lyebb ha­tást sem te­szi rám, ha gúnyt űz­nek a ne­vem­ből – el­len­ke­ző­leg: jól­le­het ko­ráb­ban az alá­írá­som­ban a ke­reszt­ne­ve­met egy nagy C. kez­dő­be­tű mö­gé szo­rí­tot­tam, most tel­jes hos­­szá­ban, ma­gá­ban ír­tam ki a Randolphot –, fel­hagy­tak ve­le.

                Ez­zel azon­ban nem ér­tek vé­get a meg­pró­bál­ta­tá­sa­im. Mind­ ez ­idá­ig az uj­ja­im­mal et­tem, amely szo­kás most olyan vis­­sza­ta­szí­tó­nak, rút­nak, tisz­tá­ta­lan­nak tű­nik, hogy nem is ér­tem, mi­ként vol­tam ké­pes gya­ko­rol­ni egé­szen ti­zen­nyolc éves ko­ro­mig. Azt azon­ban be kell is­mer­nem, hogy az étel so­ha nem íz­lett an­­nyi­ra, mint ami­kor kéz­zel et­tem, és hogy az el­ső al­kal­mak, ame­lyek so­rán meg­pró­bál­tam a kés, a vil­la és a ka­nál il­len­dő esz­kö­ze­i­vel en­ni, majd­hogy­nem ti­tok­ban vég­zett szé­gyen­le­tes kí­sér­le­tek­re ha­son­lí­tot­tak; még ami­kor ma­gam vol­tam, ak­kor sem tud­tam meg­sza­ba­dul­ni a fe­szé­lye­zett­ség ér­zé­sé­től. Kön­­nyebb volt hoz­zá­szok­ni a Randolph név­hez, mint a kés­hez és a vil­lá­hoz.

                Amint egy va­sár­nap dél­tájt a ma­gam el­szánt mód­ján ebé­del­tem, hal­lot­tam, hogy lá­to­ga­tóm ér­ke­zik. Fér­fi volt, nem ko­po­gott, ha­nem egye­ne­sen be­lé­pett a szo­bám­ba, én pe­dig rög­tön tud­tam, hogy ro­kon. Ezek az em­be­rek so­ha nem ta­nul­tak meg ko­pog­ni, és so­ha nem csuk­ták be ma­guk mö­gött az aj­tót.

                Be kell is­mer­nem, va­la­hogy os­to­bá­nak érez­tem ma­gam, amint raj­ta­kap­tak ezek­kel az esz­kö­zök­kel a ke­zem­ben.

                – Szer­vusz, Randolph – szólt a fi­a­tal Hori, a le­he­tő leg­bán­tóbb él­lel ejt­ve ki a ne­vem.

                – Jónapot, Hori.

                Nem ér­zé­kel­te az iró­ni­át. Ez a fiú, Hori gyö­tört a leg­ke­gyet­le­neb­bül. És ő volt a leg­erő­sebb is. Pró­bá­ra tet­te a fe­le­ba­rá­ti sze­re­te­te­met. Tag­ba­sza­kadt em­ber volt, és büsz­ke a ke­gyet­len­sé­gé­re. Jó vi­tá­zó­nak is kép­zel­te ma­gát, sok vi­tánk és ve­sze­ke­dé­sünk volt; ez a fa­jan­kó – ahogy mond­tam, pró­bá­ra té­ve a fe­le­ba­rá­ti sze­re­te­te­met – azt ál­lí­tot­ta, hogy a föl­dön ku­po­rog­va ba­nán­le­ve­lek­ről en­ni hi­gi­é­ni­kus és he­lyén­va­ló, hogy a kés és a vil­la pisz­kos, mi­vel kü­lön­bö­ző em­be­rek hasz­nál­ják új­ra meg új­ra, az uj­jak azon­ban sze­mély­hez kö­tőd­nek, és min­dig meg­tisz­tít­ha­tók, ha meg­mos­suk őket. Ő per­sze so­ha nem mo­sott ke­zet, ezt biz­to­san tud­tam.

                – Eszel, Randolph?

                – Ebé­de­lek, Hori.

                – Mar­ha­húst, Randolph. Fej­lődsz, Randolph.

                – Örü­lök, hogy ész­re­vet­ted, Hori.

                Kép­te­len va­gyok meg­ér­te­ni, mi­ért cso­dál­ják olyan áll­ha­ta­to­san ezek az em­be­rek a te­he­net, mely ne­kem min­dig is mocs­kos ál­lat­nak tűnt, sok­kal mocs­ko­sabb­nak, mint a disz­nó, mely­től pe­dig úgy iszo­nyod­nak. Azt azon­ban ha­tá­ro­zot­tan ál­lít­ha­tom, hogy a mar­ha­hús fo­gyasz­tá­sa volt a leg­ki­me­rí­tőbb pró­ba­té­tel szá­mom­ra. Csak azért tar­tot­tam ki, mert a hi­tem erőt adott. De az, hogy eb­ben a hely­zet­ben ta­lál­tak – va­sár­na­pi fe­hér vá­szon­ru­há­mat vi­sel­tem, az ima­köny­vem az asz­ta­lon he­vert, a fe­hér ka­la­pom a fa­lon ló­gott, és kés­sel-vil­lá­val et­tem –, az, hogy Hori így ta­lált, kis­sé za­var­ba ho­zott. Úgy fest­het­tem, mint a túl­buz­gó meg­tért min­ta­ké­pe.

                Az ösz­tö­nöm azt súg­ta, kér­jem meg, hogy tá­voz­zon. De az­tán rá­jöt­tem, hogy az túl kön­­nyű len­ne, túl gyá­va mód­ja a me­ne­kü­lés­nek. Ehe­lyett ak­ko­ra szak­ér­te­lem­mel fog­la­la­tos­kod­tam a ké­sem­mel és a vil­lám­mal, amen­­nyi­re csak tő­lem tel­lett ab­ban az idő­ben. Ő nem a szé­ken, ha­nem az asz­ta­lon ült, épp a tá­nyé­rom mel­lett, a fa­ra­gat­lan fic­kó, és en­gem bá­mult, amíg et­tem. Ügyet sem vet­ve a mo­so­lyá­ra, et­tem to­vább, mint aki ál­do­za­ti ételt fo­gyaszt. Kö­vér lá­ba­it ke­reszt­be ve­tet­te, hát­ra­dől­ve a ke­zé­re tá­masz­ko­dott, és en­gem vizs­la­tott. Ke­resz­tül­néz­tem raj­ta. Ek­kor kéz­be vet­te az egyik vil­lát az asz­tal­ról, és a fo­gát kezd­te pisz­kál­ni ve­le. Mé­reg­be gu­rul­tam, és el­ön­tött az un­dor. Kön­­nyek szök­tek a sze­mem­be, fel­áll­tam, el­tol­tam a tá­nyé­ro­mat, hát­ra­lök­tem a szé­ke­met, és meg­kér­tem, hogy tá­voz­zon. A re­ak­ci­óm he­ves­sé­ge meg­lep­te, és úgy tett, ahogy kér­tem. Ahogy ki­lé­pett az aj­tón, fog­tam a vil­lát, el­gör­bí­tet­tem és rá­ti­por­tam, azu­tán ki­ha­jí­tot­tam az ab­la­kon.

 

*

 

A fej­lő­dés, ahogy em­lí­tet­tem, szel­le­mi be­ál­lí­tott­ság kér­dé­se. És ha ezt a je­len­ték­te­len ese­tet ilyen erős ér­zel­mek­től át­hat­va me­sé­lem el, csak azért te­szem, mert azt pél­dáz­za, hogy mi­lyen ne­héz szert ten­ni er­re a szel­le­mi be­ál­lí­tott­ság­ra, hi­szen szá­zá­val akad­nak, akik ké­szek le­néz­ni és ki­gú­nyol­ni azo­kat, aki­ket el­bi­za­ko­dott­nak tar­ta­nak. És bár­mit is be­szél­nek az em­be­rek, még a bo­lon­dok meg­ve­té­sét is ne­héz el­tűr­ni. Ezért sen­ki ne gon­dol­ja, hogy az új val­lás nem ho­zott kí­no­kat és meg­pró­bál­ta­tá­so­kat is. A hi­tem azon­ban kel­lő­kép­pen meg­erő­sí­tett, hogy min­dent áll­ha­ta­to­san elviseljek.

                Et­től fog­va ma­gá­nyos éle­tet él­tem. El­vág­tam ma­gam a csa­lá­dom­tól, és azok­tól a nagy csa­lá­di ös­­sze­jö­ve­te­lek­től is, me­lyek ed­dig oly sok öröm­mel és meg­nyug­vás­sal szol­gál­tak a szá­mom­ra, hi­szen, be kell is­mer­nem, a lel­kem mé­lyén min­dig bíz­tam ben­ne, hogy va­ló­di baj ese­tén lesz­nek olyan em­be­rek, akik­hez for­dul­ha­tok. Most meg­fosz­tat­tam et­től a vi­gasz­tól. Hi­va­tá­som­hoz ak­ko­ra el­kö­te­le­zett­ség­gel ra­gasz­kod­tam, hogy ma­gam is meg­le­pőd­tem raj­ta. Hogy ta­nár le­hes­sen az em­ber, ta­nul­nia kell; így sok ne­héz­ség után si­ke­rült el­ér­nem, hogy el­küld­je­nek a port-of-spain-i ta­nár­kép­ző­be. A fő­is­ko­lai he­lye­kért vad küz­de­lem folyt, és hos­­szú éve­ken át el­uta­sí­tot­tak, mert so­kan je­lent­kez­tek olya­nok, akik ná­lam al­kal­ma­sab­bak vol­tak. Né­há­nyan va­ló­ban pres­bi­te­ri­á­nus szü­lők­től szár­maz­tak. Buz­gal­mam azon­ban, mely a ku­dar­cok sokasodtán egy­re csak erő­sö­dött, vé­gül el­nyer­te ju­tal­mát. Hu­szon­nyolc éves vol­tam, ami­kor be­ke­rül­tem a ta­nár­kép­ző­re, jó­val idő­sebb, mint di­ák­tár­sa­im több­sé­ge.

                Cse­kély öröm­mel vet­tem tu­do­má­sul, hogy a tíz év alatt Hori gya­ra­po­dott. Fu­va­ro­zás­sal kez­dett fog­lal­koz­ni, és kü­lö­nö­sen jól bol­do­gult. Vá­sá­rolt még egy te­her­au­tót, azu­tán egy har­ma­di­kat, és úgy tűnt, si­ke­rei előtt nem áll aka­dály, míg ne­kem min­den hó­nap vé­gén be kel­lett ér­nem a bar­na pa­pí­ros fi­ze­té­si cso­mag elő­re meg­jó­sol­ha­tó tar­tal­má­val. A ru­hák, me­lyek­re kez­det­ben olyan büsz­ke vol­tam, el­vesz­tet­ték ra­gyo­gó fe­hér­sé­gü­ket, míg vé­gül már szé­gyell­tem temp­lom­ba men­ni ben­nük. Ám azu­tán vi­lá­gos lett szá­mom­ra, hogy ez is csak egy újabb pró­ba­té­tel, me­lyet el kell szen­ved­nem, és én ki­tar­tot­tam, míg szin­te már örö­mö­met lel­tem a fol­tok­ban a ru­hám uj­ján és kö­nyö­kén.

                Eb­ben az idő­ben tör­tént, hogy meg­hív­tak Hori fi­á­nak, Kedarnak az es­kü­vő­jé­re. Hogy ezek az em­be­rek mi­lyen ko­rán há­za­sod­nak! Olyan al­ka­lom­ról volt szó, amely fe­lül­emel­ke­dik a val­lá­si kü­lönb­sé­ge­ken, és kü­lön örö­möt je­len­tett ne­kem, hogy is­mét a csa­lá­dom kö­ré­ben le­he­tek, akik­nek meg­vál­to­zott az irán­tam ta­nú­sí­tott vi­sel­ke­dé­sük. Meg­bé­kél­tek pres­bi­te­ri­á­nus val­lá­som­mal, és tisz­te­let­tel bán­tak ve­lem a fog­lal­ko­zá­som mi­att, olyan tisz­te­let­tel, amely, at­tól tar­tok, hi­ány­zott fel­jebb­va­ló­im, sőt, di­ák­ja­im vi­sel­ke­dé­sé­ből is. A há­zas­sá­gi ri­tu­á­lék el­csüg­gesz­tet­tek. A he­ve­nyé­szett, bár mu­ta­tós es­kü­vői sá­tor, a gyü­mölcs­fü­zé­rek­kel dí­szí­tett kó­kusz­pál­ma-bolt­ívek, az olyas­faj­ta kel­lé­kek, mint a mangólevél, a fű és a sáf­rány, az ál­do­za­ti tűz, mind­ezek a dol­gok in­kább szé­gyen­nel, mint öröm­mel töl­töt­tek el. A ri­tu­á­lék azon­ban csak cse­kély ré­szét ké­pez­ték az ün­nep­ség­nek. Bő­sé­ge­sen volt fi­nom étel, szi­go­rú­an ve­ge­tá­ri­á­nus, de va­la­hogy még­is hi­he­tet­le­nül ét­vágy­ger­jesz­tő, és mi­u­tán egy ide­ig el­len­szenv­vel vi­sel­tet­tem az in­di­ai éte­lek iránt, most vis­­sza­tér­tem hoz­zá­juk. Mon­dom, bő­sé­ges volt a kí­ná­lat. A ze­né­szek és a tán­co­sok elő­adá­sa ma­gá­val ra­ga­dott. A sá­tor és a meg­vi­lá­gí­tás olyan va­rázs­la­tos lát­ványt nyúj­tott, ami­lyet még az is­ko­lai dísz­te­rem sem szo­kott a kon­cer­tek es­té­in, no­ha a há­zas­sá­gi ce­re­mó­nia ter­mé­sze­te­sen nem ren­del­ke­zett az­zal a báj­jal és mél­tó­ság­gal, mint azok, ame­lye­ket – ahogy a ren­des es­kü­vő­ket kel­le­ne – temp­lom­ban tar­ta­nak.

                Kedar me­sés ho­zo­mányt ka­pott, a meny­as­­szony pe­dig, aki­nek az ar­cá­ra csak egyet­len pil­lan­tást vet­het­tem, ami­kor a se­lyem­fáty­lát fél­re­húz­ták, va­ló­ban szép volt. Az ef­faj­ta szép­ség azon­ban ne­kem min­dig fel­szí­nes­nek tű­nik. A nők szép­sé­ge nyug­ta­la­ní­tó do­log. Ám a szép­ség mö­gött min­dig fel kell ku­tat­ni a jó mo­dor, va­la­mint – és er­re min­dig em­lé­kez­te­tem Winstont, hi­szen sen­ki sem le­het túl fi­a­tal vagy túl öreg a ta­nu­lás­hoz – a vi­sel­ke­dés ma­ga­sabb ren­dű ké­pes­sé­gét. A le­ány szép volt. El­szo­mo­rí­tott, ha ar­ra gon­dol­tam, hogy egész éle­té­re Kedarhoz kö­töt­ték, de ta­lán nem is volt más­ra jó. Kedar ra­gyo­gó jel­vé­nye­it már em­lí­te­nem sem kell: tur­bán­ját, ko­ro­ná­ját, mely­ről roj­tok és üveg­füg­gők csüng­tek alá, gaz­da­gon hím­zett se­lyem­ka­bát­ját, és mind­azo­kat az egyéb éke­ket, me­lyek er­re az egyet­len éj­sza­ká­ra el­föd­ték azt a te­her­au­tó­so­főrt, aki va­ló­já­ban volt.

 

*

 

Mé­lyen el­szo­mo­rod­va tá­voz­tam az es­kü­vő­ről. Kény­te­len vol­tam át­gon­dol­ni a sa­ját hely­ze­te­met, és ös­­sze­ha­son­lí­ta­ni Horiéval, vagy akár csak Kedaréval. Negy­venéves múl­tam, és a há­zas­ság, mely­nek a dol­gok ren­des me­ne­te sze­rint húsz­éves ko­rom kö­rül meg kel­lett vol­na es­nie ve­lem, to­vább­ra is tá­vol volt tő­lem. Ez az én hi­bám volt. Az olyan elő­re el­ren­de­zett há­zas­ság, mint Kedaré, nem sze­re­pelt a ter­ve­im­ben. Úgy sze­ret­tem vol­na fe­le­sé­get vá­lasz­ta­ni, hogy – mi­ként A wakefieldi pap­ban mond­ják – „a ma­ra­dan­dó­sá­got igérő tu­laj­do­nok­ra” te­kint­sek. A vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­ge­im igen kor­lá­to­zot­tak vol­tak. Olyan pres­bi­te­ri­á­nus höl­gyet kí­ván­tam el­ven­ni, aki in­tel­li­gens, jó ne­ve­lést ka­pott, mű­velt, va­la­mint aki hoz­zám kí­ván jön­ni. Saj­nos ez utób­bi fel­té­tel­nek csak igen ke­ve­sen vol­tak ké­szek meg­fe­lel­ni. Én pe­dig va­ló­ban ke­ve­set tud­tam fel­kí­nál­ni. Hin­duk kö­zött ez más­kép­pen tör­tént vol­na. Bi­zo­nyos te­he­tős fér­fi­ak szí­ve­sen hoz­zá­ad­ták vol­na a lá­nyu­kat egy ta­nár­hoz, hogy ré­sze­sül­je­nek az ef­fé­le tu­dós hi­va­tás­sal já­ró tisz­te­let­ből és dics­fény­ből. Az ef­fé­le hely­zet fe­szült­sé­gek­kel is jár­hat ter­mé­sze­te­sen, hi­szen a lány to­vább­ra is ki van szol­gál­tat­va a csa­lád­já­nak, ám így sincs min­den vonz­erő hí­ján.

      Azt kép­zel­he­tik – és nem té­ved­né­nek –, hogy a hi­tem­nek ezek­ben az idők­ben kel­lett ki­áll­nia a leg­ne­he­zebb pró­ba­té­telt. Még a gon­do­lat­ba is be­le­bor­za­dok, hány­szor áll­tam a ha­tá­rán, hogy há­tat for­dít­sak. Úgy érez­tem, nem sok hi­ány­zik ah­hoz, hogy meg­ad­jam ma­gam – az imá­im és buz­gó hi­tem erő­sí­tet­tek meg. El­tű­nőd­tem a vi­lá­gi dol­gok ér­ték­te­len­sé­gén, e gon­do­la­to­kat azon­ban csak ke­ve­sen osz­tot­ták ve­lem. Itt ten­ném hoz­zá, csak zá­ró­jel­ben, min­den hi­ú­ság­tól men­ten, hogy át nem tért le­á­nyok apá­i­tól több aján­la­tot is kap­tam – egyet­len ki­kö­té­sük azon­ban a hi­tem­re vo­nat­ko­zott, amit nem fo­gad­hat­tam el –, hi­szen a kaszt, mely­ből szár­maz­tam, so­kak sze­mé­ben el­fo­gad­ha­tó­vá tett.

      Két­sé­gek kö­zött há­nyód­va, éj­sza­ká­i­mat Is­ten­nel foly­ta­tott vi­as­ko­dás­sal tölt­ve – és e ki­fe­je­zés je­len­té­sét csak ek­kor ér­tet­tem meg tel­je­sen! – a sor­som hir­te­len ked­ve­ző for­du­la­tot vett. Ki­ne­vez­tek is­ko­la­igaz­ga­tó­nak. Most már be­szél­he­tek! Va­jon há­nyan sej­tik, mi­lyen meg­pró­bál­ta­tá­so­kat, men­­nyi ki­csi­nyes­sé­get és int­ri­kát kell el­vi­sel­nie egy ta­nár­nak ah­hoz, hogy el­nyer­jen egy ilyen ki­ne­ve­zést? Mennyi tü­le­ke­dés, fél­té­keny­ség és rossz­in­du­lat len­dül moz­gás­ba! Mit is mond­hat­nék a má­sok fe­lé tett hi­á­ba­va­ló lé­pé­sek­ről, vagy a vis­­sza­uta­sí­tá­sok­ról, me­lye­ket né­mán kell el­szen­ved­ni, a vá­ra­ko­zás­ról, a fe­lül­ke­re­ke­dés­ről az ér­dem­te­le­ne­ken, akik olyan po­zí­ci­ó­kért tü­le­ked­nek, me­lyek be­töl­té­sé­hez nin­csen kép­zett­sé­gük, de si­ma be­szé­dük­kel, va­la­mint szín­lelt tisz­te­let­re­mél­tó­ság­gal, ügy­buz­ga­lom­mal és áj­ta­tos­ság­gal még­is ké­pe­sek meg­győz­ni fel­jebb­va­ló­in­kat, hogy egye­dül ők al­kal­ma­sak azo­kat el­fog­lal­ni? Ne­kem is meg­vol­tak az el­len­fe­le­im. A leg­főbb ri­vá­li­som – de hadd nyu­god­jék bé­ké­ben! Úgy hi­szem, ke­resz­tény va­gyok, és sen­ki­vel nem kö­ve­tem el azt a méltánytalanságot, hogy azt kép­ze­lem, még azu­tán is ra­gasz­ko­dik a té­ve­dé­sé­hez, hogy el­hagy­ta a föl­di si­ra­lom­völ­gyet.

      Sor­som ilye­tén ked­ve­ző ala­ku­lá­sá­ban Is­ten ke­zét lát­tam. Ezt a leg­na­gyobb őszin­te­ség­gel mon­dom. Mert enélkül bi­zo­nyo­san alá­me­rül­tem vol­na a sö­tét­ség in­go­vá­nyos út­ja­in, hi­szen ki az kö­zü­lünk, aki ké­pes oly­an­­nyi­ra meg­acé­loz­ni ma­gát, hogy min­den idő­ben el­len tud áll­ni a kí­sér­tés­nek? Há­lá­ból meg­újult el­kö­te­le­zett­ség­gel lát­tam is­mét fel­ada­tom­hoz. Két­ség sem fér hoz­zá, hogy ez vál­tot­ta ki fel­jebb­va­ló­im elé­ge­dett­sé­gét, ami ké­sőb­bi fel­emel­ke­dé­sem­hez ve­ze­tett. Hi­szen ab­ban az idő­ben, ami­kor a leg­több fér­fi a küz­de­lem­től meg­vi­sel­ten pi­hen­ni tér­ne, én lel­ke­sebb­nek mu­tat­tam ma­gam, mint va­la­ha. Be­ve­zet­tem a na­pi négy­sze­ri imád­sá­got. Ra­gasz­kod­tam hoz­zá, hogy a gye­re­kek jár­ja­nak va­sár­na­pi is­ko­lá­ba. Jó­ma­gam is ta­ní­tot­tam a va­sár­na­pi is­ko­lá­ban, és a be­fo­lyá­som sú­lyá­val sá­fár­kod­va a töb­bi ta­nárt is rá­be­szél­tem, hogy te­gye­nek ha­son­ló­kép­pen, így a va­sár­nap újabb nap­pá vált szá­munk­ra, olyan pi­he­nő­nap­pá, me­lyet az Is­ten­nek szen­telt mun­kál­ko­dás­sal töl­töt­tünk.

      Az ok­ta­tás fel­ada­ta­it sem ha­nya­gol­tam el. A táb­lá­kon most szí­nes, kré­tá­val raj­zolt áb­rák szik­ráz­tak az ép­pen meg­va­ló­sí­tás alatt ál­ló ter­ve­ink­ről. Ó, mi­lyen csi­nos lát­ványt nyúj­tott az is­ko­la ak­ko­ri­ban! Me­rev fe­gyel­me­zé­si rend­szert ve­zet­tem be, és meg­til­tot­tam, hogy a di­ák-ta­ná­rok vá­lo­ga­tás nél­kül meg­kor­bá­csol­ja­nak akár­kit. A kor­bá­cso­lást én ma­gam vé­gez­tem pén­tek dél­utá­non­ként, és, hogy úgy mond­jam, pár­tat­la­nul ítél­kez­tem az is­ko­la – úgy a di­á­kok, mint a ta­ná­rok – fe­lett. Ez két­ség­kí­vül jobb rend­szer volt, és bol­do­gan mond­ha­tom, az­óta az egész szi­ge­ten át­vet­ték. A leg­te­het­sé­ge­sebb di­á­ko­kat bent tar­tot­tam ta­ní­tás után, és je­len­ték­te­len óra­díj­ért kü­lön­órá­kat ad­tam ne­kik. Az is­ko­lát pe­dig oly­annyi­ra át­ha­tot­ta a mun­ka esz­mé­nye, me­lyet öröm­te­li szív­vel kell végezni, nem pusz­tán elviselni, hogy e ma­gán­órák hasz­nát azu­tán szé­les kör­ben el­is­mer­ték, és ha­ma­ro­san töb­ben ma­rad­tak ott is­ko­la után az ér­zel­me­sen „sa­ját órá­juk­nak” ne­ve­zett al­kal­mak­ra, mint amen­­nyi­vel meg tud­tam bir­kóz­ni.

 

*

 

Azu­tán meg­nő­sül­tem. Most már a ha­tal­mam­ban állt jó­for­mán bár­kit fe­le­sé­gül ven­ni, akit csak tet­szett, a va­sár­na­pi is­ko­la ta­ná­ri ka­rá­ban pe­dig szá­mo­san akad­tak, akik lep­le­zet­le­nül elém tár­ták irán­tam va­ló ra­gasz­ko­dá­su­kat. Nem va­gyok én olyan rossz kül­se­jű fic­kó! Én azon­ban olyas­va­la­kit akar­tam el­ven­ni, aki­nek a tu­laj­don­sá­gai ma­ra­dan­dó­sá­got ígér­nek. Már majd­nem be­töl­töt­tem az öt­ve­net. Nem kí­ván­tam ná­lam sok­kal fi­a­ta­lab­bat el­ven­ni. Eb­ben a hely­zet­ben jó sze­ren­csém le­he­tő­vé tet­te, hogy el­fo­gad­jak egy aján­la­tot – té­to­váz­va hasz­ná­lom ezt a szót, mely an­­nyi­ra em­lé­kez­tet a hin­du szo­ká­sok­ra, és az in­gat­lan­ügy­le­te­ket jut­tat­ja az eszem­be, most azon­ban őszin­té­nek kell len­nem –, nem ki­sebb sze­mély­től, mint az iskolafelügyelőtől, aki­nek volt egy har­minc­öt éves ha­ja­don lá­nya, aki­re ké­pes­sé­gei mi­att – igen, he­lye­sen ol­vas­sák – ügyet sem ve­tet­tek a fér­fi­ak a szi­ge­ten. E ké­pes­sé­gek fi­gye­lem­re­ mél­tó­ak vol­tak, ám nem olya­nok, me­lyek hi­val­kod­nak a vi­lág előtt. Men­­nyi min­den vál­toz­ta­tás­ra szo­rul ab­ban, aho­gyan a nők­re te­kin­tünk! Az el­múlt na­pok so­rán gyak­ran el­tű­nőd­tem a há­zas­sá­gon. Olyan for­du­ló­pont az idő­ben, mely­ből szá­mos kö­vet­kez­mény szár­ma­zik. Kí­ván­csi va­gyok, Winston, sze­gény fiú, mi­hez kezd majd, ami­kor el­ér­ke­zik az ő ide­je is.

      Az én ház­tar­tá­som nem ver­se­nyez­he­tett Hori vagy Kedar há­zá­nak pom­pá­já­val, de az a bé­kes­ség és kul­tu­rált­ság ho­nolt ben­ne, mely­ről min­dig is ál­mo­doz­tam. Egy­sze­rű fa­ház volt csak, de jól volt meg­épít­ve, hogy so­ká­ig ki­tart­son, nem úgy, mint az a sok mo­dern szörny­szü­lött, me­lye­ket ma­nap­ság emel­nek, és jó volt a be­osz­tá­sa is. Egy­sze­rű haj­lí­tott­fa-szé­ke­ink vol­tak, ná­da­zott ülő­ké­vel. Nem vol­tak már­vány­asz­ta­lok boj­tos szé­lű csip­ke­te­rí­tő­vel. Sem üveg­aj­tós szek­rény­kék. Kincs­ként őr­zött, be­ke­re­te­zett ta­ní­tói dip­lo­má­mat a fal­ra akasz­tot­tam val­lá­sos ké­pe­im és az an­gol vi­dé­ket áb­rá­zo­ló táj­ké­pek mel­lé. Nagy sze­ren­csé­vel ek­ko­ri­ban ju­tot­tam hoz­zá egyik el­ső mis­­szi­o­ná­ri­u­sunk ré­gi, de­di­kált fény­ké­pé­hez. Sze­rény ott­ho­nunk dí­szí­té­sé­ben fe­le­sé­gem har­minc­öt évé­nek min­den ener­gi­á­ját és ta­pasz­ta­la­tát sza­bad­já­ra en­ged­te, me­lyek ed­dig nem jut­hat­tak ki­fe­je­zés­re.

      Hoz­zám ha­son­ló­an hoz­zá is kés­ve ér­kez­tek el a dol­gok. At­tól fél­tünk, és fé­lel­mün­ket meg­erő­sí­tet­te sok ba­rá­tunk vé­le­mé­nye, akik­nek jó szán­dé­kot ki­fe­je­ző mon­da­tai mö­gött azon­nal ész­re­vet­tük a szív­te­len­sé­get, hogy elő­re­ha­la­dott ko­runk mi­att nem le­het gyer­me­künk. Ők azon­ban hoz­zánk ha­son­ló­an alá­be­csül­ték az imád­ság ere­jét, hi­szen há­zas­ság­kö­té­sünk után egy éven be­lül meg­szü­le­tett Winston.

 

*

 

Winston szü­le­té­se ke­gye­lem volt és ál­dás. Ugyan­ak­kor ag­go­da­lom­mal töl­tött el, mi­vel kép­te­len vol­tam el­nyom­ni a kész­te­tést, hogy a kö­zöt­tünk lé­vő kor­kü­lönb­sé­get mé­rics­kél­jem. Rá­esz­mél­tem pél­dá­nak oká­ért, hogy ő har­minc­éves lesz, ami­kor én nyolc­van. Za­va­ró gon­do­lat volt, hi­szen a gyer­me­kek tár­sa­sá­gát, ta­lán a hi­va­tá­som­nál fog­va, min­den­nél drá­gább­nak te­kin­tem. Az ag­go­dal­mam­nak azon­ban volt egy má­sik oka is. A jel­le­mét leg­in­kább for­má­ló évek­ben Winstonnak nem­csak az út­mu­ta­tá­so­mat kell nél­kü­löz­nie – hi­szen mi­fé­le ta­ná­csot ad­hat egy het­ven­éves öreg­em­ber egy húsz­éves, élet­től duz­za­dó si­he­der­nek? –, ha­nem pénz­ügyi tá­mo­ga­tá­so­mat is.

      Ha te­kin­tet­be ves­­szük vá­rat­lan fel­emel­ke­dé­se­met és a be­lő­le kö­vet­ke­ző jó­té­te­mé­nye­ket, kü­lö­nös­nek tűn­het, hogy mind a fe­le­sé­gem, mind az én gon­do­la­ta­im is egy­re a pénz kö­rül fo­rog­tak. Kö­ze­le­dett a nyug­dí­ja­zá­som, a nyug­dí­jam pe­dig alig­ha lesz több, mint ami­ből egy­sze­rű ta­ní­tó­ként él­tem an­nak ide­jén. Ezek­ben az idők­ben úgy tűnt, hogy a za­rán­do­kok­hoz ha­son­ló­an, akik­nek a ra­jon­gá­sát cso­dá­lom, de osz­ta­ni nem tu­dom, két lé­pést te­szek meg a cé­lom fe­lé, egyet pe­dig vis­­sza, bár az én ese­te­met ta­lán pon­to­sab­ban le­ír­ná, hogy egyet lé­pek elő­re és egyet hát­ra. Így ke­se­re­dik meg min­dig a si­ker íze azok szá­já­ban, akik olyan hév­vel ül­dö­zik, mint én! Ha ren­del­kez­tem vol­na az­zal az éles­lá­tás­sal és mély hit­tel, amel­­lyel ma ren­del­ke­zem, már ak­kor lát­hat­tam vol­na, mi­lyen ha­mi­sak az evi­lá­gi dol­gok, me­lyek csak azért ke­cseg­tet­nek, hogy meg­té­ves­­sze­nek.

      Ahogy mond­tam, mind­ket­ten nyug­ta­lan­ná vál­tunk. A cse­cse­mő Winston szem­lé­lé­se mind­ket­tőnk szá­má­ra mély fáj­da­lom for­rá­sá­vá vált, hi­szen a sze­gény, ár­tat­lan te­rem­tés alig­ha tud­hat­ta, mi­lyen gyöt­re­lem vár rá, ami­kor majd mind­ket­ten tá­vo­zunk a föl­di si­ra­lom­völgy­ből. Kín­zott te­he­tet­len­sé­ge és gyá­mol­ta­lan­sá­ga. Jó­ma­gam túl vol­tam azon a ko­ron, ami­kor az élet­biz­to­sí­tás kö­té­se prak­ti­kus meg­ol­dás le­he­tett vol­na, egy­sze­rű ta­ní­tó­ként pe­dig a for­rá­sa­im sem vol­tak meg hoz­zá. Ak­ko­ri­ban úgy tűnt, hogy a sa­ját jó sze­ren­csém, az igye­ke­ze­tem gyü­möl­csei tesz­nek tönk­re. Még­sem ügyel­tem er­re a jel­re.

      Amíg te­het­tem, to­vább­ra is ad­tam ma­gán­órá­kat. A dél­utá­ni­ra rá­adás­ként be­ik­tat­tam egy reg­ge­li órát is. Ezt azon­ban ne­héz szív­vel tet­tem, hi­szen köz­ben kín­zott a gon­do­lat, hogy né­hány év múl­va cse­kély ja­va­dal­ma­zá­sá­val együtt ezt a pri­vi­lé­gi­u­mot is meg­ta­gad­ják tő­lem, hi­szen el kell fo­gad­nom, hogy a ma­gán­órá­kat az igaz­ga­tó elő­jo­gá­nak te­kin­tik, aki ily mó­don mint­egy rá­nyom­ja a sze­mé­lyi­sé­gét az is­ko­lá­ra. A ti­zen­két év alat­ti fi­úk­nak ren­de­zett pró­ba­vizs­gák ered­mé­nyei to­vább­ra is biz­ta­tó­ak vol­tak, mes­­sze fe­lül­múl­ták sok más vi­dé­ki is­ko­lá­ét. Val­lá­sos buz­gal­mam to­vább­ra sem csil­la­po­dott, és ez a buz­ga­lom, amely azok­ban az évek­ben is láng­gal égett, me­lyek­ben a leg­több fér­fi az én hely­ze­tem­ben meg­pi­hent vol­na – ezek­nek a sze­ren­csés lel­kek­nek a gyer­me­kei már fel­nőt­tek –, mon­dom, ez a meg­le­pő buz­ga­lom, ér­zem, hoz­zá­já­rult a ké­sőb­bi fel­emel­ke­dé­sem­hez, me­lyet, amint azt az ese­mé­nyek egy­sze­rű el­be­szé­lé­sé­ből is lát­ni fog­ják, nem ke­res­tem.

      Nyug­díj­ba vo­nu­lá­som ide­je egy­re kö­ze­le­dett. Az is­ko­lá­ban szen­ve­dé­lye­sebb let­tem. Azt kí­ván­tam, hogy a fel­ügye­le­tem alatt ál­ló fi­úk mind azon­nal nő­je­nek fel. Kö­nyör­te­len vol­tam a le­ma­ra­dók­kal szem­ben. A fe­le­sé­gem, sze­gény te­rem­tés, nem tu­dott olyan si­ker­rel úr­rá len­ni az ag­go­dal­mán, mint jó­ma­gam. Nem akadt el­fog­lalt­sá­ga vagy olyan szak­má­ja, mely el­te­rel­te vol­na a gon­do­la­ta­it, és meg­szün­tet­te vol­na a szo­ron­gá­sa­it. Csak Winston volt ne­ki, a drá­ga gyer­mek jö­vő­je pe­dig mind­un­ta­lan kön­­nyek­re fa­kasz­tot­ta. Hi­szem, hogy még az éle­tét is fel­ál­doz­ta vol­na ér­te! Nem volt kön­­nyű ne­ki. A leg­sze­lí­debb ke­resz­té­nyi kö­nyö­rü­le­tes­ség­re volt szük­ség ah­hoz, hogy lás­sam, a szi­dal­mak, me­lye­ket egy­re ke­se­rűb­ben és egy­re gyak­rab­ban vá­gott a fe­jem­hez, csak­is ag­go­dal­má­nak ki­fe­je­ző­dé­sei. Időn­ként, be kell val­la­nom, ku­dar­cot val­lot­tam. Az ilyen al­kal­mak­kor pe­dig, mint ahogy ma is, kí­noz a sa­ját ér­dem­te­len­sé­gem.

      Gond­ja­ink­ba be­avat­tuk fe­le­sé­gem ap­ját, az iskolafelügyelőt. Mél­tány­ta­lan­nak érez­tük ugyan, hogy más­va­la­kit is a ne­héz­sé­ge­ink ré­sze­sé­vé te­gyünk, mind­azo­nál­tal ez el­is­mert mód­ja, hogy kön­­nyít­sünk azo­kon a ter­he­ken, me­lye­ket tú­lon­túl sú­lyos­nak ér­zünk. Ám a sze­gény em­ber – jól­le­het leg­alább an­­nyi­ra ag­gó­dott a lá­nyá­ért, mint Winstonért – csak az együtt­ér­zé­sét tud­ta fel­aján­la­ni, gya­kor­la­ti se­gít­sé­get alig. Be­szá­molt ró­la, hogy a ha­tó­sá­gok nem haj­lan­dó­ak meg­hos­­szab­bí­ta­ni az igaz­ga­tói ki­ne­ve­zé­se­met. Csüg­gedt­sé­gem in­du­lat­ki­tö­rés­be for­dult, me­lyet ő jó­lel­kű­en meg­bo­csá­tott, mert no­ha az­zal az ígé­ret­tel hagy­ta el a há­zat, hogy töb­bé egy szal­ma­szá­lat sem tesz ke­reszt­be ér­tünk, kis­vár­tat­va vissza­tért, és tü­re­lem­re in­tett.

      Így hát tü­re­lem­mel vol­tunk. Nyug­díj­ba vo­nul­tam. Alig bír­tam ott­hon ma­rad­ni, an­­nyi­ra be­le­szok­tam már a na­pi ke­rék­vá­gás­ba, a min­den­na­pi pró­ba­té­te­lek so­rá­ba. Csa­lád­lá­to­ga­tá­so­kat tet­tem, nem más ok­ból, mint hogy fél­tem az ott­ho­ni egye­dül­lét­től. Úgy hi­szem, buz­gal­mam­nak hí­re kelt, no­ha ügyel­tem rá, hogy el­ke­rül­jem az is­ko­lát, utób­bi szen­ve­dé­se­im szín­hely­ét. Szán­dé­kom­ban állt ma­gán­órá­kat ad­ni két vagy há­rom di­ák­nak, akik­nek a fej­lő­dé­se ko­mo­lyan ér­de­kelt. Az én mód­sze­re­im azon­ban már nem lel­tek ked­ve­ző fo­gad­ta­tás­ra. Ezek­nek a gye­re­kek­nek a szü­lei ar­ról szá­mol­tak be, hogy az új igaz­ga­tó éles sza­vak­ra ra­gad­tat­ta ma­gát, amit én őszin­tén hely­te­le­ní­tet­tem, és nem átal­lot­ta ki­fej­te­ni, hogy gá­tat ve­tek a gyer­me­ke­ik is­ko­lai fej­lő­dé­se elé. Így hát el­áll­tam a ter­vem­től, va­gyis – hi­szen el­ér­ke­zett az őszin­te­ség ide­je – ők hagy­tak el en­gem.

 

*

 

Az iskolafelügyelő, aki mos­tan­ra vis­­sza­té­rő ven­dé­ge lett sze­rény, szo­mo­rú haj­lé­kunk­nak, to­vább­ra is tü­re­lem­re in­tett. Eb­ben az el­be­szé­lés­ben ed­dig tar­tóz­kod­tam at­tól, hogy a fe­le­sé­ge­met köz­vet­le­nül meg­szó­lal­tas­sam, mert sem­mi olyas­mit nem kí­vá­nok ten­ni, mely nö­vel­né a ter­het, me­lyet min­den bi­zon­­nyal vi­sel­nie kell – hi­szen a fe­le­sé­gem, bár meg­le­he­tős ké­pes­sé­gek­kel ren­del­ke­zik, nem él­vez­het­te an­nak a for­má­lis ok­ta­tás­nak az elő­nye­it, mely­re ma­nap­ság oly nagy súlyt he­lyez­nek. Ezért hát tar­tóz­ko­dom an­nak a meg­jegy­zés­nek a rög­zí­té­sé­től, mel­­lyel aty­ja ta­ná­csát fo­gad­ta. Le­gyen elég an­­nyi, hogy egy gyer­mek­mon­dó­kát idé­zett, ügyet sem vet­ve an­nak rit­mi­ká­já­ra és rí­me­lé­sé­re, me­lyet a vé­gén si­et­sé­gé­ben el is ron­tott, majd a szo­ba kö­ze­pén ál­ló asz­tal­ról a föld­re ta­szí­tott egy vá­zát, ahol a víz úgy folyt szét, mint az a tó­csa, me­lyet kis Winstonunk pro­du­kált nem is olyan rég. Ez után az in­ci­dens után a fe­le­sé­gem és az ap­ja kö­zöt­ti kap­cso­lat érez­he­tő­en fe­szült­té vált, én pe­dig igye­kez­tem olyan gyak­ran há­zon kí­vül tar­tóz­kod­ni, ami­lyen gyak­ran csak tud­tam – va­ló­ban, kel­le­mes volt meg­fe­led­kez­ni a há­zi vi­szá­lyok­ról, tá­vo­libb vi­dé­kek­re sé­tál­ni, és hal­la­ni, ahogy az egy­sze­rű fa­lu­si nép „igaz­ga­tó úr­nak” szó­lít.

     

*

 

És ek­kor, amint az lát­ha­tó­lag ren­de­sen tör­tén­ni szo­kott az éle­tem­ben, a fel­hők el­osz­lot­tak, és ki­de­rült az ég. Ki­ne­vez­tek is­ko­la­tit­kár­nak. Ezt a le­he­tő leg­me­le­gebb sza­vak­kal ma­ga az iskolafelügyelő hoz­ta a tu­do­má­som­ra, egy hét­tel meg­előz­ve a hi­va­ta­los ér­te­sí­tést. Az al­ka­lom a csa­lád új­ra­egye­sü­lé­sét hoz­ta. Iga­zán jó ér­zés volt lát­ni, hogy a zak­la­tott iskolafelügyelő vég­re le­csil­la­po­dik, apa és lá­nya pe­dig is­mét elé­ge­dett egy­más­sal. Eb­ben leg­alább ak­ko­ra örö­mö­met lel­tem, mint újon­nan el­nyert ran­gom­ban.

      Az is­ko­la­tit­ká­ri meg­bí­zás ugyan­is jól jön egy fér­fi­nak éle­te al­ko­nyán. Az el­kép­zel­he­tő leg­sze­lí­debb ha­ta­lom gya­kor­lá­sát te­szi le­he­tő­vé. Az is­ko­lai be­szé­dek nap­ján pél­dá­ul is­ko­la­szü­ne­tet kér­het a di­á­kok szá­má­ra, és mi me­le­gít­het­né fel job­ban az em­ber szí­vét, mint az az élet­erős és őszin­te él­jen­zés, ami az ilyen ké­rést kö­ve­ti? Még az igaz­ga­tók fe­lett is ha­tal­mat ad, hi­szen meg­le­pe­tés-lá­to­ga­tá­so­kat te­het, sőt, je­len­té­se­ket ké­szít­het a ha­tó­sá­gok­nak. Ez a po­zí­ció ugyan­ak­kor ko­moly fe­le­lős­ség­gel is jár, hi­szen az is­ko­la­tit­kár úgy ve­ze­ti az is­ko­lát, ahogy a ve­zér­igaz­ga­tó a vál­la­la­tot. El­dönt­he­ti, pél­dá­nak oká­ért, hogy a víz­el­ve­ze­tő ár­ko­kat tel­jes egé­szé­ben új­ra kell-e ásat­ni, vagy csak át kell va­kol­ni, hogy új­nak látsz­­sza­nak, hogy elég lesz-e egy ré­teg fes­ték, vagy ket­tő kell, hogy a men­­nye­ze­tet le­het­sé­ges-e rész­ben fel­újí­ta­ni és át­fes­tet­ni, vagy az egé­szet le kell szed­ni, és ki kell cse­rél­ni. Ő ál­la­pít­ja meg, men­­nyi is­ko­la­pa­dot és táb­lát kell ren­del­ni, csak­úgy, mint a kré­ta és az író­sze­rek men­­nyi­sé­gét. Rö­vi­den, olyan mél­tó­ság ez, mely tö­ké­le­te­sen meg­fe­lel olyas­va­la­ki­nek, aki mind ez idá­ig ak­tív éle­tet élt, és akit a nyug­díj­ba vo­nu­lás gon­do­la­ta ré­mü­let­tel tölt el. Egy­aránt nyújt meg­be­csü­lést és ju­tal­mat. Van még egy elő­nye: az is­ko­la­tit­kár köz­al­kal­ma­zott; rit­kán bo­csát­ják el, meg­be­csült­sé­ge pe­dig az idő ha­lad­tá­val in­kább nő, mint fo­gyat­ko­zik.

      Újabb fel­ada­ta­im­hoz nagy el­tö­kélt­ség­gel fog­tam hoz­zá, és ott­ho­nunk­ban is­mét min­den rend­ben ment. Fe­le­sé­gem ap­ja rend­sze­re­sen meg­lá­to­ga­tott min­ket, mint­ha a sze­gény em­ber már alig győz­né ki­vár­ni, hogy osz­toz­zon ve­lünk a sze­ren­csés for­du­lat­ban, me­lyet nagy­mér­ték­ben ne­ki kö­szön­het­tünk. Jó­ma­gam gon­dot vi­sel­tem az is­ko­lá­ra, a di­á­kok­ra, a ta­ná­ri kar­ra. Min­den hoz­zám tar­to­zó di­ák szü­le­it meg­lá­to­gat­tam, és be­szél­tem ve­lük a ta­nu­lás jó­té­te­mé­nye­i­ről, a hi­ány­zá­sok ve­szé­lye­i­ről, és így to­vább. Tu­dom, meg­bo­csát­ják, ha hoz­zá­te­szem: ami­kor a ta­laj elég ter­mé­keny­nek tűnt, bi­zony el­ve­tet­tem a pres­bi­te­ri­a­niz­mus, de leg­alább­is a két­ség mag­va­it azok kö­zött, akik to­vább­ra is sö­tét­ben té­ve­lyeg­tek. Ez a buz­ga­lom is­me­ret­len volt az is­ko­la­tit­ká­rok kö­zött. Jó­ma­gam sem tu­dok szá­mot ad­ni ró­la. Le­het­sé­ges, hogy ko­rai szi­go­rú­sá­gom és becs­vá­gyam meg­aján­dé­ko­zott egy csi­pet­nyi­vel a ke­resz­te­sek lel­ke­se­dé­sé­ből. Ám el­ke­rül­he­tet­le­nül be­kö­vet­ke­zett, hogy az ilyes­faj­ta buz­gal­mat né­me­lyek már nem tud­ták meg­