Búcsú két és fél hangra
PDF-ben
másfél
vinnyogva, mint mikor az eb, ha nem tudja felfogni, mi érte, csak érzi, hogy nagyon fáj, szűkölve trappolni ki az úttestre, neki egy sprinttel a kereszteződésnek, majd irány le jobbra, repülve szállni lefele a lejtőn, ahonnan már elszállították a reggel elgázolt macska véres tetemét, engedni, hogy magával ragadjon a gyorsulás, a tehetetlenségi nyomaték, hallani, ahogy döngve visszhangozzák jöttöm kétoldalt a kerítésfalak, a katedrális apszisa, veri vissza végig minden a csapódó lábak zenéjét a néptelen utcán, bang-bang, bang-bang, bang-bang, szordínós altharangok, vagy inkább néma harangszó, nekem itt sehogyan sem lehet akkora zajt ütni, mintha megkondulna most egyszerre az összes harang, pedig az lenne jó, ha kergetne-űzne kifele utamból a mögöttem egyre halkuló harangszó, mert most egyre gyorsabb az iram, csak a téren állok le, minden negyedik lépésnél fújok egyet, ki, egészen ki, szinte még a maradék levegőt is, aminek pedig csak az utolsó leheletemmel lenne szabad távozni a tüdőmből, és megyek, keresztülvágok a betonfalak közé préselt folyó hídján, föl, a hajdani zsidónegyed kacskaringós utcáira vezető szűk lépcsőkön, nem is hallom a lépteimet, már megszoktam, nem is tudok elég nagy zajt ütni hozzá, hogy meghalljam, megyek magammal, itt vagyok, nem maradtam le, hiába hallgatok, talán ha hangosan énekelni kezdenék, mint alig néhány órával ezelőtt a tanösvény alagútjában, a hajdani síneken, beleóbégathatnám most is a kihalt utcák éjjeli csöndjébe azt a szerenádot, gyertek ki emberek, nézzétek, itt megyek, mutogathatnék ujjal magam után, látjátok, ott megy az üldözött bolond, viszi a lába fölfelé, menne neki a hegynek is akár, ha látna a sötétben, fölmászna annak is a legtetejére, hogy odaföntről nézhessen le, és vethesse a szemére, ó, te cudar világ! –
sötét. Sötét az ég. Állókép a világító ablakon. Azt képzelem, tizenegyeshez áll be éppen a kapus. Elhelyezkedik, táncol, kesztyűs kezével néhányszor a tenyerébe csap, aztán nem mozdul, nem villog a kép. Olyan távol vagyok, hogy nem tudom tisztán kivenni a vonásait, de érzem, hogy erősen koncentrál, figyeli a játékos arcát, ahogy elhelyezi a labdát, aztán a lábát nézi meg. Mostantól nem a fejével gondolkodik, hogy mi lesz most, minden szál harántcsíkolt izma, minden porcikája átveszi erre a pillanatra az irányítást, játssza az agya szerepét. Egyszerre vetődik a mozduló labdával. Nem láthatom, kivédi-e, tudni se szeretném, inkább érezni se érzem, mert ha érezném, akkor tudnám is, hogy ellenkező irányba vetődött el –
új épület a temető előtt, hullaháznak nézem vagy inkább boncteremnek, világít odabent egy kék lámpa, látom magam előtt, ott fekszik valaki kiterítve, talán éppen én, egy fehér márványasztalon, és vizsgálják, mi vitt el, megállt a szívem, semmi különös, kamrafibrilláció, hirtelen szünet, kicsit soká tartott, nem volt mellettem senki, aki újraélesszen, egy pillanat az egész, megállok, nézem a táblát, Pabellón multiuso, Többfunkciós pavilon, áll a feliraton, vajon mi célt szolgálhat itt a temető előtt egy többfunkciós pavilon, ha nem hullaház, akkor micsoda, de nem érek rá, mennem kell tovább, a régi börtön utcáján, a mágnás sikátorán, a kutyaölő utcán, a vakok utcáján, a calle del Brujo tábla alatt, a férfiboszorkány utcáján, így, csak igazságosan, mert bizony hímnemű boszorkány is van, íme a bizonyság, a calle del Brujo, közvetlenül a keresztút, a kálvária, meg a kereszthalál útja előtt, itt, és itt van a legmagasabban a mellvéd a városfalon, lenézek, fügefák, lecsonkolt fügefák, karomnyi ágak hevernek tövénél a földön –
körbedeszkázott épület, rajta évek óta a romantikus költő versének strófái hirdetik, hogy a vers örök, a vers marad, a sóhaj elszáll a szélben, a könnyet elviszi az ár, felszippantja a nap, mint a hajnali harmatot, de ha múlik a szerelem, asszony, mondd, az vajon hova száll –
mindenhol ez a szédítő mélység, bele se pillantok, tudom, minden porcikám érzi, ezt a feneketlen mélységet, ez nem az űr, dehogy, dehogy!, ellenkezőleg, mint a langyos, puha fészeköl, csalogat, vonz, hallom, szólongat meleg, bársonyos hangján, biztat, hogy menjek bátran, nem bánt, ne féljek tőle, és én mennék is szívesen, de valami mégis visszatart, talán az a másik, aki árnyékként a nyomomban jár, most megállt, tisztes távolságban vár, figyeli, mitévő leszek, tudom, ha ugranék, az utolsó pillanatban utánam kapna, erővel megragadna, a hajamnál fogva is akár, rám ordítana, hogy térjek észhez, hová gondoltam már megint –
le, le, le, akkor is csak le, minden másfeledik lépés ütemére jó ez a lépcső, vajon kinek a lábára szabták a mórok alatt vagy még előbb, ki tudja, ki volt az első, aki végigment itt, szaladt titokban éjjel a szerelméhez, vagy épp előle menekült, trappa-tr-tr-trappa-tr-tr-trappa, olyan tág a tüdőm, hogy beleférne ez a város, kapar a torkom, talán a sok óbégatástól –
hát mégiscsak én vagyok, ez igen, ez én, megyek, megyek, át a hídon, amerről jöttem. Most se kondul meg harang, jöttömet nem várja őrszem, hogy kaput nyisson, kibocsásson a városfalon kívülre, a mező csöndjébe, magam megyek végig a letarolt hajdani szövőgyár kerítésfala mentén, gyanítom, tisztességből hagyták meg így feliben-harmadában, hogy ne kelljen a járókelőknek nap mint nap látni ezt a néma pusztulást. Hazaértem. Világít az ablakom, tehát már itthon vagyok.
egy
A legrosszabb az volt, hogy utána életben kellett maradnom, nem merülhettem el a semmiben, amiben a nyugtatóktól szinte egyetlen pillanat alatt elmerültem, megszúrtak, arra még emlékszem, aztán mintha felhő ereszkedne a homlokomra fektemben, de csak a homlokomra, vagy inkább az agyamra, sehol máshol nem éreztem a testemen, csak a homlokomon, onnan ment tovább, bele a fejembe, és egy pillanatra felfogtam, mi történik velem, elbódulok, mint akivel mákonyt itattak, mint amikor hasist szívtam, és éreztem, hogy jó, hogy árad szét bennem az anyag, mindjárt lebegni fogok, nem érinti lábam se a földet, éppen csak annyi időre lépek le, amíg továbblendítem magam a következő lépéshez, és már visz is tovább lassan ez a kábulat, amiben minden olyan puha és könnyed, mintha hirtelen kipárnázták volna körülöttem a világot, és ha elesnék, talán az ütközést se érezném, csak ha hirtelen zajt hallok, attól rezzenek össze, ilyen volt, ilyen érzésre emlékszem, de csak az egy pillanat, mikor beadták az injekciót, ugyanúgy, mint kiskoromban, mikor műtöttek, arra is pontosan emlékszem, fényképeztem minden pillanatot, attól fogva, hogy betoltak a műtőbe, leszíjaztak az asztalra, barna bőrszíj volt, emlékszem, arra viszont egyáltalán nem emlékszem, hogy sírtam volna, talán a napok óta elviselhetetlen fájdalomtól már nem is éreztem semmit, nem ijedtem meg semmitől, minden mindegy lehetett, mi történik velem, nem tiltakoztam, nem mondtam, hogy engem ne szíjazzanak ide, talán mintha hirtelen arra a kis időre, az altatás idejére felnőtt fejjel kezdtem volna gondolkodni, akkor, alig hatévesen, és mindennek csak a hasznos oldalát tekintetve belenyugodtam volna, hogy ez a műtét most életmentő lesz nekem, mintha felmértem volna, megbeszéltem volna valakivel odaát, hogy nekem itt még rengeteg dolgom lesz, mire oda átmehetek, hagytam, hogy a körülöttem állók közül valaki fejemre tegye az éteres maszkot, és biztat, hogy fújjak bele bátran, mintha lufi lenne, ilyesmit mondhatott, fújjak bele, igen, ezt mondta, az nem biztos, hogy a lufit is hozzátette, én a fújásaimra figyeltem erősen, most is itt van a fülemben az utolsó, az az elhaló hang, amelyik közvetlenül megelőzi a tudatvesztést, belső hangomon bármikor meg tudom szólaltatni magamban, ugyanúgy hallom, kívülről, most is, azt a belső hangot, talán akkor már ki is szálltam magamból, csak az az elfúló hang maradt meg bennem egy életre, hogy megjegyezzem, az utolsó sóhajtásom is ugyanilyen lesz, mikor lélek formájában végleg kilépek a testemből, és megnyílik előttem az odaát, mert itt leróttam minden kötelességem, ugyanilyen érzés volt most is, mikor beadták az injekciót, és szinte azonnal hatni kezdett, jött az a pillanat, amit megint rögzítettem, megadón, a fájdalomtól összetörten, mint akkor, gyerekkoromban, de most nem a hasamban éreztem azt az éles nyilallást, amitől egyszerre összegörnyedtem, mintha hasba szúrtak volna hirtelen, hanem tompán szaggatott a mellkasom, mintha ki akarna törni belőle egyszerre a szívem is meg a tüdőm is, mintha lökné kifelé folytonosan megújuló erővel, minden egyes kilégzésnél egyre erősebben a tüdőm a szívemet, préselné-nyomná, mert többé nem férnek meg egymással odabent, nincs elég helyük, vagy egyszerűen elfáradtak, nem akarnak működni tovább, így jelzik az agyamnak, hogy csináljon valamit, mert különben ők odabent megszakadnak ebben a nagy erőlködésben, de az agyam is tehetetlen, napok óta vár, hogy mit tegyen, én meg csak állok egy helyben, lendülne a lábam, vinne előre, de visszanézek, meg is fordulok, hátha mégis jobb lenne, ha arra indulnék el, aztán mégis meggondolom magam, tétován körülnézek megint, de sehol egy jel a környéken, mintha hirtelen ledobtak volna ejtőernyővel egy ismeretlen vidéken, pedig nem is az erdőben vagyok, ahol talán elgondolkodtam, letértem az ösvényről, és egyszeriben olyan egyforma lett minden, hogy nem tudtam, merre menjek tovább, a nap se látszott az égen, arra se emlékszem, hol állt, amikor utoljára láttam, egész nap nem sütött ki, borús volt már akkor is, amikor elindultam, tudtam, most csak az orrom után mehetek, nincs egyéb támpontom, mint a mohás rész, ami mutatja a fákon az északot, igen, észak felé kell indulnom, de most ilyen se volt, csak a házak, a város, ahol vagyok, amelyet ismerek, annak ellenére, hogy gyakran eltévedek benne, de ezt már megszoktam, egyenes, párhuzamos utcák is megtévesztenek, ugyanúgy, mint a sikátorok, de ez itt most nem ugyanaz a tétovaság, nem ugyanaz, mint amikor döntenem kell, merre menjek, hiszen annak nincs semmi tétje, egy idő után úgyis rájövök, hogy rossz irányba tartok, bármikor visszafordulhatok, elég jól beszélem a nyelvet, bármikor megkérdezhetek egy szembejövőt, hogy merre menjek, most nem az a baj, hanem hogy egyáltalán nem tudom, mitévő legyek, egyvalamiben vagyok biztos csupán, hogy életben kell maradnom, tisztában vagyok vele, de nincs most erőm hozzá, hogy továbbmenjek, nem visz a lábam, azt mondta, elég, ha élnem kell tovább, hát valaki segítsen, mert én magam ehhez most már kevés vagyok, nem akarom, intézze el helyettem megint valaki más, mint annyiszor, mikor véget vethettem volna ennek az egésznek itt, akár szándékosan tettem, akár a véletlen műve volt, mindegy is talán, csakhogy most tudom, ha akkor nem tűnhettem el innen, most se tűnhetek el, illetve ha el is tűnhetek, előtte akkor se kapok ennyi mérlegelési időt, mint most, hogy itt állok tétován ebben a körforgalomban, fényképezem azt a pár autót, ami elmegy mellettem, ha egyszer tényleg mennem kell, akkor nem lesz időm figyelni a kiszakadni készülő tüdőmre, szívemre, legfeljebb talán azt az utolsó pillanatot fényképezhetem le még utoljára, amit gyerekfejjel lefényképeztem ott a műtőben, csak már nem lesz kivel megosztanom.
Nem emlékszem többre. Egy idő után talán összeestem, talán az autók helyén indultam el, keringtem körbe-körbe, mint aki nem mer kimenni a körforgalomból, mert nem tudja, melyik az ő kijárata, nincs semmi jelzés, hogy melyik út merre visz, gondolja, tesz még egy kört, de hiába, már azt is elfelejti, honnan indult, köröz-köröz, megállás nélkül rója a köröket, igen, én is ilyen lehettem, egy idő után elájulhattam, az előbb azt mondták, már aggódva figyeltek a szemközti házból, itt nem olyanok az emberek, mint otthon, hogy részvétlen képesek elmenni a fekvő ember mellett, az első gyanús jelre odasietnek, hátha segítségre van szüksége, de mivel ahol én álltam, arra nemigen járt senki éppen, csak az esti sétálók használják a városból kivezető új útszakaszt, de mintha még az autósok se tudnák, hogy erre is lehet jönni, jószerivel forgalom sincs rajta, pedig már jó ideje elkészült, senki nem járt arra éppen, az a néhány autós meg, aki elhajtott mellettem, miközben én ott keringtem, talán nem figyelt rám, vagy talán épp az egyik elhaladni készülő állt meg mellettem, abban a pillanatban, amikor összecsuklottam, mert már messziről észrevett, látta, hogy baj lesz, készül, hogy lefékez mellettem, kiugrik az autóból, és el is kap még talán, ha esni készülök, de már nem ért oda, ellenben látta, hogy puhán, könnyedén esem, nem lesz bajom az eséstől, mert nincs bennem semmi félelem, izmaim, inaim teljesen lazák, mint a tudatvesztett részegnek, aki sose sérül meg súlyosan, hogyha elesik, nem töri kezét-lábát, legfeljebb lehorzsolja a térdét, a homlokát, ha éppen úgy esik, vérbe borult arccal is csak attól olyan ijesztő a látvány, hogy fejrészen túlságosan a felszínen futnak az erek, a homloksebből ömlő vérnél semmi nem tud nagyobb tragédiát sejtetni az emberen, látványos, olyan lesz utána az egész arca, mintha megnyúzták volna, a szeme se látszik ki talán, de én nem fejre estem, nincs a fejemen sérülésnyom, nyilván összecsuklottam, mint a bicska, és az az ember már hívta is a mentőket, én meg utána csak a kórházban tértem eszméletemre arra a rövid időre, amíg a nyugtatót szúrták, és az injekció hatására megéreztem azt a zsibbadást, amiből tudtam, hogy most végre elmehetek, ugyan majd vissza kell jönnöm még, nem örökre szól a felmentés, de valahányszor azt jelzem, hogy mennék, végleg, akkor adnak újabb injekciót, nehogy tényleg visszavonhatatlan lehessen az a döntés, elvégre ez náluk orvosi kötelesség, itt vagyok, szem előtt, addig el se engednek innen, amíg a gyanúnak a leghalványabb árnyéka is felmerülhet, és altatnak, nyomják belém az altatót –
nem tudom, meddig tarthatott, meg se kérdezem, most is csak egyvalamit tudok, hogy felébredtem, tovább már nem alhatok, vége a kábulatnak, itt vagyok, akármi történik is, itt kell maradnom.
Már több mint negyvennyolc órája halott voltál, mikor én még mindig élőnek hittelek.