Búcsú két és fél hangra

Patak Márta  novella, 2013, 56. évfolyam, 2. szám, 138. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

másfél

 

 

vin­­nyog­va, mint mi­kor az eb, ha nem tud­ja fel­fog­ni, mi ér­te, csak ér­zi, hogy na­gyon fáj, szű­köl­ve trap­pol­ni ki az út­test­re, ne­ki egy sprint­tel a ke­resz­te­ző­dés­nek, majd irány le jobb­ra, re­pül­ve száll­ni le­fe­le a lej­tőn, ahon­nan már el­szál­lí­tot­ták a reg­gel el­gá­zolt macs­ka vé­res te­te­mét, en­ged­ni, hogy ma­gá­val ra­gad­jon a gyor­su­lás, a te­he­tet­len­sé­gi nyo­ma­ték, hal­la­ni, ahogy döng­ve vissz­han­goz­zák jöt­töm ké­tol­dalt a ke­rí­tés­fa­lak, a ka­ted­rá­lis ap­szi­sa, ve­ri vis­­sza vé­gig min­den a csa­pó­dó lá­bak ze­né­jét a nép­te­len ut­cán, bang-bang, bang-bang, bang-bang, szor­dí­nós alt­ha­ran­gok, vagy in­kább né­ma ha­rang­szó, ne­kem itt se­ho­gyan sem le­het ak­ko­ra zajt üt­ni, mint­ha meg­kon­dul­na most egy­szer­re az ös­­szes ha­rang, pe­dig az len­ne jó, ha ker­get­ne-űz­ne ki­fe­le utam­ból a mö­göt­tem egy­re hal­ku­ló ha­rang­szó, mert most egy­re gyor­sabb az iram, csak a té­ren ál­lok le, min­den ne­gye­dik lé­pés­nél fú­jok egyet, ki, egé­szen ki, szin­te még a ma­ra­dék le­ve­gőt is, ami­nek pe­dig csak az utol­só le­he­le­tem­mel len­ne sza­bad tá­voz­ni a tü­dőm­ből, és me­gyek, ke­resz­tül­vá­gok a be­ton­fa­lak kö­zé pré­selt fo­lyó híd­ján, föl, a haj­da­ni zsi­dó­ne­gyed kacs­ka­rin­gós ut­cá­i­ra ve­ze­tő szűk lép­cső­kön, nem is hal­lom a lép­te­i­met, már meg­szok­tam, nem is tu­dok elég nagy zajt üt­ni hoz­zá, hogy meg­hall­jam, me­gyek ma­gam­mal, itt va­gyok, nem ma­rad­tam le, hi­á­ba hall­ga­tok, ta­lán ha han­go­san éne­kel­ni kez­de­nék, mint alig né­hány órá­val ez­előtt a tan­ös­vény alag­út­já­ban, a haj­da­ni sí­ne­ken, be­le­óbé­gat­hat­nám most is a ki­halt ut­cák éj­je­li csönd­jé­be azt a sze­re­ná­dot, gyer­tek ki em­be­rek, néz­zé­tek, itt me­gyek, mu­to­gat­hat­nék uj­jal ma­gam után, lát­já­tok, ott megy az ül­dö­zött bo­lond, vi­szi a lá­ba föl­fe­lé, men­ne ne­ki a hegy­nek is akár, ha lát­na a sö­tét­ben, föl­mász­na an­nak is a leg­te­te­jé­re, hogy odaföntről néz­hes­sen le, és vet­hes­se a sze­mé­re, ó, te cu­dar vi­lág! –

      sö­tét. Sö­tét az ég. Ál­ló­kép a vi­lá­gí­tó ab­la­kon. Azt kép­ze­lem, ti­zen­egyes­hez áll be ép­pen a ka­pus. El­he­lyez­ke­dik, tán­col, kesz­tyűs ke­zé­vel né­hány­szor a te­nye­ré­be csap, az­tán nem moz­dul, nem vil­log a kép. Olyan tá­vol va­gyok, hogy nem tu­dom tisz­tán ki­ven­ni a vo­ná­sa­it, de ér­zem, hogy erő­sen kon­cent­rál, fi­gye­li a já­té­kos ar­cát, ahogy el­he­lye­zi a lab­dát, az­tán a lá­bát né­zi meg. Mos­tan­tól nem a fe­jé­vel gon­dol­ko­dik, hogy mi lesz most, min­den szál ha­ránt­csí­kolt iz­ma, min­den por­ci­ká­ja át­ve­szi er­re a pil­la­nat­ra az irá­nyí­tást, játs­­sza az agya sze­re­pét. Egy­szer­re ve­tő­dik a moz­du­ló lab­dá­val. Nem lát­ha­tom, ki­vé­di-e, tud­ni se sze­ret­ném, in­kább érez­ni se ér­zem, mert ha érez­ném, ak­kor tud­nám is, hogy el­len­ke­ző irány­ba ve­tő­dött el –

      új épü­let a te­me­tő előtt, hul­la­ház­nak né­zem vagy in­kább bonc­te­rem­nek, vi­lá­gít oda­bent egy kék lám­pa, lá­tom ma­gam előtt, ott fek­szik va­la­ki ki­te­rít­ve, ta­lán ép­pen én, egy fe­hér már­vány­asz­ta­lon, és vizs­gál­ják, mi vitt el, meg­állt a szí­vem, sem­mi kü­lö­nös, kamrafibrilláció, hir­te­len szü­net, ki­csit so­ká tar­tott, nem volt mel­let­tem sen­ki, aki új­ra­éles­­szen, egy pil­la­nat az egész, meg­ál­lok, né­zem a táb­lát, Pabellón multiuso, Több­funk­ci­ós pa­vi­lon, áll a fel­ira­ton, va­jon mi célt szol­gál­hat itt a te­me­tő előtt egy több­funk­ci­ós pa­vi­lon, ha nem hul­la­ház, ak­kor mi­cso­da, de nem érek rá, men­nem kell to­vább, a ré­gi bör­tön ut­cá­ján, a mág­nás si­ká­to­rán, a ku­tya­ölő ut­cán, a va­kok ut­cá­ján, a calle del Brujo táb­la alatt, a fér­fi­bo­szor­kány ut­cá­ján, így, csak igaz­sá­go­san, mert bi­zony hím­ne­mű bo­szor­kány is van, íme a bi­zony­ság, a calle del Brujo, köz­vet­le­nül a ke­reszt­út, a kál­vá­ria, meg a ke­reszt­ha­lál út­ja előtt, itt, és itt van a leg­ma­ga­sab­ban a mell­véd a vá­ros­fa­lon, le­né­zek, fü­ge­fák, le­cson­kolt fü­ge­fák, ka­rom­nyi ágak he­ver­nek tö­vé­nél a föl­dön –

      kör­be­desz­ká­zott épü­let, raj­ta évek óta a ro­man­ti­kus köl­tő ver­sé­nek stró­fái hir­de­tik, hogy a vers örök, a vers ma­rad, a só­haj el­száll a szél­ben, a kön­­nyet el­vi­szi az ár, fel­szip­pant­ja a nap, mint a haj­na­li har­ma­tot, de ha mú­lik a sze­re­lem, as­­szony, mondd, az va­jon ho­va száll –

      min­den­hol ez a szé­dí­tő mély­ség, be­le se pil­lan­tok, tu­dom, min­den por­ci­kám ér­zi, ezt a fe­ne­ket­len mély­sé­get, ez nem az űr, de­hogy, dehogy!, el­len­ke­ző­leg, mint a lan­gyos, pu­ha fészeköl, csa­lo­gat, vonz, hal­lom, szó­lon­gat me­leg, bár­so­nyos hang­ján, biz­tat, hogy men­jek bát­ran, nem bánt, ne fél­jek tő­le, és én men­nék is szí­ve­sen, de va­la­mi még­is vis­­sza­tart, ta­lán az a má­sik, aki ár­nyék­ként a nyo­mom­ban jár, most meg­állt, tisz­tes tá­vol­ság­ban vár, fi­gye­li, mi­té­vő le­szek, tu­dom, ha ug­ra­nék, az utol­só pil­la­nat­ban utá­nam kap­na, erő­vel meg­ra­gad­na, a ha­jam­nál fog­va is akár, rám or­dí­ta­na, hogy tér­jek ész­hez, ho­vá gon­dol­tam már megint –

      le, le, le, ak­kor is csak le, min­den más­fe­le­dik lé­pés üte­mé­re jó ez a lép­cső, va­jon ki­nek a lá­bá­ra szab­ták a mó­rok alatt vagy még előbb, ki tud­ja, ki volt az el­ső, aki vé­gig­ment itt, sza­ladt ti­tok­ban éj­jel a sze­rel­mé­hez, vagy épp elő­le me­ne­kült, trappa-tr-tr-trappa-tr-tr-trappa, olyan tág a tü­dőm, hogy be­le­fér­ne ez a vá­ros, ka­par a tor­kom, ta­lán a sok óbé­ga­tás­tól –

      hát még­is­csak én va­gyok, ez igen, ez én, me­gyek, me­gyek, át a hí­don, amer­ről jöt­tem. Most se kon­dul meg ha­rang, jöt­tö­met nem vár­ja őr­szem, hogy ka­put nyis­son, ki­bo­csás­son a vá­ros­fa­lon kí­vül­re, a me­ző csönd­jé­be, ma­gam me­gyek vé­gig a le­ta­rolt haj­da­ni szö­vő­gyár ke­rí­tés­fa­la men­tén, gya­ní­tom, tisz­tes­ség­ből hagy­ták meg így fe­li­ben-har­ma­dá­ban, hogy ne kell­jen a já­ró­ke­lők­nek nap mint nap lát­ni ezt a né­ma pusz­tu­lást. Ha­za­ér­tem. Vi­lá­gít az ab­la­kom, te­hát már itt­hon va­gyok.

 

 

egy

 

A leg­ros­­szabb az volt, hogy utá­na élet­ben kel­lett ma­rad­nom, nem me­rül­het­tem el a sem­mi­ben, ami­ben a nyug­ta­tók­tól szin­te egyet­len pil­la­nat alatt el­me­rül­tem, meg­szúr­tak, ar­ra még em­lék­szem, az­tán mint­ha fel­hő eresz­ked­ne a hom­lo­kom­ra fektemben, de csak a hom­lo­kom­ra, vagy in­kább az agyam­ra, se­hol más­hol nem érez­tem a tes­te­men, csak a hom­lo­ko­mon, on­nan ment to­vább, be­le a fe­jem­be, és egy pil­la­nat­ra fel­fog­tam, mi tör­té­nik ve­lem, el­bó­du­lok, mint aki­vel má­konyt itat­tak, mint ami­kor ha­sist szív­tam, és érez­tem, hogy jó, hogy árad szét ben­nem az anyag, mind­járt le­beg­ni fo­gok, nem érin­ti lá­bam se a föl­det, ép­pen csak an­­nyi idő­re lé­pek le, amíg to­vább­len­dí­tem ma­gam a kö­vet­ke­ző lé­pés­hez, és már visz is to­vább las­san ez a ká­bu­lat, ami­ben min­den olyan pu­ha és kön­­nyed, mint­ha hir­te­len ki­pár­náz­ták vol­na kö­rü­löt­tem a vi­lá­got, és ha el­es­nék, ta­lán az üt­kö­zést se érez­ném, csak ha hir­te­len zajt hal­lok, at­tól rez­ze­nek ös­­sze, ilyen volt, ilyen ér­zés­re em­lék­szem, de csak az egy pil­la­nat, mi­kor be­ad­ták az in­jek­ci­ót, ugyan­úgy, mint kis­ko­rom­ban, mi­kor mű­töt­tek, ar­ra is pon­to­san em­lék­szem, fény­ké­pez­tem min­den pil­la­na­tot, at­tól fog­va, hogy be­tol­tak a mű­tő­be, le­szí­jaz­tak az asz­tal­ra, bar­na bőr­szíj volt, em­lék­szem, ar­ra vi­szont egy­ál­ta­lán nem em­lék­szem, hogy sír­tam vol­na, ta­lán a na­pok óta el­vi­sel­he­tet­len fáj­da­lom­tól már nem is érez­tem sem­mit, nem ijed­tem meg sem­mi­től, min­den mind­egy le­he­tett, mi tör­té­nik ve­lem, nem til­ta­koz­tam, nem mond­tam, hogy en­gem ne szí­jaz­za­nak ide, ta­lán mint­ha hir­te­len ar­ra a kis idő­re, az al­ta­tás ide­jé­re fel­nőtt fej­jel kezd­tem vol­na gon­dol­kod­ni, ak­kor, alig hat­éve­sen, és minden­nek csak a hasz­nos ol­da­lát te­kin­tet­ve be­le­nyu­god­tam vol­na, hogy ez a mű­tét most élet­men­tő lesz ne­kem, mint­ha fel­mér­tem vol­na, meg­be­szél­tem vol­na va­la­ki­vel oda­át, hogy ne­kem itt még ren­ge­teg dol­gom lesz, mi­re oda át­me­he­tek, hagy­tam, hogy a kö­rü­löt­tem ál­lók kö­zül va­la­ki fe­jem­re te­gye az éte­res masz­kot, és biz­tat, hogy fúj­jak be­le bát­ran, mint­ha lu­fi len­ne, ilyes­mit mond­ha­tott, fúj­jak be­le, igen, ezt mond­ta, az nem biz­tos, hogy a lu­fit is hoz­zá­tet­te, én a fú­já­sa­im­ra fi­gyel­tem erő­sen, most is itt van a fü­lem­ben az utol­só, az az el­ha­ló hang, ame­lyik köz­vet­le­nül meg­elő­zi a tu­dat­vesz­tést, bel­ső han­go­mon bár­mi­kor meg tu­dom szó­lal­tat­ni ma­gam­ban, ugyan­úgy hal­lom, kí­vül­ről, most is, azt a bel­ső han­got, ta­lán ak­kor már ki is száll­tam ma­gam­ból, csak az az el­fú­ló hang ma­radt meg ben­nem egy élet­re, hogy meg­je­gyez­zem, az utol­só só­haj­tá­som is ugyan­ilyen lesz, mi­kor lé­lek for­má­já­ban vég­leg ki­lé­pek a tes­tem­ből, és meg­nyí­lik előt­tem az oda­át, mert itt le­rót­tam min­den kö­te­les­sé­gem, ugyan­ilyen ér­zés volt most is, mi­kor be­ad­ták az in­jek­ci­ót, és szin­te azon­nal hat­ni kez­dett, jött az a pil­la­nat, amit megint rög­zí­tet­tem, meg­adón, a fáj­da­lom­tól össze­tör­ten, mint ak­kor, gye­rek­ko­rom­ban, de most nem a ha­sam­ban érez­tem azt az éles nyi­lal­lást, ami­től egy­szer­re ös­­sze­gör­nyed­tem, mint­ha has­ba szúr­tak vol­na hir­te­len, ha­nem tom­pán szag­ga­tott a mell­ka­som, mint­ha ki akar­na tör­ni be­lő­le egy­szer­re a szí­vem is meg a tü­dőm is, mint­ha lök­né ki­fe­lé foly­to­no­san meg­úju­ló erő­vel, min­den egyes ki­lég­zés­nél egy­re erő­seb­ben a tü­dőm a szí­ve­met, pré­sel­né-nyom­ná, mert töb­bé nem fér­nek meg egy­más­sal oda­bent, nincs elég he­lyük, vagy egy­sze­rű­en el­fá­rad­tak, nem akar­nak mű­köd­ni to­vább, így jel­zik az agyam­nak, hogy csi­nál­jon va­la­mit, mert kü­lön­ben ők oda­bent meg­sza­kad­nak eb­ben a nagy eről­kö­dés­ben, de az agyam is te­he­tet­len, na­pok óta vár, hogy mit te­gyen, én meg csak ál­lok egy hely­ben, len­dül­ne a lá­bam, vin­ne elő­re, de vis­­sza­né­zek, meg is for­du­lok, hát­ha még­is jobb len­ne, ha ar­ra in­dul­nék el, az­tán még­is meg­gon­do­lom ma­gam, té­to­ván kö­rül­né­zek megint, de se­hol egy jel a kör­nyé­ken, mint­ha hir­te­len le­dob­tak vol­na ej­tő­er­nyő­vel egy is­me­ret­len vi­dé­ken, pe­dig nem is az er­dő­ben va­gyok, ahol ta­lán el­gon­dol­kod­tam, le­tér­tem az ös­vény­ről, és egy­sze­ri­ben olyan egy­for­ma lett min­den, hogy nem tud­tam, mer­re men­jek to­vább, a nap se lát­szott az égen, ar­ra se em­lék­szem, hol állt, ami­kor utol­já­ra lát­tam, egész nap nem sü­tött ki, bo­rús volt már ak­kor is, ami­kor el­in­dul­tam, tud­tam, most csak az or­rom után me­he­tek, nincs egyéb tám­pon­tom, mint a mo­hás rész, ami mu­tat­ja a fá­kon az észa­kot, igen, észak fe­lé kell in­dul­nom, de most ilyen se volt, csak a há­zak, a vá­ros, ahol va­gyok, ame­lyet is­me­rek, an­nak el­le­né­re, hogy gyak­ran el­té­ve­dek ben­ne, de ezt már meg­szok­tam, egye­nes, pár­hu­za­mos ut­cák is meg­té­vesz­te­nek, ugyan­úgy, mint a si­ká­to­rok, de ez itt most nem ugyan­az a té­to­va­ság, nem ugyan­az, mint ami­kor dön­te­nem kell, mer­re men­jek, hi­szen an­nak nincs sem­mi tét­je, egy idő után úgy­is rá­jö­vök, hogy rossz irány­ba tar­tok, bár­mi­kor vissza­for­dul­ha­tok, elég jól be­szé­lem a nyel­vet, bár­mi­kor meg­kér­dez­he­tek egy szem­be­jö­vőt, hogy mer­re men­jek, most nem az a baj, ha­nem hogy egy­ál­ta­lán nem tu­dom, mi­té­vő le­gyek, egy­va­la­mi­ben va­gyok biz­tos csu­pán, hogy élet­ben kell ma­rad­nom, tisz­tá­ban va­gyok ve­le, de nincs most erőm hoz­zá, hogy to­vább­men­jek, nem visz a lá­bam, azt mond­ta, elég, ha él­nem kell to­vább, hát va­la­ki se­gít­sen, mert én ma­gam eh­hez most már ke­vés va­gyok, nem aka­rom, in­téz­ze el he­lyet­tem megint va­la­ki más, mint an­­nyi­szor, mi­kor vé­get vet­het­tem vol­na en­nek az egész­nek itt, akár szán­dé­ko­san tet­tem, akár a vé­let­len mű­ve volt, mind­egy is ta­lán, csak­hogy most tu­dom, ha ak­kor nem tűn­het­tem el in­nen, most se tűn­he­tek el, il­let­ve ha el is tűn­he­tek, előt­te ak­kor se ka­pok en­­nyi mér­le­ge­lé­si időt, mint most, hogy itt ál­lok té­to­ván eb­ben a kör­for­ga­lom­ban, fény­ké­pe­zem azt a pár au­tót, ami el­megy mel­let­tem, ha egy­szer tény­leg men­nem kell, ak­kor nem lesz időm fi­gyel­ni a ki­sza­kad­ni ké­szü­lő tü­dőm­re, szí­vem­re, leg­fel­jebb ta­lán azt az utol­só pil­la­na­tot fény­ké­pez­he­tem le még utol­já­ra, amit gye­rek­fej­jel le­fény­ké­pez­tem ott a mű­tő­ben, csak már nem lesz ki­vel meg­osz­ta­nom.

      Nem em­lék­szem több­re. Egy idő után ta­lán ös­­sze­es­tem, ta­lán az au­tók he­lyén in­dul­tam el, ke­ring­tem kör­be-kör­be, mint aki nem mer ki­men­ni a kör­for­ga­lom­ból, mert nem tud­ja, me­lyik az ő ki­já­ra­ta, nincs sem­mi jel­zés, hogy me­lyik út mer­re visz, gon­dol­ja, tesz még egy kört, de hi­á­ba, már azt is el­fe­lej­ti, hon­nan in­dult, kö­röz-kö­röz, meg­ál­lás nél­kül ró­ja a kö­rö­ket, igen, én is ilyen le­het­tem, egy idő után el­ájul­hat­tam, az előbb azt mond­ták, már ag­gód­va fi­gyel­tek a szem­köz­ti ház­ból, itt nem olya­nok az em­be­rek, mint ott­hon, hogy rész­vét­len ké­pe­sek el­men­ni a fek­vő em­ber mel­lett, az el­ső gya­nús jel­re oda­si­et­nek, hát­ha se­gít­ség­re van szük­sé­ge, de mi­vel ahol én áll­tam, ar­ra nem­igen járt sen­ki ép­pen, csak az es­ti sé­tá­lók hasz­nál­ják a vá­ros­ból ki­ve­ze­tő új út­sza­kaszt, de mint­ha még az au­tó­sok se tud­nák, hogy er­re is le­het jön­ni, jó­sze­ri­vel for­ga­lom sincs raj­ta, pe­dig már jó ide­je el­ké­szült, sen­ki nem járt ar­ra ép­pen, az a né­hány au­tós meg, aki el­haj­tott mel­let­tem, mi­köz­ben én ott ke­ring­tem, ta­lán nem fi­gyelt rám, vagy ta­lán épp az egyik el­ha­lad­ni ké­szü­lő állt meg mel­let­tem, ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor ös­­sze­csuk­lot­tam, mert már mes­­szi­ről ész­re­vett, lát­ta, hogy baj lesz, ké­szül, hogy le­fé­kez mel­let­tem, ki­ug­rik az au­tó­ból, és el is kap még ta­lán, ha es­ni ké­szü­lök, de már nem ért oda, el­len­ben lát­ta, hogy pu­hán, kön­­nye­dén esem, nem lesz ba­jom az esés­től, mert nincs ben­nem sem­mi fé­le­lem, iz­ma­im, ina­im tel­je­sen la­zák, mint a tu­dat­vesz­tett ré­szeg­nek, aki so­se sé­rül meg sú­lyo­san, hogy­ha el­esik, nem tö­ri ke­zét-lá­bát, leg­fel­jebb le­hor­zsol­ja a tér­dét, a hom­lo­kát, ha ép­pen úgy esik, vér­be bo­rult arc­cal is csak at­tól olyan ijesz­tő a lát­vány, hogy fej­ré­szen túl­sá­go­san a fel­szí­nen fut­nak az erek, a hom­lok­seb­ből öm­lő vér­nél sem­mi nem tud na­gyobb tra­gé­di­át sej­tet­ni az em­be­ren, lát­vá­nyos, olyan lesz utá­na az egész ar­ca, mint­ha meg­nyúz­ták vol­na, a sze­me se lát­szik ki ta­lán, de én nem fej­re es­tem, nincs a fe­je­men sé­rü­lés­nyom, nyil­ván ös­­sze­csuk­lot­tam, mint a bics­ka, és az az em­ber már hív­ta is a men­tő­ket, én meg utá­na csak a kór­ház­ban tér­tem esz­mé­le­tem­re ar­ra a rö­vid idő­re, amíg a nyug­ta­tót szúr­ták, és az in­jek­ció ha­tá­sá­ra meg­érez­tem azt a zsib­ba­dást, ami­ből tud­tam, hogy most vég­re el­me­he­tek, ugyan majd vis­­sza kell jön­nöm még, nem örök­re szól a fel­men­tés, de va­la­hány­szor azt jel­zem, hogy men­nék, vég­leg, ak­kor ad­nak újabb in­jek­ci­ót, ne­hogy tény­leg vis­­sza­von­ha­tat­lan le­hes­sen az a dön­tés, el­vég­re ez ná­luk or­vo­si kö­te­les­ség, itt va­gyok, szem előtt, ad­dig el se en­ged­nek in­nen, amíg a gya­nú­nak a leg­hal­vá­nyabb ár­nyé­ka is fel­me­rül­het, és al­tat­nak, nyom­ják be­lém az al­ta­tót –

      nem tu­dom, med­dig tart­ha­tott, meg se kér­de­zem, most is csak egy­va­la­mit tu­dok, hogy fel­éb­red­tem, to­vább már nem al­ha­tok, vé­ge a ká­bu­lat­nak, itt va­gyok, akár­mi tör­té­nik is, itt kell ma­rad­nom.

      Már több mint negy­ven­nyolc órá­ja ha­lott vol­tál, mi­kor én még min­dig élő­nek hit­te­lek.