„Ha írok, a hála érzése tölt el. Innen a megindult hang…" Meglehet, illetlenül szakítom meg itt Takács Zsuzsa vallomását, talán majd egy kicsit meg is hamisítom, a magam szeszély szerint folytatom. Azt mondja, azért szól megindult hangon, mert hálás, akár még az ínséges időnek is, azaz: keserves élményeinek, mert hozzásegítik az íráshoz, a vershez. Szóval megéri szenvedni, ha ilyen módon hasznot húzhat belőle. De nézhetem a feszültségoldó alkotást egy kicsit másképpen is. Aligha kell bizonygatni, hogy az írásnak, a megfogalmazásnak van valami gyakorlati értéke is, vagy hogy szebben mondjam, gyógyító ereje, de hát ezzel mindnyájan, nem költők, írók is, így vagyunk: ha ki tudjuk beszélni a bajainkat, máris megkönnyebbülünk, oldódik bennünk a görcs. A lélekelemzés is erre alapozta gyógymódját, a költészet csak abban más, hogy a terápiához a hatásos megfogalmazás is hozzátartozik. Hogy azt is érezzük: jó művet írtunk. Innen hát Takács Zsuzsa lírájában a megindult hang? Mert hálás a szenvedésért kárpótlásul kapott versekért? Miért is ne hinném el neki? De azért hozzátenném azt is, hogy természettől érzékeny alkat, civilben is ellágyulásra, melankóliára hajlik. Melankóliára még akkor is, mikor éppen szenvedélyes, merész erotikus műveket ír. Kedélyéből következik az is, hogy nem csak a körülhatárolt jelenidőben él, hogy minden pillanatán átüt az emlékezetében-félemlékezetében szinte test szerint jelenvaló múlt, az is, amelynek nem lehetett közvetlen részese. A kötet záróciklusában, néhány nagyon szép versben mondhatni karnyújtásnyira tapinthatóan megképzik a jövő. A személyes, a közös múlandóság, hogy megkockáztassak egy paradoxont: a kivilágított homály. Aki elolvassa A vendég kalaplengetését vagy A kivilágított utca próbatételét (polifonikus darabok, a legerősebb szólam persze a búcsúzásé, a gyászé, de édesen sajgó vágyakozás és groteszk játékosság fonódik bele), megérti, mire gondolok. Bár Takács Zsuzsa egyébként is megszerkeszti köteteit, A letakart órában ez a szándék különösen szembeszökő. Magától adódik a hármas tagolás, az első ciklusban a jelenről, a másodikban a múltról, a harmadikban az előre átélt jövőről szólnak a versek. A kötet címe, illetve minden rész bevezető darabja nyomatékosan adja tudtul, hogy a költő kiiktatta a világából az időt, neki az átélheto idő a szó mindkét értelmében mérhetetlen, hátrafelé, előre is nyitott. A gyűjteménynek éppen az adja, hogy egy képzavarral éljek, súlyos lebegését. Akár azt is mondhatnám, hogy újabb versei tragikus hangoltságúak, mert legtömörebb rétegük az újra és újra átélt elmúlás, de jellemzőbb rájuk az elégikus hang, a fájdalmas szomorúság. Ezt a felhőző mélabút világítja át az a bizonyos megindultság.

S ha már az imént a pszichoanalízist emlegettem, hadd utaljak vele most másfelé is. A vers megformálásában Takács Zsuzsa tudatos költő, de lírája nem intellektuális fogantatású, csak ritkán gondolatok, többnyire inkább közérzetek, lelkiállapotok rajza. Ha nem mondaná ő maga is, hogy „akaratomon kívül, belső szükségből, teljes kiszolgáltatottságomban keletkeznek többnyire írásaim, sok közöttük az ún. diktált szöveg, melyen csak a javítás, szerkesztés munkáját végzem el utóbb", egy-egy verse olvastán én is így képzelném. Anyagukban, dinamikájukban, kiszámíthatatlan kapcsolásaikban érezhetoen nagy szerepe van a tudattalannak, a féltudatnak, csakugyan ráhagyatkozik valami belső hangra, vagy, józanabbul szólva, enged az álom vagy az álomszerű lelki tartalmak késztetéseinek. Majd aztán rendet tesz a megnyitott pinceajtón irracionálisan előgomolygó matériában. Azt hiszem, A letakart órában is van néhány olyan vers, amelyben, több-kevesebb hűséggel, egy-egy álmát írja le. Ilyen, gondolom, a Búcsúzni jöttem, mondom (a furcsa, keserves erotikus vers első sorai mintha egy csakugyan megesett történetet mondanának el, de ez a jelenet aztán belemosódik, s éppen legérzékibb képeivel, valami ingatag közegbe) vagy A megtévesztő külsejű vendég, amelyben az agresszív jövevény, a „tömzsi, szakállas férfi" vérszomjas kaukázusi keselyűvé változik, de az is lehet, hogy csak a lázas képzelet rajzolja át a különben csakugyan hús-vér látogatót az ilyenfajta versekben éppen az a jó, hogy nem is tudjuk, igazában melyik tartományban járunk. Álomtermészete van A lakók viselkedésének is: idegenek, talán egy hódító hadsereg katonái szállják meg a házat, de tulajdonképpen semmi sem történik. De a költő érti a módját, hogy a képtelen képek kombinációjával megteremtse és az olvasónak közvetítse a történetből csak alig-alig következő hideglelős riadalmat. Takács Zsuzsa jól kitanulta a szellemidézést: nem egy versében akkor is megjelenik „az élet éjszakai oldala", ha maga koholja, alakítja a történetet, formálja a széthúzó (mert a valószínűtlen egész elemei kísértetiesen valószerűek) anyagot. Ilyennek érzem a Kerülő utat: valaki (miért is ne gondolnám, hogy bármennyire személytelen is a versbeli elbeszélő árnykép-figurája, mégiscsak a költő beszél általa) szobáról szobára, folyosóról folyosóra tévedezik egy labirintusban, valami hivatalban, egy toronyépületben (kafkai hivatal a félmúlt katasztrófafilmjeit idéző toronyban), a többi instanciázóval a kihalt nyelven beszélő hivatalnokok közt, hogy megkapja a létezését igazoló pecsétet. Szóval elidegenedés, kivetettség, énvesztés, mondhatnánk rosszkedvűen, ha meg nem ülne bennünket a vers oly leleményesen kikevert kellemetlen hangulata. A végső lefokozódást, az egérré változást (kafkás ez is) csak látszólag ellenpontozza a zárósor, az „ám bízzunk benne, hogy nem így lesz" erőtlen félígérete, már csak azért is, mert a de helyett használt ám irodalmias aurája mondhatni csírátlanítja a biztatást. Miért van hát ott egyáltalán? Gondolom, inkább csak formai, szerkezeti alkatrésze a versnek. A versvégen leejtett hang (másutt is sokszor él vele) olyan, mint a jókor jó helyre tett pont, elhárítja a kísértő színpadiasságot. Ha ösztön sugallta, ha számítás, mindenképpen hatásos rendezés.

Vagy nézzük a Kérdés-feleletet. (Nem tudnám megmondani, miért ez a címe. Mintha szeretné az efféle, kicsit kimódolt, kicsit körülményes-talányos verscímeket. Talán ezzel is a magát kellető lírát fojtja el?) „Amikor a szerelmesek ráébrednek, / hogy önkívületük színhelye egy világvégi / előszoba pókhálós szöglete volt, / megdöbbennek először a felismeréstől", így, ebbe a , gondolom, szándékosan dosztojevszkijes (vagy kálnokys) szűk térbe zárva lobban fel még egyszer a most már múltidejű önkívület. S aztán ritka pillanat A letakart órában: aggálytalanul engedi szólni egyébként többnyire gondosan rejtegetett lírai altját: „Aztán az önmaguk iránt érzett édes / szánalomtól sírni kezdenek. Dereng / valami fény a benti szobában, szemük / felhőin át is látják a nagypárnák / holdsütött gerincét, a lepedők / hóesést utánzó szüntelen vonulását, / melyet a levélfüzérek hímzett, gyönyörtelt, / apró szerelmi sikolya kísér, és elfogja / őket a vak bizakodás, hogy medret / vált elhibázott, tévelygő életük / s félelmes robajjal áttör minden akadályon, / és fölhangzik száz torokból a szívdobogtató / győzelmi ének, mely addig más füleknek / zengett, de soha nem nekik", és itt, jókor, megtöri a szép ívű crescendót, kioltja a sejtelmes ragyogású képsort, és meghökkentően fakó prózával zárja le a fény-árny-játékot: „Ám ekkor / sietős léptek recsegtetik a padlót, / és a hirtelen beálló csendben meghallják / a bőröndök fedelének végső zárkattanását." Mintha csak útra készülődnének, máshová hurcolkodnának. Legfeljebb a végső figyelmeztet (talán feleslegesen), hogy tekintsük ezt a képet metaforának.

Másutt másféle eszközökkel „költőietleníti" előadását. A közvetlen vallomást szemérmesen ilyen-olyan stilizálással álcázza. Elbeszélései, helyzetképei gyakran színjátékszerűek, különös megvilágításban kosztümös, púderes, festékes figurák jönnek-mennek, egy kicsit mesterkélten, olykor marionett-mozdulatokkal. „Érzi, hogy nevetséges, / ahogy rákmenetben halad kifelé" - ez a groteszkre koreografált jelenet A vendég kalaplengetésében (ez a cím is szakszerűen steril), "ha cukros italaikat egymásra ellocsolták, / ha talpuk alatt a kiköpött / napraforgómag héja kellő puhaságú / szőnyeggé dagad, az ablakmélyedésből / sorra leugrálnak." A csupán nyelvtani kapcsokkal összeillesztett, különben logikátlan eseménysor körülményes elbeszélése azt sugallja, hogy kegyetlenkedés, vérengzés, katasztrófa van készülőben, de azért az egész mégiscsak valami vásári komédiaféle, ha tetszik, komolyan vesszük, ha tetszik, mulatunk rajta.

Takács Zsuzsa az ilyesmit már jól begyakorolt mozdulatokkal csinálja, megesik hát, hogy a kötet erőtlenebb darabjaiban megbillen az egyensúly, s olyankor inkább csak a modort érzem. Emlegettem már a groteszket, abszurdat, hadd egészítsem ki azzal, hogy ezekhez nemegyszer kancsal vagy vérfagyasztó humor társul. A helyben (remek, ahogy egy valahai vendégségben a gyerekképzelet a látványtöredékeket, beszédfoszlányokat továbbrajzolja, horrorfilmmé rendezi) ezt olvassuk: „A falon tragikus sorsú nagybátyám / fiatal feleségét átkarolva ült a képen / egy faágon", s bár utóbb megkapjuk a magyarázatot, a vers más hasonló, mulatságos vagy hátborzongató, elemeivel társulva, a kép mégis megőrzi bizarr humorát. A karikaturisztikus rajzhoz olykor kificamított, paródiába hajló stílus társul, a lírátlanítást szolgálja az is, hogy hol papírnyelven ír, „pusztán ilyen szempontból", „efemér kimutatások", „abszolválják a lánccsörgést", s más hasonlókat szór szét a versben, másutt avíttan régies hangra vált („leghőbb vágyad, ám teljességgel lehetetlen"), olyan szórendeket használ, mintha egy múlt századi Shakespeare-fordítást utánozna („mikor egy féltégla fejére éppen esni fog"), közhelyeket, nyelvi paneleket helyez el a versben, egyszer-egyszer egy kicsit gépiesen, igénytelenül, de emlegessük inkább A megfosztás rítusát: egy kísérteties szertartást celebráló pap „bezárja" a templomot, meghirdeti a kétezeréves szövetség végét, búcsút vesz hittől, reménytől, szeretettől, vagyis ebbe a sötét, súlyos apokaliptikus költeménybe egy giccses falvédő-szöveg van beleszőve. Csinál aztán Takács Zsuzsa tipográfiai vicceket, komédiázik az írásjelekkel, nyilván azért, hogy verse minél jobban elüssön hagyományos versképünktől. De azért az ilyesmi mégis csak a vers felhámját horzsolja. De mit számít ez egy ilyen ritka szép kötetben?

(Magvető, Bp., 2001, 52 oldal, 1190 Ft)