A lap alapításának centenáriumára emlékező kiadványok sorában talán utolsóként látott napvilágot A Nyugat párbeszédei című kötet, mely a Pázmány Péter Katolikus Egyetem 2008-as konferenciáján elhangzott előadások anyagát gyűjti egybe.

A Finta Gábor, Horváth Zsuzsanna, Sipos Lajos és Szénási Zoltán által szerkesztett kiadvány a Nyugat sajtótörténeti recepciójának, irodalomszociológiai helyzetének körvonalazására vállalkozik. A kötet címében is megfogalmazott hipotézis szerint a magyar irodalmi modernizáció Nyugat által reprezentált, önmagában is mindvégig többszólamú diskurzusa a más orgánumokkal való folyamatos párbeszéd során artikulálódott. Ez a párbeszéd részint a hazai folyóirat-kultúra más képviselőihez, részint pedig a modernség nagy nyugati áramlatait megjelenítő irodalmi lapokhoz kapcsolta a folyóiratot és szellemi körét. A Nyugat e kapcsolatait nyomon követő kötet szerkesztőinek célja így voltaképpen egy médiumközi kommunikáció elvére alapozott irodalomtörténeti kísérlet felmutatása lehet.

A kötet két nagy egysége közül az első („A modernizáció kérdései és a Nyugat párbeszédei Magyarországon”) mintegy 250 oldalon a téma rendkívül bőséges bemutatására vállalkozik. A fejezeten belül a legtöbb írás – nem meglepő módon – a Nyugat konzervatív sajtóvisszhangjának elemzésével foglalkozik. Mindez igazolhatja a jól ismert tézist, mely szerint a magyar irodalmi modernség elsősorban a 19. század népi-nemzeti irodalomeszményéhez ragaszkodó konzervativizmussal szemben határozta meg önmagát. Ez a kép azonban pontosításra szorul: ezt jelzi Rákosi Jenő és az általa irányított Budapesti Hírlap Nyugathoz fűződő viszonyának újrarajzolása Sipos Balázs tanulmányában („Modernizmus és liberalizmus. A Budapesti Hírlap és a Nyugat párbeszédei”). A szerző meggyőzően érvel amellett, hogy a máig élő nyugatos Rákosi-kép a főszerkesztő szövegeinek túlzó interpretációja és részbeni félreolvasása révén formálódott. Álláspontja szerint Rákosi valójában nem faji, hanem nyelvi alapon ítélte magyartalannak a modern líra egyes képviselőit, ugyanakkor Babitsról és Kosztolányiról kifejezetten elismerő sorokat is olvashatunk tőle. Rákosi nézetei ráadásul változtak is idővel, következetesen képviselt 19. századi liberalizmusa pedig egyre inkább szembeállította az 1919 után berendezkedő nemzeti kurzussal, míg a Nyugathoz fűződő kapcsolata ezzel párhuzamosan javulni kezdett.

A nyugatos modernista törekvések ellensúlyozásának gondolata már korán megjelent a konzervatív hatalmi elit köreiben, amit 1918 előtt, majd a forradalmak bukása után is sorozatos lapalapítási kísérletek jeleztek. Az egyházi körök új, konzervatív szellemi elit kialakítására irányuló törekvéseiről Szénási Zoltán („A Protestáns Szemle és az irodalmi modernség [1889–1920]”; „A modernség kalandja. A katolikus irodalom modernizációs kísérlete – az Élet 1909–1914”); Rónay László („A Nyugat két nézetből. A Magyar Kultúra és a Vigilia képe a Nyugatról”); valamint Jelenits István („Jegyzetek a Korunk Szaváról”) értekezik. Balázs Eszter terjedelmes tanulmányában Tisza István pártvezér, miniszterelnök kultúrpolitikai céljainak, a Nyugattal ellentétes törekvéseinek részletes ismertetésére vállalkozik („A Magyar Figyelő és a Nyugat”).1 A szerző rámutat arra, hogy a Nyugat és a hatalmi elit által vele szemben életre hívott Magyar Figyelő (1911–1918) a korszak rivalizáló értelmiségi szerepfelfogásaira és a két szembenálló tábor párhuzamos formálódására nyújthat példát. A kortársak által „ellen-Nyugatként” számon tartott lapban kezdettől meghatározó volt a történelmi középosztályból kinövő művelt „nemzeti értelmiség”, „nemzeti intelligencia” szerepének hangsúlyozása a Nyugat és a Huszadik Század által reprezentált kozmopolita „intellektuelekkel” szemben. Mindez voltaképpen „[a] hatalmi elitek újrastrukturálási vágyát fejezte ki” (91.), melynek a „nemzeti kultúra” definiálása, valamint a nemzeti irodalmi eszménykép kialakítása is fontos részét képezte. A két értelmiségi csoport szerepfelfogásának különbözősége néhány vitás kérdésben különösen élesen merült fel: ezek közé tartozott például a Mikszáth halála után Herczeg Ferenc által felvetett „irodalmi vezérség” kérdése. A Magyar Figyelő szerkesztője fontosnak tartotta a szellemi és hatalmi elitek egységének megőrzését, míg Ignotus és Hatvany teljes szabadságot követelt a művészetnek. A szerző az 1910-es évek elején jelöli ki azt a határpontot, amikor a két, egymással összebékíthetetlen kultúrafelfogás addigi látens ellentéte felszínre került. A Magyar Figyelő köréhez csatlakozó Kenedi Géza már a lap indulása előtt egy évvel, 1910-ben „kétféle irodalomról”: a „múltak tisztes hagyományaira építő”, illetve „destruktív rajongásokba elmerült” literatúráról értekezett (89-90.), míg a Nyugat lapjain Fenyő Miksa egyik 1913-as cikkében merült fel a modernista „magyar kultúrának” és a „nemzeti barbárságnak” a szellemi élet szakadását jelző szembeállítása (113.).

Sipos Lajos tanulmányában („Válaszlehetőségek az irodalmi modernizáció kérdésére: a Napkelet és a Magyar Szemle”) a bethleni konszolidáció két kormányközeli folyóiratának Nyugathoz fűződő kapcsolatait tekinti át. A szerző többek között közli Tormay Cécile és Babits Mihály korabeli levélváltását, ezzel dokumentálva a főszerkesztőnő azon törekvését, hogy magasabb honoráriumokkal és gyakran az egyetemi, tudományos előmenetel ígéretével vonzza lapjához a Nyugat mérsékeltnek tekintett képviselőit. A Napkelet (1923–1940) tehát „egyszerre indított volna háborút a Nyugat ellen, s ugyanekkor gondolt Babits Mihály megnyerésére is” (120.). E kettős célkitűzés hátterében nyilvánvalóan Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter kultúrpolitikai törekvései húzódtak. A Napkelet a mögötte álló elitcsoportok feltétlen támogatása és a munkatársak reprezentatív névsora (többek között Horváth János, Szekfű Gyula, Pauler Ákos) ellenére sem tudott igazi szellemi műhellyé válni. A több ízben „körüludvarolt” Babits hajthatatlan maradt, sőt a Napkelet körül feltűnt legtehetségesebb fiatalok közül is többen (Németh László, Szerb Antal, Halász Gábor) hosszabb-rövidebb időre a régi konkurens vonzáskörébe kerültek. A címválasztásával is a Nyugat ellensúlyozására törekvő lap riválisához fűződő kapcsolata – és ezzel összefüggő, már-már „kódolt” sikertelensége – jól jellemezhető a hatás-iszony fogalmával: „Nem lehetett a Nyugat ellenében létrehozni és működtetni egy folyóiratot, melyben (…) sokuknak a Nyugat politikamentessége, irodalom-, erkölcs- és szabadságfogalma volt az eszménye” (133.).

A dualizmus kori, majd a trianoni Magyarország társadalmi, illetve kultúrpolitikai feltételei között a Nyugat modernista riválisainak száma és ezen orgánumokkal való kommunikációja is mindvégig jóval szerényebb mértékű maradt. Ez a szál azonban hazai irodalomtörténeti jelentőségénél sokkal nagyobb súlyt kaphat, ha a magyar modernséget kora világirodalmi kontextusában szemléljük. Standeisky Éva tanulmányában („Kassák szintézise. A Nyugat és a Munka”) meggyőzően érvel amellett, hogy ez a médiumközi kommunikáció akár egy szerzői életművön belül is tanulmányozható. A magyar avantgárd legfőbb alakjának tekintett író, költő, lapszerkesztő Kassák Lajos ugyanis a Nyugat hasábjain publikált műveinek száma és azok jelentősége alapján akár a nyugatosok közé is sorolható. „A közíró Kassák elsődleges fóruma a Munka volt, a szépíróé pedig a Nyugat” (138.) – értékel a szerző. Ennek köszönhetően a ’30-as években született Kassák-művek egy sajátos szöveg-, illetve médiumközi teret alkotnak, melyben a nyugatos esztéta-humanista hagyomány és a szociális töltetű avantgárd valamiféle kiegyenlítődése, szintézise érzékelhető. Mindennek feltétele a két fél pozíciójának módosulása volt: az avantgárd esztétikájának, elsősorban verstechnikai vívmányainak elfogadása, alkalmazása a Nyugat második és harmadik nemzedékének körében, Kassák részéről pedig a „kollektív individuumról” való lemondás, személyes művészi hagyománykeresés, költői klasszicizálódás folyamata. Ennek eredményeként a szerző álláspontja szerint Kassák nemcsak a századelő költői forradalmának úttörőjéből vált annak hagyományba illesztőjévé, amint Németh G. Béla megjegyezte,2 de ugyanez prózai műveiről, többek között közéleti publicisztikájáról is elmondható.

A Nyugat körül csoportosuló írók, költők és a társadalmi-politikai modernizáció híveinek körében a századelőn „közös diskurzus és szcenárió” (216.) volt érvényben, amint a kötet legterjedelmesebb tanulmányában („A »Nyugat« és a »Szocializmus«”) Agárdi Péter fogalmaz. Ennek megfelelően a két folyóirat fennállásának első, 1918-ig tartó szakasza során számos párhuzamosságot tapasztalhatunk, sőt szerzőik és olvasóik egy része is közös volt. Ugyanakkor azt is fontos látni, hogy az esztétikai szféra autonómiájának követelése nemcsak a konzervatív hatalmi elittel fordította szembe a Nyugatot, hanem a Huszadik Század (1900–1919) és a Szocializmus (1906–1918; 1922–38) köréhez fűződő kapcsolatában is állandó konfliktusforrást jelentett. Agárdi Péter hosszan idézi Ignotus korabeli válaszát, melyben a társadalmi és művészeti haladást összekapcsoló szociáldemokrata Bresztovszky Ernő kritikájára reagált. A vitacikket Ignotus ars poeticájaként, és egyúttal „a két folyóirat és a progresszió két irányzata közötti vita legigényesebb dokumentumaként” (225.) minősíti a szerző. A nyugatos hagyomány és a szociáldemokrata társadalmi modernizmus fel-feltörő kulturális értékkülönbségeit a két lapban egyaránt publikáló „kontakt személyek” csökkentették, e sorban Kassák mellett Hatvany Lajost és Fejtő Ferencet emeli ki a szerző. Utóbbiak szerepe a szociáldemokrata folyóirat lapjain a harmincas évek második felében vált meghatározóvá, amikor Mónus Illés főszerkesztő az MSZDP-hez kötődő világnézeti kiadványt a tágabb horizontú tudományos és esztétikai dialógusok fórumává kívánta formálni. Leginkább Hatvany Lajos jelenléte bizonyíthatta, hogy a korábbiaknál lényegesen nyitottabb, etikai megalapozottságú szocialista művészetkritikai felfogás a század eleji Nyugat hagyományához közelítette a Szocializmust. A folyóirat új esztétikai paradigmájának legfontosabb képviselője azonban Fejtő Ferenc volt. A magát ekkoriban polgárként és szocialistaként jellemző kritikus, esszéista az irodalmi szabadság nyugatos normáját a baloldali valóságlátást preferáló „harcos humanizmussal” ötvözve alakította ki esztétikai nézeteit.3

A Szép Szó (1936–1939) szerkesztésében is kulcsszerepet játszó Fejtő munkássága azonban már átvezet a fejezet harmadik nagy témaköréhez, mely a nyugatos örökség folytatása és a nemzedékváltás kérdése által jellemezhető. A húszas évek második felétől napirendre kerülő új nemzedéki célkitűzések egyik legelső orgánuma a rövid életű Pandora (1927) volt, melyről Kabdebó Lóránt értekezik a kötet lapjain („A Pandora”). A szerző által megkockáztatott állítás szerint az új poétikai törekvések a Nyugat színvonalának pillanatnyi visszaesése miatt vezethettek e lap alapításához. A legendás folyóirat helyzetének stabilizálódásával pedig paradox módon „a Pandora folytatása” (135.) lett a Móricz és Babits, majd egyedül Babits által szerkesztett Nyugat, s még inkább az örökébe lépő Magyar Csillag. Kabdebó állítása kétségkívül sarkított, az azonban nyilvánvaló, hogy a Nyugat sok esetben a vele szemben fellépő törekvéseket is integrálni tudta. A Babits által szerkesztett lapban kapott helyet többek között Németh Lászlónak az irodalmi modernség új esztétikáját hirdető nemzedéki kritika-sorozata 1931-ben (lásd: Monostori Imre: „Németh László »organizátori« szerepei és a Tanu”). A húszas évek Nyugatja magába fogadta a szabad verset és az avantgárd poétikájának egyéb újításait, a következő évtizedben pedig a népi írók szociográfiái előtt is megnyitotta hasábjait. A népiesek Nyugattal szemben alapított, nemzedéki karakterű folyóiratáról, a Válaszról Széchenyi Ágnes értekezik („Válasz [1934–38]. »Az ifjú költő népe reprezentánsának érzi magát«”). A Németh László, Gulyás Pál és Fülep Lajos alapította „ügy-folyóirat” (171.; 180.) szerkesztői a színvonal mellett a szövegek tematikájára is figyelmet fordítottak, így válhatott a falukutató írók első gyűjtőhelyévé, s a szociográfia meghonosítójává a magyar irodalomban. A Válasz nemzeti „sorskérdéseket” számba vevő tematikájával a szerző értékelése szerint a magyar, illetve kelet-európai modernség sajátos útját jelzi, amennyiben a korszak irodalma az önelvűség század eleji deklarálása után a harmincas évektől kezdődően „történelmi kényszerektől (…) vezéreltetve visszavett magára az irodalmon túli feladatokból” (180.).

A nyugatos hagyomány integratív erejének másik aspektusát jelzi, hogy a legendás folyóirat esztétikum-felfogását sok esetben evidenciának tekintették a fiatalabb lapalapítók. Ez utóbbit példázza a Szép Szó, mely önmagát nemcsak a régi Nyugat örökségének folytatójaként határozta meg, hanem annak alapító főszerkesztőjét, a Nyugattól eltávolodott-eltávolított Ignotust is munkatársaként vállalta. „Egy folyóirat, amelyben a két Ignotus domináns szerepet kap, s a másik orgánum, amelyet Babits irányít… A helyzetbe bele van kódolva a feszültség, amely a két folyóirat egészét áthatotta” (182.) – értékel Tverdota György („A Szép Szó és a Nyugat”). A Szép Szó alapítói lényegében az Ignotus, Osvát, Hatvany fémjelezte század eleji radikális-modernista nyugatos hagyomány elárulásával vádolták az új szerkesztőket, elsősorban Babitsot és Schöpflint; velük szemben az esztétikum autonómiája mellett kiálló, egykor a Nyugatot is megteremtő liberális modernség újabb hullámát képviselték. E pozíciójában azonban a Szép Szó nemcsak diakronikusan, a modernista „apák” lapjával, hanem szinkronikusan, az új nemzedék másik folyóiratával, az antiliberális, népi modernizációt hirdető Válasszal is szemben találta magát. Az „ezüstkor” nemzedékének népi-urbánus megosztottsága a magyar modernség – a könyv előszavában is jelzett – „regionális sajátosságainak” (8.) egyikét jelentheti, mely „a közösségért való egzisztenciális félelem”4 meghatározóvá válása nyomán végül a Szép Szó és a Válasz közötti hitvitában tetőzött.

A Nyugat párbeszédei kötet második fejezetében („Az irodalmi modernizáció kérdései Európában”) a Nyugat és a magyar irodalmi modernség európai kontextusát járja körül. Az előzőnél jóval rövidebb, 60 oldalas egység lényegesen vázlatosabb képet nyújt, ráadásul a fejezet négy tanulmánya közül kettő másodközlés.5

Az első két tanulmány a közép-európai modernség főbb irányzataihoz, orgánumaihoz viszonyítva törekszik a Nyugat pozíciójának kijelölésére. Kulcsár Szabó Ernő („Budapest – Bécs – Berlin: A Nyugat és a közép-európai modernség”) és Bognár Zsuzsa („A Neue Rundschau modernségfogalmához”) egybehangzó vélekedése szerint a korai nyugatos poétika leginkább a naturalizmusból kibontakozó berlini modernséggel állítható párhuzamba (262.; 289.). Kulcsár Szabó a korabeli nyugatos érvelés mélyén rejlő paradoxonra hívja fel a figyelmet, amennyiben az egyszerre állította az irodalom autonómiáját és „egy optimális – nyugatias – kulturális modellbe való beillesztésének szükségességét” (259.). A szerző ebből kiindulva jut el azon következtetéshez, mely szerint a stabil, állandó idő- és szubjektum-tapasztalat bécsi modernekre jellemző megrendülése (Bahr, Freud, Hofmannsthal) helyett sokkal inkább „a múlttal szembeállított modernségkép bizonyos üdvtörténeti artikulációja”, a „konzerválandó hagyománnyal” a „konzerválandó új” szembeállítása (271.) a meghatározó a korai Nyugat elsősorban Ignotus által megfogalmazott programjaiban.

Széchenyi Ágnes tanulmányában a mindössze egy évfolyamot megért, Vészi József és Hatvany Lajos által szerkesztett berlini Jung Ungarn című folyóiratot vizsgálja („Jung Ungarn, 1911. Kulturális külpropaganda és irodalmi modernség: a Nyugat német változata Berlinben”), melyre a kortársak méltán tekinthettek a Nyugat németországi testvérlapjaként. A szerző az 1911-ben megjelent berlini lap szépirodalmi- és tanulmányrovatát áttekintve mint „a tudatos és tapintatos, kölcsönösségen alapuló magyar kulturális külpropaganda egyik legelső orgánumát” (306.) értékeli a Jung Ungarnt. Ugyanakkor az is megemlítendő, hogy a Nyugattal szemben a testvérlap „inkább az életességet, a politizálást képviselte” (Uo.), így talán megkockáztatható az a feltételezés, mely szerint a Jung Ungarn tematikája, szerzőgárdájának összetétele alapján arról is fogalmat kaphatunk, hogyan változhatott volna a Nyugat karaktere, ha a Hatvany által szorgalmazott irányvonal kerekedik felül az 1911–1912-es évek vitáiban.

Tverdota György a Nyugat és a francia modernizmus szintén 1908-ban indult emblematikus folyóiratának első évtizedeit állítja párhuzamba egymással („A Nyugat és a Nouvelle Revue Française első két évtizede”). A két reprezentatív kiadvány összevetése a francia és a magyar kortárs irodalmi modernség-fogalmak összehasonlító vizsgálatát is jelenti egyúttal. A szerző szerint az ugyan kétségtelen, hogy a Nouvelle Revue Française a Nyugattal szemben már kezdettől programszerűen kereste a modernség szimbolizmuson és impresszionizmuson túlmutató útjait, a magyar progresszió lapjának lemaradására vonatkozó állítást ugyanakkor mégis árnyalni kell, hiszen alapítóinak szimbolista orientációja ellenére a Nyugatból sem hiányzott a nyitottság az újabb irányzatokkal szemben. A ’20-as években pedig egyfajta modern klasszicizmus, „hagyományőrző modernség” (319.) jegyében a két folyóirat szemlélete egészen közel került egymáshoz. E korszak vizsgálata során felmerülhetnek egyéb párhuzamosságok is: Proust és Ady kultusza, illetve Jacques Riviere és Osvát, a későbbiekben pedig Albert Thibaudet és Babits szerkesztői imázsa mutat rokon vonásokat. „A kétségtelen különbségek ellenére az NRF és a Nyugat a lényeget tekintve egy és ugyanazon irányban haladt” (318.) – értékel a szerző.

A Nyugat párbeszédei kötet már címében is az irodalmi kommunikációnak a modernség alakulástörténetét meghatározó jelentőségét hangsúlyozza, melyet a közölt tanulmányok számával, tematikájának változatosságával meggyőzően bizonyít. E nézőpont ugyanakkor némi optimizmust is sugallhat, mivel a párbeszéd tagadhatatlan jelenléte mellett sok esetben inkább a párhuzamos monológok dominálták a Nyugat korának irodalmi közbeszédét, s az egyes diskurzusok távolságát az azóta eltelt idő „megszépítő messzesége” sem képes feloldani. Végül a kötet erényeként említendő, hogy a „fáziskésés” jól ismert narratívája helyett – a modernitás centrum-periféria logikájának feladásával – a „regionális sajátságok meghatározta önérték” (8.) fogalmát hangsúlyozza; bár e nézőpont következetes érvényesítése a jövő feladata marad.

-----

1 A tanulmány a szerző monográfiájának fejezeteként is napvilágot látott. Lásd: Balázs E.: Az intellektualitás vezérei. Viták az irodalmi autonómiáról a Nyugatban és a Nyugatról 1908–1914. Budapest, 2009, Napvilág Kiadó, 139–174; 187–195.

2 Vö. Németh G. Béla: Kassák klasszicizálódása. Költészet a meditáció és a kontempláció jegyében. Jelenkor, 1987/7–8., 674–676.

3 Vö. Fejtő Ferenc: Érzelmes utazás. Budapest, 2008, Kossuth Kiadó, 165–169.

4 Vö. Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. In uő: Válogatott tanulmányok. Társadalomtörténet – szociológia – társaslélektan. Budapest, 2004, Corvina Kiadó, 94.

5 Lásd: Széchenyi Ágnes: A Nyugat és német mása: Jung Ungarn, Berlin, 1911; Tverdota György: A Nyugat és a Nouvelle Revue Française első két évtizede. In Angyalosi Gergyely – E. Csorba Csilla – Kulcsár Szabó Ernő – Tverdota György (szerk.): Nyugat népe. Tanulmányok a Nyugatról és koráról. Budapest, 2009, Petőfi Irodalmi Múzeum, 178–199.; 342–357.