Bán Zsófia elbeszélései a tavalyi könyvhétre jelentek meg összegyűjtve. A füzérjellegből adódóan az egyes darabok egymás közötti párbeszéde többletjelentést ad a novelláknak, ám színvonaluk hullámzó, néhány gyengébb darab rontja a jobb, sőt igen jó szövegekről kialakított benyomást.

Az elbeszéléskötetben kép és szöveg viszonyának visszatérő kérdése fűzi össze a szövegeket. Úgy látszik tehát, Bán Zsófiát nem csupán teoretikus, hanem szépírói munkásságában is izgatja szó és kép kapcsolata. Esti iskola – olvasókönyv felnőtteknek című fiktív tankönyve (2007) legalább annyira volt képeskönyv, mint olvasókönyv, amely a szövegek és a hozzájuk készült illusztrációk folyamatos dialógusával akár összművészeti alkotásként is értelmezhető. Mindkét kötetben felmerül az elbeszélhetőség kérdése is: nemcsak a történet nem állt össze homogén egésszé az Esti iskolában, hanem hiányzott a jól felismerhető narrátori hang, sőt hangvétel is, amely(ek)nek időnként a neme sem volt egyértelmű, így valójában az eldönthetetlenség adta a könyv egyik legfőbb karakterjegyét.

Az Amikor még csak az állatok éltek elbeszéléseiben is úgy válik témává kép és szöveg viszonya, ahogyan azt az írónőtől már megszokhattuk: egyik sem domináns, sokkal inkább egymásra utaltságuk és egymást kiegészítő jellegük tükröződik. Erre a kötetre is a többszólamúság jellemző, az egyes szereplők szólama és az omnipotens(nek tűnő) narrátori hang akár egy bekezdésen belül is váltakozik (Három kísérlet Bartókra), a „ki beszél?” kérdésére adható válasz azonban itt sokkal egyértelműbb, mint a korábbi kötetben. Elbeszélhetetlenség és képiség kérdése a képek elbeszélhetőségének, azok verbális megragadhatóságának vagy megragadhatatlanságának problémájaként jelenik meg.

A tizenöt elbeszélésből álló kötet mikrotörténetei teljes mértékben érthetők, értelmezhetők és többnyire izgalmasak egymás nélkül is, az egyes szövegeket összekötő nagyon finom motivikus utalások mégis valamiféle egységes történet kirajzolódásának reményével kecsegtetnek szövegről szövegre. Az első darab (Frau Röntgen keze) például a Röntgen-sugár feltalálását beszéli el magánéleti szál alapján, kétféle nézőpontból, a Röntgen-sugár feltalálójának és feleségének szemszögéből. Majd az ezt követő Armani és a szerelem című, egyébként nem kifejezetten kiemelkedő novella hőse egy olyan nő, aki az elbeszélés kezdete előtt belgyógyászati vizsgálaton esett át. Az Egy este Erika nélkül úgy végződik, hogy egy lány és édesanyja Rolling Stones-koncertre indul, a következő, Három kísérlet Bartókra című elbeszélés első néhány mondata pedig szinte megtévesztésig az előző szöveg folytatásának tűnik („Ültek a sötétben, a kényelmetlen, összecsukható székeken, a sámlikon […] Várták a beígért produkciót. Mit keresett itt, ezt szerette volna tudni”). A Méreg főhőse a Brazíliába érkező Karády Katalin, akinek néhol rímekbe hajló mondatai azt a benyomást keltik, mintha dalszövegeit mantrázná. Az önmeggyőzés eszközeként ismételgetett „A hús az csak hús” mondata – látszólag leplezetlen fricskával, valójában fájdalommal teli iróniával – felel a Hús című darab éles, rövid, éppen ezért igen figyelemfelhívó legelső, „Legtovább a hús emlékezik” mondatára.

Bizonyos szereplők nevei is gyanúsan sokszor ismétlődnek: az Amikor még csak az állatok éltek című elbeszélésben a mániákusan jéghegyeket fotózó Anna akár azonos lehet a Mátrix Annájával, aki szintén fotós, csak épp az Egyenlítőnél készít fényképeket víz alatti növényekről. A Rohanunk a forradalomba című novellában három idős hölgy azzal szórakoztatja magát nyugdíjas napjain, hogy olyan forradalmat robbantanak ki, amellyel majd „aláássák a fennálló, patriarchális igazságot” és megbontják „a regnáló, maszkulin rendet”. Hármójuk közül Marcsa neve a Vénusz-átvonulás című darabot juttathatja eszünkbe, amelyben egy olyan leszbikus nő taxifuvarját kísérhetjük figyelemmel, aki egy leszbikus taxisofőr autójába ült be. A taxisofőr Mariként emlegetett szerelme szintén egy másik novellát idézhet fel. A Három kísérlet Bartókra című szövegben a hosszú idő után a trópusokról visszatért Katicát a húga, Marcsi egy Bartók-zongoraestre rángatja el, s aztán Katica nézőpontjából kísérjük végig, hogyan rontja el a zongorista a darabot. S akkor már miért is ne lehetne akármelyikük a Húsban csupán „a lány” megnevezéssel illetett névtelen alak, akinek épp a barátjával történő szakításába pillantunk bele egy kínai étteremben, vagy a – már említett – Vénusz átvonulásbeli név nélkül emlegetett taxisofőr, sőt annak utasa is, felvillantva ezáltal életutak egyes fragmentumait?

A motivikus kapcsolódás mellett mégis a legfontosabb összekötő elem a kapcsolat a képekkel vagy a különféle, változatos formákban megnyilvánuló képiséggel. Az egyes szereplők hol szemlélői, készítői, feltalálói, hol pedig szereplői egy dokumentumfilmnek, fotósorozatnak, röntgenképnek vagy festménynek. A témaválasztás szempontjából igen érdekes elbeszélés a Las Meninas, amely a Velázquez-festmény fiktív történetét beszéli el, de valójában eldönthetetlen, hogy a novella – a festmény alakjainak szájába adva a szavakat – a kép megszólaltatását célozza, vagy pedig egy festmény inspirációjára született szövegről beszélhetünk.

A novellák kép és szöveg viszonyát azonban ennél is áttételesebben kezelik. Versengésük nemcsak iróniába, hanem öniróniába is burkolózik, remekül elkerülve ezáltal a közhelyesség csapdáját. Az elbeszélések egyik központi kérdése – mi a kép? – túllép a szó elsődleges jelentésén, és – frappánsan kijátszva a kép szó magyar nyelvbeli túlterheltségét – emlékkép, szókép, természeti látvány, jövőkép, vágykép, fantáziaszülemény, a másik emberről és magunkról alkotott képünk képtárává válnak a szövegek.

Ezzel összefonódva a másik kérdés már nemcsak felvetés, hanem problémafeszegetés is: mi a szerepe és helye a képeknek az életünkben, miként közelíthetők meg, egyáltalán leírhatók-e szavakkal, van-e és lehet-e bármiféle felsőbbrendűségről beszélni szó és látvány kettősénél? Mindkét kérdésre provokatív választ kapunk. A fotográfia rövid története című írásban például zavarba ejtő direktséggel, filozofikus megfogalmazással válik hangsúlyossá a képek szavak feletti fölénye – már eleve a dicséret, a magasztalás szóbeli aktusával is sajátosan paradox helyzetet teremtve: „A kép az élet császára. Múltja, jelene, jövője, története és emlékezete, egyszóval mindene van. (…) Csak a kép tud mindent.” Közben a narrátor egy fénykép hosszas, pontos leírásával éppen hogy a fotó szavak általi megragadhatóságának, birtokbavételének lehetőségét fejezi ki, ezt követően pedig az utolsó előtti oldalon ott virít maga a fénykép – hogyha szavak útján nem sikerült elég pontosan elképzelnünk, akkor a biztonság kedvéért hátha segít a látvány, sőt, mint hallottuk, a kép úgyis tud mindent. S persze a kép után ismét szövegek következnek, amelyek szavakkal próbálnak, tudnak, majd újra csupán próbálnak valamit megragadni abból, hogy mi a kép. Kár, hogy ez nem a kötet következetesen végigvitt eljárása; felmerül a kérdés, hogy miért csak három és miért éppen e három novella sajátja.

De az egymástól távolabbi elbeszélések is párbeszédet folytatnak. A Három kísérlet Bartókra Katicája elengedhetetlennek tartja bizonyos emlékképek felidézését ahhoz, hogy negyven év után, visszatérve a trópusokról, reflektáljon saját jelenére. Kilencven oldallal később – és feltehetőleg évekkel korábban – pedig egy nő (talán Katica?) a trópusokon így győzködi magát: „Kihűlt már ez a fürdővíz, ki kéne szállni”, visszautalva egyben egy harmadik elbeszélés emlékképében feltűnő fürdő-motívumra: „Másfelől viszont kép az, hogy nyakig ülsz egy kád vízben, tízéves vagy, előtted a vízen játék lebeg.” Az ilyesféle állandó érvénytelenítésekből fakadó irónia öniróniával egészül ki („Érdekes kép, olyan, mint mikor kiszól a szerző, hogy uhh, de nehéz a regényírók dolga.”), így nemcsak a közhelyességet, hanem a képekről, a kép-szöveg viszonyról szóló beszéd sekélyességét és patetikus jellegét is ügyesen elkerüli.

Egy biztos fogódzó azért mégis akad, harmadik válaszlehetőséget kínálva. Ez visszavezet az időben egészen addig, „amikor még csak az állatok éltek,” sőt még annál is korábbra, egy szó és kép előtti, egyetemes, világkeletkezési pillanatba, ahol „minden cseppfolyóssá, egyneművé válik, nincsenek kontúrok, határok, de egyszer csak (…) elindul valamiféle szeizmikus ősmozgás” (Frau Röntgen keze). Ahol időbeli előnyt élvezve a szaglás, a tapintás, az ízlelés a legfontosabb, mert „ha már a szagok megvannak, akkor kezdhetsz el nézelődni”, hiszen „a dolgokat elsősorban szagolni kell”, „nézelődni viszonylag könnyű, de aztán ízlelni, tapintani kell” (Három kísérlet Bartókra).

A kiépített szövegháló, a novellák egymás közötti párbeszéde tehát a motivikus utalásokkal, a szereplők azonosságának felvillantott lehetőségével a játékon túl a kérdések árnyaltabb megközelítését tükrözi. Néhány novella azonban kirívóan eltér abban a tekintetben, hogy az eddig kifejtett szempontokat korántsem olyan fokú sűrítettséggel és gazdag gondolatisággal dolgozza fel, mint például a Hús, a Három kísérlet Bartókra, A fotográfia rövid története vagy a Keep in touch. A Képzeletbeli Édenben a trópusokon nyűglődő nő lelki rezdülései lehetővé teszik ugyan a visszacsatolás lehetőségét a Három kísérlet Bartókra negyven év után a trópusokról hazatért Katicájához, itt azonban épp az a benyomásunk, hogy az elbeszélés nem több, mint az időbeli ugrások, e párbeszédes játék egyik (akár el is hagyható) alkotóeleme. A novella kilóg a többi elbeszélés közül, hiszen hiányoznak belőle az addig megszokott cselekménybeli fordulatok, a feszes tempó, a gondolati ív. Hasonló a helyzet a Mátrix című darabbal: a történetdarabkák és lexikonszócikkek váltakozása gyermekkori játékot idéző újságcikk-montázsra emlékeztet, amely – kifejezve, hogy szabad asszociációval voltaképpen bármilyen szöveg összefüggésbe hozható egymással – akár még szellemes is lehetne, a töredékekben azonban nincs jele sem egymásra reflektálásnak, sem pedig valamiféle egészre vagy lezárásra törekvésnek, így inkább az összedobáltság érzetét keltik a bő lére eresztett bekezdések.

Összességében azonban szerencsére kevés az ilyesféle gyengébb darab a novelláskötetben. Bán Zsófia kötete igen nyugtalanító, ez egyszerre fakad egyenetlenségéből és komplexitásából.