Denis Johnson (1949) a kortárs amerikai próza nagy öregje: karrierje költőként indult még a hatvanas évek végén, majd a nyolcvanas évek közepétől-végétől a versek helyett szinte már csak prózát, elsősorban regényt, illetve az utóbbi időben drámát ír. A sokat próbált szerző számára az áttörést azonban mégis egy 1992-ben megjelent novelláskötet, a Jesus' Son [Jézus fia] hozta meg, mely nemcsak szép kritikai sikereket ért el, hanem hamar egy generáció kultikus olvasmányává is vált. Olyan prózaírók nevelkedtek sorain, mint például Chuck Palahniuk, aki saját bevallása szerint százötvenszer olvasta el a javarészt önéletrajzi elemekből építkező, az alsó középosztálybeli létformát színre vivő, profetikus hangvételű és költői nyelvezetű történetfüzért. A Jesus' Son darabjai lazán összefüggő szövegeit összekapcsolja az elbeszélő-főszereplő Fuckhead hányattatott sorsa, s ez arra is módot adott, hogy – a kortárs amerikai próza történetében egyáltalán nem egyedülálló módon – 1999-ben független amerikai játékfilm készült a kötetből azonos címmel (magyarul: Az élet kalandja), melyben olyan sztárok keltették életre Johnson alakjait, mint Billy Crudup, Samantha Morton, Dennis Hopper, Jack Black vagy a komikus Denis Leary. Johnson vietnami nagyregénye, a Tree of Smoke [Füstoszlop] pedig 2007-ben elnyerte az egyik legrangosabb kritikai elismerést, az amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award), s Pulitzer-díjra is jelölték még ugyanebben az évben. A szerző magyar nyelven sem teljesen ismeretlen: legutóbbi regénye, a Mindenki marad! [Nobody Move] 2009-ben jelent meg Totth Benedek fordításában a Magvető Kiadónál.

Sári B. László

　

　

Munka　

 

Már három napja a Holiday Innben laktam hamis néven a barátnőmmel – tényleg a leggyönyörűbb nő volt, akit valaha ismertem –, és heroint lőttünk. Szeretkeztünk az ágyban, sztéket ettünk az étteremben, belőttük magunkat a budiban, hánytunk, sírtunk, átkozódtunk, könyörögtünk, megbocsátottunk, ígértünk fűt-fát a másiknak, és a mennybe repítettük egymást.

De összekaptunk. A motel előtt álltam és stoppoltam, sebtében kaptam magamra a ruhát, az inget nem sikerült felvennem a dzsekim alá, fülbevalómon keresztül fütyült a szél. Jött egy busz. Felszálltam, leültem a műanyag ülésre, a város képei mint nyerőgépfigurák pörögtek az ablakban.

Egyszer, ahogy ott az utcasarkon veszekedtünk, gyomorszájon vágtam. Kétrét görnyedt, és elsírta magát. Egy főiskolásokkal teli autó állt meg mellettünk.

– Rosszul érzi magát – mondtam nekik.

– Lószart! – mondta egyikük. – Egyenesen a zsigereibe könyököltél.

– Igen, igen, igen – zokogta.

Nem emlékszem, mit mondtam nekik. Arra emlékszem, hogy a magány először a tüdőmre, aztán a szívemre, aztán meg a golyóimra nehezedett. Betették maguk mellé az autóba, és elhajtottak.

De visszajött.

Aznap reggel, a veszekedés után, miután üres, elborult aggyal buszoztam néhány megállót, leugrottam, és betértem az Indába.

Az Indában hideg és csend honolt. Wayne volt az egyetlen vendég. A keze reszketett. Nem tudta felemelni a poharat.

Bal kezemet Wayne vállára tettem, és az ópiáttól biztos jobbal a szájához emeltem a bourbonjét.

– Mit szólnál egy kis pénzkeresethez? – kérdezte tőlem.

– Eredetileg csak azért ugrottam be, hogy szundítsak egyet a sarokban – tudattam vele a tervemet.

– Elhatároztam magamban – mondta –, hogy keresek egy kis pénzt.

– Hát aztán? – mondtam.

– Gyere velem – könyörgött.

– Azt akarod mondani, hogy vigyelek el.

– Nálam vannak a szerszámok – mondta. – Már csak a szánalmas tragacsodra van szükségünk, hogy oda is jussunk.

A hatvandolláros Chevrolet-mat – ami, figyelembe véve az árát is, a legbecsesebb és legjobb dolog volt, amiért valaha pénzt adtam – a lakásom mellett, az utcán találtuk. Szerettem azt az autót. Egy villanypóznába is belehajthattál volna vele, és semmi bajod se lesz.

Wayne az ölében dédelgette vászonzsákba csomagolt szerszámait, ahogy magunk mögött hagytuk a várost, arra, amerre a szántóföldek felkúsztak a domboldalra, hogy aztán leereszkedjenek a jótékony felhők által táplált hűvös folyó partján.

A folyóparton minden ház – úgy egy tucat lehetett belőlük – elhagyatottan állt. Első ránézésre ugyanaz a cég építette őket és festette négy különböző színre. Az alsóbb emeletek ablakaiból hiányzott az üveg. Ahogy elhaladtunk mellettük, láttam, hogy az épületek földszintjét elborította a hordalék. Az ár korábban elöntötte a partszakaszt, és mindent végérvényesen eltörölt. De a folyó most sekély és lassú volt. Fűzfák sörénye simogatta a felszínt.

– Betörni jöttünk? – kérdeztem Wayne-től.

– Az ember nem tör be elhagyatott, üres házakba – borzadt el az ostobaságomon.

Erre nem mondtam semmit.

– Ez hulladékgyűjtő meló – mondta. – Annál állj meg, ott!

A ház, ami előtt leparkoltunk, szörnyű érzést árasztott magából. Bekopogtam.

– Ezt ne csináld! – mondta Wayne. – Butaság.

Benn a folyó hordalékában gázoltunk. A vízállás nyoma a földszinti falakon egy méter magasságban kígyózott körbe. Egyenes, erős szárú fű hevert csomókban szerteszét, mintha csak valaki kiterítette volna száradni.

Wayne-nél egy feszítővas volt, nálam egy fényes kalapács, nyelén kék gumiborítással. A feszítővas végét a fal illesztéseibe vágtuk, és nekiláttunk feltépni a gipszkartont. Olyan hanggal szakadt fel, mint mikor az öregek köhögnek. Mikor fehér köpenyes vezetékre bukkantunk, kitéptük a csatlakozóit, kihúztuk a falból és felgöngyöltük. Ezt kerestük. El akartuk adni a rézvezetéket fémhulladéknak.

Mire a második emeletre értünk, már tudtam, szép pénzt keresünk. Ledobtam a kalapácsot, és bementem a fürdőszobába. Izzadtam és szomjas voltam. De a vizet persze elzárták.

Visszamentem Wayne-hez az egyik apró hálószobába, és táncolni kezdtem, ütöttem a falat, hatalmas zajt csapva törtem be a gipszkartont, mígnem a kalapács beszorult. Wayne ügyet sem vetett erre a neveletlenségre.

Alig kaptam levegőt.

Megkérdeztem tőle:

– Szerinted kié volt ez a ház?

Abbahagyott mindent.

– Ez az én házam.

– Tényleg?

– Az volt.

Hosszan, finoman, a harag nyugalmával a mozdulatában megrántotta a vezetéket, mire a huzaltartó kapcsok kipattantak, és a kábel kiszabadult a falból.

Több mint egy órás munkával hatalmas kupacokban halmoztuk fel a vezetéket minden egyes szoba közepén. Bakot tartottam Wayne-nek, hogy bejusson a menynyezeti padlásajtón, ő pedig felhúzott maga után; izzadtunk mindketten, pórusainkból szivárogtak az alkohol citromhéj illatú mérgei, és egy egész rakás, padlóból kiráncigált, fehér köpenyes vezetéket hordtunk össze a volt otthona padlásán.

Elgyengültem. A sarokba kellet hánynom – csak egy gyűszűnyi szürke epe jött föl.

– Ez a munka odabasz – panaszkodtam –, ha be vagy tépve. Te se tudsz jobbat kitalálni, hogy keress pár dollárt?!

Wayne az ablakhoz ment. Belevágott a feszítővassal párszor, egyre erősebben, mígnem az hangos robajjal betört. Kidobtuk a cuccot a folyópartról odáig nyúló, iszapáztatta rétre.

Csend honolt ezen a furcsa környéken itt a part mentén, csak a szellő borzolta a friss leveleket. Aztán egy ár ellen úszó motorcsónakot hallottunk. A hangja mint méhecske döngicsélt a part mentén álló facsemeték ágai között, és egy perc elteltével egy tömpe orrú sporthajó szelte a hullámot a folyó közepén, legalább ötvenes-hatvanas tempóval.

A hajó egy hatalmas, háromszögletű siklóernyőt húzott maga után kötélen. A siklóernyőről úgy harminc méter magasan egy nő függött, úgy sejtettem, valami hevederfélében. Hosszú, vörös haja volt. Törékeny volt, fehér bőrű, és gyönyörű hajától eltekintve teljesen meztelen. Nem tudom, mi járt a fejében, ahogy ezek fölött a romok fölött suhant el.

– Mit csinál? – csak ennyit tudtam kinyögni, bár láttam, hogy repül.

– Ez aztán csodálatos látvány – mondta Wayne.

A város felé menet Wayne megkért, hogy tegyek hosszú kitérőt a régi autópálya felé. Egy füves dombon álló, roskadozó farm előtt állított meg.

– Csak két percre ugrok be – mondta. – Be akarsz jönni?

– Ki lakik itt? – kérdeztem.

– Gyere és nézd meg a saját szemeddel – mondta.

Nem úgy tűnt, mintha bárki is lenne bent, mikor felmásztunk a tornácra és bekopogott. Nem kopogott újra, de jó három perc múlva egy vékony, vörös nő nyitott ajtót, apró virágmintás ruhában. Nem mosolygott.

– Hello! – ennyit mondott csak.

– Bejöhetünk? – kérdezte Wayne.

– Majd kijövök én a tornácra – mondta a nő, elsétált mellettünk, megállt, és a kint elterülő mezőt bámulta.

A tornác másik végében, a korlátnak támaszkodva várakoztam, nem hallgatóztam. Nem tudom, mit beszéltek egymással. A nő lesétált a lépcsőn, Wayne pedig követte. Karjait maga köré fonta, és lefelé, a földnek beszélt. A szél belekapott a nő hajába, fellibbentette, majd eleresztette. Negyvenes, vértelen, vizenyős szépség volt. Nekem úgy tűnt, Wayne volt a vihar, ami felkapta és letette itt.

Egy perc múlva Wayne így szólt hozzám:

– Gyerünk.

Beült a kormány mögé, és beindította a motort – slusszkulcs se kellett hozzá.

Lesétáltam a lépcsőn, és beültem mellé. A szélvédőn keresztül meredt a nőre. A nő még nem ment vissza a házba, meg se mozdult.

– A feleségem – mondta, mintha nem lett volna nyilvánvaló.

Ahogy elindultunk, hátrafordultam, és Wayne feleségét bámultam.

Mit is lehetne mondani arról a mezőről? A nő úgy állt ott a közepén, mint egy magas hegyormon, vörös haját szétterítette a szél, körülötte a zöld és szürke síkság lapult, és Iowa minden egyes fűszála ugyanazt az egy hangot fütyülte.

Tudtam, kicsoda.

– Ő volt az, ugye? – mondtam.

Wayne-be beleszorult a szó.

Semmi kétségem nem volt felőle. Ő volt az a nő, akit a folyó fölött láttunk repülni. Amennyire meg tudtam ítélni, egy álomba tévedtem, amit Wayne álmodott a feleségéről és a házáról. De ezt egy szóval sem említettem.

Mert, végső soron, ez lett életem egyik legszebb napja, függetlenül attól, hogy más álmában jártam-e. Leadtuk a fémhulladékot, huszonnyolc dollárt kaptunk érte fejenként a roncstelepen, a csillogó vasúti sínek mentén a város határában, és visszamentünk az Indába.

És az a nő töltötte ott az italt épp, akinek a nevére nem emlékszem. De arra igen, hogyan töltött. Mintha megduplázta volna a pénzünket. Nem rajta gazdagodtak meg a munkaadói. Persze ki is járt neki a tisztelet.

– Én fizetek – mondtam.

– A fenébe, dehogyis – mondta Wayne.

– Ugyan már!

– Ez az én… áldozathozatalom – mondta Wayne.

Áldozathozatal? Honnan veszi ezeket a szavakat? Én bizony még soha nem hallottam.

Láttam Wayne-t a pókerasztalnál a bárban, amint – és nem túlzok ám – Iowa legmegtermetteb, legfeketébb fickóját vádolja azzal, hogy csal, és pusztán mert Wayne-nek nem volt túl jó lapjárása. Én így képzeltem az áldozathozatalt, hogy az ember odaveti magát, ellöki magától a testét. A fekete férfi felállt, és ujjait egy sörösüveg nyakára fonta. Magasabb volt bárkinél, aki valaha is betette a lábát abba a bárba.

– Gyere ki – mondta Wayne.

Erre a férfi azt mondta:

– Ez nem a dedó.

– Mi a jó büdös picsát akar ez jelenteni? – kérdezte Wayne.

– Nem vagyunk a dedóban, hogy kimenjek. Ha akarsz valamit tőlem, akkor idebenn próbálkozzál.

– Ezen a helyen nem tudjuk elintézni a dolgunkat – mondta Wayne. – Itt benn nők, gyerekek, kutyák és nyomorékok is vannak.

– A picsába – mondta a férfi. – Te részeg vagy.

– Nem érdekel – mondta Wayne. – Szóltál is valamit, vagy csak a szád fingik bele a szélbe?

A nagydarab, gyilkos kinézetű férfi egy szót sem szólt.

– Most pedig leülök – mondta Wayne –, és lejátszom ezt a leosztást, te meg baszódjál meg!

A férfi a fejét csóválta. Ő is leült. És ez volt az egészben az elképesztő. Csak a kezét kellett volna kinyújtania, megragadnia vele Wayne fejét, és az pillanatokon belül tojásként roppant volna össze.

És aztán bekövetkezett egy olyan pillanat. Emlékszem rá, hogy egy ilyet már átéltem, amikor tizennyolc éves koromban az első feleségemmel, még mielőtt összeházasodtunk volna, ágyban töltöttük a délutánt. Meztelen testünk izzani kezdett, a levegő pedig olyan furcsa színűre váltott, hogy azt hittem, életemnek mindjárt vége, s minden egyes fiatal idegszálammal belé akartam kapaszkodni, még ha csak egy újabb lélegzetvétel erejéig is. A fejem majd széjjelhasadt a csattogástól, ahogy dülöngélve felálltam, és beengedtem a szobába a látomást, melyben soha többé nem lesz részem: hol vannak az én asszonyaim, nedves, édes szavukkal és modorukkal, és az udvar áttetsző zöldjében záporozó csodás jégdarabkák?

Felöltöztünk mindketten, és kisétáltunk a bokáig élénkfehér kövekkel borított városba. A születésem kellett volna ilyen káprázatos legyen.

Az éppen csak megúszott verekedést követő pillanat a bárban olyan volt, mint az a jégeső után leereszkedő zöld csend. Valaki fizetett egy kört. A kátyalapok ott hevertek az asztalon, felfordítva vagy arccal lefelé, és mintha megjósolták volna, hogy bármit is teszünk egymással, elmossa majd az ital, vagy feloldja egy szomorú dal.

Wayne része volt mindennek.

Az Inda egy büfékocsira hasonlított, ami mintha kisiklott volna az idő mocsarába, és csak a buldózerekre vár. És azok nem is várattak sokat magukra. Az egész belvárost lerombolták és a szemétre dobták a városmegújítási program keretében.

Mi meg itt voltunk, ezen a délutánon, fejenként harminc dollárral a zsebünkben, a pult mögött pedig a kedvencünk, a legkedvesebb csapos. Bárcsak emlékeznék a nő nevére, de csak a bája és a nagylelkűsége maradt meg bennem.

Mindig akkor volt jó, ha Wayne is velünk volt. De ez a délután volt valahogy az összes közül a legjobb. Volt pénzünk. Szutykosak és fáradtak voltunk. Általában meg voltunk rémülve, és bűntudat gyötört bennünket, mert valami baj volt velünk, csak azt nem tudtuk, micsoda; de aznap férfiaknak éreztük magunkat, akik dolgoztak.

Az Indában nem volt zenegép, hanem egy magnó ontotta magából állandóan az alkoholos önsajnálat és az érzelgős búcsú dallamait.

– Nővérke! – szipogtam. Ő meg mint egy angyal töltötte a duplákat, mérés nélkül, a koktélospohárba csurig.

– Csodálatos húzása van a karjának!

Az ember önkéntelenül is úgy járult hozzá, mint kolibri a nyíló virághoz. Sokkal később, néhány évvel ezelőtt, újra találkoztunk, és mikor rámosolyogtam, talán azt hitte, fel akarom szedni. Pedig csak az emlékek törtek elő. Soha nem felejtelek el. A férjed egy hosszabbítóval ver majd végig rajtad, és a busz könnyeket csalva a szemedbe hagy ott a megállóban, de te voltál az anyám.

SÁRI B. LÁSZLÓ fordítása