Az utazás előtti napokban három centit nőtt a hajam, felet a körmöm, az ölemet pedig sűrű bozót lepte el. A kialvatlanságnak vajmi kevés köze lehetett ehhez. Addigra már rendesen kiismertem a hajhosszban mérhető fáradtságot, s néha csak azért is kevesebbet aludtam a kelleténél, hogy a szőke csigáim mielőbb a derekamig pöndörödjenek. Most viszont hiába estem neki, a reptéren újra zizegni éreztem a hónaljszőrzetemet, pedig még közvetlenül indulás előtt is leborotváltam, s a borotvámat a feladott poggyászom külső zsebébe raktam, ha netán élni és sodródni engedném magam.

Mintha csak halott lettem volna! Nagyanyám szőrei kunkorodtak így.

Nem volt sok belőlük, az ölét akkor láttam először, amikor őt magát utoljára. Álltam a kórházi szobácska ajtajában egy szombati napon, kétágyas volt, anyám minden spórolt pénzét kivette a Felekezeti Bankból, mire a megyei kórház igazgatónője, mintha egy fehér frottírpersely megelevenedne, megnyitotta kegyesen a köpenye zsebét, nagyanyám pedig a böhöm nagy cukrával és infarktusával protekciós helyre került, de mint kiderült, ez sem volt elég. Álltam a szobában, nagyanyám a földön hevert, lábai nagyterpeszben, a hálóinge felcsúszott, ölének pár szál szőre már az égre tört, az ápolónő meg levette a szemüvegét, ujja közé fogta az állkapcsát, ettől kiesett a protézise, majd a kezembe adta, és megkérdezte, hogy óhajtom-e a hálóinget is, mert az sajnos elszakadt az újraélesztések során. Nagyanyám teteme körül véres gézvirágok, fecskendőszárak, gumislagok, s meg-megcsillantak a tűhegyek, ahogy besütött a nap.

Anyámat aznap kukoricát szedni vitték, valami helyi zöld sejt szervezte a dolgot, hogy megnyerje magának a kisgazdákat, s bár korábban többször is kifejeztem ezzel kapcsolatos berzenkedésemet, egy nap azzal állított be, hogy az örökkévalóság a zöldekben nyugszik, és életre kell hívni mielőbb, meg hogy a föld a mi adományainkból él tovább, ami ugyan hathatós érvelésnek bizonyult, de fogalmam sem volt, mikor lett ennyire ökonomikus, mindenesetre késő délután volt, mire hazaérkezett, és cserzett rétegekben hámlott kezéről a bőr, lefeslett róla egyenként, mint a csuhé. Anyámmal elég gyakran egymásnak feszültünk a politikai nézeteink miatt, s miként az valószínűsíthető volt, inkább csak a múltjából hozott össze-nem-feszülést hozta felszínre családi, tehát szűk keretek között. Dehogyis mert ő nagyban játszani! Beállt a zöld sejtbe, és ugyanúgy szedte a kukoricát, mint néhány évvel korábban, mikor a tervező intézetből vitték közmunkára minden kora őszi vasárnapon.

Mikor hazajött, utána eredtem a fürdőbe, rám akarta csukni az ajtót, ahogy mindig is tette, ha megeresztette a csapot, de bedugtam a lábam az ajtórésbe, és elhadartam az aznap történteket. A hír hallatán semmit nem reagált, kijött a szobába, lehuppant a kanapéra, és összezárta a lábait. Próbáltam fokozni a hírt, hogy láttam egy körteformájú ködgomolyát, ami a protézis után nagyanyám szájából kiszállt, hirtelenjében még vihart is kelesztettem a kórház fölé, amitől a folyosón néhány ablak betört, de minden igyekezetem hiábavalónak tűnt. Ült a kanapén, fakó arccal, hámló kezekkel, és csak préselte, préselte egymáshoz a combjait. Elég gyakorta átkozta így a lába közét. Könnyen lehet, hogy minden halállal az enyémet félte ennyire, de még magának se merte bevallani.

Anyám folyton csak temetett. Annyi kacatunk gyűlt össze az évek során, hogy szuszogni is alig bírtunk, kapott is valami atkaallergiát, amelyről, valahányszor fuldokolva felköhögött, azt mondta, hogy csak fakszni, luxusnyavalya.

Legelőször az ő szülei mentek el. Két nap különbséggel szépen egymásba haltak, már ha van ilyen szerelem. Anyám szerint lennie kell. Aztán rendre a többi rokona. Nagyanyámmal, bár kevéssé állták egymást, úgy összeaggtak, ahogy csak rossz házasoktól telik. Nagyanyám folyton anyámat okolta apám távozásáért. Morgott is eleget az orra alatt, dohányt rágicsált, és morgott, hogy milyen is a jó pina. Mert nincs az a rendszer vagy senyvedés, amit a férfi odahagy, ha jó a pina. Ezt néhány pohárka pálinka után mondta, majd kilökte a széket maga alól, bement a spájzba, s egy félkarnyi kolbásszal tért vissza, azt csócsálta a megmaradt dohánysárga metszőfogaival, időnként hátra nyomkodta a nyelvével, odalapogatta a szájpadlásához, miközben folytatta a pináról szóló értekezést.

Kínos asszony volt a nagyanyám. Így mondta anyám: kínos. Az ember már csak kíméletességből se szállt vele szembe, tisztelve, s egyben szánva is a kínt, amit a hosszú özvegysége alatt kiállt, ámbár a kínok tisztelete oltári nagy perverzió, konkrétan oltárra való, rosszab a pornónál is, abban legalább mindig kiszól az áldozat a végén, miközben a fuldoklástól csüngő taknyát törülgeti, hogy frankó kis móka volt, a nagyanyám azonban minden kíméletességre kegyetlenkedéssel válaszolt, egész pontosan: beszólt. Nem mintha ezzel elviselhetetlen kínokat okozott volna, legfeljebb a lenyelt mondatok, amiket szívünk szerint az arcába vágtunk volna, csak azok feküdték meg a gyomrunkat. Ettől függetlenül én jól kijöttem vele. Egyszer anyám azt kérdezte tőlem, hogy mi olyan nagy kunszt van ebben. Mármint a nagyanyámban, aki addigra már hozzáragadt a tonett hintaszékéhez, és kizárólag azzal együtt volt hajlandó költözni, így anyám kollégái hintaszékestől hozták fel a harmadikra, mikor az orvos állandó felügyeletet írt ki recept gyanánt. Anyám gondolkodás nélkül magához vette, s úgy fürösztötte, mint az elnőtt anyósnyelveit: hintaszékestől cipelte a fürdőszobába, majd egy slaggal szépen lelocsolta, a tonett lyukai szapanbuborékokat eregettek, amitől nagyanyám úgy festett, kiváltképp, mikor a kopaszodó feje is sorra került, mintha egy Gabi-reklámból felejtették volna itt. El is kapta a slagnak a végét, az orrához emelte, és nagyokat trombitált. Holott az idő tájt álló nap csak ült a székben, tömte magába a kolbászt, örült az új protézisének, s karcos musttal öblögetett rá. A kolbászt és a mustot velem csempésztette ki a kamrából némi dugimárka fejében, a cukra az egekig szökött, anyámnak úgy kellett kikaparnia belőle a fekáliát – rendszerint a fürösztések előtt. Arra a kérdésére, ami leginkább egy végtelen fitymálással ért fel, azért végtelennel, mert az érzésnek nagyanyám halála se vetett véget, olyan fitymálás volt ez, ami nemzedékről nemzedékre száll, szóval arra a kérdésére, hogy mi olyan nagy kunszt van ebben, azt feleltem, hogy olyan izé, macsó. Ezt a szót egy Tollasbálban olvastam, inkább csak éreztem, semmint értettem, hogy mit jelent, de anyám így is jól szájon törölt. Úgy látszik, ő se értette, viszont a maga történetével, ami lassacskán jellemmé szilárdult nála, mindjárt valami nagyon rosszra gondolhatott, rosszabbra, mint a néma részvéttel felérő perverzió.

Kiskamasz lehettem, tizenkét éves talán. Nőtt már a mellem, itt-ott szőrösödtem is, apámat négy éve nem láttam, mindazonáltal mindjárt eszembe ötlött, hogy az ördög mennyire nem bírja elviselni az új dolgokat. Másfelől viszont – én vagyok rá az élő példa – mennyire az új dolgokban bukkan elő. Anyám pofonjára, pedig felhasadt az ajkam, még csak oda se kaptam a kezem, hanem bosszúból valami angolnak vélt nyelven gargarizáltam napokig, nagyjából az előző években lecsengő slágereket variáltam, amiket a szomszédunk rögzített diktafonra a Szabad Európa esti műsorából, ma már csak arra emlékszem, hogy egy Elton John-szám is közöttük volt, amit, arra a kérdésre, hogy mi történt ma az iskolában, teli torokból anyám képébe vágtam, valahogy így: dír dzsan, naffennáú, váputyá-pudábá-bumbumdáó. Anyám a tehéntúrónak altatott tejet akarta leszűrni éppen, de meglepettségében a sűrűjét is a kagylóba borította, ahonnan az imént lecsurgatott savó spriccelt szerteszét, a túró pedig ellapult a hagymatokány mócsingjai között. Soha többé nem emelte rám a kezét. Aznap este nem vacsoráztunk, s nem csak azért, mert a túrógombócnak való pocsékba ment. Én fogtam a földgömbömet, nagyanyám lábai elé telepedtem, ő pedig megforgatta, rábökött egy pontra, s előhozakodott a saját halandzsáival.

Sokat utazott korábban, sokat is olvasott. Kiváltképp a túlélés érdekelte, a transzállapotok, amiket az alávetettség szólaltat meg. A mesék, amik azért születnek, hogy az alávetettséget ne csupán horizontálisan éljék meg az emberek. Mert, ahogy ő mondta, nincs a létezésnek bája, ha csak a magadfajtákkal osztozol. Fel is kell adni, meg le is. Mikor mit és hova.

– Júgd picsán az öjdögöt, Jázmin fiam! – buzdított aznap este a nagyanyám, aki tehát háromdimenzióssá tudta tágítani a szenvedést. Saját magát istennek mondta, és nőneműnek a gonoszt.

Néha, mikor túlságosan belemerült a mesékbe, kiköpte a protézisét. Eleinte csak vakkantgatott, azt hiszem, ilyenkor kerülgette őt a transzállapot, majd lihegett egy sort, a protézis pedig kifordult a szájából, és a nyomában gomolygott a köd. Vagy valami hasonló, aminek opálos színe volt. Aznap este Tortuga szigetére mutatott. A földgömböt napok óta ugyanott állította meg. Most egy kalózról mesélt, aki szerelemre gerjedt egy szépséges rabszolgalány iránt, aki a szigettől nem messze, egy óriási cukornádültetvényen élt és dolgozott. A kalóznak azonban fából volt a lába, így nem vihette táncba a szép rabszolgalányt. Minden egyes alkonyatkor áthajózott a szemközti városba, Pòdpèbe, és csak nézte, nézte, ahogy a lány együtt hajlong a náddal. Nézte a táncoló karjait, amikkel úgy kapaszkodik a nádba, mint az igaz szerelmébe. Hirtelen beléhasított, hogy ha ő is nád lehetne, a lány naponta beléje kapaszkodna, és hiába vágná le alkonyattájt, másnap friss hajtással bújna ki a földből, így minden nap magán érezhetné az ujjait, amelyek sötétebbek voltak a sokáig érlelt rumnál, és első látásra is mámorítóbbak, mint a legérleltebb rum. Ezért aztán úgy döntött, hogy felkeresi a nagy varázslót, aki a cukornádültetvény szélén lakott, és akihez a lány is gyakran ellátogatott. Amikor a kunyhójába lépett, mód felett megdöbbent, mert a nagy varázsló maga is asszony volt. A kalóz nem szokott hozzá, hogy asszonyoktól kérjen tanácsokat. A nagy varázsló, akit mambónak hívtak az ültetvényen dolgozók, betessékelte a kalózt, és meghallgatta a baját. – Nád lennék – mondta neki a falábú férfi. – Csak így érhetem el, hogy szeressen a lány. – A mambó sokáig nézte a falábút és hallgatott. Majd arra kérte, jöjjön el hozzá a következő éjjelen, és hozza magával minden aranyát, mert csak így lehet belőle aranyló nád. A kalóz visszahajózott Tortuga szigetére, s amikor leszállt az est, kifosztotta a társait, majd visszament a mambóhoz. Azon az éjen a rabszolgalány egy aranyló nádszállal álmodott. Azt mondta neki a nád: – Fogjál két marokra engem, s gazdaggá teszlek. – A rabszolgalány, aki nehezen viselte már a sanyarú sorsát, álmában kapkodni kezdett a nádszál után, de az nagyot nevetett, és eltűnt. Reggel a lány kiment nádat szedni, szokás szerint. Alkonyattájt, mikor az utolsó nyalábért nyúlt volna, az egyik nádszál felsértette a karját, és a lány szisszenése hallatán akkorát nevetett, mint az álombéli jelenés. A rabszolgalány sebe elfertőződött, és egy hét múlva meghalt. A mambó szépen meggazdagodott, és még Pòtoprensből is voltak hívei. A kalóz pedig minden nap halálra sebzett valakit. Azóta a nád isteneként tisztelik az egész szigeten.

Mire befejezte a mesét, nagyanyám arcáról eltűntek a ráncok, fáradtan mosolygott, és megkérdezte, hogy: – Éjtetted-é?

Megráztam a fejem.

– Júgd picsán az öjdögöt, Jázmin fiam! – mondta, majd visszatolta a protézisét. – Ne kapj rá! S ha már rákaptál, ne nyúlj utána! – azzal előhúzott egy pénzköteget a gyapjúzoknijából, kivett egy bankót, és a kezembe nyomta. – Eridj, fiam, hozz egy kolbászt, amíg anyád nem látja!

Aznap este húsz márkát adott. De volt, hogy százat is, főleg a karácsonyi böjtök után. Sokat utazott, és sokat is mesélt az én nagyanyám. Szép kis summát szedtem össze, így mehettem albérletbe az egyetem alatt. Aztán egy nap telefonált az anyám. Hogy jöjjek haza, mert a nagyanyám látni akar. Megesett már, hogy hiányoztam neki, de akkor kódoltan üzent. Liturgikusan. A szentmise a végére érkezett, sokan voltak, az ostya viszont kevés. Ilyenkor tudtam, hogy kolbász kell neki. Most azonban látni akart. Holott réges-rég belevakult a magas cukrába. Kiálltam stoppolni. A Tordai úton egymás után húztak el a kocsik. Két órát topogtam, már alkonyodott. Végül felvett egy kamion. Sose láttam még bosnyák jelzésű autót. A sofőr vörös volt, kockásinges, enyhén kopaszodott. Amikor megérkeztünk a város határába, behúzott egy benzinkút mögé, azt hittem, pisilni megy. De nem. Megnyomott valami gombot, és bekattant a zár. Schlaffen mich, vakkantotta, machen sex. A lábam alatt a nagy civakodásban le-fel gurultak az üres sörösüvegek. Végül elengedett. Erőszakosabb volt a nyelv, mint a cselekedet. Hazáig futottam. A mentősök épp akkor vitték el a nagyanyámat, kezét-lábát a hordágyhoz kötözték, de megemelte a fejét, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, mert csak a hentese voltam, nem az ördöge.

Húszévesen ott álltam a kórházi szobácska ajtajában, égnek meredő öllel-szőrrel feküdt előttem a nagyanyám. Végül az ápolónő lecibálta róla a szakadt hálóinget, labdacsot gyúrt belőle, s a kezembe nyomta. Majd rápúpozta a protézisét meg a szemüvegét. Mindent, amit emberi elme felfogni nem bír, függőlegesnek építenek. Ezt a kis kupacot is, amit maga után hagyott. Mert lehetett volna egymás mellé sorjázni szépen, az éjjeliszekrényen, ahonnan én, ebben az alávetettségben, leseperhetem. De nem. Nagyanyám meztelen, gangrénás húsa, mint a mályvacukor terült el a járólapon. Körötte véres gézvirágok, gumislagok, villanó tűhegyek. A nyakában lévő aranymedálra tévedt a tekintetem, ami most a bal mellbimbóján pihent. Kipattintós volt, egyik lapján apám fényképét őrizte, a másikon minden évben az enyémet cserélte le egy újra, míg úgy nem döntött, hogy nyolcévesen tetszettem igazán. Nem tudom, mikor dönthetett így. A medál jobb lapján egy hóember mellett állok, fejemben a piros sapka, rajta a szarajevói téli olimpia. A bal lapon apám áll, a síléceire támaszkodva, és a kamerának szegezi a medált, amit a kelet-romániai bajnokságon nyert. Ha jól tudom, ezüstnél tovább sose jutott. De nagyanyám akkor is rettentő büszke volt rá. Úgy kellett kicsavarnom az ápolónő kezéből: – Ez nem megy vele a boncterembe, és magával se! – A medált a mai napig viselem. Apám arcából semmi se látszik, eltakarja a síszemüveg.

A Nikola Teslán az útlevélpultnál lassan haladt a sor. Több gép is érkezhetett. Egyesek zúgolódtak, volt, aki óbégatott. Főként az idősebbek. Minden egyes kiszakadó hangba új és új hangok kapaszkodtak. Meg a szájszag, ami lenyomta a hangzavart. Talán az idő múlásával nehezebb lesz a megérkezés. Vagy csak túl sok indulás adatott meg nekik, túl sok tranzit, de prímán lehet, hogy minden gyomor rothad, ha kiderül, egyáltalán nincsen megérkezés. Nem csoda hát, ha türelmetlenek. A türelmetlenségnek annál nagyobb a hangja, minél kisebb a felület, ahol ellenállás nélkül törhet elő. Márpedig az emberi létezés eléggé parányi felület mifelénk. Olvastam ezzel kapcsolatban egy statisztikát. Nagy országokban a hűség is nagyobb. Kisvárosban viszont minden férjnek előbb-utóbb szeretője lesz. Arra már nem emlékszem, kicsi és nagy mibenlétét mely paraméterek szerint határozták meg. Vagy hogy meghatározták-e egyáltalán. Arra viszont igen, hogy az újságot a szeretőmhöz vágtam, és: – Mentél volna háborúba! – rikácsoltam. – Most bezzeg tudnád, hogy mit akarsz! – Ő persze nevetett, mert pontosan tudta. Töltött még egy pohár pezsgőt, komótosan kiitta, és nekem esett. Fenn, a repülőből végre beláttam, mennyire kicsi Budapest. Belgrád nemkülönben: szétdobált kőbuckák a zöld gyepen.

Zakatolt bennem a csend. Én abban a sorban hirtelen nem siettem. Apámat látni nem volt sürgős. Bármennyi idő is telt el azóta, úgy éreztem, mindent tudok. Veszíteni is, meg veszejteni. Apám és a szeretőm elhagytak, a sapkámat pedig minden bizonnyal én hagytam el. Ezek szerint csak azt lehet elhagyni, ami lélektelen. Nincs nekem hatalmam az élők fölött. Álltam a sorban, mögöttem egy öreg óbégatott, minden szavának dohszaga volt. Azt hiszem, a bőröndömmel lehetett baja, mert belé rúgott. A felesége megfogta a karját, és maga mellé cibálta. Majd szemrehányóan nézett egy ideig. Ettől megzavarodtam, de álltam a tekintetét. Ha már hatalmam úgysem lehet.

Mire a pulthoz értem, a reptér összes bádogredőjét megszámoltam. Mintha egy szürke harmónikában lettem volna: minden kiszögellés ugyanolyan széles, mint a bemélyedések, plusz az oldalsávok, tehát adott esetben háromszorosára tágítható az egész. Lennie kell valami darunak, ami megemeli és kiroppantja ezt a hodályt. Az óriásreklámok rendesen bezavartak, pedig azt hittem, képsarkonként haladva sokkal könnyebben megy majd. Jó, ha van egy referenciapont. Így viszont mindjárt több is akadt. Valaki nekem jött a sorban. Nem néztem fel, nehogy szem elől tévesszem az utolsó redőt. Az egyik monitoron reklámokat adtak. Egy turisztikai kampányfilmben, ami a CNN logóját viselte, csupa hegyorom és templomhomlokzat. Arról, hogy mi zajlik testmagasságban, egyetlen kocka se szólt. Aztán egy hosszabb bejátszás következett. Novak Djokovic Svensson ellen, valami plasztik, kékpályás mérkőzésen. Djokovic szervál, Svensson visszaadja, Djokovic leejti a hálónál, Svensson – szintén leejtve – viszszaadja megint, Djokovic megfuttatja Svenssont, a fonákjára játszik, hátra, a bal sarokra, de Svenssonnak végül sikerül leütnie a labdát, elfordul a hálótól, és diadalittasan rázza az öklét a közönség felé. Abban a pillanatban visszajön a labda a saját térfelére, Svensson legnagyobb elképedésére. A kommentátorok nagyot derülnek, és feszegetni kezdik, hogy vajon mit csinálhatott Djokovic ezalatt. A kamera rááll Djokovicra, aki kiszúr egy szőke nőt a közönségben, és egy piros lufikolbászt nyújt át neki. A gatyájából bányászta ki. A lány anyja boldogan epekedik, látni rajta, hogy a partitól sokat remél. Aztán valami gangnam vagy bollywoodi snittben Djokovic szegecses csuklóvédőt visel, döngeti a mellét, szíve dobbanásait küldi a lány felé. Majd felhúzza a trikóját, a mellbimbóján szívalakú tappancsok bojtjai ágaskodnak, ide-oda járnak, mint a szélvédők. Tán a mama örömkönnyeit törölgetik. A következő képben egy egész fókakolóniával vonul a lány elé, orrukon teniszütőt egyensúlyoznak mindannyian. A mama rettenetesen beindul, olajjal csutakolja Djokovicot, sikamlik, ficánkol körötte, a lánya csöppet sem féltékeny – ez fura. Aztán a férfi a szőke mellé huppan, és a nagy hevületben megránt valami vécézsinórt, vizespóló-szvitt, meredő mellbimbók. A lány int neki, hogy amott a pályán történik valami. Djokovic észbe kap, felpattan, és visszaadja Svensson győztesnek hitt fonákját. Tapsvihar.

Ez lehetett a végszó, mert hirtelen megindult a sor. Fél órán belül kinn is voltam a reptér előtt. A turistapontnál vettem egy Belgrád-térképet meg egy angol nyelvű útikalauzt. A mellette lévő trafikból nyolc doboz cigit. A reptér előtt leültem egy padra, és rágyújtottam. Néztem, ki milyen taxiba száll. Hirtelen mellém telepedett egy férfi, olyan negyven körüli, nagyokat sóhajtva lába közé fogta a hátizsákját, előkotort egy műanyagdobozt, majd kivett egy marék nyers bébirépát, és csámcsogni kezdett. Időnként a dzsekije zsebébe nyúlt, s extrudált kenyeret tömött a szájába, tenyérnyi szeleteket. Egy marék bébirépa, egy szelet kenyér. Így ültünk percekig. Halleluuuuja, halleluuuja, kornyikálta közben, szinte felismerhetetlenül hamisan, s lehajtott fejjel dülöngélt jobbra-balra, majd megemelte a tekintetét, és hunyorgott egy sort szünet gyanánt. Vakított a nap. Időnként megakadt a falat a torkán, gyorsan felköhögte, s bár ércessé vált a hangja, letisztult kicsit a dallamvezetés. Egészen cohenes lett. Az instrumentális részeknél hozzádörgölte a lábait a hátizsákjához, nagyokat dobbantott a sarkával, ökölbe szorított kezéből kikandikált a hüvelykujja, azzal is fel-fel döfködött ritmusra, s a hammond hangját utánozva vonaglott. Mire végigénekelte az egész számot, rágatlan bébirépák és barna pépdarabok hevertek a lábunk előtt. Mintha ott se lettem volna! Egyáltalán nem zavartatta magát. Mikor elfogyott a répája, visszatette a dobozát. Aztán kihúzta zsebéből a kenyeres zacskót, végignézett a csikkeken, és megkérdezte, hogy: – Szabad lesz?

– Csak tessék – mondtam, és elővettem egy újabb cigit. A zacskójával felcsippentette a csikkeket, majd elsétált velük a kukához.

Az útikalauzba mélyedtem, visszatért a türelmetlenségem, lázasan kerestem valamit, ami leköt. Úgy terveztem, hogy a néhány nap alatt, amíg végigutazom az olimpiai láng vonalán, nem fogok beszélni egyáltalán. Visszahuppant mellém. Motyogni kezdett, svédül vagy norvégul vagy dánul, ezt nem tudtam eldönteni. Imádságnak tűnt. Megkérdezte, mi járatban. Mondtam, szétnézek kicsit, és visszabújtam gyorsan a könyvbe. Erre ő magyarázni kezdte, hogy filozófiát tanult, de beállt szociális munkásnak, Oslóban él, és szkifi-kutató. Mondtam, jó. Azért jött ide, mert a menhelyen, ahol dolgozik, valaki felvetette egy csoportos foglalkozás során, hogy az itteni helységnevek olyan szkifisek. Novi Sad, Novi Pazar, hát nem úgy hangzik, mint egy-egy űrállomás? Amúgy Jézus a nagy példaképe, igazi űrlény, az itteni ábrázolásokon még szkafander is van a fején. Jó, tudja, hogy nem szkafander, de érdekli a glória mint olyan. Különben Ask Burlefotnak hívják, nyújtotta oda a kezét, helyesebben rátenyerelt az útikalauzra, majd még hozzátette, hogy a sorban mögöttem állt, és már akkor kiszúrt. Kezet ráztam vele, a tenyere párás volt, de nem túlságosan. Elnézést kér, mondta, nincs hozzászokva ehhez a meleghez. Náluk még májusban is kopog az eresz. Nincs olyan tavasz, ami vészterhes ne volna. Levette a dzsekijét. Koptatott, szakadt farmert viselt, kék rövidujjú pólóján pedig, aminek a vállát fel-felcibálgatta, majd befújt a hóna alá, egy Mikulás állt, egyik kezével a gatyájában turkált, alatta pedig egy felirat: Santa rubbed your toothbrush on his balls. Elnevettem magam.

Alacsony volt, szálkás, a szeme kifejezéstelen szürke: hideg tükör. Amiben az ember legfeljebb viaszbábuként látja viszont magát. Hüvelykujján a körmét tövig rágta, a többi ujja ápoltnak tűnt.

– Nem zavar, hogy ennyit beszélek? – kérdezte.

– Annyira nem – mi mást mondhattam volna neki. – De most mennem kell. Kellemes utazást!

– Majd még találkozunk – mondta olyan halkan, hogy már-már nyeglének tűnt.

– Talán – feleltem, és beültem egy Pink Taxiba. A legtöbben azzal mentek, megtetszett a rózsaszínű cégér, bizarr dolognak tűnt a fekete szélvédők felett.

-----

Részlet az Apa Szarajevóba ment című regényből