Mint egy kutya

Néha idegesítesz.

Akkor is szoktál idegesíteni,
mikor összesározod a szőnyeget,

pedig aznap porszívóztam.

Vagy mikor ugrálsz körülöttem.
Mikor őrjöngő szeretetedben rángatni kezdesz,
és bokszolsz, és összenyálazol.
Amikor mindenfélét fecsegsz,
vagy vonyítasz,
mikor hiányoznak Rákospalotán élő szüleid,
vagy nem tudjuk, mi a bajod…
Túl lassú vagyok, és te túl gyors.
De megértem, hogy összezsúfolódik
mindig az a sok információ a fejedben,
amit közölni szeretnél velem,
mikor találkozunk.
Kiválasztottál, két hét múlva már a gazdád voltam.
Nem tágítasz mellőlem. Mint egy kutya.

Fordítva éppúgy érvényes a hasonlat:
Megsértődsz, ha nem ugrállak körül, mikor hazaérsz, csak ülök

a gép előtt lustán, mint agg, félig már vak házőrzők szoktak,
nyakig valami gondban, ami legtöbbször az idő.

Lopva öreg gazdámat nézem. Bárcsak soha ne kellene elválnunk.
Bárcsak soha ne hagynál magamra.
Ritkán dőlsz le a kanapéra, amire csak ritkán mehetek fel.

Ritkán ülsz le napközben,

akkor viszont törökülésben a padlóra, nézed a szemközti házfalon,

lakások ablakán csorgó arany alkonyatot
vigyorral arcodon, mint a kutyák, mikor megsétáltatják őket végre.
Túl sok a világ.
Ilyenkor azt mondod, minden nap csak két percig látható, ki kell élvezni,
és azt is mondod: „Tocikám, oltsd el a villanyt!”
Ilyenkor a nappali megváltozik, leírhatatlan mélysége lesz.
A tárgyak elkezdenek mást is jelenteni önmaguknál.

Rendszeresen kérsz dolgokra, úgy beszélsz hozzám,
mint aki félig-meddig tudja, hogy hiába, inkább csak maga miatt,
mint magányos gazda a kutyájához.
Hogy kísérjelek be a szobádba,

beszéljek hozzád, hogy megnyugodj, ne rettegj a haláltól például,

következő napi programjainkat is kell egyeztetned, feladataimat kiosztanod.
Megtiltanod, hogy mossak. Ezt kifejezetten szigorúan,
pedig nem én voltam, aki múltkor majdnem eláztatta az alattunk lakókat.
És nem felejted el megparancsolni azt sem, hogy mosogassak.
És megígérteted, hogy többször sétálunk esőben is,
többször játszunk a Gellért-hegyen,

és nézünk kirakatokat, meg többet kocsmázunk, bandázunk, marhulunk.
És nem csinálunk ostobaságokat, csak jókat.
És hogy nem fárasztalak azzal,
mi volt előttem. Hogy nem azzal foglalkozom, mi van előttem.
Meg hogy segítek neked sütni. Aztán elmondatod,

hogy hova, milyen cikkeket írtam, mennyi pénzért.
Mindig megsimogatsz, ha jó sokat mondok.

Ezután leírod vagy lediktálod egy listára is mindazt,
amit vennem kell a piacon. Meg úgy általában: hogy miket kell még csinálnom.

Szükség van ezekre a listákra. Máskülönben elfelejteném őket.
Azt, hogy van lista, csak néha felejtem el. Pedig lista mindig van.
Hogy ne érezd igazságtalannak, hogy itthon ülök a fűtött lakásban,

míg te járod a fűtetlen várost nagykabátban, mikor tanítványaidhoz sietsz,
buszon péksüteményt eszel, nehéz batyudat hurcolod, loholsz,

idegen lakásokban idegen gyerekekkel angolul vagy matekul társalogsz.

Estefelé, mikor pizsamád már rajtad,
a rohangálástól elfáradt, izmos testedet betakartam,
megunhatatlan, érthetetlenül szép szemed szivárványhártyája

csak félig látszik, mint egy részleges napfogyatkozás, olyan,
de nincs benne semmi szomorúság.

Akkor is vigyorogsz, mint ahogyan a kutyák szokták,

és szemérmetlenül széttárod lábaid a takaró alatt,
jól érzed magad, közben pedig nagyokat sóhajtozol.

Emlékszel, mennyire tetszett az a Borges is, amelyikben

arról írt, többet kellett volna mezítláb rohangálnia.
Csak egy kutyának tetszhet ennyire egy ilyen vers.