A nap visszfényét maga mögött a szűz havon világoskéken kitakarja a gyönge törzs és hét-nyolc ceruzányi gallya.

Hol a vakító ragyogásnak tengelye, a világoskék a sötét, az árnyékával rögzíti a nap, hol összeérnek, a diófacsemete tövét.

Egy folyam szabad istene
a gyönge törzs lassan áramló nedvein az úr.

Mint az árvíz a földeken, olyan, ahogy a gallyas árny a fényre ráborul.

A hársfa ernyős ágain az apró ágakig megült a hó.

Amilyen fénye van a csupasz fa alatt, mintha az ágak árnya lenne rajtuk a hótakaró,

az ágvonalat követő
kisebb felületű fehérség, árnyék: akár a látásé a vakság vagy jóllakottságé az éhség.

A puha nap
a horizont alá hajol,

és alvadó sötétlilán üt át egész a hegyekig a tágas domborzat a hó alól.

 

Ezt a verset elsősorban személyes okokból választottam, nem a Hétsarkúkönyv (2011) leginkább reprezentatív darabjaként, bár a kötet több más darabjához is kapcsolódik. Az első ciklus leíró versei közt szerepel, olyan szövegek között, amelyek a (városi vagy természeti) környezet elemeiről és olyan jelenségekről beszélnek szemléletes, pontos szavakkal, mint ebben a versben a fény és hiánya. Lanczkornak nem a szenvedélyes (Berzsenyi szavával: energiás) versei közé tartozik, első látásra nem kötődik annyira kontextushoz (külső erőtérhez), mint a Vissza Londonba című kötet versei, inkább a Fehér Daloskönyv szépségeszményéhez, tájszeretetéhez áll közel.

Ha azt mondanám, hogy az Egy hasonló egy fa árnyékát mutatja meg, részint igazat mondanék, hiszen a rögzítés igen pontos:

 

A nap visszfényét maga mögött a szűz havon világoskéken kitakarja a gyönge törzs és hét-nyolc ceruzányi gallya.

 

Magunk előtt látjuk a vékony fa árnyékrajzát a havon. Az árnyék csakugyan a fényforrás visszfényének a hiánya, a nap, a fa és a hófelszín esetén ugyanúgy, mint a Nap, a Föld és a Holdfelszín esetén (Lanczkor verseiben ugyanis az égitestek fény–árnyék viszonya is evidencia). De többről van szó, mint az árnyék leírásáról: a mozdulatot látjuk, ahogy a törzs és a gallyak az árnyékot vetik. Csak nem ezzel a köznapi metaforával. Az árnyékot a test nem el-, hanem kitakarja, méghozzá „maga mögött”. Olyan, mintha az árnyék teste most kelne ki a hótakaró alól (amely viszont a köznyelvből hozott evidencia, és a szó később szerepel is a szövegben).1 A nézés (az illúzió) tehát kezdettől fontosabb a látványnál, vagy legalábbis egyenrangú vele.

A mondat nagyon pontosan építkezik, bővítményeit – bár mindegyik lényeges elem – hangsúlytalanul teszi le, ugyanis a tárgy és a három határozó után az állítmányra („kitakarja”) és az alanyra („…törzs és … gallya”) várunk. Ehhez a nyelvtani késleltetéshez hozzájárul az is, hogy a megnyúlt sorok ellenére már első olvasásra, az első versszak végére lehet valami sejtelmünk a vers mögött sejlő dalformáról: a tiszta rímelésű, jambikus négyes soroknak csak a szótagszáma változik, de nincs akkora eltérés, hogy ne lehetne felismerni. (Hasonlóan lazítják fel az alapformát a London-kötet egyik ciklusának szonettjei, ahol viszont rendre rövidebbek a verssorok, mint a hagyományos szonettben).

A háromból két határozó („a szűz havon világoskéken”) a következő szakaszt készíti elő:

 

Hol a vakító ragyogásnak tengelye, a világoskék a sötét, az árnyékával rögzíti a nap, hol összeérnek, a diófacsemete tövét.

 

Nem is annyira könnyű követni az értelmezőt és az azonosítást. Itt azonban ismét újabb valóságdimenzióba kerülünk: a nap a fát, mint egy kis darab legót, az árnyékkal való találkozási pontjára helyezi, mintha az árnyék már korábban, külön is megvolna („hol összeérnek”: ez nyilvánvalóan a naiv látásmód jele, hiszen ha nem érne össze, lebegnie kellene).

A fa töve a benne keringő nedvet, a pogány természet erejét asszociálja:

 

Egy folyam szabad istene
a gyönge törzs lassan áramló nedvein az úr.

 

A pogány isten Lanczkor Gábor magánmitológiájának része: két korábbi versében, a Fehér Daloskönyv Folyamistenében és a Vissza Londonba kötet Pheidiász műhelye: A folyamisten szobra című darabjában is megjelenik – lehet, hogy a cím is erre utal: Egy hasonló. És mivel Lanczkornál gyakoriak a köteteken belüli vagy kötetek közötti átívelések, az is lehet, hogy ez a látszólagos asszociáció valójában megelőzte a vers keletkezését.

Az élő fáról a tekintet visszatér a földre. Az árnyék szétsugárzó rajza mellett a keringő nedv fogalma a víz áradásának képét és mozgását idézi:

Mint az árvíz a földeken, olyan, ahogy a gallyas árny a fényre ráborul.

 

Itt is az illúzió határát súrolja a kép a szóválasztás miatt. Hiába jelenti szinte ugyanazt a „fényre ráborul”, mint hogy a fényes felületre vetül, a megszemélyesítés miatt a metafora kifejezetten erotikus.

A tekintet újra felfelé, a fára néz, igaz, ezúttal egy másik fára:

 

A hársfa ernyős ágain az apró ágakig megült a hó.

Utána azonban ismét le a halványabb és tömörebb árnyékra, amely optikai csalódást kelt, mint egy Vasarely-kép fekete-fehér áttűnései:

Amilyen fénye van a csupasz fa alatt, mintha az ágak árnya lenne rajtuk a hótakaró,

az ágvonalat követő
kisebb felületű fehérség, árnyék: akár a látásé a vakság vagy jóllakottságé az éhség.

 

Érdekes megfigyelni, hogy a fény és árnyék ellentétére Lanczkor fogalmi evidenciát hoz, a fogalmak negatívjával, ellentétes előjelű abszolút értékével világítja meg különbségüket.

Az egész vers személytelen2 (még a kötet hasonló verseiben is ott van valamilyen szubjektum), de láttuk, hogy a nézés mennyi szubjektív elemet ad a leíráshoz. Végig rendkívüli gyöngédséggel írja le a látványt: „a gyönge törzs / és hét-nyolc ceruzányi gallya”, „gyönge törzs” (másodszor is), erotikus hangulatú igéket választ: „maga mögött… kitakarja” és „a fényre ráborul”. A lenyugvó nap az utolsó szakaszban a takaró jelzőjét kapja meg:

 

A puha nap
a horizont alá hajol

 

Ugyanakkor a vers zárása baljós:

és alvadó sötétlilán üt át egész a hegyekig a tágas domborzat a hó alól.

 

Ez nyilvánvaló allúzió, ilyen verszárlat egy helyen van a magyar költészetben: „Piros vérben áll a tarló, / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok, alkonyúl.” József Attila: „Költőnk és Kora”.

József Attila már a szerkezetekről, a csupasz faágakról is eszünkbe juthat, ahogy egyik híres töredékében – [Szürkület] – írja: „A távolban tar ágak szerkezetei / tartják keccsel az üres levegőt”. Ugyanakkor épp a személyesség tekintetében teljesen más a Lanczkor-vers: minden személyessége abba van kódolva, ahogyan egy szál fát és az árnyékát különféle nézetekből megmutat.

Egyszerre pontos és szürreális (a látványt valamilyen illúzió evidenciájaként megmutató) látásmódja korábbi köteteiben is megvan, A tiszta észből eszünkbe juthat „az orchideán fennakadt kolibri” képe (Avítt tető, tűnt időnk), vagy a Fehér Daloskönyvből A vízesés. Ez a tájat leíró vers így indul: „Félig elmerülve egy tál higanyban / úszik egy vasgolyó.” Később egyértelművé teszi, hogy a „tál higany” a tó, a vasgolyó meg nyilván a nap – ráadásul a tükröződés képével kezdődő vers az egységről, Lanczkor fontos témájáról szól.
Lanczkor Gábor ismeri a fákat, Land Art című versében egy elvadult kastélypark leírásában felvonul tiszafa, vadgesztenye, tölgy, mocsári ciprus, akác, bükk, körtefa, ostorfa – valamiért Seamus Heaney saját versszöveggé írt versfordítása, a Tévelygő Sweeney jelent meg előttem, különösen az a rész, ahol Sweeney a fákat magasztalja (magyarul Imreh András fordításában), legalábbis a tájjal való azonosulás, egység igényét rokonnak érzem.

Egyetlen fa magában is jelkép – ilyen Lanczkor Kereszt című verse a Fehér Daloskönyvben (és eszünkbe juthat még Beckett fája a Godot-ban, Pilinszky fái az Apokrifban vagy akár Csontváry Magányos cédrusa). Ez a fa azonban a megújulás fája, ez a fénytörés nem őszi szürkület, hanem a kora tavaszi első fény ünnepe („Amilyen fénye van a csupasz fa alatt”). Az Egy hasonló csupa fákról, tájról szóló leírás között szerepel, rögtön utána következik a Vincent Van Gogh: Fölszántott földek (1888) – nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy az Egy hasonló voltaképp egy Van Gogh-kép leírása (ekphraszisza, azzal a szakszóval, amit sokan Lanczkor London-kötete után tanultak meg).

Noha ebben a versben egy (illetve két) fényben álló fa látszik, a fény és az árnyék, vagy a fény hiánya és visszatérése a kötet két másik versében is megjelenik, mindkettő a szerelem kontextusában, és mindkettő az égitestek egymáshoz való helyzetéből, a nap-, illetve a holdfogyatkozás jelenségéből indul ki. Az egyik a teljes napfogyatkozás végpontját használja képi evidenciául („Fölhúztad a redőnyt és meztelen / testedet a korai fény / egy másodpercig úgy öntötte el, / ahogy a nap szegélye a holdnak körén // vakítón túlcsúszik / egy teljes napfogyatkozás múltával” – A víztorony), a másikban szimbolikusan szerepel a holdfogyatkozás, illetve a Hold éjszakai oldala, mint olyan előfeltétel, amelynek megléte szükséges, hogy a becsapódások láthatóak legyenek („Hiszen // a fényes oldal / ragyogása elrejti a legnagyobb becsapódások villanásait / is” – Sötétpászma. A Boldog Szerelem apoteózisa). Az Egy hasonló című vers is csupa erotika.

Végül – de talán erre valóban nem ez a vers a legközelebbi kapocs – a kötet közepén látható nyolc fénykép és a vulkánkráterben készült kísérleti fényképezés is fénnyel és sötétséggel játszik, túl a szövegek világán. Ugyan a fa árnyéka nem ad ilyen kozmikus távlatokat, de talán a látás, a nézés, a kapcsolatok keresése hasonló. Lanczkor Gábor a kísérletezés és a pontosság költője, versei, kötetei új látásmódra tanítanak, a dolgaink újraértékelésére.

 

-----

1 Eszembe jutott a „kitakar” ige hírműsorokból ismert, újabb kori értelme, a retusálás, eltüntetés is, de nem éreztem, hogy a vers szövegéből (vagy akár a kötetből) bármi más is megerősítené ezt.

2 Ld. erről: Turi Tímea: Vulkán vagy bánya. Lanczkor Gábor és a [nem] személyes vers. Jelenkor, 2012. január, 93–98.