Hatvanhetedik védőbeszéd

Hirtelen termett mellettem, a gyalogátkelőhely

előtt. Hogy szívesen átkísér. Mondtam, minek.

Mert bár látja, hogy nincs fehér botom, ő

mutatná az utat. Nagyon köszönöm. Nem

mertem bevallani, hogy nem vagyok vak. Nem

megyek át, befordulok ezen az utcán. Hogy

az nagyon veszélyes, végig felásták, inkább

a szemközti járdán menjek. Majd visszakísér. Igazán,

nagyon kedves. Mit tegyek, hogy ne

ábrándítsam ki? Hogy látok! Nincs magánál véletlenül

egy tükör? Nem lepődött meg, alig keresgélt, szó

nélkül odaadta. Hosszan vizsgáltam magam az enyhén

púderes, hátul foncsoros fényben. Talán

a szemem lett ennyire tompa, fénytelen? Kristálytisztán

vakított rám a tekintetem. Hogy ő megérti. Annyira

szép, amikor valaki a semmit nézi, és

hogy a bátyja is, akinek mindkét lábát

levágták, cukros, sokszor kér karácsonyra

cipőt.

Hatvannyolcadik védőbeszéd

Azzal kezdte, hogy késtem. Egyáltalán

nem beszéltem meg találkozót vele, se senkivel. Nem

bírja, amikor valaki lekváros szemmel

néz. Az milyen? Rákenődik a látványra, mint

a kenyérre. Próbáltam értelmesen hallgatni,

körülnéztem, hogy léphetnék le hamar.

Ki nem állhatja azt se… és hunyorgott, összeszűkítette

a szemét, ki nem állhatja a farfekvéses

lelkeket. Teljesen rendben zajlott a

születésem, alig néhány fájás, már jöttem is ki.Nem is a testéről beszélek, a lelke, a

lelke farfekvéses, mindent összeroncsol,

mikor megmutatkozik. Nem bírtam megmozdulni. Nézze,

nekem mennem kéne. És nem érdekli, hogy

hány gátat varrnak utána össze. Maga tisztában

van vele, hogy naponta hány gátat szakít szét

csupán azzal, hogy létezik? Hát, nem is tudom.Le ne üljön mellém a padra. Álljon csak ott. Meg

se moccantam. Csak nem képzeli, hogy

engedem, hogy mindketten üljünk? Maga szépen

áll, hallgat, én meg beszélek.