Valamikor, még a kilencvenes évek elején a Vajl–Genisz esszéíró duó (Édes anyanyelv című ragyogó kötetük magyarul is megjelent akkoriban) egyik könyvében a legjelentősebb orosz írókat különböző ábrákkal, spirálisokkal, körökkel, vektorokkal szemléltette – ami persze inkább csak játék volt. Vajon milyen ábrát rajzolnának most Siskinről? Én alul tengert jelző hullámvonalakból magasra fölkunkorodó és összekapcsolódó spirálisokat látok magam előtt: a régóta Svájcban élő Siskin a mai orosz irodalom demonstratívan elitista alkotója – magasan a mindenféle politikai és céhes adok-kapok fölött lebeg; annak ellenére, hogy ritkán, nagyjából ötévente jelenik meg új regénye, elnyerte már a mindhárom igazán fontos irodalmi díjat (a Bookert, a Nagy Könyvet és a Nemzeti Bestsellert); és az orosz kritikai élet lassan beülteti Vladimir Nabokov évtizedek óta üres trónjába – amire persze nyugati jelöltek is vannak (Javier Marías vagy Arthur Phillips például). Mikor ez utóbbi kifejezést használtam nemrég egy konferencián („uzse pocstyi zanyjal doninye pusztujuscsij tron Vlagyimira Nabokova”), Natalja Ivanova, a neves orosz kritikusnő a szavamba vágott: „Na, azért mi ezt nem gondoljuk így.” S aztán egyetértettünk abban, hogy egyrészt Nabokov trónja mindörökké üres marad (ahogy, mondjuk Shakespeare-é is), hogy Siskin „fényévekre van tőle” (ezt ő fogalmazta meg így), és hogy ennek ellenére a mai orosz „irodalmi folyamat” egyik legérdekesebb alkotója és jelensége – egyszóval kiváló író.

A magyar olvasó in medias res kezdheti az ismerkedést Siskinnel – a Vzjatyije Izmaila (Izmail bevétele) és a Venyerin volosz (Vénusz hajtincse), két bonyolult szerkezetű, ízig-vérig művészregény helyett a harmadik könyv jelent meg magyarul: az a Levélregény (Piszmovnyik), amelyet konceptuális-experimentális játéknak is lehet ugyan tekinteni, s ugyanakkor mégis elmozdulás a lektűr felé – vagy legalábbis a „tenger”, a mai orosz „irodalmi folyamat” fölött lebegő játékához Siskin most elsősorban a számunkra főként Ljudmila Ulickaja által fémjelzett „orosz női irodalom” stílusát, témáit, „lelkiségét” emelte ki, egészen bámulatos nyelvi érzékenységgel, empátiával alkotta meg ennek a „női” irodalomnak mintegy az eszményképet… Nem is maradt el a siker: Siskin a Levélre-gény-nyel lett népszerű író: most már nemcsak a hivatásosok – főként kritikusok – olvassák, hanem Ulickaja (meg Gyina Rubina, Ljudmila Petrusevszkaja, Olga Novikova, Viktorija Tokareva, Galina Scserbakova és a többi Oroszországban népszerű írónő) olvasói is.

Sok-sok témába belekaptam hirtelen – ezeket most ki kell bogozni: leginkább azt, hogyan működik együtt, egy regényben Nabokov prózapoétikája a női lektűr beszédmódjával; ami összekapcsolódik egy nagyobb, a mai irodalom trendjeit, vektorait illető témával – hogyan kezdi elfoglalni az irodalom mainstreamjét a lektűr és a magasirodalom hibridje (metafizikai krimik, fantasybe oltott antiutópiák, sci-fi-paródiák és a többi: óriási vonnegutiánus, tolkieniánus és – Oroszországban – ulickajánus áradat).

A regény szüzséjét – amely persze sokkal inkább concept, mint hagyományos értelemben vett szüzsé – viszonylag egyszerű elmesélni; ám mégis problematikus, egyrészt azért, mert minden olyan olvasó számára, aki e kritika alapján próbálja eldönteni, hogy elolvassa a könyvet, nagymértékben csökkenti az élvezetet – vagy legalábbis egészen más olvasói élmény lehet minden előzetes ismeret nélkül találkozni a szöveggel. S alighanem az író is ilyen „tudatlan”, s ezért meg-meghökkenő, önmagában ösztönösen is mindegyre értelmezési stratégiákat kereső olvasóra számítva alkotta a szöveget. Úgyhogy most arra biztatom ennek a kritikának az olvasóját, hogy gyorsan csukja be a folyóiratot, és az én szerény értelmezési kereteim nélkül álljon neki a könyvnek – nem garantálom, hogy élete egyik nagy olvasmányélményével ajándékozza meg, de azt igen, hogy furcsa élmény lesz: sokat fog csodálkozni, és a szokásosnál figyelmesebben fog olvasni, keresve a fogódzókat…

A szüzsé-concept tehát, mint mondtam, viszonylag egyszerű (ahogy a fülszövegben is olvasható: „első pillantásra minden egyszerű”): két szerelmes fiatal, Szása és Vologya leveleit olvassuk; Vologya a hadseregben van, beszámol az ottani hétköznapokról (ellopták a sapkáját, meg kell tisztítania a vécét, írnoknak nevezik ki stb.), Szása pedig az együtt töltött boldog időkre emlékezve szenved a hiányától, s aztán szép lassan mindenféléről mesélnek egymásnak, gyerekkorukról, szüleikről, az élet nagy kérdéseivel kapcsolatos gondolataikról… Az olvasóban (mármint a gyanútlan olvasóban, aki semmilyen ismertetőt, kritikát, Wikipedia-szócikket nem olvasott el előtte) a finoman mikrorealista, időnként izzóan erotikus és mindvégig a fiatal szerelem szentimentalizmusának hangján szóló leírások, emlékezések, elmélkedések közepette lassanként alakul ki a gyanú, hogy valami nincs rendben az idővel. A levelek nem reflektálnak egymásra, pontosabban csak valamilyen mély, lelki és motivikus szinten kapcsolódnak össze, ha úgy tetszik, valami ezoterikus-filozofikus „örök szerelem”, „időn túli” vagy „időn kívüli” megértés, egymásra találás szintjén – s ekkor kezdjük el keresni azokat a reáliákat a szövegben, amelyek elhelyezik számunkra a történetet az időben. Nem sok van belőlük, legalábbis ami Szásenyka életének idejét vagy „kronotoposzát” illeti; mert azt azért előbb-utóbb megtudjuk, hogy Vologya a pekingi bokszerlázadás leverésére induló közös orosz-amerikai-német-japán-francia hadjáratban vesz részt – ami azt jelenti, hogy nagyjából 1900-ban járunk. Szásenyka idejében azonban van lemezjátszó, aztán már szárnyas betét is, tehát ő legalább fél évszázaddal később él. Egyébként nagyon kevés az ilyen időjelző reália, ennek ellenére az internetes kommentelők körében majdhogynem hobbi lett a keresésük. Az egyik kritikus például figyeli, ahogy Szása villamossal megy a munkahelyére (Moszkvában 1892-től van villamos, tehát ez nem sokat árul el), a Titanic katasztrófájáról olvas az újságban (1912), melynek az első oldalán „a háborúról” van szó (de vajon melyikről?), az utolsón pedig van egy keresztrejtvény (ami állítólag először 1929-ben jelent meg orosz újságban). Másvalaki felfedezte, hogy Vologya olyan sapkát visel, amilyet az orosz hadseregben a második világháború előtt nem viseltek – ami lehet írói figyelmetlenség (mert különben Siskin a hadjáratot történelmileg precízen meséli el: a könyv orosz kritikusaitól tudjuk, hogy egy Dmitrij Jancseveckij nevű haditudósító naplóját használta forrásként), vagy akár az írói koncepció része: a bokszerlázadás leverése a regényben minden huszadik századi háború archetípusaként szerepel, Szásenyka minden olyan nő „képviselője”, akinek a szerelmese meghalt valamelyikben e háborúk közül, Vologya pedig az örök orosz (vagy akár nem orosz) katona, aki valami ifjonti idealizmustól fűtve, az élet – és halál – értelmét kereső kamaszos gondolatokkal küszködve egyszer csak egy háborúban találja magát: és felmerül a kérdés, hogy a halál mindennapos közelsége – vagy akár a saját halál választ ad-e bármilyen kérdésére. Emberi tapasztalat-e ez vagy minden emberségen túli… Az olvasónak mindenesetre lassan rá kell jönnie, hogy a leírások minden érzékletessége ellenére a szöveg szimbólumok és motívumok bonyolult rendszereként működik, s nem kell benne hagyományos logikát keresni – pontosabban kell: éppen ez adja az olvasás izgalmát, de csak azért, hogy aztán rájöjjünk: a szöveg szétfeszíti a hagyományos olvasói elvárások kereteit. S valamiképpen persze értelmeznünk kell magunkban ennek a „lehetetlen” szerelemnek a jelentését is, mindenesetre már csak kicsit lepődünk meg azon, hogy Vologya mintha a legelső csatában meghalna, de utána is lényegében ugyanúgy írja tovább a leveleit – a kritikusok pedig, mint most én is, ennek kapcsán emlegethetik Szása Szokolov Mezsdu szobakoj i volkom (Eb és ordas közt) vagy Nabokov Szem című regényét (különben maga Siskin is őket említi a leggyakrabban az interjúiban) –, mint ahogy azt is megszokjuk lassan, hogy az idő mellett bizonyos alakok is próteusziak: Szásenyka apja egyszerre sarkkutató repülős, rendező és alkoholista színész… Egy szó mint száz: egyszerre vagyunk a cári, a brezsnyevi és a posztkommunista Oroszországban (vagy egyszerre sehol és mindenhol), a regény időben jó egy évszázadot ölel fel – ami egyébként, mármint az idősíkok és reáliák ilyen összekeverése, a kronologikus ok-oksági logikába ragadt emberi, túlságosan is emberi tudat radikális szétfeszítése, a történet-szimulakrum hangsúlyozottan szubjektív téridő-koordinátákba, motivikus kronotopo-szokba helyezése az orosz konceptualista irodalom egyik gyakori fogása volt, főleg Viktor Jerofejevé (mondjuk, Az orosz széplányban vagy a „Levél anyámhoz” című elbeszélésben) –, s ha idáig eljutottunk, a Levélregény írói fogásait tekintve lassanként enciklopédiaként kezd hatni: benne van Nabokov, Szokolov, Jerofejev, Ulickaja… s bármelyik orosz kritikus könnyedén tudja folytatni a sort, mint ahogy folytatják is: megtalálják benne Ljudmila Petrusevszkaja ragyogó Vremja nocs (Éjidő) című, magyarul nem olvasható kisregényének motívumait, vagy épp a salamovi dilemmát arról, hogy mennyi emberség marad az emberben, amikor a legdurvább fizikai szenvedések veszik körül, és a halál misztériumból mindennapos látvánnyá válik…

A Levélregény tehát egyszerre lebeg a hagyományos női irodalom elváráshorizontján (mert a szöveg nagy része finom pszichologizálással a hagyományos női témákat bontja ki: szerelem, szexualitás, lelkek összekapcsolódása, a szeretett férfi elvesztésének fájdalma, sikertelen házasság, konok élni akarás az élet minden csapása közepette, terhesség, gyermekvárás, kapcsolat a szülőkkel, az öreg szülő mosdatása stb.) és messze fölötte: valami időtlen térben, amely ugyanakkor a modern orosz irodalom fogásainak, stratégiáinak, conceptjeinek és dilemmáinak enciklopédiája. Mellesleg nem is Levélregény a címe – az oroszul Roman v piszmah lenne –, hanem, mondjuk, Nyelvművelőtske vagy Enciklopé-diátska. Megmagyarázom: a piszmovnyik szó a mai orosz olvasó számára nemigen jelent mást, mint egy XVIII. században írt híres könyv címét: egy Nyikolaj Kurganov nevű matematikus és pedagógus írt ilyen címmel könyvet, amelyben benne volt az orosz nyelvtan összefoglalása, sok közmondás, népköltészet és egyebek – minden, amit az orosz nyelvről tudni kellett. Az orosz szó tehát kicsit rejtélyesen utal arra, hogy valamiféle enciklopédiát fogunk olvasni – amivel nem a fordítót vagy a kiadót akarom kritizálni: valószínűleg én is inkább a „Levélregény”-t választottam volna magyar címnek, tudva, hogy a fordításban mindig veszítünk valamennyit. És, mondjuk, az utószóban elmagyaráztam volna ezeket a veszteségeket.

Földeák Iván egyébként remek utószót írt, még ha ezt nem magyarázta is el (az egész könyv remek: a fordítás, a borítódizájn, az informatív fülszöveg, a jól kiválasztott idézet a hátsó borítón), amelyből érezni, hogy lelkileg-stilisztikailag mennyire ráhangolódott Siskin regényére. Mégis kénytelen vagyok megjegyezni néhány apróságot. „Az orosz irodalom szemérmes” – kezdi Földeák Iván az utószóban az egyik eszmefuttatást, majd azt írja: „Már ismerjük Puskin nyersen szókimondó emlékiratait nőkapcsolatairól… Siskin az elsők között mer írni a lét fizikai valóságáról.” Nem egészen világos, hogy milyen Puskin-emlékiratokról van szó: ha Puskin titkos naplójáról, amelyet 2003-ban adott ki magyarul a Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, az minden bizonnyal egy Armalinszkij nevű, Amerikában élő pornográf író misztifikációja – tény, hogy számos országban megjelent mint valódi Puskin-napló, de én még nem olvastam olyan komolyabb publikációt, amelynek szerzője hitelesnek tekintené a művet. Másrészt, a „fizikai valóságról”, kevésbé eufemisztikusan a szexualitásról rengetegen írtak a klasszikus orosz irodalomban is annyira szókimondóan, mint Siskin, a kilencvenes évek orosz irodalma pedig valósággal lubickolt nemcsak a szexualitás ábrázolásában, hanem mindenféle perverzitásban.

Egyébként Siskin szövege valamivel, nos, mondjuk úgy, durvább, mint a fordítás. Bár nem ez a jó jelző. Inkább: helyenként erőteljesebben ütköznek össze benne a stílusregiszterek, mint a magyar szövegben. Az író egyébként egy interjúban megfogalmazta, hogy szerinte elsősorban miért érdemes olvasni ezt a könyvet (Nabokov is szerette az ilyen megfogalmazásokat, a Baljós kanyar előszavában például azt írja: „a regény fő témája tehát Krug szerető szívének dobogása, a kínzás, amelynek e roppant gyöngédség alávettetik – a könyv a Davidról és apjáról szóló oldalakért született, és értük kell olvasni is”): s valahogy úgy fogalmazott, hogy a „stílusok összekarmolódása” (carapanyije) a legérdekesebb benne. Az első leveleket olvasva például egyszerre érezzük magunkat az orosz női próza szentimentálisan egyszerű világában („csak miattad lett oly kedves számomra a kezem, lábam, testem – mert te csókoltad, te szereted”) és Nabokov Adájának világában, vagy általában a világ apró részleteit mindenki másnál élesebb szemmel látó és különleges, a világ rejtett rímeit feltáró hasonlatokkal-metaforákkal leíró nabokovi szövegvilágban (és amikor azt olvassuk: „harapásom nyoma ott maradt a válladon”, úgy érezzük, valami kimaradt: hol van a nabokovi hasonlat – milyen az a harapásnyom?). De az a kifejezetten nabokovosnak tetsző mondat például, hogy „szeretném végigcsókolni a nyelvem hegyével, mint akkor, azt a kis heget, ami ott húzódik lentről köldökig, akár egy babáé, akit két részből raktak össze”, pontatlan a fordításban: az orosz szövegben nincsen szó se „hegről” (hanem „sovcsik”-ról, „varratról”), se „köldökről” (csak az van ott, hogy „ot i do”), és nem a babát rakták össze két részből, hanem magát az embert, Vologyát. Valójában tehát az ember legintimebb testrészén lévő „varratról” van szó, és Szásenyka a testi szerelemnek egy nagyon intim pillanatában meglátja, hogy az ember két részből van „összevarrva”.

Máshol azt írja Szásenyka, hogy „A világon minden mindennel összecseng, rímel. Ezek a rímek fűzik egybe, tartják össze a dolgokat, mint a tövig bevert szögek, hogy szét ne hulljon a világ”. Lehetne kötözködni, hogy ha minden mindennel rímel, akkor valójában semmi sem rímel: így ez a mondat értelmetlen, coelhós frázis – de mondjuk inkább azt, hogy a regény lektűrös-nőies stílusregiszteréhez tartozik, amelynek össze kell „karcolódnia” az egyéb stílusrétegekkel. Mindenesetre a rím, az egymástól látszólag végtelenül távol lévő dolgok (mint Szásenyka és Vologya) összecsengése a regény egyik visszatérő motívuma (sok minden más mellett: ilyen visszatérő motívum az óra is, amely mindig tíz perc múlva kettőt mutat, az elefánt, a büdös budik, Shakespeare Hamletje, „János pap országa” és van még sok belőlük), amely már a legelső levélben megjelenik, egy kissé rejtélyes mondatban: „A butácska Júlia egyre küldözgeti a leveleket, ám a kőszívű Saint-Preux kurta, humoros válaszokkal rázza le, néha versben, rímeltetve a lazacot a kávézaccal, a muníciót a petícióval, a Mona Lizát a mamaligával (mellesleg tudod, mire mosolyog? – én megfejtettem), a világ köldöke – Isten.” Oroszban nyilván mindez máshogy van (magyar rímpárokat kellett találni), és ott a „köldök” és „Isten” is rímel („pupok” és „Bog”), de furcsa módon a felsorolás egyik eleme nem rímpár: „zaszrannoje ocsko i ulibka Dzsokondi” – szó szerint: „összeszart segglyuk és Mona Lisa mosolya”. Ez a meghökkentően durva, a vicces rímpárok közül váratlanul kiugró kifejezés bizonyára a legalantasabb és legmagasztosabb dolgok összecsengését előlegezi meg a regény legelején – rejtély, hogyan lett belőle a magyarban „Mona Liza és mamaliga”.

Néhány ilyen apróságtól eltekintve a magyar szöveg, hadd ismételjem meg, remekül működik, de Földeák Iván nagyon informatív utószavában van még néhány dolog, amit kissé értetlenkedve olvastam. „A kritika nem sokat tudott kezdeni Siskinnel” – írja arról az íróról (mintha egy meg nem értett zseniről volna szó), akit az orosz kritikusok elhalmoznak díjakkal és a legváltozatosabb elemzésekkel. „Teljesen mindegy, hogy a fiú majd száz évvel megy vissza a történelembe, miközben szerelme végigéli mindazt, amit orosz földön ember végigélhetett a pangás időszakától napjainkig” – írja Földeák Iván, mintha a regénynek lenne bármely olyan rétege, amely specifikusan a pangástól napjainkig húzódó kor orosz politikai-társadalmi valóságát ábrázolná. De nincs ilyen rétege, hiszen a művészi koncepció egyik fő eleme éppen a történelmet-politikát a háttérbe száműző női irodalom valamiféle ideálképének megalkotása: a Levélregény annyira általánosan emberi dolgokról szól, amennyire ez egyáltalán megvalósítható emberi szavakkal, amelyek többsége mégiscsak mindig kortól-politikától-társadalomtól szennyes.

Mivel Siskin női regénybe oltott posztmodern irodalmi „enciklopédiátskát” írt, a mű fontos eleme ennek az irodalomnak a fő dilemmája: a szövegteremtéssel kapcsolatos önreflexiók sora – olyan mondatokban, hogy „Írni, fiacskám, nem olvashatóan, hanem őszintén kell” (miközben a szerző láthatóan igyekszik hagyományos olvasói elvárásokat kielégítve „olvasható” művet alkotni); vagy „Mindaz, ami fontos az életben – a szavak fölött áll”. Siskin két narrátora egyébként hajlamos időnként a mű értelmezését megkönnyítő „beszédekre” – Szásenyka például egyszer csak kifejti (amikor az olvasó már biztosan eljutott maga is ennek felismeréséig), hogy „van egy kis zűr az idővel”. Hogy „az események bármilyen sorrendben bekövetkezhetnek”. És ez az „időzűr” kell hogy valamilyen új fényben világítsa meg számunkra a halált… De a halálról – mert Siskin regénye leginkább mégiscsak a „halálról való elmélkedés” – nem írok semmit: az már, úgy gondolom, a könyv és az olvasó intim együttlétéhez tartozik.

Azt írtam: Siskin „demonstratívan elitista” író. Most ezt kissé módosítanám – demonstratívan elitista író volt például Szása Szokolov (még él, de lényegében már nem ír) és sokan mások a nyolcvanas–kilencvenes években: azóta a piac diktátuma vagy valamilyen új korszellem a legkülönösebb írói kísérleteket is feloldja, megszelídíti, „olvasmányosítja”. Siskin pedig inkább a „legolvasmányosabb elitista” író vagy a „legelitistább lektűríró” a mai orosz irodalmi folyamatban. Figyel rá, hogy mindenkinek adjon valamit: a kritikusoknak a „stílusok összekarcolódását”; a női lektűrök olvasóinak a frázisok határán mozgó, jól idézhető, emlékkönyvbe írható mondatokat éppúgy, mint valóban lélekszorítóan szép leírásokat szerelemről, terhességről, veszteségről, halálról; Nabokov-rajongóknak motívumok finom szövevényét és így tovább. S mindezek mögött, ami a legfontosabb, érezzük az extatikusan alkotó, eleven embert, aki végső soron mégsem akar senkinek megfelelni, hanem saját démonaival küzd – és a rettenettel, mely elfogja az embert, amikor ráébred, hogy „az élet rövidebb a szoknyánál”.