Az eddig leginkább lírikusként ismert Győrffy Ákos legutóbbi, Haza című könyvében prózaíróként is bemutatkozik. A válogatásban olvasható esszék, novellák elbeszélőjének legmeghatározóbb vonása, hogy szellemi-lelki adottságai (Mircea Eliade terminusával élve) homo religiosus-szá teszik, azaz létét a szent és profán dimenziók rendjén keresztül tapasztalja meg. Tudja, hol a határ. Ám amiben él, a nyugati ember modern világa már eltörölte, érvénytelenítette ezeket a határokat. Így a homo religiosus magára marad, otthontalanná válik. A világban járva pontosan érzékeli, hol van a szentség, illetve az ahhoz kapcsolódó rítusok helye és ideje, de jobbára csak hiányt, feledést, torzulást talál. Az egyetlen állapot, amelyben magára találhat, az abszolút magány.

A kötet szövegeinek többsége olyan alkalmakról számol be, mikor az elbeszélőnek sikerül a magány rituális beteljesítésén keresztül megszelídíteni önnön idegenségét, vagy már szinte teljesen elfeledett szertartásokat pótolni. Ezek az alkalmak egy-egy túrához, utazáshoz köthetők, melyek során közelebb kerül egy otthonosabb, másik életnek nevezett dimenzióhoz. Győrffy rendszerében a tényleges, saját élet csak esetleges díszlet, amely egy igazabb, mélyebb létet fed el. „Mintha lenne valamilyen igyekezet arra nézvést, hogy még az emléke is elfelejtődjék annak, amire az elmúlt évezredekben egész kultúrák épültek. A másik életet azonban mindez nem érinti, mint ahogy nem érintette semmi olyan üzenet, amelyet az innenső partról intéztek hozzá. A másik élet érintetlenül megvan, létezik, és ugyanolyan, mint ötezer éve volt.” (A másik élet) A módszer, amely elvezeti e másik élethez, leginkább a meditációhoz hasonló. A természet bizonyos jelenségei, egyes erdőrészletek, útszakaszok, élőlények vagy sokszor épp maga a járás szolgál meditációs tárgyként, de a Győrffy-féle meditáció legfontosabb eszköze a tekintet.

„Tartsd tisztán a tekinteted.” – olvassa félre az elbeszélő a KEEP THE SEA CLEAN feliratot a (Trieszt-töredék) című szövegben. A tekintet éle, tisztasága miatt Győrffy Ákos írásművészete a magyar prózából talán leginkább Mészöly Miklóshoz köthető. Mindkettejüknél a táj, a környezet bizonyos elemei, illetve azok egymáshoz való viszonya válik a személyesség legtisztább megfelelőjévé. A minta ugyanaz: addig, és olyan kizárólagosan nézni valamit, amíg a látvány kiszorít az elméből minden mást, személyesség és személytelenség egy képben olvad össze. A mészölyi Saul elragadtatása is így megy végbe: olyan intenzitással hajszolja a tettenérést, míg nem tud többé különbséget tenni az út külső és belső képe között.

Győrffy esszéinek legtöbbje is ilyen elragadtatás-történet. Ezt az elragadtatottságot a keresztény misztikusokhoz hasonlóan kegyelmi pillanatnak nevezi, melyről az (Angyal) című darabban így ír: „Olyan erő nyilvánítja ki magát ilyenkor, amely nincs tekintettel senkire és semmire, nem ismer polgári erkölcsöt, de hétköznapi értelemben vett vallásos meggyőződést sem.” Győrffy angyala rilkei – iszonyú, kérlelhetetlenül feltárja az igazságot. Egy 2010-ben megjelent versében azt írja, nem tud latinul, de ezen a nyelven ért. Latinul a ’sacer’ szó egyszerre jelent megszenteltet és átkozottat. (Finály Henrik szótára szerint a kettős jelentés oka, hogy a „az istenségnek szentelt áldozati barom egyszersmind halálra volt szánva.”) Győrffy Ákos valóban érteni látszik ezt az alapvető azonosságot, amely az epifániában fedi fel magát. Minden kor és kultúra rendelkezik ezzel a tapasztalattal – az ókori nyugati vallások papjai, a kereszténység hiteles alakjai, a távol-keleti szerzetesek, ha másképp is számolnak be róla, hasonlóképpen élik meg. A Haza (ahogy egyébként Győrffy költészete is) mindegyikkel rokonságot mutat. E rokonság talán a kereszténységgel a legszorosabb, viszont kiemelendő, hogy még azon szövegek sem válnak (kizáró) hitvallássá, amelyekben a legsűrűbb a keresztény szimbolika.

Keresztes Szent János életműve a keresztény irodalom egyik legkimagaslóbb költői teljesítménye. Egy, a vallásos elragadtatásról szóló himnuszában a Haza minden kulcsmotívuma megtalálható. „Tökéletes tudomány / béke csöndje és kegyesség, / mérhetetlen mély magány, / tévelygőnek, hogy vezessék, / titkos út, hogy el ne essék. / Nem beszéltem, csak dadogtam, / mindent ismertem tudatlan. / Idegenül önmagamnak / véle egy és tőle részeg, / érzékeim mind kihagytak, / éreztem, hogy mégis érzek, / s fölfogja bennem a lélek, / amit tudni mégse tudtam, / s ismerek mindent, tudatlan.” (A szemlélődésből fakadó elragadtatottság strófái) (ford. Takács Zsuzsa) Az alaphelyzet mindkettejüknél a szemlélődés, vagyis azon állapot, mikor az énnek sikerül eltávolítani önmagát a látvány útjából. Amikor pedig eljön a kegyelmi pillanat, mindkettejük ugyanazt éli át: magányos eufóriát, az érzékek átlényegülését és egy olyan tudás birtokba vételét, amely felülírja hagyományos hordozóját, az emberi nyelvet.

A verseskötetekhez hasonlóan a Hazának is kardinális pontja a nyelv kérdése. Ahogy a tényleges, saját életnek van egy igazabb megfelelője, úgy a hétköznapi nyelvnek is. Győrffy ezt a másik nyelvet a természet tárgyaitól, élőlényeitől (zúgó, vadludak, páfrányok) tanulja, és szövegeiben a két nyelv közti átjárhatóság lehetőségét keresi. „A hang, ami szól, az a hang, ami általam, belőlem időről időre a maga bizonytalan és esendő módján artikulálódik, soha nem tűrt meg semmiféle kívülről ráerőltetett formát vagy szerkezetet. A szöveg íve, a szöveg ritmikája, a szöveg mestergerendája valami olyasmi kell, hogy legyen, amiről nem tudok semmit, és mégis a legmélyebbről irányítja minden mozdulatomat. (…) Amikor a szövegből kiég minden haszontalan, oda nem illő elem, és nem marad más, csak a szövetein áttetsző hatalmas égbolt.” (Holtág) A szerző a Haza szövegeiben igyekezett megtalálni ezt a szükségszerű szerkezetet, és törekvése, habár sikertelenségre van ítélve, mégis eredményes. A meditáció, a monológ szabad áramlását egy pontos, tárgyilagos elbeszélői hang közvetíti. Ezzel a kettősséggel összhangban a szövegek kétféle minőséget egyesítenek: novellisztikust és absztrakt-esszéisztikust. E kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint a példázat klasszikus műfajában a történet és magyarázata – ugyanazt adják át kétféle eszköztárral. A kötet így a sok ismétlődő motívum ellenére sem lesz monoton, inkább egységes, jól megkomponált költemény benyomását kelti.

A könyv egyik kulcsszava, alapélménye az idegenség. Hogyan is ne lenne idegen valaki ebben a világban, aki számára az önazonosság leginkább a kollektív tudattalanból átragyogó aranykorként elképzelhető? A Haza által közvetített idegenség-tapasztalat azonban nem csupán a vallási környezetét vesztett vallásos ember szükségszerű létélménye, hanem az elbeszélő személyét meghatározó legmarkánsabb egyéni jellemvonás is, amelyet több helyütt az elszigeteltség szinonimájaként használ. Ha van különbség Győrffy Ákos verseinek lírai alanya és a Haza elbeszélője között, talán épp ebben, az idegenség kiterjesztésében ragadható meg. Míg a Magvetőnél megjelent korábbi két verseskötetének (Nem mozdul, Havazás Amiens-ben) néhány emlékezetes darabjában fontos szerepet kapott egy barát, szerető vagy önmaga közvetlen megszólítása, addig a Hazában nincs semmilyen nyelvi kapcsolatteremtés, nem szól senkihez, az olvasóhoz sem. Ez egyrészt a szövegek már említett meditáció-jellegének következménye, másrészt műfaji sajátosság, hiszen míg a lírának alapvető eleme az aposztrophé, addig az esszé sokkal inkább az önmagukért való gondolatoknak ad helyet. Azonban ennél valószínűleg többet is jelent a kapcsolatteremtés eltűnése.

„Mintha ösztönösen azon / dolgoznék, hogy teljesen / egyedül maradjak.” – írja Győrffy egy korábbi versében. (Utána, in: Nem mozdul) A Haza mintha épp e munka eredményességéről tanúskodna. Ha a válogatás egyes szövegeiben akadnak is társai az elbeszélőnek, nem befolyásolják az adott gondolatmenetet, nem jön létre köztük dialógus. Ami történik, velük egyszerre történik, de nem velük együtt. Vagy ha velük együtt is, nem miattuk. „Látom magam vagy magunkat emelkedőben vagy ereszkedőben épp. És azt is mind, hogy miről beszélgettünk, vagy miről gondolkodtam ezen a néhány méteren. Néha még mindig meglep, hogy egy adott helyen mindig ugyanaz jut az eszembe. Én jegyzem-e meg a helyet öntudatlanul, vagy a földben, a fákban, a füvekben marad meg az információ, ami valami rejtélyes módon közvetítődik ilyenkor felém.” A (Hegyi beszéd II) című esszé e részlete is arról tanúskodik, hogy a beszélő sokkal inkább környezetének egyes elemeivel, a növényekkel, tárgyakkal kerül párbeszédhelyzetbe, mint a mellette lépkedő emberekkel. A versekben (a Győrffy-féle aktivitás keretein belül) még aktívan megélt szerelmek itt már csak kísértő gondolatokként, démonokként vannak jelen, melyektől úgy szabadul meg, hogy kizarándokol önmagából, mindaddig, míg saját nevét is elfelejti. Míg a 2007-es Nem mozdulban még legalább öt olyan szöveg olvasható, amelyben a lírai én (sikeres vagy sikertelen) kísérletet tesz arra, hogy kapcsolatba lépjen egy másik emberrel, addig a 2010-es Havazás Amiens-ben már csak két ilyen darabot tartalmaz, a Haza pedig csak egy félig elmulasztott lehetőségről számol be. A (Köd) című darabban az elbeszélő egyik túrája során a kilátóban egy fiúval találkozik: „Nem szóltunk egymáshoz, mit lehetne mondani egy ismeretlennek a ködben, egy hegytetőn. Néztem én is bele a ködbe, vele együtt, hosszú perceken át. Aztán megmozdult, felhúzta a kapucnit a fejére, és mielőtt eltűnt volna a lefelé vezető csigalépcsőn, még odaszólt, vagyis inkább megkérdezte, halkan, mint aki nagyon rég nem szólalt meg, és most neki a legfurcsább ismét hallani a saját hangját, megkérdezte, hogy ugye, te sem látsz semmit. Nem, mondtam. De valószínűleg nem hallotta már, mert eltartott egy darabig, míg ki tudtam nyögni, hogy nem. És addigra nem volt ott, elfoglalta a helyét a köd, úgyhogy inkább a ködnek válaszoltam, hogy nem. Azt hiszem, a legőszintébb kérdés volt ez, amit valaha hallottam.” Győrffy prózastílusának néhány jellegzetessége jól látszik ezen a részleten. A szintaktika kiemelten fontos szerephez jut – a rövid, egyszerű és a többszörösen összetett mondatok váltakozása, illetve a ritmikusan, egyre nyomatékosabban ismétlődő ’nem’-ek szoros struktúrát adnak a szövegnek, amely tökéletes összhangban van a jelenettel. Szélsőséges helyzet; két ismeretlen véletlen találkozása egy mindentől, még az időtől is elválasztott helyen. Fordított halál: nem az ember – az érzékelés – szűnik meg a világ számára, hanem a világ az emberi érzékelés számára. Végül egyikőjük tanúnak szólítja a másikat, de a választ már nem várja meg.

A kötet egyik leggyakrabban használt motívuma, a köd vagy félhomály általában a beszélő énnek a világtól való állandó elszigeteltségére utal, amely másokkal nem megosztható, és minden emberi kapcsolatot nehézkessé, visszássá tesz. Az elszigeteltség hátterében a nyelv kétféle természetének már említett problémája áll. „Mintha létezne egy másik nyelv, amely kísértetiesen emlékeztet arra, amit én használok, mégsem értek egy szót sem belőle, miközben úgy teszek, mintha érteném. Azt a vékony falat, ami elválaszt tőlük, néha már tapinthatóan éreztem.” (Holtág) A (Köd) éppen azért kivételes része a könyvnek, mert az ismeretlen fiú átkerül a fal másik oldalára, az elbeszélőhöz. Mikor a külvilág nem érzékelhető többé, a mindennapok szerszámszerű nyelve is megszűnik, de létrejön helyette az a közös nyelv, amelyen megszólalni maga az őszinteség.

Mircea Eliade szerint teljesen profán lét nincsen. Elég csak a mindennapjainkat ütemező rengeteg szertartásra és azok eredetére gondolni, hogy könnyen belátható legyen, igaza van. Így Győrffy Ákos kötetei mindenkit érintenek, és ha sikerül eléggé elcsendesedve olvasni, mindenkit meg is érinthetnek. És mivel a szövegeiben megszólaló hang amennyire halk, olyan határozott is, kevés az esélye annak, hogy nem éri el célját.