Átkozott környék volt az, szemmel vert, elfeledett környék. Ellenőr, postás nem járt erre szívesen, a nyugdíjakat mindenki a postaládájában találta hiánytalanul, mert itt senki sem számított fel borravalót. A gyerekeken már korán látszott a megátalkodottság, ha kérdezted, mi lesz belőlük, ha felnőnek, vagy olajmágnást mondtak, vagy munkanélkülit. Délután, ha az emberek a dombok felé fordították a tévé antennáit meg a rákötött, zizegő rézdrótokat, eltűntek a bolhák és megjelent Kudlik Júlia remegő képe. És akkor a tudományos híradó megbízható hangjaira szerelmeskedtek, hévvel, mellőzve a gyengédséget, kész csoda, hogy nem születtek rakásszám kutatók és atomtudósok, és Nobel-díjas sem lett senki.

Esténként a sötétség is tömöttebb volt errefelé. Koromszínű vattaként ereszkedett alá, kibélelte a házak közét, a kerítések könnyű hézagait, és elnyelte, magába szívta a zajokat, az eltévedt lépéseket és a horkolást is. Így aztán sosem derült ki semmi, a csalfaságról éppúgy hallgattak, mint a hitvesi kakaskodásról vagy késelésről. A düh, a méreg itt úgy szivárgott elő az emberből, mint egy tisztavizű patak, és itatott át ruhát, káromkodást, vette el az étel ízét. A kocsmában sem pisszegtek vagy hallgattak el feltűnően, ha tudták: gyilkos ül közöttük. A tolvajlást viszont nem vették szigorúan, mert egymás között alig loptak, csak ha már nagyon szükséges volt, élelmet vagy tűzifát, de azt is mértékkel, bár a szégyen sem volt nagyon ismerős. Ha pedig valaki a városból emelt el valamit, nyílt dicséretre ugyan nem számíthatott, de úgy kezelték, mintha legalábbis munkát kapott volna, egy szerényen jövedelmező, ám biztosnak tűnő állást. Egyenruhás nemigen élt meg errefelé, szigorú kérdéseire kusza válaszokat kapott, ha épp nem pimasz vállvonogatást. És amikor már úgy érezhette, közel jár a megoldáshoz, egy-kettőre lefülelheti a bűnöst, hát újabb rengetegben találta magát, melybe tenyérnyi foltokban sem tűzött be a napfény. Egyedül egy tévéstábnak nyíltak meg az itteniek, amikor dokumentumfilmet jöttek forgatni a gyertyás tolvajokról. Megmutatták a helyszíneket, friss vizet húztak a kútból, s még egy pásztort is adtak volna melléjük idegenvezetőül, ha a tévések felmerészkedtek volna a hegyekbe. A gyertyásoknak akkor már mindegy volt, mindenki szentül hitte, hogy a tömlöcben fognak elrohadni.

Csutka és én is szerepeltünk a filmben, mert többnyire ott tébláboltunk a stáb körül, számolgattuk a drótokat, vagy azt találgattuk, ki fog hamarabb káromkodni az utakon meggyűlő sár miatt. Ha valakit megkérdeztek, és a kamerás ráirányította azt a formátlan készüléket, úgy ügyeskedtünk, hogy nekünk a mesélő háta mögött legyen dolgunk, virágot szedjünk vagy arra menjünk bevásárol-ni. Többször is azzal kergettek el, hogy ez nem gyerekeknek való, de mi mindig visszamentünk – mert Csutka nagybátyja volt az egyik gyertyás, és nem hagyhattuk, hogy épp minket felejtsenek ki az egész felfordulásból –, amíg az egyik filmes figyelmeztetésül rá nem csapott Csutka fenekére. Voltaképpen a pityergés hozta meg az első igazi szerepét, amit ő fegyelmezetten, szemét a rendezőről le nem véve játszott végig. Én sosem vittem tovább a lelkes virágszedésnél.

Annyi vigasztalt csak, hogy én leszek a férje. És akkor engem sem hagyhatnak majd ki semmiből. Inkább barátkozni fognak velem, hogy engedjem Csutkát szerepelni az ócska filmjükben.

A néni, akihez minden évben elküldtek néhány hétre nyaralni, kőhajításnyira lakott a város végét jelző csatornától. Műút sem vezetett arra, csak egy bizonytalan ösvény, ami a kerület végétől indult egy konténer mögül. Nem is lehetett tudni, mi van a derékig érő tarack, a gumiabroncsokkal és mosógépfedőkkel teleszórt, hanyag domb mögött: elvarázsolt kúria mézeskalácsfalakkal, vagy maga a telep, a rozsdálló, nyirkos mező folytatódik a következő városig.

Csutka segített nekem csomagolni. A bugyikat csodálkozva forgatta, majd az egyiket huncutul maga elé tette, mintha fel akarná próbálni. Sosem tudtam, hogy mi jár a fejében. Barna szeméből éppúgy kicsaphatott a harag, akár a hirtelen jött engedékenység. Mondtam is neki, ilyen lányt még a városban se láttam sose, ahová gyakran küldtek a szüleim, és már mindenki tudta, az iskolát is ott folytatom majd ősszel. Már nem tartottuk magunkat gyermekeknek, de még irtóztunk a felnőttek közelségétől. Ha kiderült az idő, az erdő széléig is kisétáltunk, majd beljebb, az első irtásokig. Én a vízmosásig is elmentem volna, ahol már a kaptató kezdődött, de Csutka olyankor már visszahúzott. Egy-egy tisztás szélén hagyta, hogy simogassam, s közben azt figyelte, miként duzzad ott nekem elöl. Ennél tovább egyikünk sem merészkedett. Ösztönösen féltünk ettől, mint az erdő mélyétől, melyből napszállta után csak azok juthattak ki elevenen, akik ismerték a természetét.

A néni minden idegent, aki megfordult a környéken, érthetetlen következetességgel oláhnak hívott. Ha úgy adódott, néhányukat a házba is beengedte. Vékony, szótlan emberek voltak, szemük mint a nedves szén. Ahogy merték a vendéglevest, a kezük megremegett, nem voltak hozzászokva a húshoz. A munka pedig nem volt sok, megbolygatni a palánták körül a földet, megigazítani a fáskamra léceit, mikor mit. Ha estére is ott maradtak, nyugtalanabbul aludtam, nem a rémtörténetek miatt, hanem mert úgy tűnt, azt a koromfekete sötétséget, amely minden éjjel hidegen körülvett, ők maguk hívták ide, vagy csak utánuk kullogott, akár egy idomított eb. Azt is csak sejtettem, hogy amikor minden sötétítő a helyére került és a telep párája betüremkedett a réseken, ágyékukat a néni combjához szorítják. Ha leskelődnék is, és elkapnám a tekintetüket, nem néznének vissza, de szemérmességük inkább fenyegetés, mintha féltenének valamit, ami sosem lehet az övék.

Erről aztán nem is beszéltem senkinek. Ha apám vagy Csutka kérdezősködött, kitérő válaszokat adtam.

– Mégis, hogy néznek ki? – kérdezte makacsul Csutka, mert megneszelt valamit a látogatóinkról.

– Mint a vándorok a képeskönyvben – mondtam dühösen, mert inkább a kártyajátékra figyeltem volna.

– Feketék? – kérdezte, mintha nem is hallotta volna a válaszomat.

– Kicsit.

– Sokat beszélnek?

– Kevesebbet, mint te.

– Szőrös a tenyerük?

– Hülyeség. Senkinek sem szőrös a tenyere.

– Te akkor még nem is láttál majmot – tromfolt le.

– Láttam, de azok ostobák. Egész nap eszik a banánt, és vakaróznak.

– Én azért meglesném őket – mondta, és piros királyt tett le, amivel vége is lett a játéknak.

Apám egy ideig nem kapott munkát, így gyakrabban küldtek ki a nénihez, mert ott mindig volt friss zöldség, és krumplit is annyit lehetett enni, amennyi belém fért. Poloskár néni nagyon értett a krumplis ételekhez, a húst sem sajnálta belőlük. Ha nem voltak ott az oláhok, én mártogathattam ki a lábost. Akkor már dolgoznom kellett a ház körül, nem volt szó többé nyaralásról, szortíroztam a gyümölcsöket, vagy épp gallyakat gyűjtöttem, mert a szabad tűzön főtt étel mindig ízletesebb.

A ház, ahol lakott, cseppet sem volt félelmetes. Olyan magabiztosan emelkedett ki a zsombékok közül, mintha legalábbis sugárutak futottak volna el mellette, és nem egy keréknyommá szélesedett ösvény, elegáns korzózók gyújtanának itt cigarettára, és nem a hegyek felé igyekvők könnyítenének magukon a bokrok mögött. Poloskár néni nagyapja nem sajnálta az építőanyagot, és több házhelyre elegendő kerttel is megtoldotta a telket. Csutka anyja szerint a telekspekuláns Karcsák úgy számította, hogy erre kanyarodik majd a város, és a kisajátítások többszörösen megtérítik a költségeket. De a város inkább a Mecseki-lapály felé terjeszkedett, mert onnan csak az agyagos cigányokat kellett elkergetni. Így aztán Poloskár néni végérvényesen társaság nélkül maradt, hiszen a kerületiekkel ilyen birtok úrnőjeként már nem illett keveredni. A valamikor izzófehérre vakolt falakat a mező fölött kavargó porfelhők szürkítették, a repedések alá pedig beette magát a köd és a tarlókról gomolygó füst, piros foltok maradtak utána, a téglák eleven háta. A nénivel a verandán szerettünk ülni, mert ide mindig friss levegő érkezett a nyereg felől, és itt nyíltak a muskátlik is.

Az oláhok az esős idő beköszöntével bukkantak fel a telep végén kanyargó úton. Volt, aki csak egy délutánra állt meg, és olyan is, aki még a süvegét se vette le, miközben továbbállt. De azokból volt több, akik éjszakára is bekéredzkedtek, mert pihenni akartak, mielőtt felkapaszkodtak volna a hegyre. A munkát örömmel fogadták, hiszen senki sem szeretett henyélni egy szépasszony mellett.

A néni szobájából éjjelenként olajos szag ömlött ki vagy inkább szúrós, kellemetlen, mint a senyvedő hulladékfa szaga. Nem volt színe, nem hagyott nyomot, csak másnap hajnalban lett tele meztelen csigával a kert. Az oláhoknak pirkadatra mindig nyomuk veszett, ha kérdeztem, a néni nem válaszolt, a fáskamra lécei ugyanolyan ferdén álltak, mint azelőtt, és a kertkapu is beriglizve, tartóléccel kitámasztva, mert a néni félt a telep guberálóitól, a borostás gyümölcstolvajoktól. Városi rokonait is távol tartotta a háztól, ne üssék bele az orrukat mindenbe, mondta néha, egyedül apámat fogadta szívélyesen, olyankor teáskannát vett elő, és süteményt rakott az asztalra.

Poloskár bácsit egy szeles délután mutatta meg nekem, amikor nem lehetett kimenni az udvarba, mert csak könnyezett az ember a felvert portól. A bácsi kalapot hordott, és komolyan nézett a szemembe. Akárhogy is forgattam a képet a tükrösszekrény előtt, mindig megragadta a tekintetem. Talán ezért tartotta a néni a hideg szobában, ahová az oláhok nem léphettek be. Állítólag fuvarosként járta a vidéket, akinek a rakománya épp itt borult ki a ház előtt. Már gyűrűs menyasszony volt Poloskár néni, amikor a bácsi elment, de azért a nevet megtartotta.

– Meghalt? – kérdezte Csutka a tisztáson.

– Te mindig csak erre gondolsz.

– Hát így volna normális.

– Lehet – mondtam, mert igazából magam sem tudtam másként elképzelni a szerelmet. Vagy a sírig, vagy sehogy.

Akkor vettem a fejembe, hogy megkeresem Poloskár bácsi holttestét. Egy nap, amikor a néni elbiciklizett a város felé, kivittem a fényképet az udvarra. Csak úgy találomra letettem a földre, és figyeltem, merre néz. Mindig arra nézett, amerre álltam. De ha sokáig figyeltem, úgy tűnt, hogy időnként az udvar végébe sandít, ahol a korhadt deszkák már a rozsdás vasakkal szórt mezőt jelezték. Jobb helyet kívánni sem lehetett egy halottnak.

Eleinte olyan foltot kerestem, ahol a föld színe megváltozik, de itt már mindenütt más volt a színe, a korábbi kékesfekete, zsíros talajt száraz, szürkés por váltotta fel, melyen eleinte egy-egy fűcsomó árválkodott, s csak pár lépés után állt össze bizonytalan, sárgászöld mezővé. Kevesen jártak erre, a rozsda itt-ott már rápergett a fűszálakra is, a konzervdobozokat pedig úgy megtöltötte a szél porral, mintha sosem lett volna bennük más. Nem tudtam, hol kezdjem a keresést. A fényképet már nem lehetett kicsempészni, mert a néni, mintha megérezte volna, miben sántikálok, kulcsra zárta az ajtót. Kisebbfajta ásóval túrtam, forgattam a földet. Még bogarak sem voltak benne, semmi, csupán valami állott, penészes szag szivárgott elő a gödrökből. Két nap után már úgy gondoltam, hogy ez a szürke, szagos por lehet Poloskár bácsi teste. A nagyobb darabokat felfalta a gyom, s amivel már nem tudott megbirkózni, akár egy pokrócot, szétterítette a földön.

Csutka tátott szájjal hallgatott.

– Fel kéne jelenteni – mondtam bátortalanul.

– Nem lehet.

– Miért nem?

– Mert én nem beszélek rendőrökkel – mondta, és szigorú arcot vágott.

– A filmesekkel bezzeg szóba álltál – vágtam vissza sértődötten.

– Az más. Az nem komoly.

Ebben persze nem volt igaza. Néhány nap után pirosbetűs plakátok jelentek meg a villanyoszlopokon, hogy a kerületi moziban levetítik a velünk készített filmet. Bár a vetítés kezdetét hétre írták ki, a terem már hatkor megtelt cigarettafüsttel, türelmetlen csoszogással. Hétköznap egy alkalommal, ünnepek előtt viszont kétszer is bejött a gépész, a fennmaradó időben pingpongozni és biliárdozni lehetett a vetítőlyuk alatti, elkerített részen, de bálokra is kiadták a termet meg gyűlésekre is.

Negyed nyolckor gyűrött, delfinkék öltönyben a rendező egyik asszisztense állt a vászon elé, és megköszönte a segítséget, amivel a helyiek hozzájárultak ehhez a szép és tanulságos alkotáshoz. Azt is mondta, hogy a film valamilyen mediterrán ország fesztiválján több díjat kapott, de ezt senki sem hitte el annak a kopaszodó embernek, akinek a homloka már az első szavaknál menthetetlenül gyöngyözni kezdett. Máig nem emlékszem, hogy mi volt abban a filmben, mert ott, ahová mi kaptunk helyett Csutkával, már alig ért el a hang. Amint ismerős, az eredetinél akár háromszor nagyobb arc bukkant föl a vásznon, füttyök és bekiabálások hallatszottak a sorokból, a szereplők egymást bökdösve kommentálták saját magukat. Vihogtak Surdukán zavart pislogásain a Két Mészégető történelmivé vált pultja mögött, Eperjesné dadogó igyekvésén, aki feltétlenül meg akarta mutatni a stábnak hírhedt vegyesboltját, ahol szerinte a sorsdöntő események jelentős része lejátszódott. Az a nyilalló, gyötrő érzés mégis megmaradt bennem, amikor Csutka arca felbukkant a rebbenő képek között. A komolyságában sem szűnő gödröcskék felnagyított látványa, a szemöldök aggódó íve, melyet nyilván az izgalom húzott ilyen szorosra, és az erős fényben világosbarnává szelídült szempár. Tökéletes alakítás volt: könnyed, mentes mindennemű modorosságtól és cirkalomtól. Csutkát abban a három, voltaképpen rövid, de számomra emészthetetlenül hosszú mondatban veszítettem el. Egy ilyen jelenés után senki sem gondolhatta komolyan, hogy velem marad. Ő persze nem éreztette velem a döntés megfellebbezhetetlenségét, én mégis tudtam: egyedül maradtam. Egyedül kell megoldanom eztán mindent, segítségére már csak elvétve számíthatok.

Az az oláh, aki biciklijét tolva bukkant föl azon a napon, más volt, mint a többi. Ritkás bajusza alatt minduntalan mosolyra rándult a szája, és szívesen mesélt a gyerekeiről. Szürke, kifakult kezeslábast hordott, aminek a varrását már többször meg kellett erősíteni. Aki varrta, csak azzal törődhetett, hogy minél tovább tartson, a cérnák színére már nem fordított gondot. Ami lábszárnál még piros volt, az deréknál már zöldre vagy kékre váltott. A kezeslábas fölött elnyűtt pulóvert viselt, lábára kínai tornacipőt húzott, amelyik a bokát is fogta. Guberálónak is kinézett, de begyűjtőnek is, aki az ütődött, hibás gyümölcsöket szedte össze ládaszám a közeli gyárnak, hogy lekvárt főzzenek belőle. Biciklire drótozott batyujából szerszámokat vett elő, és szinte kérés nélkül kezdte legyalulni a ház elé kitett, ólhoz való deszkákat.

Poloskár néni ilyenkor mindig jobb ruhákba öltözött, nem sajnálta a városi boltból hozatott harisnyát sem. Tálaláskor úgy helyezkedett, hogy beleszagoljon az oláhok nyakába. Ha tetszett neki a szag, mélyebbre engedte a merőkanalat a levesben, és maga szelte föl a kenyeret. Amikor eldőlt, hogy éjszakára is itt marad, a bajuszos oláh kíváncsi lett a néni nevére.

– Engem Boldizsárnak hívnak. Részti Boldizsárnak – mondta, és kezet nyújtott.

A néni kicsit bosszúsan nézte a kinyújtott kezet. Nem volt hozzászokva az ilyesmihez.

– Poloskár Margit – bökte oda végül.

– Szép név – mondta az oláh. – Érzem a számban.

Ahogy munkához látott, levetette a pulóverét, majd a trikót is. Csak most látszott, hogy a kezeslábas túl nagy rá, ezért deréknál valami kötéllel bogot kötött, ahogy a szerzetesek. Ezt most még jobban meghúzta, hogy a nadrág ne csússzon le. Vékony, inas ember volt, csontjain úgy álltak az izmok, mintha valaki odaparancsolta volna. A néni a diófa alatti fonott székbe ült, és nézte, hogyan dolgozunk. Erősen tűzött a nap, mégsem volt bántó meleg, csak ahogy a hidegszoba zsánerképein, amelyeken barackszínű derengésben oldódtak föl az alakok. Ha behunytam a szemem, éreztem is a barack illatát.

Amikor szünetet tartottunk, a néni megbontott egy pakli cigarettát. Az oláh kíváncsian nézte a paklit, ide-oda forgatta, mintha keresne rajta valamit. Mozgott a szája, ahogy betűzgette a színes feliratokat. A füstöt egészen mélyre szívta le, és olyan apró, láthatatlan adagokban engedte ki, hogy az ember azt hihette, szinte egészben nyelte le, akár egy falat csokoládét. A másodikra már nem is gyújtott rá, inkább a zsebébe süllyesztette, óvatosan, hogy ne törjön el.

– Ne adjak zoknit? – kérdezte a néni, amikor látta, hogy az oláh csupasz lábra húzza vissza a kínai bokacipőt.

– Minek az? – nézett rá nevetve az oláh.

– Hogy ne büdösödjön a lába. Ezektől szokott.

– Ettől nem.

– Pedig igen. A rokonomnak is ilyen volt.

– Kinek?

– Nem fontos. De ilyen volt, és kellett a zokni.

– Mondja meg neki – mondta az oláh –, hogy minden este mossa meg, és szikkadt fűvel törölje szárazra. Ne használjon szappanyt, mert az nem jó.

A néni megint elővette a paklit, és odanyújtotta.

– Nem kérek. Ez még megmaradt – mondta, és zsebéből elővette a délelőtti szálat.

Sötétedésig majdnem készen lett az ól. Munka közben keveset beszélt, mert a szegeket a szájába vette, hogy ne kelljen annyit hajlongani. Ez a hallgatás viszont, ami Csutka és az én hallgatásaimhoz hasonlított, megoldotta a nyelvem. Hetet-havat összehordtam neki, miközben adogattam a szerszámokat. Végül szomorúságomat is megvallottam neki.

– Csutka művésznő lesz – mondtam, és vártam a hatást.

Nem felelt rögtön. Hátralépett, hogy megnézze, egyenesen áll-e a palánkokat tartó léc. Igazából viszont az én sorsomon töprengett. Majd, ahogy a szegek engedték, annyit mondott:

– Keményebben.

Mármint, hogy ne hagyjam magam. És akkor teljesen világossá vált előttem, hogy ez a bajuszos, fényes szemű oláh, ez a Boldizsár minden bizonnyal megvívta már a maga csatáját, és felül is kerekedett, leszerelt és kibékített asszonya két gyermekkel is megajándékozta, és mindig meleg étellel várja haza urát, de az ágyat sem hagyja kihűlni. Ez a jó kedélyű Boldizsár lehetek én pár év múlva, ha a járt útról le nem térek. Több tiszteletet éreztem iránta, mint apám iránt bármikor, aki, ha perlekedős ügye támadt anyámmal, rendszerint meghátrált. Anyám ilyenkor ágynak vetette magát influenzát, szédülést, hascsikarást színlelve, és apám bármilyen dühös is volt, a harmadik nap után már maga vitte be a reggelit: pirítóst sovány sonkával. Hátha tényleg komolyra fordul, mondta nekem aggódva. Anyám rendszerint az ajtó mögött hallgatózott.

Vacsoránál mindenképp Boldizsár mellé szerettem volna ülni, de a néni nem engedte. Könnyű ételt kaptunk, franciásat. A néni mondta ezt a salátára. A friss zöldségekre tojásból kavart, sűrű levet öntött, és aludttejet adott mellé. Az oláh evett belőle, de láttam rajta, hogy nem szereti.

– Milyen gyerekei vannak? – kérdezte a néni.

– Fiú és egy lány – mondta Boldizsár hálásan, mert letehette a tányért.

– Megmutatja őket?

– Nincs fényképem. Nálunk úgy járja, hogy szerencsétlenséget hoz.

– Értem – mondta a néni.

– Tudja, hogy ismerős a neve? – mosolyodott el az oláh. – Annak idején bejárt hozzánk egy ilyen Poloskár. Bádoggal házalt, de szállított az mindent: szenet, bútort, gabonát, ahogy jött. Magas ember volt, nem lehetett máshová nézni, ha belépett. Hasonlított magára – kacsintott a néni felé.

– Kalap volt rajta? – kérdeztem.

– Látja, erre alig emlékszem.

– Olyan fekete gáborkalap – mutattam a fejemen.

– Rémlik valami.

– És mindig az emberek szemébe nézett – próbáltam neki segíteni.

– Lehet, de…

– Itt fog aludni a konyha mellett – szólt közbe a néni, és intett neki, hogy kövesse. Engem odakint hagytak. Bántott, hogy munka után nem mondtam el az oláhnak, hogy a néniből sosem lenne jó színésznő, mert nem szereti, ha sokáig nézik. A hátam mögött csikorogva gördült le a néni redőnye. Amikor beszerelték, azt hitték, kirekeszti majd az utcai zajokat. A városban, mondta apám, többnyire ilyenkor kezdődik az élet.

Egy ideig még vártam, hogy feljöjjenek a csillagok, de egészen befelhősödhetett odafent. A dróton száradó dohányleveleket lebegtette a szél. A telep felől jöhetett, mert homok ropogott a fogam között. Csak ahol kanyarodni kezdett a földút, pislákolt valami fény, de aztán az is kialudt. Csutkára gondoltam, hogy talán most húzza magára a takarót.

Reggel a néni a házfalnak támasztott bicikli mellett ácsorgott. Zavarodott volt, mint akit rajtakaptak valamin. Az udvar fölött még ott kavargott az esti por, de így is láttam, hogy az ólhoz hozzányúlt valaki, és most már úgy tűnt, nem is szakmabeli ácsolta, hanem avatatlan kezek húzták fel. Talán épp egy nő.

Kopott házikötényén tiszta nefelejcsek kókadoztak. Amikor odaértem, már elmúlott a zavara.

– Tessék – nyújtotta át nekem a biciklit. – A tiéd.

Tudtam, hogy mi a dolgom. A szétszerelt darabokat a mezőn szórtam szét, Poloskár bácsi teste fölé. Egy-két hét és az alaktalan, rozsdás darabok már nem tűnnek fel senkinek. Amikor visszaértem a házhoz, már kész volt a reggeli. Sült kolbászt ettünk, kenyérrel. A belével kimártogattam a lábast, és megköszöntem az ételt. A néni rám mosolygott. Aznap már nem is volt több dolgom.

De nem maradhatott semmi büntetlenül. A kút vize még azon a héten bebőrözött, mintha döglött varjú lenne az alján. A palántákat hiába öntöztük nap mint nap, gyümölcsük nem pirosodott ki, s ha kihúztuk őket, pincebogarak nyüzsögtek a helyén. Poloskár néni után még ennyi sem maradt. Mindössze a kitisztázott ruha hullámzott a déli huzatban a verandán kifeszített kötélen, a szobákban pedig erjedt virágillat terjengett, de mindez természetes romlásnak tűnt, ahogy a lehullott gyümölcsök férgesednek meg a gaz között. És apám léptei koppannak még, amikor másnap reggel összeszedi a házból mindazt, amiről úgy gondolja, minket illet. Nem volt sok, két bőröndbe belefért az egész. A bútorokért egy mogorva ember jött, aki szuszogva pakolta fel őket a furgonjára, majd miután végzett, lelakatolta a kaput. Ormótlan, ócskapiaci lakat volt, amilyet nem sajnál otthagyni az ember.

Csupán én tudtam, hogy mindez büntetés. Az én kiérdemelt büntetésem. Hiszen azon az estén, amikor rés maradt az ablak és a sötétítő között, meglestem a nénit. Egészen odanyomtam az orrom az agyagszagú üveghez, és láttam a kéklő ereket, ahogy végigfutnak a testén, behálózzák a vajszínű bőrt egészen az éjfekete bozótig, ahonnan az oláhok rémülete fakadt. Amiért menekülniük kellett, amint az első fény megjelent az ég alján. És ez olyan volt, mintha beleszóltam volna az égiek dolgába, olyan hatalomra tettem volna szert, amely fölött nem uralkodhatok. Hiszen minden jótétemény és rontás, ami megülte a környéket, onnan eredhetett. Ez vonta magához Boldizsár jókedvét, és morzsolta szét Poloskár bácsi mindenlátó tekintetét.

Most már csak ülök a vaskályha percnyi melegében, és várom, hogy elmúljon az éjszaka. Ilyenkor néha úgy hiszem, mindez egész másként történt. Boldizsár azon a délutánon nem is figyelt rám, nem érdekelte az én szomorúságom. Hogy végül is hiába minden igyekvés, sorsát legfeljebb ha késleltetheti az ember. És néhány nap után talán visszajött a bicikliért, és búslakodott, hogy nem találja. Talán őgyelgett még egy darabig, majd gyalog vágott neki az ösvénynek. De semmiképp sem lehetett az a csavargó, aki főként ékszereket keresett a fiókokban, visszaélve bizalmunkkal, mint ahogy az a néni elejtett szavaiból kiderült. Hiába mesélnék a gyerekeiről és szófogadó feleségéről, arról, hogy példás családapaként él a hegy túlsó oldalán, senki se hinne nekem. Még Csutka sem, aki már rég a városban lakik, de még rajong a rémtörténetekért.

Hajnalban, amikor elered az eső, magam is kételkedni kezdek az igazamban. Ha elhúzom a függönyt, és az eső indáin át nézem az udvart, mindig úgy tűnik, hogy áll valaki a kapu előtt. Épp csak az árnyéka vetül a felázott földre. Csutka lehet az, vagy apám. A szomszéd vagy a pap. De az is lehet, hogy sokáig kellene fürkésznem az arcát, hogy rájöjjek: sosem láttam ezen a vidéken.