Nagyjából egy éve, külföldön, egy könyvesboltban bóklászva a kezembe akadt egy könyv, mely címe szerint azt ígérte, hogy a világ történetét úgy jeleníti meg, mintha mindig is létezett volna a Facebook, és az egyes történelmi figurák tetteiket e közösségi hálóra feltéve prezentálnák. A mulatságos könyvecske bemutatta, hogy például amikor Mózes kettéválasztotta a Vörös tengert, a zsidó közösség lájkolta az eseményt, az egyiptomi fáraó pedig dühös kommentben reagált rá, láthattam, milyen párbeszéd zajlik az egyes figurák üzenőfalain, miként hoz létre valaki egy történelmi eseményt a Facebook-oldalán (mondjuk egy háborút), amelyhez aztán a különböző történelmi figurák vagy népek csatlakoznak stb.¹ Nevettem a szellemes ötleten, mely a maga módján jól illusztrálta, hogyan változhatnak meg a történelmi tények és értelmezésük ezen új médium révén, és a Facebook-szleng, a rá jellemző reprezentációs mechanizmusok milyen befogadásmódokat hoznak létre. Nagyjából ekkortájt figyeltem fel saját Facebook-üzenőfalamon arra, amit pár hónap múlva már egyre többen „Nyáry Krisztián-jelenségnek” neveztek. Először ismerőseim osztották meg azokat az irodalomtörténeti etűdöket, kis történeteket, melyek általában egy-egy híres magyar művész (a legtöbbször író vagy költő) szerelmi ügyeiről, magánéleti titkairól szóltak. Maguk a szövegek és a hozzájuk csatlakozó képek is érdekesnek tűntek, de még figyelemkeltőbbek voltak a kommentek, melyekben a facebookozó olvasók szóltak hozzá lelkesen vagy éppen kritikusan, sokszor újabb adatokkal, történetekkel kibővítve az olvasható posztot. Június körül a Nyáry oldalára feliratkozók száma már meghaladta a tízezret (jómagam ekkor csatlakoztam), jelenleg húszezer körül jár – és gyanítom, mire recenzióm megjelenik, jócskán több is lesz. Egyre inkább úgy tűnik, működik a Facebook-irodalomtörténet, persze nem egészen úgy, mint a korábban említett „történelemkönyvben”. A szövegekhez, írók, költők életéhez fűzött megjegyzések, a sokszor aktualizáló kommentek, a belinkelt oldalak, lájkok által létrehozott szövegkomplexum jól mutatja, hogy a közösségi oldal miként dolgozza fel az információkat, milyen párbeszédek bontakoznak ki az egyes szerzők körül, hogyan alakul ki és át az irodalmi élet a hálózaton.

Talán az a legérdekesebb Nyáry kezdeményezésében, hogy illusztrálja, mire alkalmas a Facebook, pontosabban, milyen jellegű irodalmi igények működtethetők és szolgálhatók ki a közösségi oldalon keresztül. Hiszen elsőre idegennek tűnhet az üzenőfalra feltöltött napi hírek, politikai kommentek, zenék, hangulatjelentések mellett költőkről és írókról is olvasni. Most, a szöveg írásakor, beléptem a Facebook-oldalamra, és a teljesség igénye nélkül nagyjából a következő montázst látom: ismerőseim zenéket tettek fel, jó páran politikai cikkeket linkeltek be, és csatoltak hozzájuk megjegyzést, van néhány napi programajánló, néhány hangulatjelentés (ki mennyire álmos ma reggel, van-e kedve dolgozni stb.), és köztük megbújva az aktuális Nyáry-fénykép és szöveg, mely most éppen az idős Jókait és fiatal feleségét mutatja be. Nyáry szövegei ebbe a közegbe különösebb gond nélkül illeszkednek, úgy tűnik, igen nagy az igény az irodalmi pletykákra, a híres szerzők életepizódjainak könnyed, jó tollú bemutatására.

E kijelentésemmel semmiképp sem akarom leértékelni a szerző írásait, hiszen egyrészt nem lebecsülendő az ilyen típusú megközelítés iránti társadalmi igény, melyet jól jelez, hogy az oldal – legalábbis Nyáry állítása szerint – mintegy véletlenül jött létre, a szerző előbb passzióból, minden különösebb cél nélkül töltött fel pár fényképet, s csak az egyre nagyobb érdeklődés hatására tette rendszeressé a bejegyzéseket.² Úgy tűnik tehát, megtalálta azt a formát, a „kis színesek”, az „irodalmi szösszenetek” műfaját, mely remekül illeszkedik a Facebook befogadásmódjához. Történetei rövidek, jól megírtak, általában érzelmesek (legtöbbször meghatóak): nem, vagy alig esik szó az egyes művészek munkásságáról, de annál többet megtudhatunk szerelmi ügyeikről, boldog vagy szomorú kapcsolataikról. Hamarosan valamiféle legendárium és szertartásrendszer is kialakult a bejegyzések körül: mind’ szélesebb körben kezdtek „Nyáry Krisztián-jelenségről” beszélni, különféle blogokon, interjúkban került elő, hogy a Facebook-tábor számos tagja afféle modern polgári rítusként, reggeli kávéjának kortyolgatása közben szereti olvasni az aktuális irodalmi bejegyzést.³

Aztán először éppen a Facebookon röppent fel a hír, hogy a bejegyzésekből könyv készül: napi posztjában a szerző javaslatokat kért olvasóitól, hogy mi legyen a címe (érdekes, hogy a majd’ száz hozzászólásból végül egyik sem „nyert”).4 Emlékszem, amikor a bejelentést olvastam, azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon könyvben is működik-e majd, ami a közösségi oldalon jól funkcionált, mennyire tartja meg a szerző a szövegek formáját, stílusát, s a médiumváltás milyen következményekkel járhat az írások státuszára nézve. Ekkortájt meg is jelent olyan kritika, mely valamiféle előzetes aggodalommal jegyezte meg, hogy Nyáry tulajdonképpen komoly irodalomtörténészek fáradságos munkájának eredményét aratja le, hiszen hivatkozás nélkül fogalmazza át és publikálja kutatásaikat. Mindez a Facebookon még elmegy, de könyvben már problémás lesz – állította a cikk írója.5 Amikor pár hónappal később a kötet megjelent, lelkes fogadtatás kísérte, ám közben innen-onnan (főleg irodalmár körökből) több fanyalgó vélemény is elhangzott: az irodalom „elbulvárosításáról”, sikerhajhász plagizálásról és az irodalomtörténet-írás tudományának aprópénzre váltásáról beszéltek.

A kötetet kézbe véve az első benyomásom (s nemcsak nekem, hanem többeknek is, akiknek megmutattam), hogy igen szép és igen profi munkáról van szó. A kiadó valószínűleg jól időzített, a karácsony előtti időszakra szánta a terméket, s egyszerre célozta a facebookos rajongótábort, illetve a „szerelmeskönyvek” iránt érdeklődő szélesebb tömegeket. „A sorozatot már 17000-en követik a Facebookon” – hangsúlyozza a védőborítóra helyezett promóciós papírszalag. A kijelentés reklámértékén túl (hiszen ennyi ember nem tévedhet) valahol a két közeg kulturális státuszának különbségéről is árulkodik: bár interneten is elolvashatnánk, mégiscsak könyvben az igazi, e történetek valódi súlyukat éppen azáltal nyerik el, hogy materializálódnak, kötetté váltak, melyet a facebookos rajongóknak is meg kell vásárolniuk. A borító hátsó oldalán olvasható négy rövid ajánlás négy különböző diskurzus felől igyekszik a könyvet legitimálni: egy újságíró, egy irodalomtörténész, egy értelmiségi celeb és egy író ajánlja érzékenyen, féltudományosan vagy éppen viccelődve Nyáry könyvét. Azért időztem el a borítónál, a kinézetnél, mivel jól látható, hogy amíg a Facebook-oldal (legalábbis ezen a szinten) inkább passzió, a közösségi időtöltés eleme volt, addig a könyv elsődlegesen termék, melyet pozícionálni, legitimálni és elsősorban eladni kell, nem túl harsány, ám igen figyelemkeltő borítóval, reklámmal (például több női magazinban ajánlják mint potenciális karácsonyi ajándékot), tekintélyekkel.

A könyv szövegeit olvasva egyre erőteljesebb a benyomás, hogy nem egészen azt kapjuk, amit a Facebookon. Nem mintha a szövegek radikálisan változtak volna: bár a szerző általában kissé kibővítette őket, nagyjából megegyeznek az eredetivel. Egyszerűen a médiumváltás és a két közeghez tartozó radikálisan eltérő olvasási szokások és kulturális rituálék átalakították magukat a történeteket is, pontosabban azok befogadásmódját. Például itt ömlesztve kapjuk azt, amihez a Facebookon naponta jutottunk hozzá, s hamar kiderül, hogy a könyvet nem végigolvasásra, inkább lapozgatásra, tallózásra szánják: ideálisan talán arra, hogy le-levegyük a polcról, pár percet szánjunk egy-egy fejezet elolvasására, esetleg az éjjeliszekrényünkön tartsuk, és lefekvés előtt olvassunk el egy-két történetet. A szövegek rövidek, azt is mondhatnám, Facebook-terjedelműek: ami a közösségi oldalon vagy mondjuk egy könnyed magazinban ideális, az itt talán kicsit kevésnek hat. Persze az Előszóban maga a szerző is kifejti, hogy nem akart tudományos munkát készíteni, bár valaha irodalomtörténetet tanított (még a ’90-es években egyetemistaként jómagam is jártam az egyik órájára), most lényegében csak igényesen elkészített, szórakoztató szövegeket szeretett volna írni, alapvetően mások munkásságára támaszkodva. A kötet végén rövid bibliográfia is található, mely egyrészt a könyv fő forrásanyagát mutatja be, másrészt az olvasót segíti, hogy a történeteket kiegészíthesse, a szerzőkről mélyebb ismereteket nyerhessen. E szakirodalom-jegyzék azonban hol forrásmegjelölő, hol pedig inkább orientáló szándékkal készült. Egyetlen példát kiemelve: a Petőfi 1846-os debreceni fellángolásáról, Prielle Kornélia iránti szerelméről szóló részhez a bibliográfiában két új (és kétségkívül igen kiváló) Petőfi-monográfiát ad meg a szerző, Kerényi Ferenc és Margócsy István műveit. Kerényi nagyjából egy bekezdésben elintézi az (irodalomtörténetileg és a szerző életében sem túl jelentős) affért,6 Margócsy pedig gyakorlatilag meg sem említi azt. Nyáry valódi forrása valószínűleg Hatvany Lajos két könyve lehetett, amelyek azonban nem szerepelnek az irodalomlistán.7 Ezzel valószínűleg nem a források elkenése volt a cél, hanem a naprakész szakirodalom-lista, ami persze becsülendő: ha valaki ma Petőfiről akar olvasni, inkább ajánlanám neki Kerényit és Margócsyt, mint Hatvanyt, bár az is igaz, ha a Prielle-ügyről akarja ismereteit bővíteni, ezekből nem fogja.

Nyárynak az Előszóban kinyilvánított (és több interjúban is hangoztatott) másik célja az volt, hogy az olvasóban kételyeket ébresszen, megmutassa, az iskolában tanult irodalomtörténet mennyire piedesztálra emelve mutatja be a szerzőket, elhallgatva hibáikat, emberi gyengeségeiket. Vagyis Nyáryt elvileg valamiféle kultuszromboló attitűd vezérli: leglátványosabb példája Petőfi „kicsapongása” és Szendrey Júlia későbbi sorsa, de olvashatunk például Radnóti Miklós Fanni melletti szeretőjéről vagy Vajda János finoman fogalmazva „problémás” házasságáról is. Nagyon sokszínű a válogatás, és véleményem szerint nem is annyira a nimbuszrombolás lehetett a fő szempont, még csak nem is feltétlenül a szerzők széles körű ismertsége, sokkal inkább a történetek érdekessége. Szerepelnek kanonizált figurák (az előbbieken kívül például Ady, Babits, Krúdy, Tóth Árpád, Szabó Magda stb.) és a nagyközönség számára talán kevésbé ismert szerzők is (Lesznai Anna, Sárközi György vagy Vay Sándor – utóbbi manapság esetleg Rakovszky Zsuzsa VS című regénye miatt lehet ismertebb). Jó arányban kapunk szomorú szerelmeket, zilált kapcsolatokat, valamint boldog házasságokat, és nagyjából egyenlő súllyal szerepelnek a hűséges és a csapodár férjek és feleségek is. Sőt, Nyáry a „politikai korrektségre” is ügyel, hiszen olvashatunk többszereplős kapcsolatokról, illetve homoszexuális viszonyokról és transzszexuális író(nő)ről is. Másfelől azonban óvatosabb is, mint a közösségi oldalon: lehetséges, hogy a facebookos írásait érő feminista kritika és az ebből kiágazó vita hatására kerültek a könyvbe bizonyos szövegek vagy maradtak ki belőle. E bírálat, mely egyoldalú férfiközpontúsággal, a „macsó” irodalomtörténet kritikátlan felmondásával vádolta Nyáryt, erősen kifogásolta például a Fejtő Ferencről szóló bejegyzés „idős bonviván”-ábrázolását, vagy a Gozsdu Elek-leírás egyik idézetének retorikáját. A könyvben nem szerepel a Fejtő-történet, és bár a Gozsdu-fejezet támadott része ott van, de átkerült a főszövegből a függelékben lévő szépirodalmi részletbe.8 Számos, a Facebookon működő érdekes szövegrésznek is ki kellett maradnia: például a kötetben is szereplő Tamási Áron-bejegyzés kapcsán annak idején a kommentekben meglehetősen nagy vita bontakozott ki a nemzeti irodalomról, a jobboldali kánonról és az antiszemitizmusról. Nem véletlenül, hiszen nagyjából akkor született a poszt, amikor Nyirő József újratemetési ceremóniája zajlott, így az olvasók egyből reagálni tudtak Nyáry gesztusára, amely Nyirő helyére egy olyan erdélyi írói magatartást állított, ami szerinte vállalhatóbb, mentes a szélsőjobboldali megnyilvánulásoktól.9 Nagyjából hasonló a helyzet a Faludy György és Eric Johnson kapcsolatát bemutató történettel is, mivel ezt annak idején Nyáry éppen azt követően publikálta, hogy az egyik magyar jobboldali párt biszexualitása miatt száműzni akarta a költőt a tantervből. Így bizonyos szövegek eredeti tétjei a könyvben elsikkadnak, pontosabban más szerepet kapnak: ami korábban egy vita része vagy valamilyen politikai, eszmei állásfoglalás (is) volt, itt szépen belesimul a szerelmeskönyv sztorihalmazába, még akkor is, ha a történet itteni megjelentetése is gesztusértékű.

Így a könyv egyik hangoztatott célja a szoborrá merevedett idolok mögött a szerető, gyűlölő, hűséges és hűtlen, önzetlen vagy önző ember felvillantása. A kultuszromboló attitűd mellett azonban egyértelműen megfigyelhető a kultuszépítő szándék is, éppen azzal, hogy nem mindennapi emberekként ábrázolja a művészeket. Bemutatja, hogyan szerettek ők: viharosan, szépen, zabolátlanul vagy meghatóan – úgy, mint mi, csak kicsit „érdekesebben”. Vagyis Nyárynál a szerelmespárok regényhősökké válnak, jól lekerekített, hatásos, édesbús történeteket kapunk. Mindez akkor különösen látványos, ha mondjuk valaki foglalkozott már valamelyik, kötetben szereplő szerzővel, vagy egyszerűen olvasta a Nyáry forrásául szóló szövegeket, monográfiákat. Ekkor ugyanis kiderül, hogy a kötet készítője azzal, hogy a figurák „emberi” arcát akarta megmutatni, történetüket néha talán „túlságosan is emberivé” tette, szerelmük két-három oldalas leírása sokkal kerekebb, érdekesebb, regényesebb, mint ami kutatások alapján tudható. Egyetlen példát említenék csak: Karinthy Frigyes és Böhm Aranka történetének végét. Nyáry a következőképp mutatja be két szereplője halálát: „A házaspár 1938-ban, huszonhat hónappal az író agyműtéte után Siófokon nyaralt. Karinthy szürcsölve itta a kávét, Aranka pedig a többi vendég előtt rápirított: »Úriember nem csap lármát a feketéjével. Neveletlen kamasz.« A jelenetből szóváltás, majd pohártörésig fajuló jelenet keveredett. Az író dühösen felment a szobájába, és egy óra múlva agyvérzésben meghalt. Aranka élete végéig magát vádolta. Még hat évet élt folyamatos nélkülözések közepette. 1944-ben a kórházból vitték el, ahol dolgozott. Már a vagonban a férje nevét kiáltozta, hiába. Az auschwitzi rámpán arra hivatkozott, hogy orvos, de félrelökték. Egyesek szerint Mengele megismerte, mint egykori bécsi kollégáját, de ez inkább legenda. Szemtanúk szerint felpofozta az őt őrző keretlegényt. Azonnal lelőtték” (32). A szerző legfőbb forrása (melyet a bibliográfiában is jelöl) valószínűleg Borgos Anna egyik tanulmánya lehetett. Ám a két szöveget összehasonlítva van néhány különbség. Például Karinthy halálát bemutatva Borgos nyomatékosítja, hogy a szürcsölés-jelenet Karinthy Ferenc 1973-as, Szellemidézés című könyvéből származik, és hitelessége bizonytalan. Mint Borgos írja: „Karinthy Ferenc regényesített memoárja, melyben persze nyilvánvalóan erős a dramatizálás, stilizálás, olyan forgatókönyv keretében beszéli el az utolsó percek történetét, amelyben Karinthy agyvérzése egyértelműen az Aranka által felkorbácsolt indulatok fiziológiai következményeként jelenik meg.”10 Borgos azt is kiemeli, hogy Böhm Aranka életében feltehetőleg férje halála után is előfordultak más férfiak, az auschwitzi eseményekkel kapcsolatban pedig több visszaemlékező vallomását is bemutatja, hangsúlyozva, hogy nem tudhatjuk pontosan, mi történt, hiszen a különböző történetek más és más módon jelenítik meg a tragikus eseményt.11

Mindezzel nem azt akartam illusztrálni, hogy Nyáry nem a „valóságot” írja meg, hanem azt, hogy olyan műfaj keretei közt dolgozik, mely óhatatlanul megköveteli a szálak elvarrását, a bizonytalanságok eltüntetését, a lekerekítést, a hatásos történetvezetést. Azonban véleményem szerint éppen ez lehetne nagy különbség a Facebook által megkövetelt forma és a könyv között: ami a közösségi oldal olvasási szokásainak megfelel, az egy könyv esetében némi hiányérzetet kelt. Itt túl rövidek, túl kerekek a történetek, talán megért volna némileg több időt és nagyobb terjedelmet, hogy a szerző alaposabban körüljárhassa életüket, és művészetükhöz is erőteljesebben kapcsolja. Ez a másik, ami hiányzik ugyanis: minden fejezet végén van egy-két vers vagy napló-, illetve levélrészlet, de ez mégis valahogy kevés, időnként jó lenne többet megtudnunk a művekről. Nem irodalomtörténeti adatokra, tudományos tényekre gondolok, hanem például arra, hogy pontosan kik azok, akik így szerettek, és szerelmeik, érzelmi ügyeik milyen formában jelentek meg irodalmi munkásságukban. Bizonyos helyeken fel-felvetődik ez, ám ilyenkor általában a szerelmi történet részeként. Például a Nagy László és Szécsi Margit kapcsolatát elmesélő fejezet végén ezt olvashatjuk: „A 70-es években mindketten a legnépszerűbb költők közé tartoztak. Verseik mára kikerültek az irodalom fősodrából. Elavult poétikák, így mondják. Pedig érdemes lenne újraolvasni őket, valamit nagyon tudtak a szerelemről” (118). Azaz a házaspár kánonból való lassú kiszorulása mintegy szerelmi történetük utolsó fejezete: sírig tartó szerelmüknek még a feledéssel is meg kell küzdenie. Tudjuk, a történet itt is bonyolultabb kissé, de persze ezzel együtt az is igaz, hogy újraolvasásuk mindenképp hasznos lenne.

Nem szeretném azonban túlságosan élesen bírálni Nyáry vállalkozását, mivel úgy gondolom, a könyv igényesen elkészített, hatásos, ám az olcsó hatásvadászattól minden esetben tartózkodó, ízléses munka. Szép történeteket kapunk szép könyvben. Talán kevésbé izgalmas vállalkozás ez – legalábbis számomra –, mint a Facebook-bejegyzések, hiszen éppen azok dialogikusságát, napi aktualitását, a közvetlen reakció izgalmát nem teszi lehetővé a kötetforma. A Facebook-irodalomtörténet többé-kevésbé működött, hiszen az egyes történetek utáni reakciók (melybe olykor még az adott irodalmi figura rokonai, utódai is bekapcsolódtak), a napi eseményekhez való kapcsolódásuk éppen azt mutatta meg, hogy miként formálódik az új közegben az irodalmi hagyomány, hogyan alakul a művekhez és a szerzőkhöz való viszonyunk. Valószínűleg maga a kötet is e történet része már, annak jegyében, hogy a könyv mint anyagi tárgy kulturális szerepe még mindig jóval nagyobb, mint az internetes szféra befolyása. Vagyis az interneten befutott jelenségek előbb-utóbb a könyvpiacon is megjelennek, hiszen a könyv még mindig őrzi kulturális rangját és funkcióját. Ám emellett mégsem gondolnám, hogy haszontalan vállalkozás lett volna a kötetbe szervezés, mivel – ahogy a siker is mutatja – kielégíti az irodalom egy bizonyos, mostanában talán mellőzött és támadott szférája iránti szükségletet, a szerzői legendáriumok megismerésének örömét. Ezért aztán megvan a hely az ilyen műveknek is, fontos, hogy legyenek. Hiszen irodalomról és írókról van bennük szó, és a könyvet olvasva talán mind többen veszik majd elő a történetek szereplőinek munkáit is, hogy el- vagy újraolvassák őket. Ha csak amiatt, mert a szerelmes emberre kíváncsiak, akkor azért – de legalább a kezükbe veszik.

-----

1 Wylie Overstreet: The History of the World According to the Facebook. Harper Collins, New York, 2011.

2 Hercsel Adél: Nyáry: Nincs bennem népnevelői attitűd. http://mandiner.hu/cikk/20121007_interju_nyary_krisztiannal_nincs_bennem_nepneveloi_attitud (2012. november 10.)

3 Vö.: Nyáry Krisztián-interjú a kolozsvári Magyaradásban. http://www.youtube.com/watch?v=3m6ZGm5ScRA (2012. november 9.)

4 Nyáry Krisztián Facebook-oldala, 2012. június 16. http://www.facebook.com/nyary.krisztian?fref=ts (2012. november 9.)

5 László Ferenc: Gugli és kukucs. Magyar Narancs, 2012. június 11. http://magyarnarancs.hu/konyv/gugli-es-kukucs-80429 (2012. november 9.)

6 Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor élete és költészete: kritikai életrajz. Budapest, Osiris, 2008. 272.

7 Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. III. kötet. Akadémiai, Budapest, 1956. 364-380; Hatvany: Feleségek felesége. (Petőfi mint vőlegény) Magvető, Budapest, 1982. 114–141.

8 Vö.: Sándor Erzsi: Budoármém – széljegyzetek Nyáry Krisztián meséihez. Community.eu, 2012. április 13. http://www.commmunity.eu/2012/04/13/budoarmem/ Nyáry válasza: Amiben Sándor Erzsinek igaza van, és amiben nincs. Community.eu, 2012. április 14. http://www.commmunity.eu/2012/04/14/amiben-sandor-erzsinek-igaza-van-es-amiben-nincs/ A vita további hozzászólásai: Zolnay János: Pasi a máglyán. Community.eu, 2012. április 20. http://www.commmunity.eu/2012/04/20/pasi-a-maglyan/; illetve Jászberényi Sándor: Talán nem kellene, mester! Community.eu, 2012. április 21. http://www.commmunity.eu/2012/04/21/talan-nem-kellene-mester/ (mindegyik letöltve: 2012. november 10.)

9 Nyáry Krisztián Facebook oldala, 2012. május 31. http://www.facebook.com/nyary.krisztian?fref=ts (2012. november 10.)

10 Borgos Anna: Portrék a Másikról. Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn. Noran, Budapest, 2007. 358.

11 Borgos: I. m. 366–368.