Akkor kezdődött az egész, amikor a nagy havat meglátta. Mindent betakart, amíg a szem ellátott. Csak a hatalmas fekete autópályák szelték ketté a fehérséget. Egyik este meg is állt a leállósávban. Kiszállt, hátha a hűs levegőtől kitisztul a feje. Járatta a motort, hogy a gyerek nyugodtan alhasson tovább, de Rebeka felébredt, és visítani kezdett. Ő is ki akart szállni. Egyszerűen nem értette, hogy itt most nem lehet. Ez mindig így volt. Csecsemőkorától kezdve. Maya nem tudta, mit rontott el, mert látta, hogy más gyereke két és fél évesen már sok mindent megért. De az övé csak rúgkapált, ütött-vágott. Egy kis gonosz léleknek adott életet. Hiába mondta neki a barátnője, hogy Rebeka csak egy gyerek.

– Na és? – kérdezte Maya. – Akkor bármit megtehet?

– Nem, nem, csak legyél vele elnézőbb. Meg fogja hálálni.

Ezt nem értette, hiszen mindent megtett. Az egész első év borzalmas volt. Eszébe jutott az az éjszaka, amikor hét hónaposan úgy üvöltött, hogy már borsódzott tőle a háta. A baba nem nyugodott meg, nem tudott elaludni. A láza is felment. Olyan magasra, úristen, és sehogy sem tudta lehúzni. Rohantak a kórházba, este tizenegykor, végig az üres utakon, közben a gyerek nyöszörgött a hátsó ülésen. „Mindjárt odaérünk, Rebike, tartsál ki” – mondta neki. A kórházban sokáig váratták őket. Vért vettek, lázcsillapítót adtak. Bent tartották megfigyelésre. A gyereknek volt ágya, neki nem, csak egy fotelben tudott aludni. Jaj, az a fotel is hogy nézett ki, zsíros, koszos, elképzelte, kik ülhettek benne előtte. Büdös, izzadt testek. És az a fény! Egész éjjel égett a lámpa a szobában. Nem lehetett lekapcsolni. Mint egy vallatószobában. A gyerek minden zajra felébredt. „Aludjál, már Rebike” – mondogatta neki. „Aludjál már, az isten bassza meg, mert hazamegyek! Nem én vagyok beteg, hanem te!” De a gyerek csak nem aludt el. Próbálta letakarni az ágyat, hogy legalább a kínzó fény ne süssön a szemébe, de akkor meg nem fért a gyerekhez. Nem tudta a fenekét paskolni. „Rebike, ne szórakozzál velem, mondom. Mi a bajod, hajnali három van?!” Azzal visszahuppant a fotelba, és a fejére húzta a kapucnis dzsekijét. De a fény mindenen áthatolt, és a gyerek csak nyöszörgött tovább. Hason feküdt, két kis karján kinyomta magát, lába kalimpált. Maya nem tudta, mit tegyen. A babakocsit nem volt szabad bent tartani, azt hazaküldte Janóval. Máskor mindig abban aludt el. A gyerek egyre keservesebben sírt. „A kurva életbe, Rebike, de egy hisztis kis dög vagy te!” – szakadt ki belőle, majd dühösen felpattant, és kínjában kivette a gyereket az ágyból. „Beszartál vagy mi van?” Nem kellett tisztába tenni, nem akart enni se, hiába dugdosta a tápszert a szájába, a láza is lement. „Akkor mi bajod már, de tényleg?!” – mondta Maya kétségbeesetten, és fáradtan rogyott le a fotelba kezében a gyerekkel. Így ültek percekig. Majd csodálkozva vette észre, hogy a gyerek odahajtja a mellére a fejét, és lassan elhallgat. A csendtől Maya is megnyugodott. Hamarosan mindketten elaludtak.

A kórházba is majdnem egyedül kellett bemennie. Janó épp, hogy saját magát össze tudta szedni, mire indulni kellett. Aztán segített a cuccokat becipelni, de más haszna nem volt belőle. Nyomogatta a telefonját, és várta, hogy mikor mehet végre.

Pedig annak idején nem ezt ígérte. Maya nem is akart gyereket, csak Janó erősködött, hogy tartsák meg. Előtte olyan jól elvoltak. Mindenki ment a maga dolgára, aztán este együtt buliztak. Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle? Nem baj, gondolta, ezt is megoldja, mint már annyi mindent a huszonöt év alatt.

Először jött az apja halála tizenkét évesen. Sohasem felejti el azt a ráktól öszszeaszott sovány testet. Az utolsó napokban csak szuszogott otthon az ágyban magatehetetlenül, étlen, szomjan. Már a szemét sem tudta kinyitni, csak nyögött meg jajgatott. Annyira meg akart halni, de olyan nehezen ment neki. Ő meg fogta a kezét, amely egyszerre volt sovány és puha, mint egy csirkeláb. Aztán egy szusszanás az egész. Végre kiszállt a lelke. Egyedül volt akkor is, az anyja már évekkel előtte lelépett.

Ezután jött a nagynéni, akinél három évig lakott. Mayát szívesen magához vette, ő meg hálás volt, hogy befogadta, igyekezett mindent úgy csinálni, ahogy a Néni mondta. Akkor kezdődtek a gondok, amikor fiúkkal kezdett találkozni. A Néni folyton piszkálta, szidta, hogy ne illegesse magát egyfolytában, hogy az ő házából nem fog kuplerájt csinálni. Na persze, mert a Néninek nem volt senkije, amit Maya nem is csodált: fojtogató szaga volt a szájának és a testének. Maya igyekezett úgy beszélni vele, hogy másfelé nézett. Erre persze a Néni dühös lett. „Rám figyelj, ha hozzád beszélek, az isten verje meg!” Aztán egyik alkalommal Maya lebukott: iskola helyett egy fiúval sétált a Duna-parton. Amikor kiderült, a Néni iszonyatosan megtépte. És nem ez volt az egyetlen bűne. Végül intézetbe került. Öt évig élt bent, vagyis inkább túlélt. Mint annyi mindent ebben a rohadt életben.

Végül jött Janó. Jól megvoltak. Egy darabig. A fodrászatban ismerkedtek meg, ahol Maya hajmosóként dolgozott, Janó pedig gyakori vendég volt. Akkoriban egy fitnesznagyker beszállítója volt. Heti egyszer kért vágást. Azt mondta, a tökéletes külső a cégnél elvárás. Gyorsan egymásra találtak, és másfél évig nem volt semmi gond. Szerették a jó cuccokat, a jó kaját, a bulikat, a lájt drogot meg a szexet. Pénzük meg mindig volt annyi, ami ehhez kellett.

Viszont a kötelességet Janó sosem bírta. A munkáját néhány óra alatt el tudta végezni, aztán ment haza pihenni. Ez volt már a lakásfelújításnál is. Egyhónapos munkát fél év alatt fejeztek be. Janó az elején azt mondta, nem kell ide szakember, majd ők mindent saját kezűleg elintéznek. Minek költsék rá a pénzt? Maya meg belement. Aztán mi lett belőle? Mayának kellett mindent intézni, ő meg csak a sarokból figyelte, mi történik körülötte. És még ő volt megsértődve, amiért Maya a kezébe vette a dolgokat! Hátha nem csinálta volna, akkor még fűtésük se lett volna télire! De Janót az sem izgatta, ahogy a gyerek se. Pedig hogy várta. Jaj, de cuki kis bébi lesz, de jó lesz majd mindenre megtanítani! De amikor éjjel fel kell hozzá kelni, vagy futni utána? Na, azt már nem. A felújításnál Maya még magát hibáztatta, megpróbált lelazulni, ahogy Janó kérte, tudomást sem venni a romokról, a sittről meg a kuplerájról. Viszont egy gyerekkel hogyan? Őt nem lehet a sarokba hajítani, és kikapcsolni!

Aztán egyik nap, amikor elvitte a gyereket sétálni, az üres lakásba jöttek haza. Azóta egy év telt el. Ő meg ottmaradt munka nélkül, pénz nélkül egy másfél évessel.

Szerencsére visszavették a munkahelyére, de a pénze nagy része a gyerekre ment el. Rebit csak fizetősbe tudta adni, na meg az albérlet, a kaja, meg minden egyéb. Nagyon nehéz volt így kijönni. És akkor még ez a hiszti is, ezt egyszerűen már nem lehetett elviselni. Ahogy teltek a hónapok, csak egyre rosszabb lett. „Nem akarok gumit a hajamba! Nem ezt a ruhát akarom felvenni! Én most játszani akarok! Pfuj, ezt a vacakot nem akarom megenni.” „Akarok! Akarok! Akarok! Mintha csak az apádat hallanám. És én mit akarok? Az senkit nem érdekel, a kurva életbe?!”