Hajnali négyre jár; az eső sustorgására ébredek. Felkattintom a lámpát, és a szememhez közelítem a karórám számlapját. Kitapogatom a szemüvegemet, felkelek és az ablakhoz lépek. Az ablak fekete tükréből borostás arc bámul rám, én vagyok az; amikor lefeküdtem, nem húztam el a függönyt. Leülök az íróasztalhoz, kinyitom a notebook tetejét; a gép zümmögni kezd. Előkeresek egy lemezt, Pink Floyd, Obscured by Clouds; a hangszórókból áradó fémes delej betölti a szobát. Visszaülök az asztalhoz, kinyitom a könyvet. Mélyet lélegzek fölötte. Salétrom, mész, avas dió, nedves penész szúrós szaga; a könyvet a bolhapiacon vettem, sokáig nézegettem a standot, ahol meglapult, egy csomó régi újság, fakó fénykép, rongyos naptár és egyéb papírból készült vicik-vacak alatt. Óvatosan vettem fel, azt hittem, rögtön lapjaira hullik, de a vártnál jobb állapotban volt. Megfordítottam: kék és arany csillagok a fekete űrben, felül apró űrkomp, vidáman szeli a csillagos feketeséget; ismét megfordítottam; „Utazás a világűrbe”, írta Vitalij Szevasztyjanov, a Szovjetunió űrhajósa. Megsimogattam a borítót; a világűr fekete pora nyomot hagyott a kezemen – fellazult festék volt, vagy a piac mocska talán.

Ma jelentkezett a szerzőtárs. Ugyanazt a történetet gombolyítjuk ketten; én az őrületet tolom magam előtt, ő… nos, a halált. Szerzők és szereplők vagyunk egyszerre – ez nem irodalmi közhely, hanem a valóság. A hősök: az űr-érzékeny lelkek; bizarr egy társaság. Kinyitottam a könyvet. Kedves kis barátom! Valamikor réges-régen, amikor az ember még nagyon keveset tudott arról, hogy milyen is a Föld, úgy képzelte, hogy alakja olyan, mint egy fölfordított csésze. Ez a csésze három óriási elefánton nyugszik, az elefántok pedig egy még hatalmasabb teknősbéka páncélján állnak. A csodateknős úszik az óceánon, és az egész világot, melyet emberek népesítenek be, milliárd csillaggal szikrázó, kristályos égbolt borítja. Lapoztam. Rakétabázis emelkedett ki a könyvből, mozgó papírfülekkel, az egyik résből fülbemászó kandikált elő, a könyv nyirkos redőiben bujkált. Fogtam egy papírlapot, rátereltem a fülbemászót, és az udvarra vittem. Megráztam a papírt, a fülbemászó leesett, és elbújt a fű közé. Visszamentem, alaposan átnéztem a könyvet, de több lakója nem volt.

Azóta, hogy túlestem mindazon, ami e könyv történetét alkotja (túlbuktam önmagamon, mondaná Tandori), itt, a notebook mellett töltöm el az időt; írok, hogy bizonyos dolgokat elfelejtsek, de közben persze emlékeznem kell hozzá. A küldemények elgondolkodtatóak, és olykor meglepnek. Mint egy nagyon jó étteremben: az ember rendel valamit, amit egyébként untig ismer, és várja, hogy mit hoznak… helyette. A szerzőtárs elmondja, mi történt, én elmondom, hogy mit éltem át. Nem dialógus, inkább montázs: az összeszerelt részek mentén tapogatózunk az igazság felé, talán. Csak ennyi volna? Továbblapozom az űrhajós könyvet. A Szojúz–Apolló űrrandevú látható a képen: középen két űrkomp, mögöttük indigókék ég, fölöttük diadalmasan ragyog a lángpalástba burkolódzó Nap. A könyvet a notebook mögé állítom az íróasztalra, olyan, mint egy kétrészes oltár. A polcra nézek, szemmagasságban a könyvek hátratolva, a polc peremén húzódó sávban tenyérnyi fémbetűk csillognak, kis szobrok, sorba rakva, BOWIE – egy újabb vagy másik űr-érzékeny lélek, vagy legalábbis az volt, hogy mi lett belőle, nem fontos ma már.

A fekete hús! Néha arra gondolok, hogy ha [újból] ehetnék belőle, jobban emlékeznék arra, amit tudni szeretnék, ami helyett csak a káosztömb töredéke, valami kaotikus massza áll. A szerzőtárs óvott ettől. Igaz, hogy visszatér a múlt, a fekete hús mindenható, de ha segítségével visszahoznánk a múltból a holtakat (hogy nekem tanúskodjanak), akkor esetleg – nem mennének többé el. Hát, igazából ezt nevezik őrületnek. Mindezt csak azért említem meg (megkockáztatva, hogy mégiscsak bolondnak tartanak), mert ez az oka annak, hogy nem kérek belőle többé – semmi más.

A falu félelmetes sebként éktelenkedett a szibériai tájon. A települést folyó szelte ketté, a házak a parttól távolabb épültek, a derékig érő parti sárban néhány bivaly dagonyázott. A mólóhoz kötött csónakokban halászok dolgoztak, éppen néhány ősvilági külsejű halat emeltek ki a vízből. Aron Jakovlevics Suler a parton állt, csizmája a híg sárba süppedt; a halászokat figyelte: szemüket eltakarta zsírtól ragacsos kékesfekete hajuk, foghíjas szájukban falevélből sodort cigaretta füstölt, ruhájuk sáros és toldozott-foldozott. Messze a parttól, a falutól kissé távolabb, Suler apjának háza állt, ablakaiból, ha kinézett, éppen a folyóra láthatott. Suler élete egy különös háromszög határain belül zajlott, melynek sarokpontjait a folyó, a krátertó melletti szellemliget, valamint a ház alkották. A folyó a szabadságot és az életet jelentette számára, szenvedélyesen szerette a tiszta vízben suhanó óriási halakat, és a madarakat, melyek zsákmány után kutattak a víz fölött. Az erdő mélyén, a krátertó partjára épített telepen, ahol pár alkalommal anyja törzsének tagjaival találkozott, olyan titok rejlett, mely minden korábban megismert titoknál félelmetesebb volt. Végül apja házában, ahol senki által nem zavart életét élte, ott voltak a könyvek, melyeket egyre elmélyültebben tanulmányozott. A könyvek maguk is három csoportra oszlottak. Iskolai könyvekre, melyek tartalmát egyetlen elolvasás után kívülről tudta. Aron önállóan tanulta meg a tananyagot, minden rendszerezés nélkül, ahogy éppen a kezébe kerültek a könyvek. Ez nem csodálatot, inkább félelmet váltott ki a fiú intelligenciájával kapcsolatban. Az idősebb Suler, aki valójában maga is roppant fiatal volt, csak idővel jött rá, hogy Aron egyszerűbben haladhatott volna, az elsős könyvektől a magasabb osztályokig, és nem össze-vissza, de már késő volt. A fiú elméjében azonnal rendszerré álltak össze az ismeretek, automatikusan kapcsolódott össze és alkotott rendet az a tudás, amit a tankönyvek szerzői a tanulók eltérő fejlettségi szintjét figyelembe véve rendeztek el, hosszú iskolaévek fáradságos munkájára számítva, az egyszerűtől a bonyolultabb felé haladás logikája szerint. Aron Jakovlevics Suler így nem is járt iskolába, csak zavarta volna a gyerekeket, és a többiek is csak zavarták volna őt. Suler tanító, aki maga sem volt buta ember – leszámítva néhány politikai és erkölcsi botlását, melyek végül az ország e távol-keleti csücskébe repítették őt – néha végignézett tanítványain a félhomályos tanteremben, mely az egyetlen volt az istállóra hasonlító iskolaépületben, és arra gondolt, hogy a termet az utolsó zugig kitöltő és meglehetős bűzt árasztó gyereksereg olyan összképet nyújt, mint egy néprajzi képeskönyvből származó tabló. Néhány diák kínainak látszott, mások mongolnak, egyesek leginkább – mint a folyóparti halászok gyerekei – indiánokra emlékeztették őt; aztán néhány európai arc, idevetett-idevetődött oroszok gyerekei: szőke hajuk és fehér bőrük világított a sok hollófekete tincs és sárgásbarna arcocska között. Csak feketék nincsenek, gondolta magában Suler, zsidónak pedig itt vagyok én. Igen! Aron teljesen felesleges ide, nemsokára el is kerül innen, egyetemre kell járnia, tanulnia kell, csak még nem tudom, hogy hogyan. És még nem tudom, hogy hol, fűzte hozzá magában Suler, és visszatért a számtani alapműveletek ismételtetéséhez, magában gyorsan elintézve a kérdést, hogy alapjában véve ő is tehet róla, hogy a fia olyan, amilyen: nyugtalanító csodabogár, vagy ami rosszabb: afféle szellemi szörnyszülött.

Aron könyveinek második csoportját néhány német és orosz szakkönyv alkotta, olyan témákban, melyeket az idősebb Suler, amíg lehetett, maga is tanulmányozott. Lélektan, biológia, orvoslás, filozófia, néprajz – Jakov Davidovics valamikor orvosnak készült, de tanulmányai félbeszakadtak: az irodalom, a politika és a nők iránti szenvedélye olyan káoszba taszította, ahonnan csak a tanítóságig vezetett az út. Aron figyelmesen elolvasta e munkákat is, és gyakran gondolt arra, hogy egyszer ilyesmivel szeretne foglalkozni ő is. Végül ott voltak apja héber és jiddis könyvei, melyeket Jakov az anyai nagyapjától, egy odesszai rabbitól örökölt. A rabbi könyvei között számos misztikus értekezés és kommentár is volt. Aron – aki apja bizonytalan útmutatásai nyomán megtanult héber és jiddis nyelven olvasni – úgy érezte, hogy ezek a könyvek, függetlenül attól, hogy igazuk van-e, vagy sem, egy dolog miatt sokkal érdekesebbek, mint a többi, egy dologban különböznek a többitől: nem rögzített igazságok vannak bennük, értelmük kimeríthetetlen, sőt, talán éppen ez a kimeríthetetlenség a bölcsességük. Mint az Örökkévaló esetében, gondolta Aron Suler, miközben a héber betűket böngészte, és a nagy Jichák ben Slomo Lurija tanai nyomán próbált képet alkotni a teremtés titokzatos műveletéről.

Végül volt még egy könyv, amit Aron nagyon szeretett, noha nem egészen értette, miről szól. Valójában ez volt az egyetlen könyv addigi életében, melyet nem tudott hova tenni: sem a rendszerezett tudás rögzített állványzatai, sem a kimeríthetetlen bölcsesség kaleidoszkópszerű ragyogása mellé nem volt besorolható. Apja verseskötete volt ez, amit orosz nyelven adtak ki, egy kicsiny odesszai könyvkiadó segítségével, még a forradalom előtt. Az orosz verssorok hol álmaira emlékeztették őt, hol apja szülővárosát idézték fel, amiről sokszor mesélt, az elképzelhetetlenül meleg és kék tengert, az alacsony pálmákat, a soha nem ízlelt gyümölcsöket: a fügét, a dinnyét és a szőlőt. Apja lerajzolta neki e pompás gyümölcsöket, beszélt édes, fűszeres ízükről, különös zamatukról és bódító illatukról, olyan ékesszólóan és láttató erővel, mely az egész könyvet átszőtte egyébként. De másmilyen versek is voltak a könyvben: kibogozhatatlanul homályos sorok, melyek komoran meredtek rá az olcsó papírról, mint sötét pecsétnyomok. Valami összefüggéstelen dadogás nyelvén íródtak ezek a költemények, mintha az őrültek beszédét rögzítették volna, kikről apja orvosi könyveiben olvasott. E sorok időnként a kabbala kifürkészhetetlenségére, máskor pedig valami ismerős, de mégis a távolban lebegő tudásra emlékeztették őt. A nyelv mögötti nyelv, így nevezte ezt Jakov Suler, és amikor Aron elmagyarázta neki, hogy a kabbala nyelvelmélete is ilyesféle, apja csak komolyan bólogatott. Végül volt egy ciklus a könyvben, mely a szerelmi szenvedélyről szólt, és a nőkről, akikhez Jakov Davidovics Sulert ez a szenvedély hozzáfűzte volt.

Aron csak mérsékelt érdeklődéssel olvasta e verseket, melyekben nedvektől sikamlós testrészek formájában jelentek meg a szóban forgó asszonyok, mint megannyi érett húsú, ragadós gyümölcs. A fiú homályosan tudta, hogy az ő különös lénye is e szenvedélynek köszönhető: apja épp olyan felelőtlenül, mint amilyen heves vággyal ejtette teherbe anyját, egy már csak pár lélekből álló erdei törzshöz tartozó lányt, ahogy valaki letéphetett ott távol, a meleg tengerparton egy édesen illatozó gyümölcsöt. Amikor a terhes fiatalasszony a tanító házába költözött, a lány rokonai felsorakoztak Suler háza előtt, hogy felelősségre vonják őt, vagy bosszút álljanak, de véres eseményekre végül nem került sor. Jakov a saját nyelvén beszélt a törzshöz, melyet asszonyától a fiához hasonlatos könnyedséggel megtanult, a félelemtől vad ékesszólás vett rajta erőt, hajdani költői nyelve mintegy feléledt, és zavaros szavakkal ecsetelte, hogy ő is egy kis nép fia, melyet nemsokára nyom nélkül törölnek el a föld színéről, és hogy mindent megad a lánynak, amit megadhat, aki különben is apátlan-anyátlan árva volt. A törzs tagjai soha nem hallottak a zsidókról, viszont okkal tartottak a nyugatról érkezett idegenektől, az oroszok többször rendeztek mészárlást telepeiken; féltek az eszelős, semmit nem tisztelő erőszaktól és a tüzet okádó fegyverektől. Megsajnálták az idegent, aki elmagyarázta, hogy úgy telepítették ide a világ egy másik szegletéből. Komoran álltak a ház előtt, aztán hátat fordítottak, és elindultak az erdő mélye felé.

Aron végignézte, ahogy a halászok kiürítik az összes csónakot. A parton gyors mozdulatokkal szétnyitották a halak hasát, és a folyóba szórták a véresen csillogó belsőségeket. A megpucolt halakat kordékra rakták, és a folyékony sárban erőlködve eltolták őket a falu széle felé, ahol a szárítók álltak. A fiú megfordult, és csizmás lábait nehézkesen mozgatva elindult a házuk felé. A levegő tiszta volt, de az út fölött vérszívó legyek felhői gomolyogtak; könnyű szél mozdult, Suler még mindig érezte a nyers halszagot. A bejárat előtt, a rönkfából épült tornácon lehúzta csizmáját, és a házba lépett. Az ajtó nyitva állt, mindenki tudta, hogy a tanítónak – a könyveken kívül – nincs a világon semmije, könyveket pedig errefelé nem olvastak az emberek. A ház egyetlen helyiségből állott: balra volt a tűzhely, a konyhapolc és egy idomtalan szekrény, ez volt a konyha, középen asztal, durva deszkából, ahol étkezni szoktak, és ahol Aron napközben tanulni szokott. Villany nem volt. Lenin képletéből – miszerint villamosítás plusz szovjethatalom egyenlő kommunizmus – erre a vidékre csupán a szovjethatalom jutott el, a falu közepén álló rendőrőrs formájában, ahol néhány mindenre elszánt, erőszakos, ugyanakkor mély apátiába süppedt orosz lakott.

A házban mécsessel világítottak, de sötétedés után a két Suler többnyire hosszú beszélgetésbe mélyedt, miközben Jakov az esti pálinkáját kortyolgatta, és dohányzott. Aron nappal tanult, más dolga nem volt. Jobbra hátul két pokróccal letakart ágy állt derékszögben, a fiú ágya az egyik ablak alatt, az apjáé pedig a ház hátsó fala mellett volt. A fal mellett mindenhol farakások magasodtak, a fa gyantás szagot árasztott, és a rakások mélyén időnként megmozdult egy-egy egér. Az egyik ágy alatt két régi bőrönd hevert, azokban tartotta Aron a könyveit. Jakov egy időben gondolkodott egy polcon, amit saját kezével is megépíthetett volna a könyveknek, de aztán, a héber betűs könyvekre való tekintettel, elvetette ezt a gondolatot. A könyveknek jó helyük volt az ágy alatt, ahol nem láthatta őket senki, noha az is igaz, hogy a tanító nem nagyon fogadott látogatót.

Aron az ágyra dobta a kabátját, és töltött magának egy pohár vizet. Leült az asztal mellé, és míg a vizet kortyolgatta, elgondolkodott. Gondolatai nyugtalanul indáztak erre-arra, noha általában fegyelmezett fiú volt, ahogy mondani szokás, tetteiben és gondolataiban egyaránt. Jól ismerte maga körül a világot, mindazt, amit a kelet-szibériai táj, az erdő, a folyó, a kis falu, no meg az apja adhatott. Nem volt öntelt, tudta, hogy a folyó és az erdő végtelen és így megismerhetetlen, az erdőben élő törzsek pedig sok titkot rejtenek, melyek közül a legfontosabbnak ő maga is birtokosa volt. Éppen e titok volt az, mely kimozdította ebből a számára idilli világból, amelynek másik, sötét, általa nem nagyon értett oldala apja száműzetése volt. A szent betűk pecsétjeit viselő, az Örökkévaló kifürkészhetetlen akaratából a semmi és a valami határán feszülő világ Aron számára nem zárt rendet jelentett; úgy látta maga körül, mint egy roppant köntöst, amely egyrészt titkos betűkkel hímzett, másrészt kifordítható, külsővé téve a belsőt, és belsővé a külsődlegest. A köntös kifordítása: ez volt, amit titokban megtanult, egyrészt a kabbala segítségével, másrészt egy különös véletlen révén, messze, az erdő mélyén, a szent helyen, olyan tudásra téve szert, amit még apjával sem osztott meg. Kétféle vágyat érzett, és mindkettő a tudáshoz kapcsolódott: egyrészt szeretett volna találkozni egy eleven rabbival, aki további tanácsokat adhatott volna neki a kabbala megismeréséhez, másrészt szerette volna tudni, mi köze lehet a köntös átfordulásának az emberi agy működéséhez? Az agy felépítését és alakját – az elme talányos tükörképét – apja orvosi könyveiből jól ismerte, de ennél az orvosi tudásnál jobban érdekelték a fejében átsuhanó szellemek, a szédülés, amit kisgyerekkorában érzett, ha „szédülj babát” játszott, jobban érdekelték az álmok vagy a később számára korlátot alig jelentő emlékezet. Hol vannak a nyelvek szavai a fejben, miféle lények látogatják őt, amikor alszik, és mi történik a testtel, amikor transzba lépve, a végtelen erdő vagy az ezer mérföldekre kanyargó folyó ezüstös vize fölött lebeg? Tanulni szeretett volna, és ezért utaznia kellett, el kellett hagynia Szibériát, megismerni azt a világot, amit a Birodalom európai része és Moszkva jelent.

Fél évvel később Aron Suler ott állt az apja mellett a falu mólóján, és a hajóra vártak, mely keletről érkezett, és mindenféle szibériai árut szállított a nyugati területek felé. A hajó, szokás szerint, horgonyt vetett a falunál, hogy fedélzetére vegye a postát, valamint azt a néhány embert, zömmel oroszokat, akiket a hivatal máshová szólított. Aron különösen nézett ki apja kabátjában: vékony kis szerzet, sűrű fekete hajával és kreol arcbőrével. Kezében bőröndöt tartott, amibe bepakolta füzeteit, apja verseskötetét és a kabbaláról szóló könyveket. Az egyik füzetbe apja két levelet csúsztatott, egyet egy odesszai, egyet pedig egy moszkvai ismerősének. Arról, hogy mi lehet most velük – élnek-e, vagy halnak, és elérhetőek-e egyáltalán –, Suler apja nem tudott semmit sem. Aron kabátja zsebében két becses tárgy rejlett; apja tárcája, még az odesszai évekből, ebben tartotta Jakov a megtakarított pénzét, néhány bankót, melyről fogalmuk sem volt, hogy mennyit érhetnek, a másik pedig egy bőrzacskó, melyben néhány gumószerű növényi képződmény lapult.

A hajó felbukkant a ködben, és haldokló állat üvöltésére emlékeztető kürtszót hallatott. Jakov megszorította a gyerek kezét. Kissé távolabb tőlük két halász állt; most előrejöttek, és a ladikba dobálták a csomagokat: néhány ládát, Aron bőröndjét és egy postazsákot.

– Nem integetek. Vigyázz magadra – mondta Jakov.

– Jól van, apa. Látjuk még egymást – mondta Aron. Összeölelkeztek. Aron Jakovlevics Suler bekászálódott a csónakba, és leült a ládára, amire az egyik halász rámutatott.

Az idős férfi a teraszon állt, és a völgyet nézte. Látott is valamit, meg nem is; erős szemüveget hordott, a szárakra erősített látcsőre emlékeztető készülék fájdalmasan szorította az öregember orrát, és kövér izzadságcseppek folytak végig az arcon, ahol a keret és a bőr találkozott. Nyugtalanul figyelte a völgy oldalát borító növényzetet, kaktuszok és tüskés ágaikat harciasan meresztő cserjék szövedékét, melyben – a férfi tudta, noha csak puha foltokat láthatott belőlük – helyenként fagylaltrózsaszín, borvörös és tűzpiros virágok bújtak meg. A sivatagban koncentrálódik az élet. Minden mérgezőbb, és valahogy… keményebb. Igen, a túlélésért küzdeni kell, gondolta. Megfordult, a terasz mélyére sietett, ahol kitolható vászontető védte az embereket a kaliforniai naptól, mely magnéziumos fénnyel vonta be a partvidéken terpeszkedő várost; konokul égette a fák sötétzöld leveleit (melyek úgy védekeztek a hőség ellen, hogy keskenyebb oldalukat fordították az ég felé), és mézszínűre pirította a parton tanyázó szörfösök bőrét; egyrészt áldást hozott a vidékre, másrészt alattomos volt, és cseppet sem veszélytelen. Bőrrák, gondolta az idős férfi minden alkalommal, ha kiment a napra, amit elég gyakran meg kellett tennie, és még szorosabbra húzta magán az egyiptomi inget. A vászontető alatt hűvösebb volt, a közelben forgó locsolókészülékből spriccelő vízsugár, melyet a teraszra is besodort az óceán felől fújó szél, enyhítette a hőséget. A férfi leült, a kényelmes karosszék olyan alacsony volt (és a férfi oly magas), hogy alig kellett volna előrehajolnia ahhoz, hogy csontos térde az álláig érjen. Oldalt nyitva volt egy ablak, a dolgozószoba mélyéről zene szólt: Sztravinszkij egyik régi, még Oroszországban komponált műve, melyet a mester az itteni lemeztársaság óhajára átdolgozott és újra rögzített. Igor cinikus lett, gondolta a férfi, minden csak a forma, a tartalom sehol.

Kezébe vette a levelet. Párizsban adták postára, nyilván kicsempészte valaki, Moszkvában a levélellenőrzés miatt nem adhatták volna fel. Jó angolsággal írták, noha érződött, hogy írója nem sokat érintkezhetett angolokkal életében. De miért küldte el nekem? Ő nem válaszolhat rá, nem írhat Moszkvába, nem hozhat bajt az ismeretlen fejére, ez egyértelmű volt. De mit akarhat vajon? Ha csak egy pillanatra is, de érintkezni a szabad világgal – vagy a világhírrel? A magas férfi afféle irodalmi híresség volt, mint angol író a két háború között a legnépszerűbbek egyike, aztán valamivel kétesebb nevet szerzett magának a drogkísérleteivel. Igen, olvashatta a könyvet, gondolta az író, bár rejtély, hogy miképpen szerezhette meg. A levél írója – „Nathan” néven írta alá, nyilván álnéven – biokémikus volt, és hallucinogén szerekkel kísérletezett. A szöveg rendkívül zavarosnak látszott. Az ismeretlen orosz… bolond lenne? Utalások a Bibliára, Ciolkovszkijra, Leninre, Nietzschére, Gide-re, Eliotra, sőt még az ő bátyjára is. Julian? A rejtélyes orosz miatta küldte a levelet? Nem hiszem. Pártzsargon meg valami okkult marxista szöveg. Olyan… ezoterikus az egész. De mivégre? Valaki – úgymond – szócső lenne? Lenin csak álca, ez rendben. Ciolkovszkij: az űrkutatás atyja, ez érdekesebb. Tudta, hogy Ciolkovszkij valami titokzatos mozgalom tagjaként dolgozott, akik abban hittek, hogy az emberi test feltámasztásán munkálkodni erkölcsi kötelesség – ezért foglalkozott az űrrepüléssel. Ha a sok halott mind feltámad, akkor a Földön majd nem férnek el, ki kell telepíteni őket más bolygókra, az űrbe. Talán Lenint is ezért balzsamozták be?

Nevetnie kellett. Nem, „Nathan” nem ezért írt. Hm, ne az ésszerűt keressük, hanem az ésszerűtlent; a tipikus nem gyanús, hanem a kivétel… vagy mégsem? Mi az, ami nem illik a képbe? Persze, Eliot. Igen, Eliot az! Nehézkesen felállt, és bement a nappaliba. Kikapcsolta a lemezjátszót, és helyére tette a Sztravinszkij-lemezt. Egy darabig állt a lemezpolc előtt, és elővett egy Schönberg-felvételt. Aztán visszatette. Végül Schubert mellett döntött, felcsavarta a szekrénynagyságú hifi-berendezés kövéren csillogó bakelitgombját, és megszólalt a zene. Mint a hangversenyteremben. Egy Horowitz-felvétel volt, Aldous mosolygott; barátjára, a fiatal Joshua Horowitzra gondolt, aztán a feleségére, aki nyilván azonnal bejön, és kikapcsolja a készüléket. Kicsit elgondolkodott. Miért is jöttem be? Az öregség. [Hol vagytok ó szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?] Mióta drogokkal foglalkozott, feledékenyebb lett. De megérte. Új dolgokat ismert meg. És a Doors of Perceptiont úgy veszik, mint a cukrot. Még jó, hogy nem tartóztatnak le érte. Persze, nem Oroszországban vagyunk.

Hm. Ez a „Nathan” csakis a drogok miatt írhatott. Sőt! Aztán eszébe jutott, hogy miért is ment be az épületbe. Odament a galériához, az E betűs könyvek fent voltak, ahol a tömörfa korlát körbefutott. Most a normális szemüveg volt rajta, látott vele valamit, meg nem is. Jó lesz ez, úgyis megismerem azt az ostoba könyvet. Nem szerette Eliotot. Hideg, beképzelt fajankó, olyan, mint egy ravasz hüllő, a háború alatt majdnem náci lett. Pound valóban náci lett, vagy fasiszta, vagy mi, Mussolini híve, őt mégis jobban elfogadta. Benne legalább van szenvedély. Mint Lawrence-ben. És jobb költő is, ami nem mindegy. Hát ez van. Pound ült egy kicsit, aztán elmegyógyintézetbe zárták, míg Eliot a Faber & Fabert vezette. Az a neofita disznó mindenre képes, tette hozzá félhangosan, míg óvatosan felkapaszkodott a lépcsőn, magasan billegő ezüstös fejével a galéria pereméből kiálló gerendákat kerülgetve. Levette a polcról az egyik könyvet. Válogatott versek. The Waste Land – kezdjük a legesélyesebbel. A közös nevező nem lehet másik vers; nem is valószínű, hogy a fura orosz – ha ugyan az volt – Eliot minden munkáját ismerje. Átfutotta a verset, eltartott egy darabig, mert hosszú volt, aztán még néhányat, de rájött, hogy tévedett: Eliot zsákutca; „Nathan” talán azért írta bele, hogy az illetékteleneket félrevezesse. Talán Gide? Gide kommunista, így „jelölt eset”. Kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta egybelátni az egészet: a zavaros levél, az idézetek, a nevek. Aztán eszébe jutott a Földi táplálékok, Gide egyik korai műve. Gide, könyv, biblia, könyvek. Biblia. Jézus az első szocialista – két idegvégződés között kipattant egy szikra, az összeköttetés, és vele a megoldás megszületett.

No igen. János evangélista megette azt a könyvet. Rendben.

Egyem meg én is a levelet? Talán másképp értve: a jelek szerint „Nathan” valami drogszerű anyagot küldhetett benne. Az asztalról levette a keze ügyében tartott nagyítót – sokszor ezt használta, ha nem volt kedve feltenni a nehéz és ormótlan szemüveg-szörnyet –, és újra tanulmányozni kezdte a levelet. Most figyelmen kívül hagyta a gépírást, és közvetlenül a levélpapírt vette szemügyre. Jó minőségű, nehéz papír volt, talán nem is arra készült, hogy levelet írjanak rá. Nagy kincs lehetett a távoli Moszkvában, ahol a háborús papírhiány óta ritka az efféle. Vastag volt, szinte szivacsos. Hogy magába szívja a nedvességet. Széthajtotta a levelet, és az egyik oldalát, melyen csak pár soros szöveg volt, úgy tartotta, hogy átsüssön rajta a nap. A papír sötét volt, itt-ott foltokkal, mintha teába vagy dohánylébe merítették volna. Elővette a nagyítóüveget, és látta, hogy a lapokon barna szemcsék és szálacskák vannak, talán abból a készítményből, melylyel átitatták őket. Aldous óvatosan az orrához tartotta a levelet: enyhe penész- és gombaszagot érzett. Az is lehet, hogy penészes helyen tartották a papírt vagy magát a levelet.

Aldous elégedetten ütögette a térdét „Nathan” levelével. Igen, a levél kettős kódolású, digitális és analóg egyszerre. Elmosolyodott. Vagy nem analóg? Ha a levél közege maga az üzenet, a papír át van itatva a tartalommal, akkor azt minek nevezze? Mindegy. A jelek mögött újabb jelek, a cselek mögött újabb cselek. A hidegháborús hisztéria nyomán maga is rákapott az efféle beszédre. Szörnyű, talán ha nincs ez az egész őrület, akkor soha nem gondol arra, hogy a levél valami mást is jelenthet. De igaz is: mi van, ha méreg? Nem volt [annyira] paranoiás, a méreg gondolatát elvetette. De tudta, hogy mindenképpen meg kell vizsgáltatnia a levelet. Egyrészt másolat kell róla, hiszen nyilvánvaló, hogy az üzenet „dekódolása” a papír megsemmisítésével jár majd. Egyértelműnek tartotta, hogy ő maga, személyesen jár majd a dolog végére; tudni szeretné, tudnia kell, hogy miféle hatásokat idézhet elő „Nathan” levele. Ha „Nathan” valahogy mégiscsak ismerte a könyvét, akkor tisztában kellett lennie azzal, hogy a küldeménynek legalább a pszilocibin hatásával összemérhetőnek kell lennie. Holmi közönséges bódítószer aligha érdekelheti a híres címzettet. Igen, bármivel van átitatva a papír, bizonyára nagy erejű készítmény lehet. Ez eddig rendben is lenne. Mi van még? Szerves anyag, vagy a titokzatoskodó orosznak sikerült szintetikus úton előállítania a hatóanyagot? Utóbbi esetben a dolog még különösebb, ugyanis a pszichotrop növények hatóanyagai gyorsan elbomlanak, ez a körülmény okozza az egyik legnagyobb nehézséget. Lehet, hogy ez is már tönkrement. Meglengette a levelet, és újra beszippantotta a gombaszagot, mely felerősödött a forró levegőben.