Épp mi; Idegenvezetés az elképzelt városban; Alig észrevehető
PDF-ben
Épp mi
A vanból előbb volt, végül örök lett.
Mikor valaki meghal, mások éppen röhögnek.
Mikor már a stáblista megy, én akkor kezdek félni.
Az ember nem tud nem magáról beszélni.
Elmondja, hogy tegnap hűvös korlátnak dőlt a háta,
és hogy rettegett, hogy beleszorul egy csuklós busz harmónikájába.
Mert ha laktak is itt, elköltöztek rég a józan érvek:
egy múltban elképzelt jövő a város, rendezte a nyolcvanas évek.
És hogy nyugtalanító ez az egész, mint az a mitikus sárga kéz volt,
amit a falba látott gyerekként – alatta fel nem száradó vérfolt.
Hogy nem volt szabad azokra a gránitlapokra lépni,
amik szürkék – csak a fehérre. Random szorongások. Épp mi.
Felsúrolni a fürdőt, mikor nagyon kell pisilni.
Sírni, behugyozni, súrolni, megint sírni.
Idegenvezetés az elképzelt várban
Ez egy festői táj: most mozdulatlan.
Deus ex machinákkal álmodik.
Elképzel minket valahova, ketten.
Elképzel, mint egy kertmozit.
Ez egy templom: valami katedrális.
Régi, epikusan gondolkodó.
Öt éve föl van állványozva állig.
A falain szétrobbant hógolyók.
Ez egy felújítás: most öntik éppen
a tölcsér-csúszdán keresztül a sittet
egy platós teherautó platójára.
Nem hagyják abba, míg meg nem lesz Isten.
A Sátán sajnos nem cimborál velünk.
De itt a képen fogja még a vállunk.
Egy új árteret nyit ki az időben.
Lassan elönti mozdulatlanságunk.
Alig észrevehető
Még legkorábbi emlékeim közt kutatva
sem tudnám pontosan megmondani, mi az,
amit ennyire kiszolgáltatottnak találok
egy elfáradt tömörgumi-tömlő alig észrevehető,
fakó repedéseiben, vagy abban, ha csámpás
festőlétránk ingatag szárai között laza
a lánc. Talán egy fiatal anya jut eszembe,
párnás derekán a terhességi csíkokkal.
Talán egy elaggott férfi, hónalján a megereszkedett,
ráncos bőrrel. Lehet, hogy az anyag szükségszerű
fáradása az, mi önmagában megható.
Hogy még élned sem kell, hogy elhasználódj.
És most is: lábunknál baljós kábelkötegek: földeletlen,
zárlatos idegrendszerünk maradék roncsai.