Come along boy

Nekifut szemből a srác, lehunyja szemét, térdét átfogva magzatpózba kuporodik, a lányok rezzenéstelenül bámulják, ahogy repül feléjük a levegőben, és mikor a vízbe csapódva lefröcsköli őket, csak a fejüket fordítják félre, hogy ne menjen az orrukba, szemükbe, hogy ne kapják telibe a vízsugarat, semmi érzelem nem látszik rajtuk, se bosszankodás, se elismerés, a mélyből felbukkanó srác feketére égett, inas karjával szinte unottan csap a hullámok közé, és lustán elúszik ellenkező irányba, a túloldalra, ahol már készülődik a barátja, ő fogja a következő ugrást végrehajtani, ő a következő eleven vízibomba, arcán tompa, elfojtott hevület a közönyös figyelem mögött, a tevékenység előre érzett motorikus öröme, szinte függetlenül a lányoktól, pedig az a lényeg, ki tudja jobban lefröcskölni ezeket a színes, lélegző és melles bójákat, akik ellenkezés nélkül vetik alá magukat a versengésnek, mintha véletlen ültek volna oda sorban a medence szélére, fehér bőrükről peregnek a vízcseppek, bömböl a megafon, come along, boy, a fiú kimászik a vízből, és int a másiknak, hogy indulhat, az pedig beméri a távot, hosszú léptekkel nekiiramodik, mint a magasugrók, és mielőtt lehunyná szemét, és összekuporodna, rikkant egyet, amolyan csatakiáltásszerűt, mint mikor az indiánok hadiösvényre lépve kiássák a csatabárdot, és a sápadtarcúakra rontanak, ez az ő specialitása, ő kiált, a barátja már nem, mert egy évvel idősebb, a lányok pedig nem beszélnek, nem mozdulnak, üres tekintettel néznek maguk elé, mintha sok millió éves evolúció után most jöttek volna ki a vízből, először látnák a fényes felszínt, és a levegőbe ugráló majmocskákat.

Félórája ismertem Lizát, a Maros partján szedtem föl, és mikor átjöttünk a kordonon, az őrök velem nem törődtek, őt viszont percekig motozták, sikerült-e a kést becsempésznie, kérdeztem tőle évődve, mert sokféle bizarr helyzetben el tudtam képzelni a negyven kilójával, porcelánbabára sminkelt fejével, csak késsel hadonászva nem, és azt hittem, viccel, mikor bólintott, hogy igen, sikerült behoznia a kést, és aztán órákkal később, hajnalban, sok pohár vodka után, egyszer csak tényleg elővett egy kést, ráadásul egy rugóskést, tökéletes kör alakúra esztergált lukakkal a pengében, a bugyijából húzta elő, kicsúsztatta a bársonytokból, kipattintotta, és a torkomnak szegezve arra kényszerített, hogy kérjek bocsánatot, mert hangosan fölnevettem, mikor az asztal túloldalán ülő srác elmesélte, hogyan tett pár perce magáévá egy lányt ötven ember szeme láttára a kisszínpad mellett, eszembe jutott a félálomban kihallgatott beszélgetés a repülőn: America no soul, only money – Transylvania all soul, no money, amiből az all soult alszolnak értettem, és tényleg el is aludtam, és aztán arra is gondoltam, hogy ha a kordonnál nem kérdezem meg, hogy behozta-e a kést, akkor nem is lenne nála kés, tehát hogy valójában nem ő, hanem én hoztam be, pontosabban hoztam létre a kést, ami most a torkomnak feszül, tehát hogy ez itt a látszat ellenére nem gyilkossági, hanem öngyilkossági kísérlet, Liza persze nem nyisszantotta el a nyakam, még fotók is készültek rólunk, ahogy készül a torkomba döfni a kést, de közben csókol, vagy én csókolok a nyakába, miközben ő hosszában elvágja a kiöltött nyelvét, és később, egy másik éjjel ezeket a képeket a facebookon láttam viszont, olyanok osztották meg, akiket nem is ismertem, egy fekete hajú, sötét bőrű lány aludt az oldalamon, mert akárhány ismerőst kérdeztem, egyik se tudta, hogy ezek a másfajta nők milyen hangot adnak ki a gyönyör percében, itt éltek évtizedek, évszázadok óta, de ezekkel az idegen nőkkel nem érintkeztek, nem volt dolguk velük, nem is lesz, mondták, ilyesmire ne is számítsak, úgyhogy ez ügyben csak magamra, saját tapasztalataimra hagyatkozhattam.

Lenyűgözött a műve, mondom neki, hibátlan, végsőre csiszolt gyémánt, amiben a mélység ma már alig ismert, tragikus tüze izzik, erre az arca elsötétül valami hirtelen szétáradó keserűségtől, semmi öröm, semmi elégtétel, mintha valami pusztító indulat bugyogna fel, mert hogy lehetne az ilyen tapintatlan és közönséges hozsannákra reagálni, ez őt viszolyogtatja és megalázza, és különben is nyilvánvaló, hogy ez a dicshimnusz valójában a szóba hozott mű hitelteleníté-sére, ellehetetlenítésére irányuló sunyi és cinikus orvtámadás, és ebből a csúnya helyzetből kettőnk számára nemigen látszik kiút, én meg, hogy baklövésem helyrehozzam, mentsem a menthetőt, megtörjem az egyre hosszabbra nyúló csendet, arról kezdek hablatyolni, hogy olyan művész ő, aki ritkán szól, de akkor nagyot, ezt a nem túl épületes ideát ragozom, egyre jobban elbizonytalanodva, egyre vacakabb szavakat potyogtatva ki a számon, végül egy befejezetlenül lekonyuló mondatot hagyok a levegőben, feketére szikkadt arcából kilángoló eszelős pillantása valami olyasmit üzen, hogy engem nézve szabályosan letaglózza, milyen mélyre képes süllyedni az ember, majd lényegében eltűnik, ott a lépcsőn, anélkül, hogy megmozdulna, láthatatlanná válik saját forrongó, belső intenzitásában, ebben az odúban, ahová előlem menekült, és ahol a világ nem érvényes, állunk egymástól félig elfordulva, percekig, némán, mint két szobor, várjuk, ki adja fel előbb, és távozik köszönés nélkül, hogy aztán odafönt, a kiállítótérben, a büféasztalok körül ácsorogva és trécselve, konokul és dühödten kerüljük egymás tekintetét.

Két férfi közt a beszélgetés mindig párbaj, ennél már csak a nővel való beszélgetés légköre fenyegetőbb, mert a nővel való beszélgetés főszólama a sóvárgás és a bűntudat, összességében tehát minden beszélgetés félelmetes, egy beszélgetésben végtelen óvatossággal és körültekintéssel kell szavainkat és gesztusainkat megválasztanunk, állandóan résen kell lennünk, mert bármelyik pillanatban, jellemzően akkor, mikor a fesztelen, szívélyes tónus elaltatja éberségünket, mikor gyanútlanná és védtelenné válunk, akkor ér az alattomos döfés vagy arculcsapás, akkor sújt le ránk a másik, akkor pusztít el, tehát a beszélgetések a legaljasabb eszközökkel vívott háborúk, a legártatlanabbnak tűnő fecsegés közben egy hangsúly, egy kézmozdulat, a szemöldök jól időzített, kételkedést kifejező összevonása, és a hóhérmunka máris bevégezve, és ez persze most sincs másként, hiába hajolunk egymáshoz rég nem látott barátommal a lehető leglelkesebb, legbensőségesebb, legbizalmasabb egyetértésben, összhangban, hiába koccintjuk össze nevetve poharainkat, gyomrom öklömnyi, görcsös csomóba rándul, tenyerem izzad, vijjog fejemben a vészcsengő, mert kívülről békésnek, idillinek tűnő együttesünk tele van baljós árnyakkal és rettegéssel, és egyáltalán nem segít, mikor odajön Liza, hogy kérünk-e még bort a büféből, mert így most már kétfelől érhet támadás, ketten árulhatnak el egyszerre, ami kis híján őrületbe kerget, egyetlen megoldás, egyetlen kiút mutatkozik, az azonnali, kikezdhetetlen és kataton elnémulás.

Avar- és füstszag, a mező fölött lila páracsík. A hátsó úton megyek, és már alkonyodik, mikor a kocsma előtt találom magam, mintha ez lett volna a cél, nem a régi nyaraló. Bevallom magamnak, amit eddig ügyesen titkoltam, hogy a kulcs otthon maradt, nem is akartam igazából bejutni a házba, talán már nincs is meg, elsodorták az őszi esők.

Felülről kukucskálok be, fekszem az ágyon, a Winettout olvasom, vagy amikor megszülettem, abban a dobozban ott a szülőszoba, első csókolózás a Feneketlen tónál, egy másik babaházban leckét vagy könyvet írok, néma képek, pereg a festék, olvad a viasz, vetemedik a papundekli, fiam születik, apa temetése, mind külön, kicsi vitrinekben, és ahogy az utolsó tárló fölé hajolok az immár üres és kifakult mostban.

Ilyenkor már csak hétvégén járnak ki a telepre, leszerelik a horgászstéget, kihúzzák a partra, viaszosvásznat kötnek rá. Megtudom a kocsmárostól, hogy teljes lefedettségű figyelőrendszer épül, a régi utcánkba is kamerát szerelnek. Tíz éve jártam erre, télen, estefelé, hogy biztos ne legyen kint senki: az új tulaj kivágatta a fákat, ami akkor, hogy úgy mondjam, csúnyán lelombozott. Állt a ház csupaszon a drótkerítéssel körbevett, lebetonozott telek közepén. Ki se próbáltam, hogy jó-e a kulcs, fordultam vissza a taksonyi hévhez, szinte rohantam, de azért a kocsmában megittam egy sört a nagy ijedtségre. Most is ez lesz, így intézem el a házat, hajtom össze az utolsó dobozt.