Nyáron a méteráru boltban erősen megcsappant a forgalom. Az esküvők, ballagások időszaka lefutott, nyáron senki nem varratott, legfeljebb konyharuhát, abrosznak való anyagot vittek. Újdonságnak számított a nejlon. A háztartásokban sokan lecserélték az ódivatú, horgolt függönyöket modernebb áttetsző fehér anyagra, ám ezen a környéken senkinek sem volt annyi pénze, hogy függönyre költhessen. Nem mintha az eladásban lett volna norma, az elárusítók ugyananynyi fizetést kaptak akkor is, ha nem volt forgalom, Jóska bácsi mégis nagyon megörült, amikor Edit néni olyan vevőt hozott, aki az egész családnak varratott: feleségnek és a két lánynak, meg a fiúcskának egyszerre.

Benkő doktorék hosszan, töprengve válogattak. Jucika nem kapcsolódott be a kiszolgálásukba, Jóska bácsi tüsténkedett körülöttük. Személyes feladatnak érezte a legmegfelelőbb kelmék kiválasztását. Amikor végeztek, még azt is felajánlotta, hogy házhoz viszi a leszabott anyagokat, mert Benkőék a vásárlás után még ki akartak sétálni az estére már hűvösebb Margitszigetre. A házhoz vitel nem tartozott az állami bolt szolgáltatásai közé, Jucika nem is hallott még soha olyat, hogy a Jóska bácsi bárkinek felajánlotta volna, pedig az állandó vevők között akadt egy-két nagy kontyú, dús keblű szépasszony is.

Amikor Jóska bácsi este becsöngetett a selyempapírba csomagolt méteráruval, Benkő beinvitálta az előszobából, és arra kérte, ne nagyon emlegesse az üzletben a nagy családi vásárlást. Még félreérthetné valaki. Azt hihetnék esetleg, hogy nagyobb pénzhez jutottak, vagy valami különleges alkalomról van szó, pedig egyszerűen csak nőnek a gyerekek, kell nekik egy-egy csinosabb ruha. Jóska bácsi megértően, bár kissé értetlenül mosolygott. Ő aztán tudta, minek van hírértéke és minek nincs, az senkit a világon nem érdekelt, mit vesznek vagy nem vesznek Benkőék, miben járatják jól fésült gyerekeiket. Éppen előjött a legkisebb, egy kilenc-tíz év körüli kisfiú, és érdeklődött, hogy megmutathatja-e a vendégnek az akváriumot.

Jóska bácsi lelépett a perzsáról, és megállt a parkettacsíkon. Gyorsan rávágta, hogy ő nem vendég, és igazán nem akarna zavarni, de a gyerek kérdőn nézett az apjára, aki bólintott, hogy persze, mutassa csak meg.

A lakás egymásból nyíló szobái valószínűtlenül tágasnak és magasnak tűntek. A rövidnadrágos fiú a legbelső helyiség felé indult, amit egy üvegezett szárnyas ajtó zárt el a többitől. A szoba egyik felében egy pianínó és egy könyvespolc állt, a másik fele kizárólag a fiú birodalma volt. Jóska bácsi menet közben meglepve pillantott fel a nappali könyvespolcára, ahol Benkőék házi könyvtára állt. Úgy saccolta, hogy ennyi könyv még a kórházi üzemi könyvtárban sincs, igaz, sose nézett még be a térelválasztó mögé, lehet, hogy a polcok ott is folytatódtak. Ezek gyűjtötték a könyveket, vagy mi. Azt is otthon tartották, amit már elolvastak.

A fehér bútorokkal berendezett gyerekszoba fő attrakciója egy újonnan felszerelt akvárium volt.

A kisfiú már két éve könyörgött a szüleinek, hogy vegyenek egyet. Most végre megkapta. Nem merték elárulni neki, hogy mit tervez a család és miért nem fér ebbe bele egy akvárium berendezése. Aztán úgy döntöttek, nem is baj, ha a gyerek eldicsekszik: így legalább senki sem gyanítja majd, mire készülnek.

A hatalmas üvegkockában színes halak úszkáltak, a vízinövények között pedig egy részleteiben precízen kidolgozott miniatűr Titanic feküdt. A hajóroncs testén a levegőztető géptől és a vízinövényektől keletkező oxigén apró légbuborékjai ültek, amitől az egész kis makett kristályos tündökléssel ragyogott. A halak körbeúszkálták a roncsot, aztán szembefordultak az üvegen át bámuló két emberarccal, és újabb fordulatot véve siklottak jobbra vagy balra, az üvegsarkok felé. Jóska bácsi olyan sokáig guggolt, hogy amikor végre felegyenesedett, nemcsak a lábából ment ki az összes vér, hanem Benkő arcáról is azt vélte leolvasni, hogy látogatása kicsit kezd hosszabbra nyúlni az illendőnél.

– Egy darabka tenger – mondta az orvos udvariasan, alig észrevehető türelmetlenséggel, mintha mentegetni akarná vendégüket a gyerekes elragadtatás miatt. A kisfiú az oxigén fontosságáról magyarázott, meg arról, hogy a vízinövények is szükségesek az egyensúlyhoz, és hogy az akváriumot rendszeresen kell pucolni is, de persze nem a kádban. Itt jelentőségteljesen az apjára sandított, amiből úgy látszott, hogy most egy többször ismételt rendszabályt mond vissza. Benkő doktor bólogatott és a gyerek fejére tette a kezét. Szelíden kifelé kormányozta a hall és az előszoba irányába, amivel azt szerette volna elérni, hogy Jóska bácsi is elszakadjon az akvárium látványától és elinduljon az ajtóhoz.

A ruhaanyagokat a lányok közben kicsomagolták, és titokban, a másik belső szobában már arról suttogtak, kinek milyen új ruhája lesz, ha elmennek majd oda, abba az országba, amiről nem volt szabad beszélni, és ahol mindenki csupa ilyen színes, divatos, új ruhában jár: Amerikába.

Ez is körfolyosós ház volt, de a gang felé sehol nem voltak kitárva az ajtók, sehol sem száradt mosott ruha, sehonnan sem szivárgott ételszag vagy kiabálás. A lakások előkelő távolságra álltak egymástól, a gangra néző szobák belsejét súlyos függönyök védték a kíváncsi tekintetektől.

Jóska bácsi beszállt a liftbe. Még a lift is tükörrel bélelt, faborítású és tágas volt, a lépcsőház ragyogó és fehér. A kapualjban nem volt kukabűz és macska-húgyszag, a széles fehér márványlépcső úgy futott le az üvegezett bejáratig, mint valami nagyszabású, csillogó operettdíszlet. Azt lehetett várni, hogy mindjárt megjelenik a Honthy Hanna a lépcső tetején, és énekelve lelépeget.

Edit néni sértetten törölgette az asztalt, teljesen el volt képedve az akvárium ötletétől. Azt még rendjén valónak találta, hogy a Benkőék ilyesmivel szórakozzanak, de hogy Jóska bácsinak ez tetsszen, az sehogy se fért a fejébe. Teátrálisan körbemutatott a konyhán és át a falon, mintha a szobát is bevonta volna a mozdulatba, aztán megkérdezte, hogy ugyan pontosan hová férne el itten egy akármilyen picike antikvárium is. Epés hangon azt javasolta a férjének, hogy ha anynyira szeretné az úszkálást bámulni, akkor zárás után fáradjon át a boltból a halas Szepiékhez, és figyelgesse kedvére a pontyokat. Elég régi vevőjük ő ahhoz, hogy még egy széket is adjanak az urának a nézdigéléshez, ha már vénségére elment a jobbik esze. Még ilyet! Mosogatás közben is dohogott, és úgy borította ki a második vizet, mintha a halakat öntené le a falikút lefolyójába. Pedig kedvelte ő Benkő doktort. Ismerte azt az utcát is, tudta, miféle épületek vannak arra. Másféle, idegen világ volt az, Edit néni még a kapukilincseket is nehezen érte fel, mintha nyúlánkabb, úri népekhez igazították volna a bejáratok arányait.

Úgy döntött, ejti az egész témát, és nem vesz tudomást erről a szeszélyről. Arról kezdte faggatni a férjét, hogy kinél varratnak a Benkőék. De Jóska bácsi, akinél még tartott a különös önkívület, meg se hallotta a kérdést. A pohár prizmáján át vizsgálgatta a szódájában a buborékokat. Amikor visszaengedte a könyökét az asztalra, megismételte Benkő mondatát: – Egy darabka tenger.

Az öreg újabban magával hordta a gittet a méteráru üzletbe egy ételhordóban. Ebédidőben mindig elővette és gyúrta egy kicsit. Ha átment szembe ebédelni a Lacikonyhára, akkor vitte magával a tenyerében. Jucika, akinek a férje a Dunára járt horgászni, azt hitte a gombócról, hogy paprikás csali, mert a színe pontosan olyan volt, csak épp tömény olajszagot árasztott. Jóska bácsi elmagyarázta, hogy az akváriumgittbe míniumport szokás keverni, és lenolajat, hogy akkor se keményedjen meg, ha kiszárad. Maga az akvárium, amit ki kellett volna gittelni, még nem is létezett ugyan, de a masszát érdemes volt jó előre begyúrni, hogy később szépen összeérjen. Ezt az összeérés-dolgot ugyanaz az üveges mester emlegette Jóska bácsinak, aki a karcolásmentes üveglapokat is ígérte és szállította harminc forintjával a hónap végén.

Addigra nemcsak a gitt ért össze, hanem Jóska bácsi is kiokosodott, és mindenkinek elmondta, hogy ez csak a legelső, apró lépés az akvárium összeállításához, a legfontosabb összetevők ugyanis a türelem és a precizitás. Minden ezután jön, a sorrendet be kell tartani. Mert aki kapkod, aki nem elég precíz, annak sose lesznek szépek a növényei és megdöglenek a drága halai.

Az összegittezett vinklivasak után a belső dekorsziklák következtek. A cementnek újabb két hétig kellett száradnia. A szobában olyan szag terjengett, mintha titokban, a bútorok elmozdítása nélkül valakik felújítottak volna. Edu türelmesen végighallgatta esténként, hogy mi minden kerül még majd az elülső és a hátsó részbe, Edit néni pedig ilyenkor közbekérdezett, hogy lesznek-e esetleg halak is, mert ő tényleg csak azt szeretné tudni, mikor jönnek maguk a halak. A bácsi, mivel Vera se igen figyelt rá oda, jobb híján Edunak tartott tanfolyamot a részletekről. Pedig titokban éppen tőle féltette legjobban a készülő akváriumot.

Egy kínosan visszatérő kényszerképzet kínozta, amiről nem szívesen beszélt volna senkinek. Az akvarisztika könyvben azt olvasta, hogy a díszhalak rendkívül érzékenyek a nikotinra, már literenként öt milligramm elpusztíthatja a teljes halállományt. És noha tudta, hogy szegény Edu évek óta nem dohányzik, agyában rejtett, önműködő vetítője állandóan elé lökte a tartály fölé hajoló kövér Edu képét, amint a vízbe fújja a füstöt. A másik kínzó kép gyakran elalvás előtt kezdett villogni lecsukott szeme mögött, azután, hogy Edu kiszedte a fejéből a fekete, korpától eltömődött hullámcsatokat, és a szemüvege mellé fektette őket. Ilyenkor a bácsi önkínzó részletességgel képzelte el, hogy Edu az egyik csatot a vízbe ejti, aztán a csatból kioldódó fémek apránként, észrevétlenül mérgezni kezdik a vizet. Néha ez a látomás olyan gyötrő valószerűséggel tört rá, hogy felkattintotta a kislámpát, és ellenőrizte, nem esett-e tényleg be valami a száradó, előkészített sziklák közé. Ha a néni ilyenkor hátrafordult és megkérdezte, mi a baj, azt felelte, hogy nincs itt elég levegő, és a pizsamáján át dörzsölgetni kezdte a mellkasát.

A méteráru boltban napközben a szétterített anyagok felett növénynevek repkedtek. Füzéres süllőhínár, afrikai átokhínár, tündérhínár, békaszőlő. Elodea, Bakopa, Nuphar. Edu le volt nyűgözve. Mivel a nénit semmilyen módon nem lehetett bevonni az előkészületekbe, és minden este elismételte, hogy mióta a férje akvarista lett, elment neki a szép esze, a bácsi Edut volt kénytelen megbízni azzal, hogy a kórházból hozzon egy méter színes pévécécsövet. Ne pirosat, ne is feketét, csakis átlátszót, egészen vékonyat, amilyet katéterezéshez használnak. Edu fontoskodva bólogatott. Fogalma sem volt, hol tartják a katétercsöveket, ezért az osztályon rögtön a saját nővérét kérte meg, hogy vágjon már le neki egy métert, a vékonyból. A néni epésen megjegyezte, hogy ha a bácsi bele kíván pisálni a készülő akváriumba, akkor azt közvetlenül is megteheti, nem kell ám neki katéteren keresztül csinálnia, ha meg akar valamit, őneki is szólhat, aztán erőteljes mozdulattal összecsavarta a csövet, és becsúsztatta Edu köpenyének a zsebébe, hadd érezze azért a küldetés jelentőségét. Egyedül az nem fért a fejébe, miért nem jó az öregnek a piros cső: szebben is mutatott volna, több is volt belőle. A pirosból nyugodtan levághattak volna akár két métert is, hogy legyen tartalékba.

A cső a porlasztóhoz kellett. A berendezések egy részét Jóska bácsi készen vette, más részüket csináltatta, a membrános szellőztető kis üvegcsövét például azzal a Bethlen téri üvegfújóval, aki a karcmentes oldallapokat is szállította, és aki az apró kétfuratú üvegcsét is hajlandó volt elkészíteni a bácsi suta tervrajza alapján. Ő mondta, hogy Hajdúszoboszlóról lehet ingyen kishalat is hozni. Állítólag ahol a csónakázótóba ömlik a meleg víz, ott rajban cikáznak az akváriumi kishalak, mert pont megfelelő nekik a hőmérséklet. Jóska bácsi kiszámolta, mennyibe kerülne lemenni Hajdúszoboszlóra vonattal, és úgy döntött, nem érdemes. De a tartozékokat azért megrendelte a férfitól. Lehetséges ugyan, hogy mindezt együtt, készen is lehetett kapni, és hogy a Sziget utcában látott akvárium berendezése egy fokkal tökéletesebb volt, mint ezé az űrtartalomra ugyanakkora, csak jóval házilagosabb változaté, ám a megvalósult részletek értékét éppen a befektetett energia és tervezgetés emelte. Amikor az alap kidolgozva állt, megkezdődhetett a vízinövények betelepítése. A vizet először lágyítani kellett, nehogy a vezetékes víz mindjárt az elején mindent tönkretegyen, aztán egy csütörtöki napon megérkeztek a növények is. A lakásban más növény nem is volt, és mint Edu találóan megjegyezte, ezekben is az volt a jó, hogy legalább nem kell majd őket locsolni. A növények beültetése az előkészített talajba egyben azt is jelentette, hogy Jóska bácsi őrülete győzedelmeskedett minden racionális megfontolás felett.

Hajladoztak a satnya kis szálak a vízben a kislámpa esti fényénél. Jóska bácsi még egyszer elmondta mindnek a nevét, mintha egyenként bemutatná a vérszegény növénykéket a családnak. Amikor odáig ért a felsorolásban, hogy házmesterpálma, akkor Edit néni felkapta a fejét. – Na, ez legalább valami idevaló – gondolta magában. Sokkal barátságosabb szó volt, mint az aspidistra, a növény latin neve, ami az öreg, ágy szélén üldögélő ember szájából sután és nagyképűen hangzott. Éppen olyan sután, mint amikor a bent fekvők a kórházban fontoskodva elismételték a megilletődött és tanácstalan látogatóknak a halálos betegségük latin nevét.

Jóska bácsi harmadjára is átöblítette a nagy befőttesüveget. Eltörölte, közel hajolt, de még mindig érezte rajta az uborkaszagot. A néni a fejét ingatta, hogy nincs annak már semmi szaga, de ha van, át kell öblögetni sós vízzel.

– Hogyisne, lögybölte ingerülten a víz alatt az öreg az üveget, az kéne csak. Még mindig jobb a halaknak, ha büdösben vannak, mintha megmarja a pikkely-lemezkéiket a sós víz. Közben a csavaros fedőt lyukasztgatta egy kés hegyével, hogy kapjanak a halacskák levegőt. A néni kérdésére, hogy már ugyan minek kilyukasztgatni azt a jó kis fedőt, azt felelte, hogy megfulladnának a guppik a hazaúton. A néni először a szemét forgatva Edura pillantott, minta tőle várna segítséget, mintha annak megerősítése, hogy ez még Edu szerint is hülyeség, közvetve bizonyítékot jelentene arra nézvést, amit ő maga már régen sejtett, vagyis hogy a bácsinak elment a józan esze, majd felkiáltott:

– Már hogy fulladnának meg, amikor végig vízben lesznek, te?!

A bácsi gőgösen hallgatott. A fedőt az ablak felé fordítva átnézett a lyukakon, mintha épp a feleségén nézne át. Azt mérlegelte, elegendő lesz-e így az oxigén. Aztán a preparált üveget besüllyesztette egy kosárba, kétoldalt pedig kipárnázta, hogy ne billegjen. Első körben négy szivárványos guppit és négy törpe fogaspontyocskát akart hazahozni. A Gönczöl utcai bolt elárusítója azt mondta, kezdetnek ez is elég, hamar kiderül majd, hogy hogy érzik magukat. Az újonnan beültetett növények mindenesetre szépen zöldelltek a szellőztetőtől buborékos vízben, semmi jelét nem mutatták az eltelt két napban, hogy rosszul éreznék magukat. Ezért is jelentette be reggel Jóska bácsi ünnepélyes hangon, hogy a víz megfelelő, vagyis hogy az akvárium készen áll a halak fogadására, csak el kell őket hozni.

Már négykor elkéredzkedett a boltból, hogy időben hazamehessen a kellékekért, és elindulhasson, pedig az akvarisztika csak hatkor zárt. De ő biztosra akart menni, a csütörtököt tűzte ki végső határidőnek: péntek reggel már úgy akart ébredni, hogy ha oldalt fordul az ágyban, akkor a szeme előtt egy darabka tengert lásson.

A távolabbi cél egy mélyfekete, csíkos gurámi volt. Ahogy Jóska bácsi átkelt a kipárnázott kosárral a téren, azon töprengett, hogy a csíkos gurámi egy csókos ajkú néger táncosnőhöz hasonlít. Gurámit birtokolni olyan, mintha egy néger nő táncikálna külön neki egész nap egy üvegdobozban. Az akvarisztika szaküzletben percekig el tudta nézni az úszkáló gurámipárt, a térde is belefájdult, mert lent voltak, az alsó sorban. Mondta ugyan az eladó, hogy nem az a hím, amelyik olyan színes, Jóska bácsi biztos volt benne, hogy az eladó téved és fordítva tudja. Átért a zebrán, és lepillantott a kosárra. Mérlegelte, hogy vajon ugyanez a befőttesüveg alkalmas lesz-e majd a néger nő hazaszállítására is.

A boltban nem az az eladó volt, akivel Jóska bácsi hét elején egyeztetett, és aki szerinte fordítva tudta a gurámikat, hanem egy fiatal, csúnya kis nő, aki többször megkérdezte, hogy biztos nem lesz-e egyéb. – Szárított bolha? Vagy egy kis vitamin? Ettől Jóska bácsinak az a rossz érzése támadt, hogy ez a nő valahogy lenézi őt, hogy a guppikat és a fogaspontyocskákat nem tartja elég érdekesnek. Hirtelen restelkedni kezdett az uborkaszagú befőttesüveg miatt is: hogy a hölgyike nevetségesnek, esetleg szakszerűtlennek találja a szállítóeszközt. Ám a nő semmi ilyesmire nem célzott, sőt, a példányok kiválasztása közben egyszer csak a csomagra mutatott: – Akkor megkaphatnám az üveget?

Egymás után landolt a négy guppi és a négy fogaspontyocska, és búcsúzásnál az öreg még csücsörítve küldött egy csókot a gurámiknak is, mint aki odakacsint egy szépasszonyra, jelezve, hogy ennél többet pillanatnyilag nem engedhet meg magának, de alkalomadtán vissza fog térni ide.

A séta az üveggel csaknem kétszer annyi ideig tartott, mint az odaút. Jucika, aki éppen a redőnyt húzta le a textilbolt kirakatában, látta távolról a tér túloldalán araszolva lépegető Jóska bácsit, és megjegyezte magában, hogy úgy tipeg, mintha összecsinálta volna magát.

Jóska bácsi izzadt, mintha az üveg legalább tíz literes lett volna. Zihálva, kivörösödve egyensúlyozta fel a kosarat az elsőre. Edu rögtön ki akarta venni a halakat, de erre még várnia kellett. Az öreg leült a konyhában, az üveget meg szellőztette, hogy a jövevényeknek legyen idejük megnyugodni. Közben még mindig a homlokát törölgetve halkan biztatgatta őket, hogy nyugalom, már itthon vannak, nem kell félniük, hamarosan olyan üvegpalotájuk lesz, mint a királynak.

A királyi lakosztályba költözést a néni nem nézte végig, mert frissen akarta beleszaggatni a csipetkét a levesbe. Elszántan húzgálta a fakanalat a lyukacsos szaggatón, beordított Eduért, hogy segítsen már neki valamit. Idegesítette Edu lelkesedése, az, hogy a kórházban is egész nap mindenkinek a halakról beszélt, még a főorvos asszonynak is. Edu folyton nedves, duzzadt ajkáról az a szó, hogy guppi, úgy hangzott, mint valami öntudatlanul, sorozatosan elismételt obszcenitás, amelynek kínosságát nehéz lett volna egyetlen mondatban megmagyarázni.

Edu nagy figyelemmel felébe hajtogatta és felébe vágta a szalvétákat, aztán kihúzta a három hokedlit, és várt.

Jóska bácsi nem jött, hiába szólongatták. A néni először Edut akarta beküldeni a szobába, aztán félrehúzta a fazekat, és maga nyitott be.

A bácsi félig az ágy szélén ült, mintha csak az imént akart volna ledőlni, de a felsőteste az ágy és az asztalka közé csúszva, megcsavarodva lógott, a feje pedig a hátsó falnak nyomódott. A nagy befőttesüveg a szőnyegen állt, a halak már az akváriumban úszkáltak, és próbálták feltérképezni a területet. Nem zavarta őket az üveg túloldalán hirtelen elsötétülő panoráma: a néni nehézkesen behajló teste, amint a bácsit rángatja és próbálja feltuszkolni az ágyba, és közben szemrehányóan korholja, hogy hát mit csinálsz, hát mit csinálsz, te. A testet végül nem sikerült visszahúzni az ágyra, sőt, teljes súlyával lecsúszott a földre, magával sodorva az egész ágytakarót és a díszpárnákat. Ott feküdt a parkettán súlyosan, nyitott szemmel, zoknis jobb lábával a szekrény lába és a befőttesüveg, ballal a szobasarok felé mutatva. A néni gépiesen felemelte az üveget a földről, csak hogy ne legyen már ott, és azt nyújtotta a belépő Edu kezébe, aki engedelmesen át is vette, mint valami kórházi vizeletmintát.

A guppik beúsztak az előre kialakított kis sziklaüregbe, aztán felbukkantak a túloldalon, átsiklottak a növények ringó szárai között. Szemmel láthatóan jól érezték magukat.