J. M. Ledgard, az 1968-as születésű skót szerző a The Economist folyóirat afrikai külpolitikai tudósítójaként bukkant rá arra a témára, melyből 2006-ban megszületett első szépirodalmi műve, a Zsiráf című regény. A kötet magyarul Berta Ádám fordításában 2012-ben jelent meg a L’Harmattan kiadónál, a József Attila Kör világirodalmi sorozatában.

Angolszász szerzőhöz képest szokatlan a téma, melyhez Ledgard nyúl: a történet színtere ugyanis a hetvenes évek szocialista Csehszlovákiája – egy ország, amelynek feltétlenül zsiráfokra van szüksége. A cél érdekében egész zsiráfkolóniát utaztatnak végig Afrikától egy csehszlovák város állatkertjéig, a mögöttes eszme azonban magasztosabb, mint gondoskodni az állatkert látogatóinak szórakoztatásáról: „Harminckét zsiráf van itt, a legnagyobb csapat, amelyet valaha átvittek a világon. Ez nem szállítmány, hanem segítséggel végrehajtott, új honfoglalás. Mert ki a megmondhatója, hogy mi történhet a jövőben. Lehet, hogy kimozdul a Föld forgástengelye, és a ÈSSR-ünk száraz területté válik, folyóvölgyeinkből szavanna lesz, és a magyalfák helyére tövises akáciák kerülnek. Ha ez megtörténne, akkor talán éppen ezek a zsiráfok képeznek majd alapot egy új alfajhoz.” (71.) A szocialista állam elképzelése a magát a télben otthonosan érző újfajta zsiráfról működőképesnek látszik egy ideig, a zsiráfok azonban két év csehszlovákiai szocializálódás után megfertőződnek egy vírussal, mely közbelépés nélkül menthetetlenül továbbterjedne a haszonállatokra is, ezáltal pedig az egész ÈSSR veszélybe sodródna. A felülről jövő ítélet ezért kimondja, hogy a zsiráfokat el kell pusztítani: az 1975. április 30-ról május 1-jére virradó éjszakán negyvenhét zsiráfot lőnek le a legnagyobb titokban.

Ha az olvasó egyenesen halad előre a regényben, viszonylag lassú folyású, ám érdekes és több irányban továbbgondolható, sokrétű szöveggel találkozik. Amikor azonban elér a regény végén található Köszönetnyilvánítás részhez, szembetalálja magát a szerzői közléssel, miszerint a Zsiráf igaz történet. S ez fel is veti a recenzens első problémáját, mely tulajdonképpen probléma lenne bármely egyéb, a 20. század, tehát közelmúltunk eseményeit szépirodalommá formáló mű kapcsán: a történet ugyanis másképp értelmeződik fikcióként olvasva, mint ha azzal a bennünk motoszkáló tudattal közelítünk hozzá, hogy a szocialista Csehszlovákia gondosan elleplezett kegyetlenségéről van szó. Ha az ókorból vagy a középkorból veszünk egy tetszőleges megrendítően kegyetlen történetet, legyen bár elterjedt a vélekedés, hogy az eset tulajdonképpen igaz, mégis erős a gyanúnk, hogy az a hozzánk eljutott formájában már legalábbis legenda, a műfajjal együtt járó minden valószerűtlenséggel együtt. A hetvenes évek kommunizmusa azonban a közelmúlt történelme, ezért az ezt feldolgozó mű esetében a fikcióhoz tartozó részek is valószerűbbnek tűnhetnek.

Talán épp annak bizonyítására, hogy a fikciós elemek nem kevésbé fontosak, mint a történet valós magja, Ledgard sajátos regényszférát teremt, melyet irodalmi allúziók szőnek át s melyben meghatározó az álomszerűség erős jelenléte. Jellemző például, hogy a kötet két központi elbeszélőjének egész személyiségét fiktív alakok határozzák meg: Emil, a véráramlástan-kutató zsiráfszakértő nevét Erich Kästner Emil és a detektívek című regényének főhőse után kapta, s életének szinte minden mozzanatát végigkíséri a párhuzam a berlini kisfiúval, Emillel. Aminának, a karácsonyfadíszgyárban dolgozó lánynak a neve pedig Bellini Az alvajáró című operájából származik, aminek egyenes következményeként ő maga is alva jár és szüntelen álomban él. Szürreális képzelgéseiből egyedül a zsiráfok látványa képes kizökkenteni: „Felbámulok a zsiráfokra. Rabul ejtenek. Ahogy őket nézem, úgy érzem, felébredek. […] felfelé nyúlnak, mintha lábujjhegyen állnának, kimerednek a világ felszínéből, arra a helyre törekszenek, ahol én is lenni szeretnék.” (156.) A folyamatos álom, kábultság tapasztalata azonban nem egyedül Aminára jellemző, hanem általános sajátossága a „kommunista pillanat” által meghatározott ÈSSR-nek: „Ez az ország nappal az alvajáróké, akik éjjelente csak az alvajárás enyhébb formáját gyakorolják: piálnak. […] Az iparvárosok dolgozóit elemi erő rántja ki az ágyból, mégsem ébrednek fel. Üveges szemmel ülnek a villamoson, amely kirobog a céklaföldeken át.” (177.) Az álomnak egy másik fajtája is előkerül azonban a regényben, arra utalva, hogy az álom szükségszerűen szép addig, amíg csak álom: a zsiráfokat szállító hajó mindig úton lévő kapitánya beszámol Emilnek álmáról, melyben elképzelt otthonát látja, Emil pedig így összegez: „irigylem, hogy egy álom az otthona, míg az enyém konkrét hely […].” (71.)

Az álom motívuma hangsúlyos szerepet kap tehát a könyvben, emellett azonban, sőt, sokszor ezzel összekapcsolódva kulcsfontosságúként jelenik meg az idő is: a múlt, a jelen és a jövő körüli kérdések végigkísérik a művet. A regény a „kommunista pillanatban” játszódik, mely elnevezés sugallja a reményt, hogy az majdcsak véget ér előbb-utóbb: „[…] rájövök, hogy a kommunista pillanat nem tarthat ki; nincs képzelőereje. Tudom, hogy Csehszlovákia a távoli jövőben nyugtalanul és zúzódásokkal teli ébred majd a terebélyes hársfa alatt vallásos megújulásra – vagy egy sorban állás nélküli pillanatra, amelyben a vásárlónak mindig igaza van.” (178.) Az időről való elmélkedéssel Emil alakja köthető össze leginkább. Ő azt a fajta művészetet kutatja, amely független saját korától: „Ez a fotó lyukat üt az időn, ahogy Dürer is lyukat üt rajta. Lehetne ezer évvel ezelőtt, a múltban vagy az oly messzi jövőben, amelyben a mi ÈSSR-ünk már elfeledett álommá vált.” (48.) Emil tulajdonképpen látja a múltat: vissza tudja idézni például a második világháború előtti Prága képét, képes kivenni az akkor élt emberek kontúrjait. A zsiráf pedig, amely véráramlásának csodája folytán egyébként is idealizáltan jelenik meg végig a regényben, magassága révén is kitüntetett pozícióba kerül, mert „hamarabb látja a jelent” (106.), mint bármely más élőlény. A könyvben továbbá felbukkan két olyan eset is, amikor nem létezik a múlt és nem létezik a jövő, csak a jelen: először a kardhal agya kapcsán, mely csupán három másodpercnyi memóriával rendelkezik, majd pedig a jéghokiban a lövés pillanatánál: „Ez egy kardhal-pillanat, kristályhurok, hurok a jégen, nincs múlt, se jövő, csak egy éles szögből, csuklóból leadott lövés.” (99-100.)

A történet különböző szereplők elbeszéléseiből bontakozik ki, a regény elején például Snìhurka, a kitüntetett szerepű, különleges fehér hasú zsiráf szemével látjuk a világot, később megjelenik a már említett Emil és Amina nézőpontja is, a zsiráfmészárlást pedig több mellékszereplő egymás után következő elbeszéléseiből rekonstruálhatjuk. Ez a sokféle különböző nézőpontot felsorakoztató technika lehetőséget adhatna a szerzőnek a regény szereplőinek egyénítésére és saját, jellegzetes tulajdonságaik kidomborítására, ám ennek ellenére a sokféle szólam mind ugyanazon a hangon szól. Valószínűleg tudatos döntés ez a szerző részéről, mindazonáltal a könyv stílusának néha érzékelhető monotonitása annak tudható be, hogy a párbeszédeken túl mindent ugyanaz a jelen idejű elbeszélésmód ural, melyben a szereplők mintha egy-egy kimerevített képkockára fókuszálva sorolnák el, mit látnak épp, gondosan ügyelve minden apró részletre: „Esti fény szűrődik be a kantin kerek hajóablakain, puha gyűrűket fest a matrózok mellére. Vacsorázom. Egy csehszlovák traktorkereskedő mellett ülök, egy szlovák mellett, aki ládákba csomagolt, javításra váró gépekkel tért vissza Mombaszából. Afrikáról beszél nekem.” (71.)

Ez a fajta elbeszélői stílus remekül összeköthető azonban azzal az expliciten kimondott és a regény során többször is hangsúlyosan előkerülő módszerrel, ahogyan Emil befogadja a világ jelenségeit, megállva és koncentrálva: „Szokásom itt állni a kilátóteraszon derűs reggeleken és estéken, a szépség után kutatva. A házbeli fotók tették ezt velem. Olyan szemet adtak nekem, amely nem úgy pásztáz, ahogy egy emberi szemnek kellene pásztáznia, ahogy egy filmes operatőr pásztáz, hanem mindig fotószerűen megáll a szépség után kutatva. Körülnézek, ráközelítek valami szépre, és exponálok.” (45-46.) Emil számára ez a technika a kommunista pillanatból való kitörés eszköze; a regény végére, a zsiráfok elpusztításával azonban eltűnik ez a lehetőség, Emil így nyilatkozik: „Többé már nem tudom megállítani a kommunista pillanatot.” (240.)

Ami a regény szerkezetét illeti, némi aránytalanság figyelhető meg: a kötet első részében viszonylag lassú, ám egységes tempóban épül fel a történet, hogy aztán elérkezzen tetőpontjához, melyben Jiøi, a mesterlövész elbeszélése alapján követhetjük nyomon a zsiráfgyilkosság részleteit. A mű azonban még nem ér véget: Jiøi után sorban az összes többi szereplő is végigjátssza gondolatban az eseménysort, így az újabb perspektívák megjelenésével (Amináétól a húsüzemben dolgozó férfiéig) a regény mindig újra és újra nekirugaszkodik, noha a történet már lezárult. A zsiráfok lelövése ugyan szükségszerűen a könyv kitüntetett pontja, mégis túlírtnak érezhető ugyanannak az eseménynek a többszöri leírása, a folyamatos ismétlődéssel pedig jelentősége és hatása is csökken.

A főszövegben található irodalmi utalásokról esett szó korábban, a tudatosan megszerkesztett regényben ezen túl az egyes fejezetek, pontosabban elbeszélő-váltások előtt mottó gyanánt is helyezkednek el rövid idézetek. Ezek szerepe azonban funkciótlannak tűnik, sőt, néhol egyenesen megkérdőjelezhetőnek. Ilyen például a nyitó Horatius-idézet: „Most Democritus is, ha közöttünk volna, nevetné, hogy bámulja a nép szájtátva a nyurga zsiráfot, párducot és a tevét…”. Minthogy a regény központi karaktere a zsiráf, kultúrtörténetileg izgalmas felfedezés, hogy már Horatius is említi az állatot; csakhogy a szerző figyelmen kívül hagyja, hogy ez a betoldás aligha illeszkedik ahhoz az attitűdhöz, amellyel a zsiráfokhoz – egyébként a regényben végig következetesen – viszonyul. A horatiusi szöveghely szerint ugyanis az ostoba nép álmélkodik a zsiráfon, s ez mintha némileg le is alacsonyítaná őt, Ledgardnál viszont a zsiráf a világ legfenségesebb teremtménye, akit mindenki csodál, ám ennek a csodálatnak semmi köze nincsen a csőcselék bambulásához.

További példa a mottók következetlenségére az a 91. zsoltárból vett részlet, mely a zsiráfok kivégzését leíró rész előtt olvasható: „Mert ő ment meg téged a madarász csapdájától, a pusztító dögvésztől”. Az idézett szakasz ’ő’ szócskája evidens módon vonatkozhatna Istenre, ezzel azonban ellentmondáshoz jutunk: mitől ment meg Isten, ha a történet zsiráfmészárlásba torkollik? Érdekes adalék ebből a szempontból, hogy a szakasz a könyvben protestáns fordításban olvasható, katolikus változatban viszont így hangzana: „Ő szabadít ki az életedre törő vadász csapdájából.” A kötetben ugyanis épp a vadász az, aki felsőbb utasításra sorra lelövi a zsiráfokat, ennek ismeretében pedig még ambivalensebbé válik a kijelentés arról, hogy Isten megmentene bárkit is, bárkin főként a zsiráfokat értve.

A kötetben szereplő fordítást figyelembe véve alternatívaként felmerülhet azonban egy másik értelmezési lehetőség is: az ’ő’ utalhat a zsiráfokra, akik elpusztulnak ugyan, ezáltal viszont megváltó-szerepkörbe kerülnek, mert haláluk mintegy megmenti a csehszlovák marhákat, birkákat és egyéb állatokat a vírusfertőzéstől – így az ország egész gazdaságát. A mártírhalált halt zsiráfok képe azonban egyáltalán nem érezhető dicsőnek vagy hősinek, a regényben a zsiráfok ugyanis egyértelműen áldozatként jelennek meg, s nem önként választják a halált.

A könyv kapcsán kérdésként merülhet fel, hogyan oldja meg Ledgard a szocialista Csehszlovákia bemutatását – tekintve, hogy skót szerzőről van szó, akinek még nagyszülei anekdotáiból sem lehet közvetett tapasztalata a kommunizmusról. Emil a regény egy pontján Shakespeare Téli regéjéből idéz, mely részlet elsősorban az afrikai szavannák és a csehszlovák klíma különbözőségére vonatkoztatható; az analógia továbbvihető azonban a skót szerző szocializmusmentes hátterének és a történet színhelyének eltérő voltára is: „Ha majd egyszer ellátogatsz, Camillo, Bohémiába… meglátod azt, amit mondtam: hogy mekkora különbség van a mi Bohémiánk meg a ti Szicíliátok között.” (57.) A szerző és a kommunista rezsimek közti személyes közös pont hiányát tovább árnyalja, hogy Ledgard ráadásul nem a szocializmus külső megfigyelőjének elbeszélői hangját választja, hanem a ÈSSR figuráinak nézőpontjából, egyes szám első személyben ír. Ez a megoldás bizonyulhatna akár problematikusnak is, a szerző azonban remekül helytáll: szövege nem idegenszerű, hanem pontos és hű bemutatása a szocializmus jellegzetes viszonyainak.

A kommunista rendszerekre mai pillantással visszatekintve jellemzőnek mondható, hogy nem áll távol tőlük az abszurditás és a groteszk elemek jelenléte – az előbbi szempontot alkalmazva az eltérés csupán annyi, hogy mindez nálunk, posztkommunista országokban öniróniaként jelentkezik, Ledgardnál pedig iróniaként. Az afrikai zsiráfok importálása és az új faj, a csehszlovák zsiráf létrehozása önmagában is abszurd elgondolás, de groteszkek a könyvben előkerülő szakmák is, mint például a véráramlás-kutatóé, a fogságtörténészé vagy az állatkerttörténészé. Bár független a rendszerben ironikusként felfogott elemektől, ezen túl is észlelhető némi komikus felhang helyenként a műben, például amikor Emil többször is előbukkanó magasztos stílusú véráramlás-csodálatához pontosan igazodva a zsiráf elbeszélésében így szól: „Lehajtom a fejem. Érzem, hogy dübörög a vérem.” (168.)