„A negyedik emeleten egy horvát család lakik.

A harmadikon mi vagyunk, egy semmilyen család.

A második emeleten egy boszniai család lakik meg az idénymunkások.”

Az emigrációs tapasztalat a horvát női próza 1980-as években színre lépett első képviselőinek kulcsfontosságú élménye. A téma a Bóra sorozat más köteteiben, például Dubravka Ugrešić A fájdalom minisztériuma, Irena Vrkljan – a Jelenkorban éppen általam bemutatott – Marina, avagy az életrajzról című regényben is fontos szerepet kap, de a jelen recenzió tárgya, Daša Drndić Leica formátum című könyve is ebből az alaptapasztalatból táplálkozik.

Valamennyi műben megjelenik a tudatos számvetés azzal a ténnyel, hogy a közös délszláv állam széthullásával az identitás meghatározásához alapul szolgáló diskurzusok és gyakorlatok megszűntek. A nemzeti identitásról kialakított kép felülíródik; a „testvériség és egység” elve helyére a nemzeti identitások kizárólagossága lép, ami a nemzeti nyelv definíciójának megváltozását, és egy sor, korábban bevett minta és gyakorlat megszűnését vonja maga után.

Az önéletrajzi regények az önidentitás írásban történő megformálásának terei; korántsem véletlen, hogy az új regények nemcsak az újfajta női identitás kialakításának, hanem a nemzeti identitás – s vele együtt a közösséghez, a múlthoz és az ország történelméhez való viszony – új alapokra helyezésének is közegei lettek.

Daša Drndić 1946-ban született Zágrábban. 1953 és 1992 között Belgrádban élt, 1992-ben Rijekába költözött, majd 1995-ben Kanadába emigrált, ahonnét 1997-ben tért vissza Horvátországba. Írásai számos irodalmi folyóiratban jelentek meg a volt Jugoszlávia területén. Emellett több mint tíz, jobbára történelmi és önéletrajzi témákat feldolgozó prózai kötet szerzője. Legfrissebb műve, a 2007-ben napvilágot látott Sonnenschein tavalyelőtt – a Kalligram Kiadó gondozásában – Magyarországon is megjelent.

A 2003-ban napvilágot látott, számos díjjal jutalmazott Leica formátum kulcsregény: a főszereplő Lea Moser sorsa számos hasonlóságot mutat a regény írójáéval. Élete nagy részét Belgrádban, az egykori délszláv állam fővárosában élte le, ahonnét a háború miatt megerősödő nacionalista indulatok miatt kellett távoznia. Először nyugaton próbált szerencsét, később azonban, a beilleszkedés nehézségei miatt, mégis úgy döntött, hogy visszatér az anyaországba, a biztonságosnak hitt tengerparti várost, Rijekát választva otthonul.

A gyökereitől megfosztott, csalódott, gyermekét egyedül nevelő édesanya kétségbeesetten igyekszik megtalálni a helyét az – általa reménytelenül provinciálisnak látott – vidéki városban, folyamatos harcot vívva annak intoleráns, szűklátókörű és konformista lakóival. A saját identitására vonatkozó kérdésekre is a város közegében keresi a választ; miként a szöveg mottójául választott idézet is mutatja, ez a folyamat korántsem problémamentes.

Lea Moser perspektívája azonban csupán a kiindulópontja annak a – térben és időben egyaránt messzire nyúló – utazásnak, amelynek során az olvasó alaposan megismerheti Rijeka tér- és időbeli térképét. Az asszociatívan építkező regény a város utcáitól, tereitől, nevezetes épületeitől és a fiatal tanárnő személyes és családi emlékeitől útnak indulva mutatja be az egykori Fiume történetét, a város életét feldúló történelmi kataklizmákat és a benne összefutó különböző emberi sorsokat.

A regényben nem csupán a mai – többnyire groteszk módon, vagy éppen maró gúnynyal ábrázolt – Rijeka, hanem a századfordulós Fiume, a pezsgő, fényűző, a művészeket, kalandorokat messze földről vonzó világváros utcáit is bejárhatjuk. Az egykori Fiume a horvát irodalom kulcsfontosságú emlékezethelye; az új-történelmi regény legfontosabb képviselője, Nedjeljko Fabrio – a Jelenkor Kiadó gondozásában magyar nyelven is megjelent – trilógiája is itt játszódik, amely egy horvát–magyar–olasz család viszontagságait beszéli el.

Daša Drndić könyve a város magyar vonatkozásait is bemutatja, oldalakon keresztül olvashatunk például Baross Gábor életéről, tevékenységéről és Fiume fejlesztésében játszott szerepéről, de többek között azt is megtudhatjuk, hogy Kádár János és Ödön von Horváth is Fiume szülötte.

Asszociatív felépítése dacára azonban a regény nem egyetlen elbeszélő szubjektum körül bontakozik ki: Lea Moser sokszor más, a legkülönbözőbb nemű, világnézetű, származású és társadalmi helyzetű csoportok képviselőinek adja át narrátori pozícióját. A regény dinamikáját éppen az egymással szembenálló személyek és csoportok perspektíváinak egymás mellé állítása, tudatos ütköztetése adja.

A különböző narrátorok más-más diskurzusokat jelenítenek meg, s ezek a diskurzusok rendkívül sokszínű, heterogén szöveggé fonódnak össze. Ezt a sokszínűséget erősíti a különböző vendégszövegek – versek, regények, rajzok, kordokumentumok – szerepeltetése is. Igazi posztmodern kollázzsal van dolgunk, amelyben a különféle – egymástól tipográfiailag is elváló – szövegtípusok bonyolult kölcsönhatásokba lépnek egymással.

A horvát írónő többi regényéhez hasonlóan a Leica formátumban is nagy szerephez jut a dokumentarista stílus, valamint a lexikonokból és a különféle szakkönyvekből származó szövegbetétek, amelyek hátteret biztosítanak a fenti egyéni perspektívák megjelenítéséhez.

A dokumentumszerűség azonban nem csupán öncélú stiláris fogás: a regény megszületését alapos, mélyreható kutatómunka előzte meg. A regény a város múltjának azon botrányos, megrázó részleteit tárja elénk, megdöbbentő részletességgel és plaszticitással, amelyeket korábban mély hallgatás övezett.

A regény részletesen bemutatja a Fiume gazdaságával szorosan összefonódó prostitúciót és a korszak rettegett betegségét, a szifiliszt. A szereplőként feltűnő, de a valóságban is létezett Franjo Kogoj professzor A szifilisz terápiája című könyvéből származó vendégszövegeknek köszönhetően az olvasó részletesen megismerheti a „bujakór” lefolyásának menetét.

A betegség története mellett a regény a szifilisz gyógymódjának kifejlesztését megelőző kegyetlen orvosi kísérletek sorozatát is bemutatja, a professzor gyermeke, dr. Verena Kogoj elbeszéléséből pedig a horvát usztasák által elkövetett szörnyű bűntettek képe bontakozik ki, amelyekben – áldozatként – a főszereplő családja is érintett volt. Az orvosi és tudományos célú emberkísérletek témája a legkülönbözőbb variációkban tűnik fel a szövegben, és szorosan összefonódik a nácik és az usztasák által elkövetett embertelen bűnök bemutatásával – amelyek története messze túlnő a város határain.

A regény negyedik fontos visszatérő témáját az emigráció adja: nemcsak az egykori Fiuméből induló óceánjáró hajókra bezsúfolódó, embertelen körülmények között tengődő, kiszolgáltatott kisemberek, de a háború után a nagyvilágban szétszóródó délszláv emigránsok sorsát is megismerhetjük.

Az 1970-es és az 1990-es évek között a történelmi regény reneszánszát élte a horvát irodalomban. A Nedjeljko Fabrio, Ivan Aralica és Feða Šehović által képviselt irányzat azonban gyökeresen újragondolta az August Šenoa által a 19. században megteremtett történelmi regény koncepcióját. Monumentalitás, pátosz és mítoszteremtés helyett az új-történelmi regény a történelmet a szenvedés és a gonosz uralta térként jeleníti meg. A példaképként szolgáló nemzeti hősök helyére pedig a névtelen, kiszolgáltatott kisember lép, aki tehetetlen bábként hányódik a történelem viharaiban – az új-történelmi regény elsősorban az ő történeteikre koncentrál.

Sok szempontból a Leica formátum is ebbe a diskurzusba illeszkedik. Drndić regénye azonban nem egyszerűen megkérdőjelezi Šenoa koncepcióját, hanem egyenesen a feje tetejére állítja. A történelemről – jelen esetben elsősorban a Rijeka történetéről – folyó hivatalos diskurzust sokszor zárójelbe teszi. Kíméletlenül megkérdőjelezi a város által választott jelképeket: ironizál a városi színház névadója, Ivan pl. Zajc1 személyén, kétségbe vonva annak horvátságát és alkotói nagyságát, Rijeka büszkesége, a karnevál pedig a regényben a kispolgári képmutatás metaforájává válik.

A patetikus múltidézés, a városról szóló centrális narratívák megerősítése helyett Daša Drndić a marginalizált, elhallgatott és elhallgattatott csoportok narratíváit szólaltatja meg: a prostituáltakét, a nácik által megsemmisített zsidókét, szerbekét, testi és szellemi fogyatékosokét, a tudomány és a haladás érdekében feláldozott, kegyetlenül megkínzott elítéltekét, árva gyermekekét, a jobb élet reményében Amerikába induló, kiszolgáltatott, megalázott, állati körülmények közé kényszerített horvát, olasz és magyar kisemberét.

A regény nem csupán Rijeka történetét írja újra, hanem arra is felhívja a figyelmet, hogy a hatalmat és a tudomány diskurzusait birtokló csoportok látványos sikereinek mindig a marginalizált, kiszolgáltatott csoportok szenvedése és kizsákmányolása az ára.

A regényt Radics Viktória fordította, aki remekül vissza tudta adni az egymást át- meg átszövő, különböző beszédmódok sajátosságait; az ő munkájának is köszönhető, hogy a regény magyar nyelven is sodró lendületű, magával ragadó olvasmány.

A Bóra sorozat más darabjaihoz hasonlóan ezt a könyvet is nagyon jó kézbe venni. A kiadvány tipográfiai szempontból is remek munka, a Kálmán Tünde által tervezett, minimalista borító pedig nagyon szép, és kitűnően illik a szöveg hangulatához.