Az alaptétel

Először azt hittem, Rakovszky Zsuzsa regényének az a legfőbb hibája, hogy a regény könynyen visszavezethető egyetlen alaptételre. Azt hittem, hogy a regény emiatt, az alaptételessége miatt válik kiszámíthatóvá, és ezért lehet, hogy az olvasó lelkesedése időről-időre alábbhagy. Aztán rájöttem, hogy vannak „alaptételes” művek. Nem is rosszak. Például: „Fortéllyal mindent túl lehet élni. Fortéllyal, valamint az istenek segítségével minden veszélyen át lehet jutni.” Ez az Odüsszeia alaptétele. „Minden bűnös elnyeri a neki kijáró büntetést.” Ez Dante Poklának az alaptétele. „A történelem értelmetlen, a teremtés azonban mégis értelmes.” Ez Az ember tragédiája alaptétele. És azt hiszem, nemcsak klasszikusok, hanem kortárs művek között is találunk ilyeneket. Például megkockáztatom a következőt: „Az összetartozás tudatával mindent ki lehet bekkelni”, ez lehetne az Iskola a határon alaptétele. Vagy „Testünk mindennél alapvetőbb”, ez lehetne az Emlékiratok könyve alaptétele stb. Talán az értelmezés lezárhatatlanságára és a jelentés szóródására vonatkozó belátások dacára is el tudjuk fogadni, hogy ma is vannak efféle alaptételes művek, és ezek nem feltétlenül rosszak.2

A VSnek így lehetne megfogalmazni az alaptételét: „Az ifjúkor romantikus illúziói és lázongásai hiábavalóak és veszedelmesek.” Így összegezhető Rakovszky feldolgozásában Vay Sándor történetének alapállítása. (Mint az közismert, Vay Sándor gróf tizenkilencedik századvégi költő, tárcaíró, világfi. Azzal tett szert világhírre, hogy nőként élt férfi életet és hogy esetét Krafft-Ebing szexuál-patológus is elemezte híres Psychopathia sexualisában. A kérdést Borgos Anna tárta fel, nagyszerű 2007-es újrafelfedező tanulmányában.3)

A VS öncsaló és másokat is félrevezető illúziókeltésnek, romantikus szenvedélynek értékeli a főhős abbéli igyekezetét, hogy saját biológiai nemével ellentétes nemi identitását elfogadtassa környezetével. Vay hiába vált nemet, hiába vall „vad” liberális eszméket, hiába utasít el minden társadalmi konvenciót, hiába játssza a hősszerelmest, súlyos kompromisszumok, mások és önmaga tönkretétele árán sem tud teljes értékű férfiéletet élni. Nem lehet például férj és apa, és hiába kendőzi el önmaga elől is a tényeket, próbálva újra és újra feleséget szerezni, kapcsolatai hazugságra épülnek és szükségszerűen összeomlanak.

Mint látható, ez meglehetősen józan, sőt: konzervatív alaptétel, de hát még ezzel sem volna semmi baj. (Vannak konzervatív alaptételű remekművek.) A fő probléma nem az, hogy van alaptétele a könyvnek, vagy hogy ez konzervatív, hanem az, hogy ritkán engedi a könyv, hogy megfeledkezzünk az alaptételről, a tanulságról. Ezért kényelmetlen a könyv olvasása, ezért érzem időnként redundánsnak és túlírtnak a művet.

A VSben elsősorban az irónia biztosítja az alaptételnek megfelelő értékrendet. Ez talán meglepő, hisz az iróniát a rendbontás, a közvélekedések megkérdőjelezésének retorikai alakzataként szokás számon tartani, itt mégis konzervatív álláspontot rögzít. Romantikus, szenvelgő, érzelmeket affektáló, egyébiránt léha és életképtelen főhősünket leplezi le lépten-nyomon az implicit szerző4 iróniája.

Van tehát egy implicit szerzőnk, aki a saját maga számára tartja fenn az ironikus szemléletet, és vannak alárendelt elbeszélők, elsősorban a főszereplő, Vay Sándor, másodsorban az őt vizsgáló törvényszéki orvos, Dr. Birnbacher – az ő látókörük korlátozottabb, mint az implicit szerzői nézőpont. Dr. Birnbacheré egyszerűen azért korlátozott, mert a doktor a tizenkilencedik századi, prefreudiánus lélekbúvárlat és a pozitivista tudományosság nyelvét beszéli, amelynek érvényességében már nagyon rég nem hiszünk, amint ezt ironikusan jelzi is a szöveg. Ettől persze a doktor lehet szimpatikus, vannak barátságos vonásai.

Dr. Birnbacher bemutatásának kérdésénél a főszereplő ironikus ábrázolásának problémája nyilvánvalóan összetettebb. Vay Sándor több műfajban, műnemben is megszólal a regényben. Naplót vezet, önéletrajzot ír Dr. Birnbacher kérésére, és négy versét is olvashatjuk. Egyik diszkurzustípusban sincs azonban önálló szólama, nézőpontja. Saját szólamának önállóságát az implicit szerzői szólam korlátozza többlettudásának jelzésével vagy ironikus beállításaival. Könnyen az a benyomásunk keletkezhet, hogy az egyes szám első személyű elbeszélésben két hang van jelen, nehéz eldönteni, hogy a tátogó szájú báb hangját halljuk-e, vagy a hasbeszélő művészét, aki a karjára húzta a bábot. Az elbeszélőknek csak viszonylagos önállóságot enged az implicit szerző.

Hasonló kettősség köszön vissza abban is, hogy Vay Sándor mindig megismétli hibáit és – noha e hibáknak tudatában van – soha nem tanul belőlük. Négy szerelmi ügye van, amelyek rendre ismétlődő elemekből épülnek fel. Két alkalommal szöktet lányt és két alkalommal tart álesküvőt álpappal. Mindannyiszor félrevezeti vagy megpróbálja félrevezetni szíve választottját. Mindannyiszor lángoló szerelmet érez, amelyet byroni hevülettel ad elő, de az esetek többségében nem gondoskodik a megszöktetett vagy nőül vett hölgyekről. Szerelmi csalódásai után mindig rosszlányokkal vigasztalódik, hogy a rosszlányokban aztán mindig iménti szerelmének vonásait lássa viszont, viselkedését pedig utólag mindig szégyelli, ideig-óráig legalábbis. A négyből három alkalommal cselszövő barátja, Zarándy viszi a bajba. Zarándy megismert gaztetteiből Sándor gróf nem vonja le a tanulságot, hanem újra és újra Zarándyra bízza magát, pedig hólelkű szerelmei két alkalommal is megérzik a gazembert Zarándy lehengerlő modora mögött.

Nemcsak szerelmi ügyek terén fogyatékos Vay Sándor önismerete, hanem az anyagiak terén is. Megszámolni sem igazán lehet, hány alkalommal hangzik el a regény során, hogy újabb birtokrészt adtak el a Vay-szülők, amelynek ráeső jussát az ifjú gróf (vagy az ifjú kontesz) azon melegében feléli, elherdálja. Nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy Zarándy folyamatosan szipolyozza, és igazi dzsentri gavallérként, csak hogy imponáljon, odaadja utolsó százasát színészbarátjának, képzelt vetélytársának, noha az csak egy tízest kért tőle.

Az olvasó mindezt látja, és nem szólhat közbe. Vay Sándor eközben fokról fokra hanyatlik, eladósodik, tönkreteszi magát, egészen a börtönig süllyed, anélkül, hogy tudná, mit csinál. Anélkül, hogy a folyamatot egybelátná. Csakhogy az a furcsa, hogy minderről a gróf egyes szám első személyű önéletírásából és naplójából értesülünk, az említett, nehezen tetten érhető, ironikus, háttérből irányító hasbeszélő-szólamnak köszönhetően. A fikció szerint a Vay által írt önleírás mondja ki az ítéletet róla, amit mindenki ért, csak ő nem. Ám az éleslátó önleleplezés és a süket-vak önfélreértés egy szólamon belüli együttesét nehezen fogadja el az olvasó. Ellentmondásosnak érezhetjük, hogy a főszereplő-báb tökéletesen naiv marad elhangzó szavainak és elbeszélt cselekedeteinek értelmét illetően. Ebben az ellentmondásban ott rejlik a kissé pszichologizáló, etikai ítélettől nem tartózkodó könyv sugalmazása: lásd olvasó, így működik az öncsaló karakter.

Ennek a különös, két hangra írt szólamnak ugyanakkor kedvező poétikai hatásai is vannak. Egyrészt kiválóan alkalmas a feszültségkeltésre: az olvasó izgulhat naiv, fiatal hőséért. Másrészt a hibáiból nem tanuló és állandóan ironikusan láttatott hős egyre kevésbé érdemli meg az olvasói szimpátiát, ez is feszíti, fokozza az olvasás dinamikáját, teret enged többféle olvasói viszonyulásnak. De van itt még egy szempont, amely nagyon is indokolja a hős és az elbeszélő nézőpontja közötti jelentős szintkülönbséget. Vay Sándor a férfilétet tekinti természetének megfelelő állapotnak, ami az implicit szerző magasabb nézőpontjából tekintve illúzió. Ugyanakkor a regénybeli Vay önéletírása nemcsak állítja ezt a meggyőződést, hanem képes az illúziót megosztani, kiterjeszteni az olvasóra. Ebből a szempontból valóban határozottan elkülönül a két szólam. Vay írása férfi írása. Nem tudom, hogy vannak-e ennek stilisztikai jegyei (később vissza fogok térni arra, miféle férfias tulajdonságok jellemzik a figurát), mindenesetre a regényben található beékelt regény, vagyis a fiktív Vay gróf önéletírását olvasva én időről időre elfelejtettem, hogy Vay Sándor voltaképpen Vay Sarolta. A regénybeli Vay gróf fiktív önéletírása ebben a tekintetben erősen hasonlít a valóságos Vay gróf írásaira. Vay összes műveinek életében megjelent köteteit lapozgatva sem találunk utalást a szerző saját biológiai nemére. Ez egyrészt megengedhetetlen önleleplezés volna: a szerzői imázs és a társadalmi szerep hiteltelenítése. Másrészt irodalmi indiszkréció is volna. A Vay tárcái és novellái által megidézett világban, az arisztokrata szalonok, udvarházak és színházi öltözők világában ilyesmit úriember nemigen tesz szóvá.

Rakovszky Zsuzsa egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „megértéssel” szemléli hősét, de mulat is rajta, ahogy az ember ifjúkorának ballépésein szokott mulatni.5 Mintha afféle szeretetteljes iróniával viszonyulna hozzá. A regényben azonban az ironikus viszonyulás jóval erősebb, mint a megértő. A VS három esetben ábrázolja egyértelműen pozitív beállításban Vayt. Akkor, amikor a Dr. Birnbacher törvényszéki orvossal folytatott vizsgálat során a maga sajátos, szenvedélyfűtötte logikáját elismeri; akkor, amikor a még gyermek Vay Sándor hányatott sorsát megértéssel ábrázolja, harmadszor pedig a könyv zárójelenetében, amikor az öreg Vay lemondott már vágyairól, és bölcs, illúziótlan, megállapodott férfiúnak mutatkozik.

Előfordulhat, hogy más olvasó esetleg több pozitív vonást is talál, de ez nem változtat azon, hogy Vay néhány „megértő” beállításon kívül többnyire tehetségtelen költőként, naiv, öncsaló, akarnok imposztorként, elviselhetetlen pojácaként, néha pedig egyenesen szánalmas figuraként mutatkozik meg. Ezek a karaktervonások a főhős kamasz- és fiatal felnőttkorához társulnak, tehát a regény javarészében uralkodóak, míg a pozitív beállítások, mint láttuk, a gyerek- vagy a kései felnőttkorhoz tartoznak többnyire és hangsúlytalanok.

Rögtön a regény kezdetén kiderül, hogy Vay írogató úri dilettáns. Vay versei a regény főhősének jellemzése kedvéért szerepelnek, a három vers a regény elején afféle „alkalmazott” szereplíra (a regényvégi negyedik nem), amely dokumentálja a fikción belül Vay dilettantizmusát. Különösen a versekhez fűzött oktondi lábjegyzetekről mondható el ez: nemcsak Vayt teszik nevetségessé, hanem a költés, az ihlet romantikus pózait is általában, hiszen fontoskodva rögzítik, hogy a megverselt valóság voltaképpen sokkal prózaibb, mint az elkészült lírai műremek. Vay Sándor fiatalkori versei valóban ilyenek, ezen nincs mit szépíteni,6 és természetesen nincs is túl sok értelme számon kérni Rakovszky regényén, hogy milyen írónak mutatja be Vayt. Annyit azért érdemes megjegyezni, hogy felnőttkori tárcái derék másodvonalbeli írót mutatnak és sokkal jobbak, mint versei. Ezekben olyan, mint Krúdy gyengébb pillanataiban.

A regénybeli dilettákkal az a probléma, hogy egy olyan figura irodalmi tehetségtelensége válik nevetségessé, aki máskülönben, másvalamiben roppant különleges és érdekes. Akinek alaposabb (megértőbb?) szemrevételezésével megtudhatnánk valami fontosat korának erkölcseiről és szexuális normarendszeréről. Ehhez persze az kellene, hogy maga a szemrevételező tekintet ne legyen egyrészt viktoriánus módra konzervatív, másrészt érdeklődjön valamelyest a kor iránt. A VS-ben (ellentétben A kígyó árnyékával vagy A hullócsillag évével) a korabeli társadalmi-kulturális miliő jelzésszerű, alig látható, ebben a regényben a főalak „visz mindent”, a regény rajta múlik.

Vay azonban épp korának „erkölcsei és nemi normái” tekintetében lehetne koronatanú, hiszen nincs még egy hozzá fogható nemváltó figura.7 Ebből a szempontból másodlagos körülmény, hogy Vay dilettáns költő is volt. A VS viszont épp ebben a minőségében mutatja be már az első lapokon. Ezzel az entrée-vel eleve hitelteleníti hősét, méghozzá valami olyasmivel, ami a regény modelljét a legkevésbé sem hiteltelenítette a maga korában: Vay Sándor az ifjúkorában írt klapanciák után sikeres tárcaíró lett.

Érdekes lenne megvizsgálni, hogyan működik az a társaság, amely – noha mindenki tudja, hogy a kérdéses úr voltaképpen hölgy – képes úgy viszonyulni hozzá, mintha úr volna. Talán hajlamosak voltak afféle hóbortnak tekinteni a nemváltást? Szeszélynek, ami talán kissé pikánsabb huncutság a szokásosnál, de kétségkívül roppant „eredeti”? Miért nem segít a regény annak megértésében, hogy hogyan lehetett Vay része a kor kaszinózó, vadászgató, párbajozó, magyar nótázó, kuplerájba járó, színésznők öltözője előtt ácsingózó úri társaságának? Ebben a tekintetben miért nem lát implicit szerzőnk messzebbre hősénél? Hogyan értelmezzük ezt a társadalmat? Nyitott volt? Tapintatos? Elfogadó? Vagy inkább csak jobbnak látták nem feszegetni a kérdést, kerülték, esetleg tabusították a témát? Esetleg ezek a mai kategóriák nem is érvényesek? Rakovszky regényében a nem-váltás kérdései a törvényszéken, az orvosi vizsgálóban, valamint a főhős józan nagymamájának dörgedelmeiben kerülnek elő, de a mindennapi élet nyilvános érintkezésében nem, és ez hiányérzetet kelt.

Ott van aztán az a kérdés, amelyet Borgos Anna tett fel: normát sért-e az, aki úgy vált nemet, hogy eközben nem kérdőjelezi meg a társadalmi nemek elfogadott konvencióit? Normát sért-e az a nő, aki, mivel önképe és társadalmi képe szerint férfi, nőket szeret, és – konzekvensen és konvencionálisan – undorodik a homoszexualitástól, így eszébe sem jutna férfihoz nyúlni? Vay gróf ugyanis ilyen „férfi”. A patriarchális világrend kategóriái szerint gondolkodik a nemek különbségeiről, lenézi a feminizmust,8 a férfit nemesnek, állhatatosnak, a nőt gyengének és befolyásolhatónak9 ábrázolja, ugyanakkor szereti a nőt lovagias vágyak tárgyaként szemlélni és tündérivé idealizálni (lásd például kötetnyi Sissy-történetét)10 stb.

A konvencionalitás kérdése Vay Sándor vagyonhoz, pénzhez való viszonyában is előkerül. Hiszen kevés magától értetődőbb közhely van annál, hogy a dzsentri szórja a pénzt, pusztítja a vagyont. Az más kérdés, hogy ez a társadalomtörténészek szerint vajon milyen mértékben volt igaz, és hogy mennyire inkább köztudalomról, irodalomtörténeti toposzról van szó. Az viszont nem kétséges, hogy az „anyagi romlás” a dzsentri-kép közhelyszerű alkatrésze.

Rakovszky regényében állandóan, unalomig ismételt elem: a főhős herdálja a birtokot. Vay szerelmi ügyei kisebb vagyonokat emésztenek fel, lovagias kudarcai szántókban és erdőkben mérhetők. Minden a romantikus illúziókergetésre megy el, arra, hogy férfiasságát, férfi-mivoltát újra és újra bebizonyítsa. Az olvasónak csak az aggodalom jut, minthogy a hős rá sem hederít anyagi romlására. Ezzel szemben Vay Sándor (most az írót, nem a regényszereplőt értve e név alatt) publicisztikájában gyakori téma a földbirtokos arisztokrácia évszázados házainak romlása és e romlás társadalmi és gazdasági oka, tehát elmondható ugyan, hogy Vay a családi birtokok felélésében szülei példáját folytatta, de az nem, hogy naivan tette volna ezt. A tárcák Vay Sándora az arisztokrácia végnapjainak udvariasan sóhajtozó krónikása, de a régi világ iránti nosztalgiája ellenére nem ellensége a demokráciának vagy a modern nagyvárosi kultúrának.

A regénybeli Vay illúziófűtötte romantikus ficsúr, aki ködképeinek megszállott kergetése miatt veszti el vagyonát (lásd: költői igazságszolgáltatás). A tárcáiban bemutatkozó Vay Sándor ezzel szemben reflektált és rezignált dzsentri, diszkrét úriember, aki minden, csak nem öncsaló. Ennek a Vaynak van realitásérzéke, nem hiába úszta meg a sokak számára valóban végzetes életformaváltást. A birtokok elherdálása közben és után sikeres, rendesen fizetett tárcaíró lett. Azok közé tartozott, akiknek sikerült átvedlenie utolsó generációs arisztokratából elsőgenerációs értelmiségibe. Jól csengő nevének presztízse kiegészült, ha nem is elsőrangú, mégis meglehetős írói tehetségével, a „jó csukló” készségével. Mindezt úgy, hogy – tudjuk – az ő életének igazi tétje nem is a társadalmi váltás, hanem a nemváltás volt.

A regény főhőse nemegyszer kimondottan szánalmas figurának mutatkozik. Felindultságában éles fejhangon szokott kiabálni, ami saját maga számára is elviselhetetlen. Ez az éles fejhang vélhetőleg nem más, mint női szoprán, amely kritikus helyzetekben kiszabadul, s ez Vay önképe szempontjából érthetően kellemetlen szerephiba. Vay szánalmasságának egyik emlékezetes jelenete: álpárbajt rendez, hogy kivívja az imádott színésznő elismerését. Zarándy, felbujtója bicskával óvatosan megvágja Vayt, aki bekötött kézzel megy el a színésznőhöz elmondani, hogy épp most védte meg becsületét. A színésznő udvarias tartózkodással fogadja, ám Vay egyre elkeseredettebben ostromol, térdre hull, könnyezik, és amikor végképp távoznia kell, még meglengeti bepólyált kezét, hátha ezzel hat. A jelenet megint csak a férfiszerep teljes kudarca: kosarat kapott, amit ráadásul „nőies” és infantilis módon képtelen elfogadni.

Egy másik metsző iróniával előadott eset: Vay hasmenést kap a börtönben. Már az roppant megalázó férfiruhájától egyébként is megfosztott úriemberünk számára, hogy másvalaki szeme láttára kénytelen szükségét végezni. A cellatárs ráadásul visszataszító, utálatos, köztörvényes némber, akivel Vay, undora ellenére, vágyainak nem tudván parancsolni, még ki is kezd, nem sokkal a hasmenéses eset után. Újabb szánalmas próbálkozás a férfiasság bizonyítására. Ezúttal egészen mélyre süllyed. A cellatárs, ez a hajmeresztően rangon aluli nőszemély, vágyának megvetett tárgya, erkölcsileg fölébe kerekedik és minden joggal megveti őt, a grófot, mint fajtalankodó asszonyt. Én ilyenkor nemhogy a „megértő” viszonyulás nyomait nem találom az ábrázolásban, hanem rémülten próbálok nem részese lenni a heccnek. Mi élvezetet nyújt hősünk életkudarcának látványa? Ezen más is nevet? Ennyire fontos a józan, nagymamai tanulság, miszerint nem bújhatunk ki bőrünkből, vagy a nemünkből?

A regény javára írandó, hogy a karakter mindezek ellenére nem egyoldalú, hanem összetett és ellentmondásos figura. Hol szánalmas, porban fetrengő féregnek látjuk, mint öngyilkossági kísérleteit olvasva, vagy a felidézett jelenetekben, hol másokat manipulálni képes, női áldozatait csapdába ejtő, erős, erőszakos férfinak. Az első és az utolsó nőügyében legalábbis ilyennek mutatkozik. Persze, ha jobban megnézzük, nincs ebben ellentmondás. Amikor felülkerekedik a nőkön, akkor kegyetlenül visszaél hatalmával, a legrosszabb macsó férfiszerepet játszva el, amikor a nők kerekednek fölébe, akkor megalázkodik. Önző és kegyetlen, amikor hatalma van, szánalmas, amikor nincs.

Ez a férfi-ábrázolás nem idegen Rakovszkytól, a férfinem kritikai bemutatása általában jellemző prózájára. Érdemes ebből a szempontból felidézni a két korábbi regényt. A kígyó árnyékában a legfőbb férfi szereplő az apafigura. Vannak ugyan jó tulajdonságai, de legmeghatározóbb vonása mégis az, hogy lányának megrontója és megszállottan féltékeny zsarnoka. A regényben szerepel még felelőtlen úrfi, aki a liliomot ugyan letépi, de egy percig sem vállalja a mésalliance-ot. Van továbbá reménybeli kérő, aki gyenge ahhoz, hogy férfiként cselekedjen, és megváltsa Ursula/Orsolya sorsát. A hullócsillag évében a férfiak egytől egyig teljességgel alkalmatlanok szerepük betöltésére. Ott van egyrészt Feri, a bunkó, felelőtlen, agresszív, iszákos, kártyás nagybáty. Ott van Pista, a vőlegényjelölt: fontoskodó, tapintatlan és legfőképp unalmas. Ott van „a Bartha”-ként emlegetett szerető – ebben a regényben ő testesíti meg a „gyenge férfi” típusát –, gyáva, megalkuvó, döntésképtelen papucsférj, méltatlan Flórához. Végül ott van még Flóra főnöke, a tenyérbe mászó, aljas, hatalommániás káder. Ez a négy, meggyőződésem szerint zseniálisan felépített szereplő, nagyjából le is fedi a korabeli férfitársadalmat, de ha nem, akkor is lesújtó és egyben roppant találó kritikáját adja a magyar viszonyoknak.

A férfiak a VS-ben is rossz teljesítményt nyújtanak. Kászonyi Dániel, az ifjú Vay nevelője, naiv idealista, eszméi idejétmúltak, emigrációja nevetséges. (A VS legviccesebb részei Kászonyi Dániel naiv allegorikus festményeinek leírásai [91-92., 99., 103.]) Az öreg Vay gróf, a vén hóbortos, a felelőtlen apa, a birtok elherdálója. A már emlegetett Zarándy: szélhámos, kiugrott pap, liberális, függetlenségi forradalmárból lett besúgó, áruló. Végül pedig ott van Dr. Birnbacher. Kevéssé látni bele, vannak pozitív vonásai is, noha inkább rezonőr-figura, sokkal inkább „az orvosi szemszög”-et megtestesítő narratív funkció, mintsem cselekményt befolyásoló szereplő.

Mármost a VS Vay Sándora mindezen rossz férfitulajdonságok gyűjtőhelye. Megszállottan féltékeny zsarnok, mint Ursula Binder apja, ugyanakkor férfiatlan, gyáva, tettei következményét nem vállaló puhány, mint Flóra férje. Hatalommániás manipulátor és tehetetlen, életképtelen idealista egyidejűleg. El kell ismerni, tényleg emlékezetes figura, és rejtély, hogy egy ilyen romantikusan tépett hőst, egy ilyen szélsőségekből összedobált alakot hogyan lehetséges poétikailag egyben tartani és elfogadtatni az olvasóval. Mégis lehet, ami – ezt is el kell ismerni – a regénykompozíció egyértelmű sikere. Hiszen, mint korábban jeleztem, ebben a műben a címszereplőn múlik minden, itt a rajta kívül mindenki más csak epizodista.11

Másrészről mégiscsak van itt némi kiegyensúlyozatlanság. A férfiak szomorú seregszemléje után vessünk egy pillantást a nőalakokra is. Rakovszky prózájában kevés olyan szereplő van, akit nem környékez meg az irónia. Ők az egyértelműen pozitív, eszményi, romlatlan nőalakok: ilyen a Hullócsillagban Flóra, ilyen a VSben Millicent, a bűbájos és ártatlan angol gyereklány, ilyen Mari, a becsületére vigyázó szép színésznő. Rajtuk kívül a nagymama is egyértelműen pozitív figura: józan, bölcs, kissé szarkasztikus matróna, a családi hagyományok őrzője.

Vannak természetesen negatív nőalakok is Rakovszky prózájában, a felsorolással nem azt akarom sugalmazni, hogy az értékek rendszere ilyen egyszerűen lenne kódolva, és abból sem kívánok elhamarkodott következtetéseket levonni, hogy ezekben a regényvilágokban a férfiak döntően rosszak, és jók csak a nők között vannak. A kérdés ennél alaposabb áttekintést és elemzést igényelne. Itt és most csak azt szeretném kiemelni, hogy Vay Sándor a VS-ben férfiként mérettetik meg és férfiként bukik el (vagy azért, mert nem tudja kitölteni a megcélzott férfiszerepet, vagy azért, mert a Rakovszky-próza értékrendszerében a férfiak – tetszik-nem tetszik – ilyen tulajdonságokból vannak összerakva), ám ez, tekintve hősünk biológiai adottságait, legalábbis nem fair. Kevés megértést tanúsít a regény a nemváltás törekvése iránt. Mintha azt állítaná, hogy elég nagy baj az, ha valaki férfi, ennél már csak az a nagyobb baj, ha valaki férfi akar lenni.