Amikor a világhírű finn-észt származású írónő, Sofi Oksanen Sztálin tehenei, valamint Tisztogatás című regényének összehasonlító elemzésére vállalkozom, írásom címében nem véletlenül szerepeltetem az elvtársnő kifejezést, ráadásul egy kérdő mondat részeként. Ezzel a megnevezéssel ugyanis egy korszak: az Észtországot is fennhatósága alá vonó szovjet rendszer terheire kívánok utalni, melyeket a gyakran amúgy is kettős identitással, finn-észt származással, illetve kötődéssel „megáldott” Oksanen-hősök kénytelenek generációkon keresztül magukkal cipelni. Az elvtársnő utáni kérdőjel pedig azt hivatott jelezni, hogy magát az „elvtársnőséget”, vagyis az erőszakos szovjetizálást a hősök hogyan próbálják kikerülni, megúszni, vagy épp kihasználni.

Talán ebből a felvezetőből is érzékelhető, hogy a két Oksanen-regény középpontjában az identitás problémája, sőt, válsága áll.1 Annak a két regénynek a középpontjában, amelyek első látásra mind a szüzséjüket, mind pedig a műfajukat tekintve igen sokban különböznek.

Amíg ugyanis a Sztálin tehenei (az írónő debütáló, 2003-as műve) fiktív önéletrajznak is felfogható, amelyben a szerző a saját evészavarát írja meg kortárs fiatal lány szereplőjén keresztül, addig a 2008-as Tisztogatás (már jóval érettebb, szerkezetileg egységesebb alkotásként) a mitikus világszemlélet elemeit magán hordozó korrajz, amely megtörtént eseményen alapul. „A Tisztogatás ötlete abból a gyerekkoromban hallott történetből ered – olvashatjuk a regény szerzői utószavában – amelynek helyszíne az 1940-es évek Észtországa. Az édesanyjával kettesben élő fiatal lány az erdőben sebesült katonát talál, aki a frontvonal mögött maradt. A katona a lány segítségét kéri, és a lány az anyja közreműködésével a házukban kialakított rejtekhelyre viszi a katonát. Az eseménynek híre megy, a lányt rövidesen kivallatják. Az idős anyát békén hagyják. A kihallgatások általában éjjel zajlanak, a lány éjszakára sem tér haza. Amikor reggel megjelenik, úgy tűnik, mintha fizikailag teljesen rendben volna, ám attól kezdve néma marad.”2 A Tisztogatás tehát – bár szintén egy kortárs fiatal lány, Zara „vergődésein” keresztül – a Sztálin teheneiben ábrázoltakhoz képest egy jóval korábbi időszaknak, a 20. század közepének az eseményeit is elénk tárja.

Csakhogy a látszólag széttartó tartalom és forma ellenére a két regényt a női hősök ábrázolása, a 20. századi észt történelem, valamint három különböző idősíkon keresztül három generáció bemutatása – a nagyszülőké, a szülőké és a gyerekeké/unokáké – szinte egymás folytatásává teszi, mintha a két mű egy nagy észt sagává állna össze. Mégpedig a generációkat „visszafelé” ábrázolva: mert amíg a korábban keletkezett Sztálin tehenei a harmadik és a második generációt, vagyis egy családra lebontva a lánygyermek/unoka és a szülő/szülők történetét ábrázolja, addig a Tisztogatásban a legerősebb szál a nagyszülők generációjának életvitele.

A három generáció tagjai származásukat, kötődésüket tekintve is hasonlítanak a két műben: a Sztálin teheneiben a főhős, Anna nagymamája, Sofia és édesanyja, Katariina észt, azonban, mivel Katariina finn diplomatához ment feleségül, Anna finn-észt kettős kötődéssel terhelődik. A Tisztogatásban pedig a fajsúlyosan ábrázolt nagyszülői generációhoz tartozó Aliide és testvére, Ingel észt, Aliide lánya, Talvi viszont finn férjet választ magának. A generációkban megbúvó finn-észt problémára pedig mindkét regényben kőként nehezedik a szovjet rendszer, hiszen a második világháború alatt és után Észtország szovjet fennhatóság alá tartozott. Finnország állampolgárai viszont – mivel országuk a nyugat és a szovjet világ közötti ütközőzónát képzett – sokkal szabadabban lélegezhettek.

Ha mindezt először a Sztálin tehenei című regényre vetítjük, itt a szereplőknek a kettős kötődésüket két, földrajzi közelségük ellenére ideológiailag és életmód tekintetében fényévekre lévő országhoz kellene igazítaniuk: szovjet észteknek és nyugati finneknek kellene lenniük egyszerre. Ez a helyzet az észt Katariina házasságával áll elő, hisz finn férjet választva Finnországban telepszik le, viszont anyja, Sofia Észtországban marad. Így Katariina ebből a házasságból született lánya, Anna igen hamar megtapasztalja a két ország különbségét, mert amíg az év nagy részét Finnországban tölti a család, üdülni mindig az észt nagymamához térnek „haza”.

A finn-észt kettősség problémája látszólag az anya, Katariina problémája: ő az, aki Finnországban élve mindent elkövet annak érdekében, hogy észtségét levetkőzze. Hogy nehogy észtnek nézzék, azon túlmenően, hogy nem szólal meg észtül, és kislányával is csak finnül kommunikál, még az olyan apróságokra is figyel, hogy szoknyát vagy nadrágot hordjon-e, mert az előbbi az észt, az utóbbi a sportos finn asszonyok viselete. Észtségének szándékos elfedése abbéli félelméből ered, hogy észtként könnyedén egybemosható a többi „szovjettel.” Véleménye szerint ugyanis Finnországban a finnek „orosznak tartják az észteket, ugyanolyan ruszkinak, mint a többi ruszkit” (39.) Őt pedig ne nézzék ruszkinak, mert zsigerből gyűlöl mindent, ami a szovjet rendszerhez köthető. Szovjetgyűlöletéhez épp elég alapul szolgál az, hogy ismeri anyja, Sofia generációjának történeteit – a kolhozosításról, a Szibériába hurcolásról, a kivégzésekről, a nők megerőszakolásáról –, valamint saját, fiatalkori rossz tapasztalatai miatt is tiltakozik az ellen, hogy őt Finnországban bárki is „ruszki elvtársnőnek” nézze. Sőt, nemcsak „ruszki elvtársnőnek”, hanem egyenesen „ruszki szajhának”, mert szent meggyőződése, hogy az észt nők a finn férfiak szemében „ruszki szajhák”, olyan „natasák”, akiket kényükre-kedvükre bármikor használhatnak.3

Katariinából észtsége, közvetett szovjetsége épp emiatt szégyenérzetet vált ki, de ebből fakadó identitászavara lányában, Annában jóval nagyobb zavarként, jóval nagyobb problémaként fog lecsapódni. Katariina ugyanis úgy próbálja „átörökíteni” Annába az észt „elvtársnőségtől” való kényszeres elzárkózását, hogy közben észre sem veszi: lánya sokkal inkább észt szeretne lenni, sokkal jobban érzi magát az észtországi nagymamánál töltött vakációk ideje alatt, ahol végre kedvére beszélhet észtül, mint finnesítve, Finnországban. Nem veszi észre, mert azt gondolja, felnőttként, anyaként mindenben ő dönthet a lánya helyett. Anna minderről így nyilatkozik: „Anya arról is helyettem döntött, hogy Finnországban felnőve s ekként úgymond tősgyökeres finnként nem szükséges emlékeznem arra az országra, ahonnan ő származott. (…) Nekem finné kellett válnom. Úgy kellett beszélnem, járnom, úgy kellett kinéznem, mint egy finn lánynak, bár mindig úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, hogy kilógok, mintha kinőtt kabátot viselnék, amelynek egyik ujja hosszabb, mint a másik, és olyan cipőt, amelyik minden lépésnél töri a lábamat.” (42.)

Annát Katariina nemcsak finnesíti, hanem szégyenérzetét is beléplántálja. De mivel Anna kislányként nem érti, mit kellene szégyellnie, nem érti anyja folyamatos „ruszki szajházását”, formátlan és főleg tartalmatlan szégyenérzete nála evészavarrá, bulimiává, sőt, anorexiával kevert bulimiává fajul: „Valójában ezt a szégyenérzést ugyanúgy mélyen magamba rejtettem, mint észt származásomat. (…) Igyekeztem a végkimerülésig ostorozni a szégyent, mígnem véres hányásként távozott. (…) Az én szégyenem még csak nem is az a fajta fájdalmas élvezetet okozó szégyen volt, amelyben fetrenghetnék és ostorozhatnám magam. Az én szégyenemet formátlanná, tökéletlen torzszülötté tette, hogy magamnak sem vallottam be, valami olyasmivé, amit nem lehetett kordában tartani, bármennyire próbáltam szabályozni evését-ivását. Kicsúszott a kezem közül, mivel nem létezett. Nem volt neve. Távozásra kellett bírni, lenyomni a torkon egy darab fát, vagy a ruhafogas kampóját, vagy a horgolótűt, vagy a fogkefét, bármit.” (81-82.)

Anna kezdetben megfoghatatlan szégyenérzetének megszüntetésére szolgáló önhányatása azonban a későbbiekben – már nagyon is tudatos módon – két dologra lesz „jó”. Egyfelől: a lány a bulimián keresztül találja meg az egyetlen olyan területet az életében, amelyet az anyja nem befolyásolhat. Amiben az anyja nem dönthet helyette. Nemhogy az anyja, de senki más sem. Bulimiájával a testét egyedül ő irányítja, a teste fölött egyedül ő uralkodik. Ami – közvetve – válasz lehet a „ruszki szajházásra” is: amitől anyja identitászavarában annyira fél, hogy női testét használni akarják, Annánál ez fel sem merülhet többé. Az ő bulimiás testét egyetlen férfi sem birtokolhatja.

Másfelől, testének „hercegnősítésével”, azaz a lefogyasztott, szerinte tökéletesre sanyargatott külsejével az is a célja, hogy maga felé fordítsa ugyan a tekinteteket, de tovább ne engedje láttatni magát: a saját maga által uralt teste mögé kívánja rejteni belső káoszát, identitászavarát, finnségének-észtségének-ruszkiságának egész poklát. Véleményem szerint a végsőkig lefogyasztott, pillekönnyű test mint védőháló a legérdekesebb összetevője Anna identitás- és evészavarának, ugyanakkor ez okozza összes párkapcsolati, sőt mindenfajta kapcsolati problémáját. Mert az étel, majd annak testéből való erőszakos eltávolítása mindent felülír az életében: „Mert nekem nem volt szívem, csak ennivalóm. Nekem nem volt szerelmem, csak ennivalóm. Nekem nem voltak félelmeim, csak dermedtség létezett, és ennivaló. Gyűlölet helyett csak degeszre tömött has volt.” (294.)

A szégyenérzet, a test fölötti uralom, pontosabban annak elvesztése, s a „ruszki szajha”-probléma a Tisztogatás című regényt is meghatározza, ha lehet, még a Sztálin teheneiben ábrázoltaknál is összetettebben.

Ez a problémahalmaz a regényben első látásra egy fiatal lány – a Sztálin tehenei Annájával körülbelül egyidős –, tehát a harmadik generációt képviselő Zara gondja, hiszen ő az, akiből észt származása ellenére, vagy épp annak folytán, „ruszki szajhát” csinálnak. Nagyanyjával, Ingellel és anyjával, Lindával Vlagyivosztokban él, s a két nehézfiú, Pása és Lavrenti innen viszi el Németországba, hogy jó pénzért értékesítsék a testét. Egészen addig, amíg Zarának sikerül megszöknie. Nagyanyjától tudja, hogy gyökereit Észtországban kell keresnie, ezért szökésekor abba az észt faluba menekül, ahol még él(het) nagyanyja testvére, Aliide. S csak amikor Aliidére rátalál, döbbenünk rá arra, hogy Zara testének áruba bocsátása csak lecsapódása, lenyomata mindannak a borzalomnak, ami a szülei és a nagyszülei generációjával történt. A Sztálin teheneiben a nagyszülők életének epizódszerű felvillantása itt Aliide és nővére, Ingel, valamint Ingel férje, azaz Zara nagyapja, Hans történetén keresztül teljesedik ki. A 20. századi észt történelem talán legsötétebb korszakának felvázolásán, valamint egy szerelmi háromszög tragikumán keresztül. Ingel férjébe, Hansba ugyanis Aliide is szerelmes – reménytelenül –, s mindent megtenne s meg is tesz a férfiért.

A II. világháború alatti szovjetellenes tevékenységéért üldözött Hansot4 Ingel és Aliide együtt rejtegetik családi házukban, miközben a férfi halálhírét keltik. A szovjetek azonban éberebbek annál, hogy elhiggyék a Hans haláláról szóló pletykákat, ezért többször is kihallgatják Ingelt és Aliidét, valamint Ingel és Hans kislányát, Lindát. Ezeken a kihallgatásokon hangzik el többször is a „Biztos benne, Aliide elvtársnő?” kérdés a szovjetek részéről, s miután Aliide folyamatosan azt nyilatkozza, hogy biztos Hans halálában, az „engedelmességre nevelés” céljából Aliidét megerőszakolják, sőt, arra is rákényszerítik, hogy a mindössze hét éves unokahúgát, Lindát egy lámpaégő(!) segítségével fossza meg az ártatlanságától.

A ruszkik által megerőszakolt teste innentől kezdve óriási szégyenérzetet vált ki Aliidéből. S ahogy a Sztálin teheneiben Katariina mindent megtesz annak érdekében, hogy elfedje szégyenérzetét, úgy a Tisztogatásban Aliide még nála is tovább megy: annak érdekében, hogy ne sugározzék róla a megalázott nő képe, képes egy hithű kommunistához, Martinhoz hozzámenni feleségül. Úgy, hogy közben titokban továbbra is sógorát, Hansot szereti. Vagyis inkább hivatalos úton, házasság révén adja el a testét egy ruszkibérencnek, csakhogy lemoshassa magáról szégyenét: „Most, hogy ilyen emberhez ment férjhez, mint Martin, senki sem állíthatja, hogy valami történt a kihallgatásokon. Senki sem hiheti, hogy azok után képes volna férjhez menni egy kommunistához. (…) Mert ő Martin Truu felesége, és tisztességes asszony. És ez nagyon fontos volt. Hogy soha senki meg ne tudja.” (158.)

Aliide azonban azzal, hogy szégyenérzetét egy ilyen házassággal, ruszkibarát férje kihasználásával próbálja elfedni, legalább olyan erős identitászavarral fog szembenézni, mint a Sztálin teheneiben a vegyes házasságból, majd a származásból fakadó identitászavarral küszködők esetében láttuk. Kommunistafeleségként ugyanis támogatnia kell a férjét abban, hogy gyanúsan patrióta nővérét és unokahúgát száműzzék Észtországból. Identitászavara akkor teljesedik ki, amikor kommunista férjét ebben támogatja ugyan, a családi házban mégis tovább rejtegeti kommunistaellenes sógorát, élete szerelmét, Hansot.

Aliide identitás- sőt személyiségzavara oly mértékű, hogy az még az őt követő két generáció tagjainak életét is befolyásolja. Martintól született lánya, Talvi például olyannyira nem képes elviselni anyja furcsaságait és apja szűklátókörű kommunista ideológiáját, hogy inkább egy másik országba, Finnországba költözik, oda megy férjhez. (Ezzel a lépésével a Sztálin tehenei Katariinájának ikertestvéreként, hasonmásaként viselkedik.) Az Aliide által kislányként megerőszakolt unokahúg, Linda pedig a sokktól szinte teljesen megnémul.5 S a néma Linda gyereke, az unokák generációját képviselő Zara fogja „ruszki szajhaként” örökölni azt a szégyenérzetet, amelyet nagyanyja testvére, Aliide megpróbált lemosni magáról, s amely anyja némaságát okozta.

A Tisztogatást írásom elején emiatt (is) neveztem mitikus történetnek: a szégyen, a nők megalázása, megerőszakolása ismétlődik, a módszerek mások ugyan, de valójában generációkon keresztül semmi sem változik: „Zara Berijáról is hallott történeteket. És a fekete autókról, amelyek fiatal lányokat kerestek, éjszakánként az utcákon köröztek, és követték őket, mígnem aztán megálltak a lányok mellett. Utána soha többé nem halott róluk senki. A kormány fekete autója mindig is a kormány fekete autója maradt.” (39.) „Mindig új krómbőr csizma jön, mindig újabb és újabb csizma, ugyanolyan vagy másféle, de ugyanúgy a nyakadra lép. A lövészárkok beomlottak, az erdőben megfeketedtek a töltényhüvelyek, a fedezékek összedőltek, a holttestek elporladtak, de bizonyos dolgok folyton ismétlődnek.” (303.)

S ami talán Oksanen regényeiben a legmegdöbbentőbb, hogy a folyamatosan visszatérő, generációkon átívelő borzalmas események közül a legborzalmasabb, a gyilkosság elkövetése is ismétlődik. Aliide ugyanis képletesen és ténylegesen többszörös gyilkos: képletesen a lelkén szárad testvére és unokahúga ellehetetlenítése, földönfutóvá tétele, valamint férje, Martin halála, ténylegesen pedig fogva tartott szerelme, Hans, valamint a Zarát üldöző Pása és Lavrenti megölése. S Zara ezt is örökli, ismétli, amikor úgy tud megszökni, tehát megszabadulni „ruszki szajhaságától”, hogy végez az épp aktuális kuncsaftjával. A kör, az észt saga három generációjának köre így Zara gyilkosságával zárul be végleg.

-----

1 Itt jegyezném meg, hogy a Scolar Kiadó jóvoltából idén tavasszal az olvasó Oksanen harmadik, Baby Jane című regényét is a kezébe vehette, amely az általam elemzett két regény között, 2005-ben keletkezett, s teljesen más témát/témákat boncolgat: a homoszexualitás és a depresszió problémáját, egy leszbikus pár életébe betekintve.

2 Lásd: Sofi Oksanen a Tisztogatásról. In: Sofi Oksanen: Tisztogatás, Scolar Kiadó, Budapest, 2010., 365.

3 Katariina észtsége elleni tiltakozását ebben az összefüggésben csak erősíti, hogy tudomása van róla: férje, amikor a Szovjetunióba utazik kiküldetésre, szintén igénybe veszi a „natasák” szolgálatait. S tudat alatt, diplomatafeleségként nyilván nem akar ezekkel a „ruszki szajhákkal” egyforma megítélés alá esni.

4 Hans a regényben annak a szovjetellenes fegyveres csoportnak, az Erdei Testvéreknek a tagjaként jelenik meg, amely 1941 nyarán, a német támadás idején szerveződött, s diverzáns cselekményeket hajt végre a Vörös Hadsereg utánpótlásai ellen. Forrás: Alekszandr Djukov: Mif o genocide. Represszii szovetszkih vlasztyej v Estonii, 1940–1953 [Mítosz a genocídiumról. A szovjethatalom repressziói Észtországban, 1940–1953), Moszkva, 2007.

5 Oksanen a gyerekkorában hallott, a regény megírására inspiráló történetből a megnémulás motívumát Linda alakjának ábrázolásakor használja fel, míg a rejtegetés motívumát a Hansot bújtató Aliidénél alkalmazza.