1. Mit nevezhetünk pécsi irodalomnak?

A kérdés más szavakkal úgy tehető fel, hogy miként határozhatjuk meg a szövegek azon körét, amelyet Pécshez köthetünk. Persze, adódik a kézenfekvőnek látszó válasz: azok a pécsi szövegek, amelyek itt keletkeztek, vagy amelyek valamely egyéb módon (például tematikus szempontból) köthetők a városhoz, és azok tekinthetők pécsi írónak, akik itt születtek, itt haltak meg, vagy legalább életük egy szakaszát Pécsett töltötték. Ez a szempont valóban mellőzhetetlen, de mégsem érhetjük be a sokszor véletlenszerű életrajzi események által képezhető kronológiai jegyzékkel. A helyzet több szempontból is bonyolultabb. Például Telegdi Miklós nem élt Pécsett, soha nem is járt a városban, de a török hódoltság idején pécsi püspök volt, és műveinek címlapján szerzőségének megjelölésekor nyomatékosan hangsúlyozta, hogy ő Pécs püspöke. Munkái vajon kirekeszthetők-e a pécsi szövegek köréből? Nyilvánvalóan nem. A lokális kötődés hiányát felülírja a szellemi, intézményi kapcsolat. A tárgykör vizsgálatának több ehhez hasonló nehézségével találkozunk. Arról nem is beszélve, hogy az irodalmakat egy-egy nyelvközösség hozza létre, viszont a magyar nyelven belül nincs olyan pécsi vagy baranyai nyelvváltozat, amelyet egy sajátos, a többitől elkülöníthető irodalom termőtalajaként vehetnénk számításba. A baranyai, ormánsági ízek még Kodolányi János regényeiben is csupán stílustényezők, amelyek nyelvi szempontból nem választják el, mondjuk, A vas fiait vagy A Szép Zsuzskát a magyar nyelvű szövegek halmazától. Ebből a csapdahelyzetből úgy juthatunk ki, ha a pécsi irodalom kérdésére adandó válasz előtt egy másik, tágabb érvényű kérdést is felteszünk.

2. Mi a város?

A Királyok Negyedik Könyvében az elbeszélő beszámol egy igen elgondolkodtató eseményről. Rábsáke, az asszír uralkodó főpohárnoka és hadvezére hódító sereg élén megérkezik Jeruzsálem falaihoz, hogy feltétel nélküli megadásra szólítsa fel a várost. Ezékiás, Júda tizenharmadik királya küldöttséget meneszt a hódító fogadására. A tárgyaláson Rábsáke, úgy tűnik, eléggé meglepően, zsidó nyelven kezd beszélni, amit a küldöttség tagjai, látszólag még váratlanabbul, elhárítanak, mondván, tárgyaljanak szírül, ők értenek azon a nyelven. A jelenet itt válik felettébb tanulságossá. A zsidók tudják, hogy a túlerő ellen nem képesek megvédelmezni hazájukat. De azzal is tisztában vannak, hogy a városuk nem csupán kövekből, utcákból, terekből és házakból áll, van egy szellemi városuk is, az ott élők szavaiból megalkotva, és abba nem akarják beengedni a betolakodót. A történet számunkra, akik a város szó igazi jelentését kutatjuk, irányjelző üzenetet hordoz. Minden igazi városnak van szellemisége, lelke, amelyet polgárai mentális városként őriznek magukban. Pécs lelke nyilván összefügg az ezeréves püspökséggel, Janus Pannonius és Szatmári György humanista kultúrájával, és azokkal a polgári törekvésekkel, amelyek a hagyományok őrzése mellett e várost mindig fogékonnyá tették az új művészeti irányzatokra. A huszadik század második és harmadik évtizedének fordulóján például Pécs avantgárd törekvéseknek adott otthont, amelyek a magyar modernizmus sajátos változatát hozták létre. Az említett szellemi jelenségek hátterében – a humanistáktól a pécsi modernekig – egy-egy intézmény áll. A humanisták esetében az egyházmegye, a moderneknél a Pécsi Művészkör és a Krónika című lap. A város szelleme az intézmények testében lakozik. Ilyen értelemben egy várost intézményei teszik azzá, ami. E téren tanulságos lehet Jürgen Habermas elmélete a polgári nyilvánosság szerkezetéről, valamint Jurij Lotman és mások munkái a város szemiotikájának problémáiról. Az intézmények egy része kultúrát is teremt, és lehetőségei szerint egzisztenciát biztosít a műveltség alkotóinak. Pécs esetében öt efféle intézményt találunk. Ilyen a pécsi püspökség, a katolikus egyház helyi szervezete, az egyetem és a könyvtár, amelyek az egyház kebelében jöttek létre, az előbbi Vilmos püspök, utóbbi Klimo György révén, hogy később világi célokat szolgáljanak, majd e három intézményhez a XIX. században két újabb csatlakozik, a színház, a hivatásos színjátszás otthona, és a sajtó a lapokkal, folyóiratokkal, irodalmi fórumokkal. Ezzel kiteljesedik a kultúrát, azon belül az irodalmat tápláló intézmények struktúrája. Elkészült irodalomtörténeti munkánk címe – Öttorony – erre az intézményi szerkezetre utal, miközben a jól ismert pécsi jelképhez is kapcsolódik. És így juthatunk el a pécsi irodalom fogalmának lehetséges értelmezéséhez. A pécsi irodalom ezekhez az intézményekhez kötődik, ezek alakulása mentén jön létre, ami a kronológiai szemponton túl, ennek az irodalomnak a belső tagolódását, differenciálódását és szellemiségének meghatározását is megkönnyíti. És lehetővé teszi az irodalmi alapviszony, a szerző–mű–közönség kapcsolatának, e kapcsolat változásának árnyaltabb megfigyelését. Itt azt is figyelembe kell venni, hogy ezek az intézmények általában lokálisan a városhoz kötődnek, de adott esetben el is szakadhatnak attól, szellemiségük megőrzésével. Ez történt a püspökséggel a hódoltság idején. Ugyanez megtörténhet a szerzők egyéni életében is. Szenteleky Kornél, a „Délvidék Kazinczyja” már gyermekkorában elkerült Pécsről, de nem csupán szülőháza áll itt, ide köti őt irodalmi kapcsolatainak egy része is. Illyés Gyula a huszadik század második felében úgy lett a Pécsi Nemzeti Színház „házi szerzője”, hogy nem Pécsett élt, de színműveinek egy részét a színház számára írta, azzal szorosan együttműködve.

3. Irodalom vagy irodalmi műveltség?

A pécsi irodalom intézményi szempontú vizsgálatának három következményével kell számolnunk, amelyek az irodalom nyelvét és a szövegek halmazának terjedelmét, valamint a periodizációt illetik. A nyelvi kérdés egészen a polgári korszakig nem tekinthető elsődleges szempontnak. A pécsi irodalom a XVIII. század végéig lényegében egyházi irodalom volt, s szövegeinek zöme latin nyelven készült, ami az ide tartozó szerzők számára nem számított idegen nyelvnek. A török időkben pedig Pécsett élt Pecsevi Ibrahim, aki nevezetes művét törökül írta, később pedig ide kötődött Miroslav Krleža, aki pécsi diák volt, s a horvát irodalom klasszikusaként több művében is pécsi emlékeit dolgozta fel, így Temetés Terézvárott című elbeszélésében. Ezek a művek szerintünk a pécsinek nevezett irodalom területéhez tartoznak. Az általunk számba vett szövegek köre tágabb, mint a magyar nyelven keletkezett művek köre. Az intézményi alapon felfogott irodalmat, másfelől, célszerűbb a szépirodalom körénél is tágabban értelmezni. Ez a régi századokban természetes, de a fogalom szélesebb horizontját a későbbiek szempontjából is tanácsos megőrizni. Ezért „pécsi irodalom” helyett „pécsi irodalmi műveltségről” beszélünk, Horváth Jánostól kölcsönözve a terminust. Így kerül be a mi irodalmi panteonunkba, többek között, a Szepesy Ignác püspök által készíttetett ötkötetes bibliafordítás, s válnak részévé Mátyás Flórián nyelvészeti dolgozatai, továbbá a két világháború közötti pécsi egyetem professzorainak, Kerényi Károlynak, Thienemann Tivadarnak, Fülep Lajosnak és a tudós könyvtárosnak, Várkonyi Nándornak munkái. Ez utóbbinak életműve nélkül Weöres Sándor munkássága sem értelmezhető, különösen ennek pécsi szakasza. Ebből fakadóan az irodalmi szövegek vizsgálatát a műveltség, a művészetek szélesebb összefüggésrendjébe kell ágyazni. Figyelmünket ki kell terjeszteni az iskolarendszer alakulására, a képzőművészet és a zene helyi fejleményeire. Szólnunk kell az irodalom kontextusaként Pécs zenei műveltségéről, a Zsolnay gyár és szecessziós iparművészeti termékeinek jelentőségéről, az 1920-ban alakult Pécsi Művészkör tevékenységéről, valamint a Bauhaus Pécsről indult mestereiről, annál is inkább, mert például Molnár Farkas szoros kapcsolatot ápolt a pécsi avantgárd lappal, a Krónikával, s az U-színház tervével (és Palasovszky Ödön Zöld Szamár Színházának munkatársaként) közvetve az irodalomhoz is kötődött. Periodizációnk is az intézményi struktúra alakulásával, változásával függ össze. A kezdőpont 1009, a püspökség megalapítása Szent István által, munkánk végpontja pedig 1923, amikor az oktatás megindulásával a város befogadta az elszakított Felvidékről elmenekült Erzsébet Tudományegyetemet, ami szellemi értelemben új helyzetet teremtett a Mecsek alján. A cezúrát pedig 1780-ban találjuk, amikor Pécs elnyerte a szabad királyi város címet, miáltal lehetőség nyílott a polgári intézmények (nem nehézségek nélküli) megteremtésére. Az 1780 előtti szakasznak A magyar Athén (Pécsi Szemle, Pécs, 2010) címet adtuk, az 1780-tól 1923-ig terjedő időszak tárgyalása fölé pedig ezt a címet írtuk: A déli védbástya (megjelenése a közeli jövőben várható). Mindkét címet korabeli szövegekből idéztük. Ez az elkészült mű, az Öttorony két része.

4. Folyamatosság vagy megszakítottság?

Az irodalomtörténet bonyolult hatásviszonyok rendszere, kétirányú folyamatosság. Korábbi szövegek hatással lehetnek későbbi szövegekre, utóbb keletkezett művek befogadói tapasztalatai pedig befolyással vannak előbbi szövegek értelmezésére. Pécs irodalmi műveltsége ebből a szempontból két szakaszra tagolódik. Az 1923 előtti korszak történetében inkább a megszakítottság érvényesül. A középkori egyetem nem volt hosszú életű, s 1543-ban török csapatok foglalták el a várost, amely hamarosan egy balkáni, vegyes lakosságú település arculatát öltötte. Ehhez tudnunk kell, hogy Pécs a magyar nyelvterület és kulturális régió déli peremén található, ami jelenthetett nyitottságot Dél felé, mint a humanista korszakban, máskor viszont, a határok átrendeződésével a végvárba zártság szituációját eredményezte. A város excentrikus elhelyezkedése következtében kétszer is – a török hódoltság és a szerb megszállás (1918–1921) idején – átkerült a magyar régió déli sávjából a balkáni terület északi vidékére (ami a negatív következmények mellett sajátos színekkel is bővítette Pécs szellemi arculatát). A város törökök alóli felszabadulása után szinte mindent elölről kellett kezdeni. A források szerint 1686-ban Pécsnek nem volt polgári lakossága. 1921-ben, ha nem is ilyen drámai módon, de szintén újra kellett kezdeni a műveltség formálását. A „pécsi avantgárd” baloldali érzelmű képviselői távoztak a városból, s az intézményi struktúra is átalakult. E megszakítottságok következtében a pécsi irodalmi műveltség történetét 1923-ig keresztmetszetek sorából kellett felépíteni, s ennek a formának rendelni alá a folyamatosság kitapogatható hajszálereit. 1923-mal, az Erzsébet Tudományegyetem megtelepedésével (és a Janus Pannonius Társaság megalakulásával, valamint a Sorsunk című lap megjelenésével) megváltozik a helyzet. A szellemi élet olyan közege jön létre, amelyben a professzorok és az irodalommal foglalkozó hallgatók (Tatay Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Weöres Sándor, Csorba Győző és mások) valamilyen módon összefüggő szövegvilágot hoznak létre, vagyis megvalósul egyfajta irodalmi élet, amely olyan irodalomtörténeti vizsgálódás tárgya lehet, amelyben a hatások szövevénye tágabb horizontú hosszmetszet megrajzolását teszi lehetővé. A kép először 1948-ig, a Sorsunk című lap megszűnéséig fog terjedni. És a folytatás? A rendszerváltozásig? Az 1989-es zárókő mellett szólna, hogy ekkor a kultúrával kapcsolatos intézményi szerkezet bővült ugyan, bár struktúrája lényegében nem módosult, viszont alapvetően megváltozott az intézmények arculata és társadalmi közege. A történeti megítélés elfogulatlanságához egyébként is szükséges legalább negyedszázadnyi távlat. Ám az életművek alakulása (Csorba Győzőé, Bertók Lászlóé) átívelődik a közelmúltba és a jelenbe. És a legújabb művek számbavétele nem csupán a megrajzolt képet bővítené, de alkalmat teremtene a pécsi irodalomtörténet elbeszélőjének arra, hogy reflektáljon saját helyzetére, nézőpontjára. Mindez már egy másik könyv tárgya lesz, amelynek a tervek szerint – ezúttal Várkonyi Nándort idézve – Homorú Parnasszus lesz a címe. Remélhetőleg az elkészült Öttorony folytatása lesz.

5. Regionális nézőpont és egyetemes magyar kontextus

Végül fel kell tenni ezt a kérdést is: mi értelme van az efféle regionális szemléletű koncepciónak? A lehetséges válasz: a közeli nézőpontból, mintegy nagyítólencse alatt, olyan jelenségek is megfigyelhetővé válnak, amelyek nagyobb távlatból kiesnének a szemléleti horizontból. (Így fedezte fel Weöres Sándor és Károlyi Amy „a kiskorú, tragikus pécsi madonnát”, Karay Ilonát.) Ez a módszer nem csupán elfelejtett vagy tudomásul sem vett szövegek felfedezését teszi lehetővé, de gazdagíthatja a számon tartott művek értelmezését is. A magyar irodalom egészének képe valójában ilyen regionális elemzésekből áll öszsze. De ez a történeti megismerés nemcsak a résztől halad az egész felé, hanem fordítva is, miáltal sajátos gondolati kör keletkezik. Ezért, valamint az arányok megőrzése céljából, mindig ki kell tekintenünk a magyar irodalom egészére, s ebben a kontextusban lehet elhelyezni a pécsi szövegeket. A regionális szempont tehát nem jelenthet provinciális érdeklődést. Janus Pannonius vagy Babits Mihály életműve a magyar irodalom egyetemes értéke, Pécshez való kötődésük magyarázó szempont lehet pályájuk alakulásához, s adalékokkal szolgálhat értékelésükhöz. A pécsi humanisták hazai és külföldi kapcsolatai, az egyházmegye lokális kötődésen túlmutató spirituális szelleme, és nem utolsósorban az egyházmegyének a városon túlterjedő területi viszonyai a látókört amúgy is tágabbra nyitják. A délvidéki irodalommal való kapcsolat, vagy Pécs és a horvát irodalom összefüggései az összehasonlító irodalomtörténet módszereinek alkalmazását is lehetővé teszik. A részleteken túl (de szükségképpen azokon túl) így vezethet el bennünket Pécs lelke a pécsi irodalmi műveltség szellemének, értékeinek megértéséhez.