újrakezdés

hatalmas gödröt ástam neki a kertben.

a lúgos oldatot lassan öntöttem csak rá,

vissza ne csapjon. áztattam, egy jó napig.

csontos testéről rétegesen oldódott a hártyás bőr.

előbb csak megpattant, majd nyersen hámlott le,

tekeredett, mint napozás, égés után szokott

az elhalt hámréteg. hevesen reagált, fehéren

pezsgett a savós nátronban. mintha csak naptejben

fürdettem volna, csobogott, habzott az oldat.

fejőasszonyok vödrei zubogtak így, régi, pillés

délutánokon. már tíz perc is elég, hogy többé

ne tudj ráismerni, hiába éltél vele hosszú

évtizedeket. törölgetted, tapogattad, húzgáltad

fiókjait át háborúkon és békeidőkön. bezúdult

a vegyszer testnyílásain keresztül a zsigerek közé.

szújáratain és kirepülő lyukain át okádta vissza,

amit visszaöklendezni még lehetett. a szúvak egy életre

pusztultak ki az ódon ruhásszekrényből – így mondják.

meg hogy ez a legjobb módszer az elgázosítás

mellett. fullasztó ködfelhője van a délutáni sírgödröknek.

lemostam vagy száz év mocskát, olajfestéket, pácot.

az orrnyálkahártya fárad el leghamarabb az összes

érzékszerv közül. olyan, akár egy kisóvodás, játék

közben. persze, amit már nem vagyok képes érzékelni,

visszaemlékezésből kell tudnom, hogy lassan öl meg,

mint minden hosszúra hagyott vagy elodázott feladat.

végül mégiscsak sikerült felújítani a száz éves bútort.

bent áll ma is a napos szobában. amikor a legnagyobb

csendben fülelek, néha meghallom, ahogy el-elpattan,

megszakad egy újabb rost a kiszáradt fatestben.