Reflexiók

a kert fáit negyven év múlva is fölsorolom majd:

két birs az utcai kerítésnél, egy szilva, amire

felkúszik a szőlő, s létrán szüreteljük róla

a vastaghéjú édes otellót. aztán az öreg cseresznye.

mennyit mászok rajta! három meggy, s megint

szilva, alma, törökmogyoró, s ha a kert alján

visszafordulunk a pöszméte- és málnabokroknál:

két nyárialma-fa, az egyik termése édes és cirmosan

piros, s ha megrázom, csörögnek benne a magok,

a törzsbe vájt odúban lakó madarakra meg macskák

lesnek már örökké. a másik zöld és savanykás almát

terem, nagyanyám borízűnek mondja. arrébb a kút

és a ház között hitvány kis körte- és barackfák

próbálgatják a talajt és a túlélés lehetőségeit, amíg

rendre ki nem száradnak. az eper- és bodzafák

az udvarban állnak, egy nagyra nőtt rózsabokor pedig

közvetlenül a ház előtt. a bimbókból rengeteg kis

rózsaszín virág feslik. olyankor gyönyörűek, de

anyám nem kedveli őket, mert gyorsan hervadnak,

s nem győzi seperni a gangra is behulló, barnuló,

fonnyadt szirmokat. akkor is virágzik a rózsabokor,

amikor egyik nyáron apám a kerítés meglazult

deszkáit szögelgeti majd. nem áll kezére

a kalapács, gépészkovács apja szerszámai

(hatalmas fogók, kulcsok) a padláson rozsdásodnak,

de azért tanít, hogyan kell fogni a szöget, hogyan

üssük, hogy ne a kezünket, s lehet, közben véletlenül

a saját ujjára is rácsap. de nem ettől párásodik

be a szeme. magától meghatódva, ünnepélyesen

mondja: látod, hogyha én már nem leszek, így

tartsd a kalapácsot. ezt a verset írva visszaidézem

majd, amikor én tanítom erre vagy arra

a gyerekeimet, vajon elérzékenyülök-e hasonló

gondolatoktól? valaki azt állítja arról a versemről,

amelyik egykori általános iskolai igazgatónk

idétlenkedéséről szól, hogy túlírt. talán igaza lesz.

talán kicsit meg is húzom a szöveget. de azt is

írja majd, hogy amit velünk az igazgató néni,

ugyanazt a hibát én is elkövetem a gyerekeimmel.

s ha ez így van, dolgoznom kellene rajta, hogy

ne így legyen. vagyis magamon! persze, dolgozom:

leírom, hogy esendő vagyok. de hát az írás

mégsem (csak) pszichoterápia!