(1)

 

Ha elsétálsz a Hubertusalleén a Herbertstrasséig, befordulsz a Koenigsallee irányába, úgy ötven-hatvan lépésnyire bal kéz felől, egy bozótos részen, a bokrok között keskeny ösvényfélére bukkansz. Térdig érő léckerítés rácsos kapuval, ki van írva egy táblára, hogy kutyát nem szabad bevinni.

Kutya kétszer átlósan áthúzva, fekete kutya-árnyképen piros iksz. Más táblákon védett madarakról és füvekről készült kifakult fényképek, részletes leírással. Bodzafák árnyéka, Berlin, 1996. június közepe. A hollunder bodzavirág. Az ember regényt sző. Ha elindulsz ezen az ösvényen, némi kanyargás után egy hosszúkás, vese alakú tóhoz jutsz. Ez is a valóság.

Ugyanúgy a valósághoz tartozik, a jobbik változathoz. A part bokrai közt padok, a tóban falevél, vízililiom és sötétzölden fénylő nyakú vadkacsák, a legegyszerűbb elrendezésben.

Legyen mindez a lehető legegyszerűbben elrendezve. Kora délután, olyasmi vegyesen árnyas-napos, eső semmiképp, ha kisüt, nem túlzottan meleg, és ha elborul, akkor, na jó, legyen érezhetően hűvösebb. Jól beszabályoztam, nem? Mert így valódi. Egész konkrétan, hogy úgy mondjam, teljes erővel az. Leülsz egy lekopott, az idő járásától repedezett, madárszaros padra, és akkor ez már körülbelül mégiscsak a valóság. Ha nem is kizárólag az.

Majdnem csak az, és nem kell, hogy minden mást kizárjon. Alig hihető vegyes zöld színek, ellenfényben fodrozódó víz, a padok körül némi szemét, benyomott oldalú berliner kindl sörösdoboz, rúzsfoltos szopókájú csikkek, egy piros, leeresztett vagy kipukkant luftballon. Némiképp, ezt koell mondanom, napsütéses, zöld, rúzsnyomos, tóparti éles szél- és vízszagú a valóság, ide-oda úszkáló vad kacsafélék, elhajigált óvszerek, ilyesféle távoli motorhang inkább a valóság, és mindez az egész a Ì-en alapszik, a Ì pedig egy jókora, kövér bálnán alapszik.

 

 

(2)

 

Anyámnak nem tetszettek a szép férfiak. De kifejezetten nem, úgy értve, hogy nem viccből, semmi átvitt jelentés, hanem direkt. Az apám fölöslegesen szép, nem tetszett neki. Teljesen fölöslegesen nem tetszett egyébként.

Mert biztos azért tetszett valahogy, nem létezik, hogy kicsit sem, inkább ez a tetszés nem tetszhetett. 1951-ben a szalámigyárban dolgozott, a Soroksári úton. Előbb a Gubacsi úti sertésvágóhídon a bélértnél, aztán a szalámiban, és olyan gömbölyűre felhízott velem, úgy kellett belegyömöszölni minden reggel egy autóba. Fölment körülbelül a duplájára miattam.

A bélértékesítőből jött az illatozás, ahhoz hozzászoktak. Hozzászokásból egyébként is prímán van eleresztve, ennek a meglehetősen elkényeztetett budai úrilánynak cirka ennyi maradt, szokjál hozzá. Hullámokban mozog a szag a levegőben, a szél egy tömbben megemelte, odébb teszi, mint hordár a csomagodat. Fél nyolcra bementek, akkor az egyik góré, valamilyen Tamás elvtárs, a párttitkár, felolvasta az adminisztrációnak a szabad népet. Olvas, értelmez, hangsúlyoz, kommentál, a lányok meg hátul röhécselnek.

Persze csak diszkréten, és nem a szabad népen, hanem úgy általában bármin. Általában véve az élet, nem bírsz olyat elképzelni, amin ne. A Rita barátnőjével intézték a zsírelszámolást, meg két szekrény formájú, válogatott fradista kenussal, no azok végképp nem tetszettek neki.

Legalábbis nem úgy. Hanem sehogy. Szépfiúk, anyukám hanghordozásával, pluszban a hozzá tartozó arckifejezés, fölényesnek mondható. Ritával iratokból lyukasztógéppel konfettit gyártottak, azzal hajigálták a kenusokat, azért nyilván nem épp nemtetszésből. Nem ám az, hogy megnézzem a táskáját a kis nagyságosnak, közölte vele a portás. Ezt a nemámot minden áldott nap elmondta, ugyanis az anyám nyugodtan megpakolta a táskáját szalámidarabkákkal, hogy, ezt most kissé leegyszerűsítem, legyen mit enni.

Ezek szerint lopott szalámivégeket zabáltunk vacsorára, picket és herzet, paprikást, nem paprikást. Egy hódolója fuvarozta a békebeli adlerján, reggel bekocsikázott vele a gyárba, délután hazahozta, akkora darab volt velem, alig fértünk el a hátsó ülésen. Egy zivataros konfettizésnél berontott az irodájukba a valamilyen Tamás, Bolgár Tomi párttitkár, hogy mi folyik itt, mit karneváloznak, munkaidőben szórakozunk, magának katonatiszt volt a férje vagy volt katonatiszt a férje, erre anyukám meg én is, mintegy vele együtt, megfogtuk a tintatartót, megemeltük, és közöltük a Bolgár Tomival, hogy idehallgasson, még egy szó, és repül ez a tintatartó. Megfogta, megemelte.

Nem nagyon emelt, inkább csekély mértékben. Azonban jól látható mérték. És közölte vele. És látszik rajta, hogy ez most itt nem a vita helye. Idehallgasson, ezt a szót szépen végigénekli, igazán autentikus, ilyenkor nem bír tévedni, már régről amúgy is be van gyakorolva a tintatartó-emelgetés, emiatt rúgták ki a Veres Pálnéból is, még az antivilágban. Nem állítod meg az anyámat, ilyenkor nem állítod meg, az látszik rajta. Apámnak nem volt munkája, nála a helyzet az, hogy bejárt szorgalmasan a munkaközvetítő hivatalba, jelentkezett, mellékelte az életrajzát, aztán nem vitte túlzásba a csodálkozást, hogy nem veszik fel sehova. Nem vesznek föl, úgysem vesznek, közölte egyszer velem, arról ne is ábrándozzak. Föl vagy fel.

Mármint hogy egyetemre, ugyanis arról ábrándoztam egy reménykedősebb szakaszban, hogy fölvesznek az egyetemre, eléggé benne voltam ebben a fölben, akkor úgy éreztem, mindenről és végképp lemaradok, ha nem. Egyetlenegyszer mondta, viszont ő is meglehetős autenticitással.

Elég ennyiszer. Egy, az sok. Van olyan, amit egyszer hajszálpontosan megmondanak neked, és van, amit folyton, és az a folyton sem elég. Nem igazán tudom, mi a szép férfi(ban), nekem ez így nincs meg. A hatás megvan, mert az látszik.

A hatás látszik, ehhez csak nőket kell nézni. Egyébként máshoz se mást, méréshez mégis legjobb, ha nőket használsz, egyszerűen megmutatod egy-két nőnek az objektet. Működött is, spontán bejött, a lányok, akiket bemutattam apámnak, rendesen kijeleztek, megannyi precíziós műszer, egyből összekapták magukat, kivirultak, heves zizegésbe fogtak, amikor ott volt. Kék szemű. Anyám szerint ez is már eleve túlzás, a férje túlzott.

El van túlozva. Ugyanakkor meg, mintegy ráadásként, jó ember, de szó szerint véve, érzelmes, érzelgős és fárasztó. És az fárasztó. A saját érzéseimtől az. Állandóan egy puszit kellett neki adni, kurvára untam. Elmész mellette, és egy. Puszi.

Durr.

A középső szobában pasziánszozik, bejössz gyanútlanul, és durr. Előveszi a sublótfiókból a franciakártyát, asztalhoz ül, ezt iderakom, ezt meg iderakom, rakosgatott, istennek se jön ki neki. Kijön. Nem bosszankodik, mert szórakozik vagy mi, tölti az időt. Úgy teszi le a kártyát, a lapok csücskét odacsattintja az asztalhoz. A Háború és békét olvassa, amikor befejezi, egyből másba kezd, belefog a Tom Jones-ba nyolcadszor, vagy Ivanhoe, aztán megint Háború és béke. Öt óra után hazajött a bankból, átöltözött, felrakta a kávét.

Hazajön, kibogozza a nyakkendőjét, az öltönyét vállfára akasztja, bekapcsolja a villanymotort, csak azután teszi fel a kávét. Ha mindkét szál elszakad, kikapcsolja az orsózót, a motor lassan mélyülő hangon leáll. Jááááaa aaaoo o

óó

ó. Éjfél utánig mélyül. Hallgatjuk együtt a közvetítést, ha kikap a Fradi, dühöngök. Sírtam a tehetetlenségtől, annyira fájt, keservesen sírok a rádió előtt, szétverésre állunk a honvéd ellen, hét-kettő, moziba mentünk volna a tizenharmadik kerületi kosútba, a meccsközvetítésnél sírtam fájdalmamban. Most hagyjam ott a közvetítést? Lehet valami ennyire mindegy, hagyjam el őket, a veszteseket?

Jössz vagy nem jössz, kérdezte, hát ennyire mindegy neki? A hetvenhatossal áttroliztunk az Élmunkás hídon a Váci útig, egy megálló, kikaptunk, szarrá vertek minket, lehetséges, hogy nem is zavarta az apámat?

Otthagyni simán a közvetítést, hagyni a halálos vereséget, moziba menni, ezt hogy csináltad? Finoman remeg az Élmunkás híd. Nem emlékszem, mit adtak. Valami filmet. Nem érdekli, vereség meg ilyesmi, győzelem, ezeken régóta túl került, nincs vereség. Külön. Nincs semmi, ami nem az, beleértve, ha győzöl. A Szondyból kikanyarodunk a Rózsára, szemben a Podmaniczky utcai alagút a Vénusz-szoborral, föl a vasúti hídra a Nyugati pályaudvar fölé, gyalogolok apámmal kézenfogva. Innen lőtték a nagykörutat ’56-ban. Elzörögnek mellettünk a trolik, finoman belengetik a híd szerkezetét. Rágyújtott egy ötéves tervre.

Kiütögeti a cigarettákat a papírtasakból, a tárcájába pakolja, akkurátusan eligazgatja, a tasakot összegyűri, a kályhába hajítja. Sose szerelt le. Hogy úgy mondjam. Valamilyen értelemben. Pontosan ezt nem bírta magával elintézni, úgy intézte el, hogy nem beszélt róla.

Mikor mégis beszélni kezdett volna, ha úgy alakult, mert úgy alakítottam, kis idő múlva abbahagyta a mondat közepén, felállt, átment a másik szobába, és nem tudom, mit csinált ott, mert nem mentem utána. Hanyatt feküdt az ágyon, kezét a tarkóján összekulcsolva, vagy olvasni kezdte a magyar nemzetet. A tervből kicsúszkálnak a dohányszálak, ahogy rágyújt, néhány szál az ajkához tapad.

Elrendezi a tárcáját, precízen, mint minden mást, bekattintja, a zakója felső zsebébe csúsztatja. A mozi büféjében virslit eszünk mustárral, az finom, sokkal finomabb vele virslit enni egy mozi előtti büfé pultján, mondhatni, tökéletes.

Vagy a városligetben, arról nem is beszélve. Kiföldalattiztunk iskolai évzáró után a vidám parkba, megeszek egy pár virslit. A pünkösdfürdői strandon sörözés is, családi boldog, bőrös virsli dupla adag mustárral, pikoló sör. Füstölögtek a gőzösök, tolat egy mozdony a Hámán Kató remízbe, ha megálltunk Hámán Kató fölött az Élmunkás híd korlátjánál, elborított a gőz.

Szombaton, hivatal után kijött Szentistvántelepre, felöltötte a lehetetlen formájú fecske fürdőgatyáját, ügyeskedett, hogy lehetőleg ne lógjon ki a töke, nekiállt kapálgatni a hagymát. Abbahagyja, a nyugszékben olvas, elalszik a tűző napon, leesett állal, mint egy hulla, és mindenféle hangokat ad ki magából. Mint egy nem hulla. Feküdt hanyatt, élvezte a nyarat, veszélyeseket reccsent alatta a nyugszék. Kilógott a töke.

Minden igyekezet dacára. Élvezem a nyarat, közölte. Néha a jobbik lábával visszapasszolta a labdát. Nem kommunistázott. Bridzspartik előtt rendesen kerül elő a téma, Miki és Lolcsi szidják a rendszert, hogy úgy mondjam, ez a rendszer, megjegyzéseket tesznek a zsidókra, anyám komcsizik, Kati néni is, az egész társaság, krenkolják az agyukat, ő meg közben írja a játszmákat egy füzetbe, három robber, némi flegmával, de igen gondosan, ezzel foglalja el magát. Néha annyit mond, hogy Loli.

Nem hagynád abba, Lolcsi. Nem komcsizik, és azt hiszem, hogy nem csak előttem nem. Vagy mi van. Mit higgyek. Szerinted hogy csináltad, és ha másképp gondoltad, miért nem úgy? Most én egyáltalában veled foglalkozok vagy magammal? Mégis, nem úgy lehet, hogy amíg nekem fáj, addig magammal foglalkozom? Nem hiszem, hogy ha neked fájna, én sziszegnék.

Egy május elsejei felvonulás után is virsliztünk, erre emlékszem, ehhez mit szólsz? A BER.BANK-tábla előtt volt a gyülekezés, és ahogy beindították teljes erővel a zenét, beleakadtam a legjobb hosszúnadrágommal egy kiálló úszögbe. Úgy látszik, beszakadt a nadrágom, mindenesetre kihúzódott néhány szál a szövetből, erre emlékszem.

A nekiindulásra, hogy hirtelen mindenki elindul, egyszerre az egész felvonulós részleg, nekem meg tönkremegy a nadrágom. Voltunk mi ezek szerint május elsején felvonulni? Vagy csak szerettem volna? Azzal foglalkozom felvonuláskor, hogy kihúzódott, a fene egye meg, a vadonatúj, sötétkék, direkt a tánciskola miatt csináltatott nadrágomból egy szál, mert beleakadtam a, mondjuk, BÜDÖS NEKI A NÉP feliratú táblából kiálló szögbe.

Mert nekidőltem a NÉPnek. Kitakartam belőle egy részletet. Május, papírzászlók, vattacukorszag, szivárványszínű porragacs. Benyitsz az előszobába, a vattacukor-gombolyagos hurkapálcikát betolod a nyíláson, és rácsapod az ajtót.

 

 

(3)

 

 Az iskola édeskés bűze összeszorítja a gyomrot. Ezt a fajta szorítást bármikor tudom reprodukálni, belépek egy tanterembe, azonnal beáll. Ennyi gyerek kipárolgása, régről maradék és legújabb, mindennapi, egyformára összeállt testszagok, kisfiú-, kislány- és félelemszag. Az udvaron gyülekezünk, legelső tanítási nap, vége a nyárnak, becsöngetéskor fölnyomul a csorda egy harmadik emeleti tanterembe. Ami történik velem, a helyzetnek, amibe kerülök, nincs köze ahhoz, amit csinálok. Nem csinálok semmit.

Hanem úgy van, hogy létezik bizonyos fajta rend, és azzal foglalkozom, hogy nem kerülgetem, nem próbálom megkerülni, de amikor lehet, nem figyelek oda. Ahhoz, hogy kikerüljem, valamit legalább meg kéne érteni belőle, és úgysem értem. Nem értem, mi működteti, mindenesetre működik, én meg úgyis azt teszem, amit a többi.

Mindent utánuk csinálok, anélkül, hogy tudnám, mit, így nem is nehéz. Inkább könnyű. Legkönnyebb feltételek, csak elindulsz, utána mész annak, amelyik legelöl nyomul, és mindig nyomulnak legelöl. Ezzel járulsz hozzá a működéshez. Vannak előtted, el tudod érni, hogy legyenek előtted, ennyit legkevesebb, hogy el tudsz érni, figyeljél. És ne nagyon maradj le.

Megpróbálok odafigyelni, sikerül is, bár nem értem, hogy mi, mert ugyan nem teljesen, mégis elbizonytalanítóan másképp van mindaz, ami van, mint ahogy előtte gondoltam. Nem is biztos, hogy elgondoltam, mégis mintha egyszer már ismertem volna, tudtam, hogy milyen, mintha ismernéd akkor is, ha folyton úgy alakul, hogy mégsem. Ez ugyanaz a forma, nem kell, vagy hogy is, nem érdemes ilyesmiket megjegyezni. Semmiféle ismeretet elraktározni.

Vagy csodálkozni rajta. Lement a tananyag, lefeleltem belőle, felejtsem el, most másból fogok felelni. Másból felelek, amit, sajna, de való, nem tudok. Behúzom a fejem, mintha el tudnék így bújni, mások mögé, de nem tudok. Morzézok az idegességtől. Feláll a fütyim az idegességtől. Vajas kenyér zöldpaprikával, ezt pakolták uzsonnára, a kenyér rögtön megsavanyodik a nejlonzacskóban, azonnal, már csomagolásnál, úgy kezdi, hogy belesavanyodik, egyik szünetben sincs kedvem megenni, hazafelé beküldöm a kukába, rossz érzés.

Némileg rossz lelkiismerettel. Előbb még az Izabellában az egyik kapu alatt szétbontom a papírszalvétát, kiszedem a két szelet kenyér közül a parizerkarikákat meg a zöldpaprikát. Már eleve miért ilyen vastagra vágják a kenyeret. Azért, hogy hízzak meg. A parizert mégis begyűröm, kettéharapom és lenyelem a paprikát is, hozzáragadt a vaj. A vajhoz meg hozzáragadt a szalvéta, azt lekapirgálom.

Kidobtam a vajas kenyeremet, a trafikkal szembeni kapualjban beledobtam a kukába. Alumínium kukák voltak. Nem vagyok éhes, nem eszek, összeszárad az egész mindenség, úgyse tudnám lenyelni. Nagyszünetben igyekszem elolvasni a történelemleckének legalább az elejét. Próbálom elolvasni az első bekezdést. Elolvasom, és nem emlékszem, ez nem túlzás?

Nem kis túlzás? Nem emlékszem a leckére, egy mondatra sem, szóval ilyen vagyok. Emlékszem, csak nem tudom, mire, ezzel mit lehetne kezdeni? Szóval én milyen vagyok? Elolvasod, aztán majd úgyis elmondod szó szerint, hallod, ahogy a neveden szólítanak, fölállsz, és nem emlékszel rá, mégis szóról szóra elmondod a nem tudod, mit. Nem figyelek, mert, úgy látszik, nem tudok figyelni, pedig szeretnék, csodás volna, ha legalább meg tudnám jegyezni, amit olvasok.

Nem figyelek oda ezek szerint, csak arra bírok figyelni, hogy figyeljek. Délután fél kettőtől edzés, ez jó és nem jó, futballozunk, az benne a jó rész, az edzés mégsem jó. Nem is néznek felénk az edzők, nem törődnek velünk rendesen, nem jó, hanem vacak, nem örülök neki, zötyög kifelé a pályára a 75-ös trolibusszal, közben meg nincs kedvem.

Ahhoz, amit annyira szerettem volna, mindennél jobban. Ilyen fakózöld színű trikóban játszani, együtt más fakózöld trikósokkal, ezen a pályán. Megyek a folyosón az öltözők felé a többivel, ezeket ismerem, megjegyeztem a nevüket, és lehetséges, hogy sejtelmem sincs róluk, de mi vagyunk, ennyi legalább biztos. Az nem biztos, hogy baj-e, ha nem tudom, kik azok a mi, akikkel vagyok.

Tök mindegy ahhoz képest, hogy velük vagyok, ezekkel a kis faszokkal, ehhez képest most valószínűleg minden mindegy. Ugyanaz a savanyú levegő, guggolok a savanyított tejszagban, szerencsétlenkedek a cipőfűzőmmel. Túl hosszú, áthurkolom alul, a talpam alatt, a stoplik közt, a bokámnál is, duplán megkötöm, akkor meg bazi nagy bog lesz elöl, nyomja a rüsztöm. Elestem, lejött a könyökömről a plezúr. Cafatokban jön le a bőr edzés alatt, és utána ráadásul még a tej, az durva. Kipakolnak a padokra csomó műanyag bögrét, kapunk tejet, meg kellene inni.

Kötelező inni egy pohár forralt tejet edzés után. Lenyelni, benntartani, valamit csinálni vele a bennmaradáshoz. Nekik van kedvük? Bírják nyelni, és nem hányják ki?

Simán megissza a Hargitai a forralt tejet, pillével együtt. Kitalálja azt a valamit vagy nem találja ki, csak nem issza meg, nincs mit kitalálni, hagyja a teli bögrét a tálcán, beteszi a pad alá. Otthagyja a padon. Kiönti a mosdóba. Nem önti sehova, hanem megissza, és könnyen előfordulhat, hogy az enyémet is meginná valamelyik proligyerek, ha mondanám neki.

Nem mondom, hanem inkább megiszom én is orrbefogós technikával, és próbálok közben nem levegőt venni, hogy ne érezzem az ízét. A pillét kisujjal félrekotrom, így, és lemegy. Le is ment. Ha úgy iszod, a pille barátságosan leválik a tejről, a bögre falához tapad. Kiselejtezett cipő, súlyos, tojás formájú labdák, a pályán fekete salak, szénfekete por szállt, ahogy futkároztunk összevissza, ha elestem, lesodorta a tenyeremről meg a térdemről a bőrt, és én azt gondoltam, hogy nekem így mégiscsak megfelel, tulajdonképpen élvezem is.

Nem focizunk, hanem edzés, ehhez az egyesülethez tartozom, igazolt játékos, fölveszem a nyolcas számú mezt, gyönyörűen elkopott, agyonmosott dicsőséges zöld nyolcas, felnőtt méret, úgy lépkedek a folyosón, direkt csúsztatom a stoplit a kövön, mint a nagyok. Megyek, mint az Albert. Az iskolában focizunk, az rendes foci, szünetekben az udvar betonján, tanítás után kiföldalattizunk a városligetbe, osztálykirándulásokon bármilyen lejtős, hepehupás mezőn nekiállunk. Bárhol bármivel.

Az Izabella utca járdáján egy kaviccsal, tégladarabokkal, nincs, amivel ne, nincs hely, ahol ne. Az a kirándulás, hogy viszünk labdát, és akkor már csak annyi marad hátra, hogy találj megfelelő helyet a játékhoz. Minden mást a legkönnyebben elnyomó eufória. A telepen, nyáron, mindennap kora délutántól, amíg lehet látni a labdát. Edzés, az más, edzésre járok.

Nem játék, hanem be vagyok íratva, tagkönyves sportoló, és nem beíratás, hanem fölvettek, komoly rostálás után, csak nem jóízű a dolog, hanem rossz ízű. Langyos tejíz. Fölös. Nem boldog sportoló, másfajta mozdulatok, igyekezet, erőlködés, ügyetlenkedem, inkább kifelé megy, másoknak csinálom, a többieknek, az edzőnek, azoknak, akik nézik. Figyelnek, és nem tudom, mit figyelnek, ha néha igazán odanéznek, mindig a legrosszabb pillanatban, amikor ügyesebben csinálom, akkor nem. Nem engem lát. Én akartam ezt, otthagytam a vívást, és most tessék, ez van, és nem olyan. Miért nem játszom. Még akkor azt hittem, hogy ez játék, csak rossz játék, igazából meglepően sokáig.

Ez az a bizonyos boldogság, ha nem is mindig jön össze. Ha igazán játszom, az édes és veszélyes, alig tudok kijönni belőle, minden oda nem tartozóról a legveszélyesebb módon megfelejtkezem, csak a megállás nélküli, órák hosszat tartó rohangálás okozta kimerültség hoz vissza. Későre jár, ideje hazamenni, már nem látod a labdát, kiszáll valaki, mások is, otthagyják a játékot, szétszéled a csapat, úgy lesz vége, hogy nincs vége. Véget ér, ezzel majd kezdjél valamit.

Tudomásul venni, és másba fogni bele. Egy alkalommal az iskolában az volt a feladat, hogy be kellett mondanom, mi leszek.

 

 

(4)

 

Az a téma van megadva, hogy mindenki mondja be, mi akar lenni, méghozzá holnapig. Addig döntsd el, az egész osztály bediktálja, holnapra fogod kitalálni, felállsz és bediktálod ábécésorrendben a foglalkozást. Von hier ab ist die Strasse gesperrt. Sokat kell majd még ahhoz neked csökkenned, fiacskám.

Bangó, Barta, Boros, Briák, Cseh, ezek egyenként kiállnak a padból, és bemondják, mi lesz, mondanak egy rendesebb szakmát, például azt mondják, hogy autószerelő. Ez nekem is tetszett, végül is szereled az autót, nem?, szétszeded, vissza. Vagy kémikus. Dé betű. Dér. D. hercegné, már nem fiatal. Vegyük azt, hogy Dér Ottó, honnan tudja ez a Dér meg a többi, hogy mit, honnét találják ki, és én miért nem találom ki.

Ez a kis hurka Dér. Megmondták nekik, biztos megmondta apukája ennek a Dérnek, hogy ez meg az, de micsodát. Mégis, mit volna helyes olyan biztosan tudnom a világból, ami attól fogva biztosan úgy is van. Frisch, Fröschl és ká. Kajtár, ő ügyvéd lesz, ez már megvan.

Kitalálták, a Kajtár papája ügyvéd, az olyasmi eleve meglévő, mozdíthatatlan dolog, úgy lesz, mert úgy intézik, elintézték neki. Nekem is intéznek, csak még nem tudok róla? Majd megmondják vagy rájövök magamtól, létezik erre valamiféle szisztéma? Apám munkahelye, az íróasztalán banklámpa, néhány lekölnizett nő meg egy bágyadt fiatalember a csoportjában, a szekrényekben iratkötegek, a fiókban gondosan kihegyezett ceruzák, szív alakú tintafolt a fiók sarkában, ezt ismerem. Nem tudom, mit csinálnak. Miket intéznek el. Valamihez ezek szerint én is kezdeni fogok, bár eddig még nem mondták meg, erről nem esett szó.

A tábla előtt egy ember, megfordul, leül, kinyitja az osztálynaplót, beleír valamit. Na idefigyelj. Na hát figyeljél ide, ő a tanár. Én diák vagyok. Fölvesz a tanár egy szál cérnát az asztalról, felkaparja, összetekergeti, a szájába teszi, rágja egy darabig, kiszedi, két ujjal pöndörít rajta, visszanyomja az asztallapra.

Ő lehet, hogy tudja, azért kérdezi meg, mert ismeri a választ, kitalálja azt, amit nekem kellene. Nyögjél már végre ki valamit. Orgonaillat van, az biztos, a falon két papírzászló-dekoráció, felgombostűzött, keresztbe rakott hurkapálcák. Boldog lenni. Boldog lenin. Boldog Kulás Gyula. Nézem a többieket, és nem is tudom, cseréljek velük?

Vajon ő is, mint én, a másikat figyeli, hogy mások mit találnak ki, mert hátha azt találják ki előle? Eltalálják előle az ő se tudja, mit? Aki már tudja, azon látszik, nem fontos odafigyelnie, én nem tudom, és ez kibírhatatlanul rossz. Barta Jani vegyésztechnikus lesz, bemondja, leül, előveszi a könyvét, nem érdekli ez a baromság. A tanár megnyalja a középső ujját, megtörli vele a szeme sarkát. Én meg ott állok, nem tudom, kicsoda helyett, és most azonnal, hiába, az következik, aki helyett állok. Hiábavaló bármit is. Egyszerre több történet megy, nem válogathatsz, mert nem te vagy, aki válogat, nem vagy főnök, nem te állítod bele valamelyikbe magadat.

És aztán ki onnan. Az egyik gyerek behozott az iskolába egy csokor orgonát, virágszagú az osztály. Virág és izzadság, 1963 kora tavasza, a délutáni napfény oldalvást süt a terembe, az éles fénysávokban szálldigál a por, ha odakavarsz, begyorsulnak a porszemek. Kikanyarog a folyosóra az orgonaillat. Délutános vagyok, elmarad az edzés, az iskolából egyenesen kimegyek a jégpályára. Utolsó alkalom, másnap bezárnak. Akkor voltam utoljára korcsolyázni. Focinál nincsenek csajok, miattuk jártam ki a jégre, egyébként nem valami szórakoztató, a menőkkel szemben nincs esély, hokicipőjük van, nekem kurblis, folyton leesik. Hiába tekered rá. Tiszta erővel rászorítom, a kampók mélyen belevágnak oldalt a cipőm talpába. Korcsolyázás után a tavon keresztül indulok a földalatti végállomása felé egy lánnyal.

Átmászunk a síneken, a töltésről le, keresztül a lebetonozott tófenéken. Ez a lány C. barátnője. A földalatti felbukkan a ligetnél, kikanyarodik, átbújik egy hidacska alatt, megkerüli a tavat, megáll előbb az állatkertnél, aztán a vidámpark bejáratához közeli végállomáson. A tó egyik fele a jégpálya, erősen kivilágítják, a közúti hídon túl, a másik oldalon sötétség, kutyák rohangásznak a havon. A melegedőben találkoztunk, odajött hozzám, és megmondta, hogy mi lesz.

Ültem a melegedőben, próbáltam valahogy lecsatolni a korcsolyámat. Ilyenkor meg aztán nem jön le, annyira rácsavarom. Az a feladat, hogy a tófenéken keresztül menjünk a földalattihoz, szerinte arra rövidebb, mint a Hősök tere felé, majd szól, hogy mikor. Ő határozza meg, mikor indulunk, azt is, hogy merrefelé. Arra biztos nem rövidebb, hanem sokkal hosszabb, tudom, hogy hosszabb, ha a végállomás felé megyünk, de nem szólok.

Nem mertem, vagy miért, nem mertem szólni. Vegyek addig neki egy csésze citromos teát a büfében, és tegyek bele négy kanál cukrot, mondja, álljak be a sorba, még csinál gyorsan egy kört, de várjam meg itt, átveszi a cipőjét, mindjárt jön. Lenne még valami dolga. Szép, hófehér műkorcsolyacipője van, lábujjhegyen áll, a korcsolya spiccén, magasabb, mint én.

Odamegy az egyik csávóhoz, úgy látszik, ez az a dolog, beszél hozzá, megfordul otthagyja, az meg elindul utána, nem látom, mi van, eltűntek. Aztán már ott áll mögöttem, himbálja a korcsolyacipőjét, kiveszi a kezemből a teáspoharat. Nem a hídon megyünk, hanem tényleg a bokrok felé, a tófenéken rohangáló, egymástól megvadult kutyák között, egyenesen a földalatti végállomása felé. Alig látok, őt nem is látom, beszél hozzám, a barátnőjéről beszél, nem egészen értem, arra figyelek, hogy el ne csússzak. Igyekszem megúszni legalább hasraesés nélkül. Mi a fenét igyekezek? Mi van, majrézok, beállt, haver, a majré? Nagyobb, mint én, és lehet, hogy nem nagyobb, de akkor is nagyobb, és sokkal jobban tudja, merre lehet itt menni, ő mindig így megy hazafelé, mutatja, a bozóton keresztül, klassz, mi?

Leugrunk a partról a kibetonozott lefolyócsatornán. Átugrok. Ő pedig beleejtette a korcsolyáját a csatornába. Letérdel a hóba, káromkodik. Megfogom a kezét. Fogjam meg a kezét, lehúzza a kesztyűjét, lehasal, amíg keresgélte a korcsolyát, fognom kellett a derekánál. Ez most micsoda? Ez akkor mi, csábítás? Annak számít? Ahogy föláll megint, visszafordul, kigombolja a kabátja legfelső gombjait, becsúsztatja a kezem a kabátja alá. És ne nagyon kísérgessél mert tegnap is ötvenszer le kellett írnom egy mondatot, ez C. levele. Nem is nagyon kísérgettem, csak nagyon kicsit.

 

 

(5)

 

Barta Janival a szétnyitható ebédlőasztalunkon gombfocizunk, a középső szobában. Amikor náluk voltam, inkább a folyosó kockakövén játszottunk, bent, a szobájukban nem volt hely. Technikus lesz, el van döntve, nem kérdés, a technikusok technikával foglalkoznak.

Kirakják szellőzni sorban a cipőjüket a folyosóra. Néha kicsúszott egy játékos a korlátvas alatt, lecsattant az első emeletről, az ütődéstől kettényílt, de nem tört el. Nyáron meleg a folyosó köve, délutánra átforrósodik, végig odasüt a nap, dombos pálya, simára kopott kőlapok, domborodik, félig-meddig eltűnt már, kijött a mintázat, elkoptatták a folyosójukat a proletárok. Glédában áll a cipőjük. Ők voltak, ténylegesen, azok a bizonyos prolik.

Bartáék, a nagydarab, pálinkaszagú szomszéd férfi, a házmesterné, két erősen kifestett fiatal nő meg néhány nem valami barátságos, fejkendős öregasszony a gangon, ezek prolik. Egyszer, már nem tudom, hogy mi miatt, balatoni nyaralás vagy mi, szünidő közepén bejöttünk a telekről a Szondyba, ebéd után átmentem hozzájuk játszani. Furcsa érzés, nyáron sosem voltam Pesten. Erős szagok, másféle zaj, egész másmilyen forróság, ezeket nem ismerem, olyan, mintha valami nagyon nagy baj volna, de már mindenki beletörődött, el is felejtették. Büdös van, érdekesen rohad Budapest.

Legkülönfélébb dolgok rohadnak, néha odébb kell állnom, annyira büdös. Odébb megyek néhány lépéssel, már nem érzem, aztán jön megint máshonnan másik helyette. A kapu előtt, a lépcsőn üldögélő öregasszonyok szaga. Ebből az öregasszonyból jön vagy a szemétládákból. Vagy egy macska hullája.

Kint játszottunk a folyosón, hasaltunk a kövön, náluk bent alig van hely. A szobában keserű a levegő, kesernyés illat, ez nekem tetszett is meg nem is. A lakásukban nincs hely, egy szoba, konyha, a redőnyök leengedve, mintha nem lenne ablak, világít a sötétben a televízió. Tele volt az egész. Nincs bevetve az ágy, fekszik a forróságban nyakig a dunyha alatt az öreg Barta, bámulja a tévét. Átjártam tévét nézni Bartáékhoz.

A Robin Hood ment, hírek, aztán reklám, az is elég érdekes, tortadobálós filmeket adtak, amiknek az a lényege, hogy szétkenik egymáson a tortát a csávók, tiszta hab minden. A konyha falának fordítva egy mosószappanszagú fateknő, olyasforma, mint nálunk a kertben. Csónak dugóval, 4 füllel. Kaptam lekváros kenyeret, finom, a mamája kente, friss kenyér ropogós héjjal, a csuklómra folyt a baracklekvár. Én nem tudtam, hogy ha ők prolik, az micsoda. A lekváros kenyér mindenesetre finom. Egy szoba-konyhás lakásban élnek, nincs fürdőszobájuk, vécé a gangon.

Csónakban fürdenek. Otthon nem ettem lekváros kenyeret, nem jutott eszembe. Hazamentem, kértem a nagymamámtól lekváros kenyeret. Kent rá vajat is.

Vécé a gangon, ezt persze észrevettem, és mégse. Vajról szó sincs. Tudtam, hogy vannak prolik, mert mondták, fel vörösök, proletárok, képben vagyok, az pedig nem létezik, hogy nem fogtam fel, hogy a Bartáéknak egyszobás a lakásuk, és nincs fürdőszoba. Viszont volt tévéjük.

Van televíziójuk, azt is észre lehetett venni, nekünk meg nincs, sőt föl se merül, hogy legyen. Vaj nem is szükséges annyira a lekváros kenyérhez, mert vajjal is elmegy, de vaj nélkül más, két különféle étel. Észrevettem ezt az egy szobát, hogy csak egy van, pluszban mosóteknő, de mi az, hogy proli? Mitől proletár. Zeng a ház, amikor üvöltenek, ez a proli.

Az a műsor, hogy egy darabig csöndesek, mert dolgoznak, el vannak foglalva a dolgaikkal, és aztán egyszerre máris mindenki üvölt, az összes szoba-konyha, ez így túlzottan kézenfekvő, mintha itt igazán minden az evés meg a verekedés körül forogna. Basznak, a többiek hallgatják, ha nem akarják hallgatni, akkor befoghatják a fülüket. Meg az orrukat. És bekaphassák az összes faszt.

De nem kapják be, vagy nem úgy, és nem fognak be semmit, vigyorognak, hangos megjegyzéseket tesznek, és lehet, hogy nem törődnek ilyesmivel, egyszerűen csak unják egymást. Már megint basznak. Vagy pedig mi van, ezek már sose basznak, mert nyilván mindenki kiválóan értesül az összes fejleményről, ahhoz képest, hogy mennyien vannak, kevés az ajtó, amit magukra csukhatnának. Hangosabban beszél a szomszédasszonyánál. Bedugja a fülét vattával. És sorba áll szaráshoz.

Várnak a sorukra a folyosó végében a klozett előtt, saját családi kulccsal, a legelső az ajtónak támaszkodik, és amikor kijön, aki addig bent volt, előjön a sliccét gombolva a szomszéd, azonnal beül a helyére. Nem várja meg, amíg kiszellőzik a szag. Pisiléshez el kellett volna kérni a vécékulcsot, sose kértem el. Ha rám jött a pisilhetnék, akkor nem pisiltem, hanem visszatartottam. Inkább hazaszaladtam.

Úgy mentem oda, hogy előtte otthon elintéztem gondosan a pisilést. Vittem magammal a gombfocicsapatomat, a kapukat, hálós kapuk, szuper csapataim voltak, némiképp szétesőek, megmaradt még néhány játékos. Megvan Vilezsál, Orosz Pali, a Dalnoki Jenő, Albert Flórián, Varga Zoli. Doktor Dékány balfedezet. A lakók munka után kiülnek a folyosóra, barátságosan átüvöltöznek egymásnak. Így barátkoznak. Még nem vagyok eléggé kész, kiabálja egy nő.

Még nem vagyok eléggé kész, ilyesmiket anyám is szokott mondani, ugyanezeket a szavakat, egészen máshogy. Mintha a rádión állítgatnád az élességet, minden hangsúlyt máshová tesz. Másmilyen magasság, nem azon a frekvencián közvetít, más nyelv, nem megtanulható, nincs átjárás, semmiféle átjáró nincs. Leesett véletlenül Vilezsál Oszkár az udvarra, és széthullott.

Beállítottam Oroszt. Keresztezéskor kicsúszik Vilezsál a gang vaskorlátja alatti nyíláson, már esés közben szétnyílik, leválik a teteje, nem várja meg a betont, így kisebbet koppan, bár kétszer, de nem törik el. Ha nincs otthon a Barta Jani, vagy nem engedi a muterja, egyedül játszom, folyik a bajnokság magam ellen, úgy alakítom, hogy általában a Fradi győzzön. Központilag beleavatkozom.

Néha kikapunk, de egyrészt tőlem kapunk ki, és csakis az arányosság kedvéért. Egyedül a legjobb. Ha sokáig egyedül vagyok, a legjobban elmerülök, végül csak iszonyú nehezen tudok kiszakadni a játékból. Megyek haza, várom, hogy levánszorogjon a lift a harmadikra, nyálkás, nem vidám, késő őszi, esős, langyoshideg érzemények egy végképp leharcolt terézvárosi kapualjban.

Járatnak a pékség előtt egy teherautó-motort percek óta, lehet fél órája is, abból veszem észre, hogy a kékes füst föllebeg a harmadikig. Kék levegőszövet, foltos kékre kopott, piros égsáv a vasúti híd felett, súlyos ecsetkezelés, a házunk mögötti tűzfalakat vörösarany színűre festi a nap. Egy galambhulla a szemközti háztető ereszcsatornájába akadva, félig a járda fölé kilógó szárnnyal. Lehet, hogy nem jó, csöppet sem az, nem jó és nincs szabadság, mégis megvagyok, nem jut eszembe, hogy nem, megy mindez nélkülem, úgy történnek egymás után a dolgok, maguktól, ahogy.

Úgy, ahogy, én ki lettem hagyva, engem szerencsére kifelejtenek. Vagy éppenséggel benne felejtettek, és, úgy látszik, különösképp nem zavarom őket, békén hagynak. A tűzfalat nézem, próbálom nem a galambhullát nézni. Nézem a galambhullát. Piros ég, vörös átmenetek, jövünk a kiskertből hévvel hazafelé, hatos villamossal át a Margit hídon, a hetvenhatos trolival az Élmunkás híd utáni megállóig. Hazakerülni hosszabb idő után, ez mitől olyan édes íz. Miért izgulok ennyire egy-két hónap után? Már másfél hét után is? Ki a reakciósokkal a közéletből, ez van a trolibusz Izabella utcai megállója előtti házfalra meszelve, gyerekszem-magasságban. LE vagy KI, mindenesetre le a reakciósokkal, némileg dülöngélő nagybetűkkel, és mi abszolút ezek vagyunk, stimmel ránk a leírás, nekünk írták ide ezt a LEt.

Leszállok a troliról, ötvenmilliószor itt szállunk le. Meg föl. Ötvenmilliószor elolvasom, minden leszállásnál el lesz olvasva, hogy LE vagy KI, LE veled, KI veled, és az apám is, ő is ötvenmilliószor elolvasta, többször, mint én. Hetvenmilliószor. Ővele is Le. És Ki. Várod a trolit, közben olvasod, hogy LE. Soha nem beszéltük meg ezt a LEt vagy KIt. A REAKCIOSOKKALt rövid o-val írták, vagy pedig lekopott az ékezet.

Úgy látszik, mi menthetetlenül reakciósok vagyunk, mi volna ezen bármi megbeszélnivaló, szabályszerű reakciós, nincs vita. Teli a házfal lyukakkal, ötvenhatos belövésnyomok, háborús belövések, nem tudod mindig eldönteni. Nem is vagyunk benne a közéletben. Ahonnan ki kellene penderülnünk mások megnyugvására. Befordulok az Izabellából a Szondyba, ott imbolyog a hülye lány, szemben velem a járdán, majdnem nekem jön. Olyan, mint amire vártam. Itt minden.

Ugyanaz. Ha vártam volna bármit. Várok valamit, és ez éppen az, megvan, legalább ő biztos megvan, szerencsére még él, de meddig él tulajdonképpen egy hülye.

Mintha beszélgetne magában, mondogatna valamit magának, közben rám sandít. Vagy kérdezett valamit. A szemembe nézett, és pillantása kipattantotta a mit is. Megállapít engem ez a szegény. Elég öreg már, mégis ugyanolyan, mint régebben, ugyanaz öregben, ugyanazok a mozdulatok, nagydarab, széles csípőjű, nem kövér, ferdén hordja a fejét, bal karját eltartja magától, lassan, imbolyogva jár, és ha találkozunk, rám bámul. De roppant barátságosan, még utánam is fordul. A feje fordul, a törzs nem, mintha külön volna egy golyóscsapággyal odarögzítve a feje. Én is utána fordulok, amikor úgy gondolom, hogy nem látja. Lóg rajta a ballonkabát, mindene lóg, átengedte magát az általános lógásnak. Szegény. Hülye öregben, és nő.

Mosolyog vagy micsoda, olyan, mintha mosolyogna, és intene hozzá a szemével. Lassan kanyarodik, kileng a felsőteste, túl széles területet használ föl kanyarodáshoz, úgy fordul rá az Izabellára, ívben kifarol, mint egy veszélyesen oldalra billenő pótkocsis kamion. Mi számít akkor pontosan nőnek. Ha ez.

Ez itt minek számít? A sarok utáni következő házban lakik a hülye lány, és kedvesen néz rád, de nagyon kedvesen, megismer, mosolyog, te meg készakarva nem nézel oda. Nem nézel a szemébe, nem köszönsz, leszarod. Elkopott, megfeketedett, összefirkált falú, dohos, macskaürüléktől bűzlő kapualj, olyan, mint a többi, ez az otthon. Ezek az otthoniak. Elmúlt a tél. Egyszer se köszöntem neki.

Otthon, az nem tudom, hogy pontosan micsoda. A Szondy utcai vacak kis otthoni templomunk, a házunktól négy-öt sarokkal följebb, a városliget felé, ahol elsőáldozók voltunk a testvéremmel, az biztos. Ott tényleg áldoztam, érzésből, volt szív és lélek, éreztem az áldozást. Jön hazafelé a családom, a húgom fehér ruhában, kiadjusztálták, mint egy menyasszonyt, én sötétkék rövidnadrágban, nyár legeleje, meggyóntam. A vétkeimet. Betanulom rendesen az egész cuccot, a szertartást, vétkekkel együtt.

Előbb összegyűjtöm a bűnöket, őszintén kitalálom, olyan feketének, ahogy vannak. Mit is. Na akkor bűnök, vegyük azt, hogy hazudtál, volt ilyen? Volt ilyen. Isten nevét hiába ne vedd, de sajnos vettem. Csúnyán csodálatos freskók, akkor festették ki a templomot, Szent Család szamárháton, Menekülés Egyiptomba, József, az ács, viszi tenyerén a gyermek Krisztust. Felírtam a bűnöket otthon szép sorban egy darab papírra, miket bűnöztem, bebifláztam, bemondtam rácson keresztül a papnak. Tudom, hogy melyiknek, annak, aki a hittanórákat tartotta.

Megtanultam, felsoroltam, izgultam, megbántam, utána csodás volt, sétáltunk hazafelé, prímán éreztem magam. Meg vagyok szabadulva, felemelő. Áldozat. Egy sárga-dicsfényes galamb. Adtam húsz fillért kifelé a lépcsőn a koldusnak, de nem néztem rá, legalábbis közelről nem, amikor adtam, akkor nem. Adakozás, ki van írva egy táblára. Nagydarab csecsemő Jézus, furcsán kifelé fordulva ül az ács tenyerén, úgy tartja, egyensúlyozzák egymást, mint a cirkuszi erőművészek, nem valami gyönyörű, és mégis. És ott maradt Heródes haláláig, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféták által így szólván: Egyiptomból hívtam az én fiamat. Nem erőlködik különösképp József, bicepszből megoldja. Mifelénk fordulnak, akik bámuljuk őket. És ez valamiképpen az otthon.

Haza, együtt, hazafelé, Izabella utcai trafik, az Izabella utcai hülye lány, lekváros kenyér Barta Janó mamájától meg a mosolygósabbik pénztárosnő a közértben. Nagyanyám csütörtök délutáni pogácsája, anyánk kardigánjának a szaga, pontosan kivehető szent családi illatok. Szól a rádió, az én édesapám cipőt pucol a konyhában hallatlanul akkurátusan a cipőpasztaszaggal elegy pogácsaszagban. Kedves hallgatóink, most szórakoztató zenét sugárzunk. Az, hogy otthon érzem magam, a fáradtságtól alakult úgy.

Legegyszerűbben úgy alakul ki, ha, nem tudod mitől, de elfáradsz és leülsz. Nyugodtan, mert a legjobb helyen. Aztán lefekszel. Kialakítod magadnak, és az téged, szépen alakítgatjátok ezt a. Aa. A békés családi életet. Fekszel, behunyod a szemed, fütyürészel valami baromságot, ami hallatszik a rádióból, fütyülöd a dallamtapadásod. Ettől a túl sok mindentől van így. Na végre, hogy tavasz van. Na végre itt a nyár.

És meleg az idő, az ember strandra jár. Ezt a fajta zenét hívják egyébként szórakoztató zenének. Ha egyből ki nem kapcsolod, nem érsz oda kellő időben a rádióhoz. Gyorsan odaérsz különben, bár ilyenkor mindig ugyanaz hallatszik a szomszédból is.

 

 

(6)

 

Attól vagyok otthon, hogy túl sok mindenhez túl keveset használok fel magamból. Biztonsági játék, elengedhetetlenül szükségesek hozzá a többiek, valamifajta, tetszik vagy nem, boldogító szükség, nem tudom, nincs kedvem elengedni őket. Nem tudom, miért indult el hazafelé az apám a háború után, miféle idomításból. Miért nem maradt ott, miért nem ment máshová, ahelyett, hogy visszajöjjön. A csekély felhasználhatósága miatt használta el az összes maradék erejét arra, hogy hazajusson. Otthon, haza, hazafelé, ilyesmi szavakat én simán alkalmazok. Hazafi. Hon. Néhány kis leírás, néhány huszárbajuszpedrős mondatrész. Itt vagyok honn. Felkapaszkodott egy tehervonatra, aztán, ha észrevették, leszállították és visszavitték, kezdte elölről. Fél napig lapult a marhavagon tetején, és egyszer csak megindult visszafelé a szerelvény.

Akkor leugrált a haverjával együtt, és mit tudom én, mi volt, elbújtak a kukoricásban. Szereznek ivóvizet, kivárják a következő alkalmat, körülbelül így, elölről végig, és az is lehet, hogy sosem lesz vége. Vége lesz, nyugi. Ötvenhat november valahanyadikán be voltunk csomagolva, már minden oké, megfelelő előkészületek, vártak ránk a szüleim barátai, teherautóval indultunk volna Bécs felé, viszont nem indultunk. Hiába a csomagolás. Anyám barátnője, a barátnő férje, ők mentek.

Előbb Ausztráliába kerültek, onnan Új-Zélandra. Ők elmentek, mi nem mentünk, csomagolás dacára. Dacára bárminek. Emlékszem arra az asszonyra, nem olyan biztos, hogy nem emlékszem rá, emlékszem egy nőre, és akkor legyen az. Beszéltek róla, én meg elképzeltem magamnak, szép mellű, vörös hajú asszony, pálmafákkal keretezve.

Egy darabig levelezett is anyám a vörös barátnőjével, hosszú levelek a több napos hajóútról izgalmakkal, részletezett izgalom, a borítékon angolkirálynő-fejes bélyegek, hihetetlen sárgáslilára exponált, csupa öröm fotók a levélpapír között. Mindenki vidám, túlexponált színűre sülve örvendeznek, a fényképek hátoldalára is írt, most azért olyan finom ott és örömteli, mert pingpongbajnokságon vettek részt, és a már elfelejtettem a nevét bácsi leverte a legénységet, ő lett fölényesen a hajóbajnok. Az egyenlítőnél pedig boldogok, mert túl azon, hogy egyenlítő, különféle szertartásokon sikerül szerencsésen átesniük, ráadásul ezeket a szertartásokat kizárólag az ő kedvükért tartották, belehajigálták őket a tengerbe, de mentőövvel, meg kötél, és persze ki lettek halászva harmadfokú cápaveszély miatt. Aztán abbamaradt a levelezés.

Lehet, hogy csak az úszómedencébe nyomták bele rituálisan a magyarokat, politikai megfontolásból. Ragadozókra való tekintettel. Ott különben örökké na végre már tavasz van, virágzik az összes neked fogalmad sincs arról, hogy miféle fa, a lakosság megállás nélkül strandol, sikítozva versenyt menekülnek cápainváziókor, jeges koktélok vedelése pálmafák alatt, de mi lehet most azzal a barátnővel.

Meghaltak. Elváltoztak vagy csak meggazdagodtak. Vagy ez mind együtt. Apukám szerint az történhetett, hogy felfalta őket az őslakosság. Megették Mimi nénit a pápuák, Mimi bácsival egyetemben.

 

 

(7)

 

Apám nagynénjénél voltam először nyugaton. Nyugat, az nyugat-németország, Németországba utaztunk. Úgy engedtek ki, hogy a női szekció a zálog, anyám és a testvérem, mert őket nem engedték ki, családegyesítési megfontolásból. És esetleg majd még minket se biztos, hogy kiengednek, nincs konkrétan végül is megígérve. Órákig várakoztunk a határon, nem történtek intézkedések, az történt, hogy állt a vonat, és most mi lesz.

Idáig eljutok, de még nem vagyok kint, mert bent vagyok. Állt a vonat, figyeltem az eseményeket, a peronon meg a sínek közt lődörgőket, egyenruhásokat, civileket is. Egyenruhások külön csoportban, lógázzák a fegyverüket, éleseket köpködnek egy kavicsbuckára.

Nekik szabad, ácsoroghatnak minden további nélkül, ez itt a határ, ők bármikor átmehetnek, úgy látszik, átsétálnak, és ha megunták, vissza. Tudják, hol van lerakva az akna, ők rakták le. Mit kell átlépni. Ablakokat gyerünk becsukni, integet az egyik, húzzam fel az ablakot, mintha kiabálna is, de nem néz rám. Szégyelli, vagy miért. Igyekszem úgy csinálni, mint aki nem látja, nem is érti, tényleg nem értem, én sem nézek rá. És akkor nem látom, ez kölcsönös, erre föl abbahagyja az integetést, úgy látszik, lusta odajönni, nem jöhet oda a szolgálati szabályzat szerint. Egy vasutasnő szaladt.

Esőfoltok, rengeteg varjú, szedi a lábát egy zubbonyos nő. Mozog az izma, a feje billeg, ugrál át a síneken, föl a peronra, a másik oldalon leugrik, két ujjával odafogja a szemüvegét a sapkája ellenzőjéhez. A szoknyája miatt rövideket lép, így fut, rövid’ de sebesen, csámpázik. Hivatalos kintiek, elvégzi a dolgukat, itt a határ, ez a komoly, köztünk húzódó határ, ő itt él, végzi a munkáját, fontos, férjezett, szalad, de nem siet, ezek pedig mi vagyunk itt bent, a vonatban, csomó kivilágított, sorba állított egyén. Én álltam oda, és mégis, ez látszik, ők állítgatnak. Viszont én megyek. Minden látszik, kupé és szívek, csupa pucér szív és nyak. Dudorászok, kapargatom körömmel a párás ablaküveget, megyünk nyugatra, hurrá. Hajmási péter.

Mehetne mindez lassabban és mehetne sokkal gyorsabban is. Nagyobb sebességfokozattal, elvtárs. Néhányan közülünk majd nem jönnek vissza, mindenki tudja. Hajmási péter, péter pityke pál. Azért nem néz ide a géppisztolyos, mert ő is tudja.

Nem tudja, nem tudás, hanem, tudás vagy nem, őt ezért tartják, ezért viselkedik. Én visszajöttem, rám nem vonatkozik, rám más előírások vonatkoznak. Méghozzá úgy jövünk, hogy végig hazafelé a zokninkban tároljuk a pénzt, ez lett volna ezek szerint a csel, a csel méghozzá az, hogy rajta álltunk a saját titkos pénzünkön.

Mutatta apám azt a helyet a München felé vezető autópálya egyik kijáratjelző táblájánál, a várost, ahol háború alatt, kilencszáznegyvennégy végén sebesüléssel kezelték. Der Vater ist im Krieg. Középkék tábla fehér feliratozással, egy közép-németországi város neve, ide szállították katonai kórházba az orosz frontról. Orosz és front. Maikfer flieg.

Der Vater ist im Krieg, die Mutter ist im Pommerland, Pommerland ist abgebrannt. Nőügy volt a dologban, és az volt a dologban a nőügy, hogy egy önkéntes ápolónő beleszeretett, ahogy háborús propagandafilmekben szokás, bár ezt is inkább nem tőle hallottam, hanem anyámtól. Aztán, nem mintha várt volna rá otthon bárki, hazagyalogolt innen, Würtzburgból. Hazaszeretetből. A haza miatt vagy mi miatt. Az igen csekély felhasználhatósága miatt.

Felkapaszkodott egy tehervonatra, amikor észrevette, hogy észrevették, leugrott, és ha nem kapták el, akkor rendben, ha meg elkapták, az is rendben van, mert visszavitték a táborba, lehetett megint kezdeni mindent elölről. Másfél napig áll a szerelvény egy csehországi rendező pályaudvaron, lekapcsolják a vagont, félretolják, beszerzel ennivalót, közben állandóan figyelsz, mert akármikor elindulhat. Beszerezted a krumplit, sót papírzacskóban, igyekszel vissza, hogy le ne maradj, és jól van, még nem indult el.

Elindul ellenkező irányba. Anyai dédapám Berlin környékéről származik, egy rejtélyes ügy miatt még kisfiú korában el kellett jönnie onnan. Emeletes, régi ház kocsifeljáróval, körülötte birtok, megmaradt néhány fénykép. Később hazakerült mégis, és egy berlini katonai repülőtéren lezuhant a gépével. Berepülő pilóta, a legkockázatosabb ügyeket is elvállalta, aztán egy gyakorlat közben furcsa dugóhúzó-csavarral belefúrta a duplaszárnyú gépét a földbe. Apám az orosz fronton sebesült, járőrözés alatt, a brjanszki erdőben. Géppisztollyal lőttek rá a partizánok, ezt nevezték egyébként partizánvadászatnak, a partizánvadászat az, hogy partizánok vadásznak a p.vadászokra.

Egy homoktöltésen gyalogolt, a tisztiszolgája a töltés mentén, amikor eltalálták, legurult az emelkedőről, a katona a hátán cipelte a bunkerhez. Az orosz dobtáras géppisztolyok rövid sorozatoknál fölfelé rántanak, célozni nem lehet velük, de ha erősen visszafogod, és alulra tartasz, tűrhető a találati arány, ráadásul nem fagynak be semmilyen hidegben.

Az első lövedékek a homokdombba fúródtak, az egyik a jobb combjába, a következők az orra előtt fütyültek el, ezeket még hallotta, tompa puffanások, néhány süvvintés. Decemberben érkeztem haza két hét szabadságra, de aztán ez egy héttel még tovább is tartott, mert közben volt a doni áttörés, a vonatok egyelőre nem indultak a front felé. Amikor visszaérkeztem, nagyon nehéz volt megszokni a 35-40 fokos hideget. Szerencsére száraz, napsütéses idő volt. Rögtön a kiérkezésemkor a századot egy cirka 15 kilométerre lévő faluba befészkelt partizánegység ellen küldték. Reggel indultunk, csikorgó hidegben, és

kb. 2

óra felé jutottunk ki az erdőből. Négy-ötszáz méteres szántóföld következett, teljes csönd, és már a falu előtt, úgy kétszáz méternyire a nyílt terepen olyan erős géppuskatüzet kaptunk, hogy meg sem lehetett tőle mozdulni. Aki fölemelte a fejét, azt a mesterlövészek eltalálták. A mellettem fekvő egyik szakaszvezetőt, ahogy egy mélyedésbe akart kúszni, eltalálták, azonnal meghalt. Mártonnak hívták. A sisakja odagurult a lábamhoz. Olyan volt, mint egy kettőbe vágott acéllabda, mintha átgurította volna nekem. Átgurította neki.

Így feküdtünk mozdulatlanul a térdig érő hóban vagy két óra hosszat, sötétedésig. Nem volt nálam sisak, föltettem annak a Márton szakaszvezetőnek a sisakját. Aztán benyomultunk a faluba, ahonnan a partizánok addigra már eltűntek. A többórás hóban fekvéstől alaposan fölfáztam, magas lázzal hátravittek a kijevi hadikórházba, innen pedig, egy a doni áttörés sebesültjeit szállító kórházvonattal Debrecenbe. A hadsereg-parancsnokság egyik intézkedésére az áttörésnél sebesült tiszteket megszégyenítésül kopaszra nyíratták. Ebbe én is beleestem. Kész. Itt abbahagyta. Beleesett. Föláll az asztaltól, összepakolja a papírjait, összeütögeti, beteszi egy mappába.

Befejezte, elég, ennyi épp megfelel neki, ez felel meg a legjobban, ilyen nyugodtan befejezni. Fogadjátok el. Nem akar semmit, ő elfogadja, őt is fogadják el, és nem is volt egyébként rajta mit el nem fogadni. Úgy csinálta, ahogy a többiek, azzal meg, hogy úgy mondjam, nem foglalkozott, hogy mások becsületesen csinálják-e, vagy csak mázolmány, függöny, ami mögé elbújnak, ő azzal foglalkozott, hogy betartotta a micsodát. A szabályt. Szabályzat, akkor betartja, és ha mások is betartják ezért vagy azért, most ne soroljuk fel, mi miatt, ő azért tartotta be, mert úgy vélte helyesnek.

Rendben levőnek találta, és ez rendben is van, minden elrendezés valamiféle közös tudást hordoz, akkor is elfogadható, belátható, hogy rendben van, ha nem. Ha neked vagy nekem nem felel meg.

Ahhoz a képhez igazodott, jobban mondva, abban a képben ő igazából benne élt, és nem csak ő, hanem nincs olyan, aki ne volna annak a tablóképnek a részlete, amit oly megvetéssel vegyes csodálattal bámul. Ő nem vetette meg, és nem is csodálkozott. Ha nincs is rendben, van rendje. Elönti az egészet, széjjeláztatja, kiszárítja, közben jön mindig egy megfelelő, nem túlzottan vizes, nem is csontszáraz szakasz. Kijártunk néha Fradi-meccsekre.

Nem focizott velem, helyette inkább kimentünk szombat délutánonként a mérkőzésre. Súlyosan sebesült a jobb lábán, a lövedék súrolta az ütőér falát, nem tudom, hogy úszta meg, miért nem vérzett el. Leül, ha lehetséges, fölteszi a lábát egy székre, nem focizik, nem szabad neki, ez rossz nekem.

Visszarúgja a labdát, ha elé kerül, visszapasszolja, odagurítom elé, olyankor nehezen állja meg, hogy ne, a másik lábával visszapörgeti. Kilép a szandáljából, és úgy, bal külsővel belerak egy kiflit, látni, hogy élvezi. Nemigen beszéltük meg a dolgokat. Szóval nem beszéljük meg. Mesélt, belekezdett, abbahagyta, leírt egy-két dolgot, azt is abbahagy