Drótok népe

 

A magyar ember egyik ismerőse, egy francia fotós, végigfényképezte Magyarországot, és utána ámulva mondta, hogy elképesztő és gyönyörű, mennyi a drót errefelé, csak úgy futkosnak a magasban, mintha rájuk teregették volna ki száradni az ég lepedőit. A magyar ember örült ennek a fogalmazásnak, büszke lett a magyarokra, lám-lám, milyen merészen kipakolják a huzalokat a nyílt levegőbe, miközben tudják, hogy egyes bűnbandák éppen kábellopásra specializálódnak, minthogy a vezetékek belsejében értékes, jó áron eladható vörösréz rejtőzik.

Hogy a kábelpucolók mégis hogyan csinálják? Nos, egy taxis egy ízben elmesélte a magyar embernek, amit látott. Budapesten, közel a Duna-parthoz vastag fekete füstre lett figyelmes, leparkolt hát kocsijával, és kémkedésbe fogott. Szorgos kémtevékenysége beérett: egy-két napon belül már mindent tudott. A jóemberek nemes egyszerűséggel levágnak egy jó köteg drótot valahonnan a villanyoszlopról, majd valamelyik állami cég telephelyére viszik, ahol nincs biztonsági őr. Leöntik a fekete kígyókat némi benzinnel, meggyújtják, és míg a gomolygó, sűrű fekete füst kellemesen bizsergeti odafenn az ózonréteget, vödörrel a kézben leballagnak a folyóhoz. Mire visszaérnek, a tűz el is tüntette a bevonatot, vakít a napon az óarany fényű vörösréz. Leöntik szépen a vízzel, majd egy nejlonszatyorba pakolják a méregdrága fémet, és elballagnak vele a színesfémtelepre. A taxis hiába tett feljelentést, a rendőrök hümmögve mondták, céges területre meg a rendőrségnek nincs joga belépni házkutatási engedély nélkül. Meg mire engedélyt kapnak, és a helyszínre kiérnek, a pasasnak már hűlt helye. Úgyhogy nem tudnak mit kezdeni az üggyel. Igazából a színesfém-kereskedelmet kellene szabályozni, különböző kormányok tesznek is erre bátortalan kísérleteket, ám úgy látszik, valakiknek túlságosan megéri ez az üzlet, úgyhogy marad minden a régiben. Pedig hatalmas közfelháborodásra rendszeresen lába kél egy-egy köztéri szobornak vagy pár kilométer vasúti sínnek is, amelyek alighanem valamelyik hatalmas olvasztókemencében kelnek majd új életre. A magyar ember gyanúja szerint ez lehet a színesfémtolvajok filozófiája: bekapcsolni szegény, köztéren árválkodó bronzalakokat a világ irdatlan, folyton alakot váltó fémforgatagába.

Mindez persze még nem válasz arra, mi a búbánatnak van annyi különféle oszlop és vezeték az országban. Tőlünk Nyugatabbra sokkal kevesebb hasonlót látni, jóllehet a hálózatok gondosabban kiépítettek. A magyar ember egy romániai útja során tapasztalhatta, hogy a soknál is van több, hiszen ott valami elképesztő pazarlóan hálózzák be az utak mentét az irdatlan fürt kábelek. Szóval Keletről jön a dolog, és minél messzebbre ér, annál jobban fogyatkozik a világot kábellel kötözők hevülete. Amikor aztán a magyar ember házat épített, élesben is megtapasztalhatta, hogyan megy a dolog. Mivel a ház előtt haladó vezetékről a telekre nem volt bevezetve a villany, a cég csakis abban az esetben vállalta a feladatot, ha a magyar ember vesz egy oszlopot a saját telkére, és azt összeköthetik a kinti hálózattal. A magyar ember kihúzta magát, elvégre nem semmi, hogy szerény életkörülményei ellenére már saját villanyoszlopa is van, mint valami uraságnak. Időnként kiballagott a kertje végébe, és megsimogatta az ő kedves, elidegeníthetetlen oszlopát.

Amikor azonban a magyar ember munkájához múlhatatlanul szükséges in-ternetet jöttek bevezetni, a telefontársaság alkalmazottja a fejét csóválta, és gondterhelt arccal mobilozgatni kezdett. A tulaj kérdésére közölte, hogy ide sajnos nem lehet internetet behozni. A rémült gazdának elmagyarázta, hogy ahhoz oszlop kellene, márpedig itt az nincs. A magyar ember kicsit meg volt bántva, amiért friss tulajdonát így semmibe veszik, és rámutatott szép szál, saját villanyoszlopára, mely szinte kibökte a szerelő szemét. Igen ám, de az nem úgy van, kérem. A villanyművek ugyanis nem engedi meg a telefontársaságnak, hogy az ő oszlopára csak úgy kábeleket rögzítsenek. Éppen mostanában nyertek meg néhány pert a telefonosokkal szemben, úgyhogy használhatják persze a póznákat, csak éppen borsos bérleti díj fejében. A magyar ember Magyarországon nőtt fel, úgyhogy pontosan tudja, miféle elintézési módja szokott adódni időnként az efféle megoldhatatlan problémáknak. Halkan jelzi a szerelőnek, hogy (szabályos, nem szabályos) nem lenne hálátlan, ha sikerülne más, barátságos megoldást találni… Az elektromos művek úgyis olyan ritkán jár errefelé. A szerelő sajnos fennhangon válaszolja, hogy ő ilyet nem tehet, az állásával játszana. No persze, ha a magyar ember venne egy másik oszlopot (kitűnő, vadonatúj darabok, csak ajánlani tudja), ezúttal a telefontársaságától, és felállítaná az elektromos mellé, az ugyan több időbe és pénzbe kerülne, de tökéletes megoldást jelentene. A magyar embernek nemigen volt választása, nem olcsó mulatság, de kétségkívül megéri: nemrég még egyetlen oszlopa sem volt, most már rögtön kettőre is szert tett. Viccesen megjegyezte a szerelőnek, hogy ha már így alakult, voltaképpen elkezdhetné a gyűjtést úgy istenigazából. Néhány pózna igazán elférne még a kert sarkában, s milyen jól mutatnának! A telefonos ember nem volt humoránál, el sem mosolyodott, beült a furgonjába, és mielőtt elhajtott volna, odavetette, hogy pár nap múlva hozzák az oszlopot. A magyar ember pedig átforrósodó szívvel csodálja a háza előtt sűrűsödő kábelhálót, melynek gyarapodásához ő is hozzájárult. Időnként kiballag a kertje végébe, és megsimogatja az ő kedves, elidegeníthetetlen két oszlopát.

 

 

Kő kövön

 

A magyarok viharos történelme igencsak nyomot hagyott az épületállományon. A munka nagyját általában hódítóink végezték el. A 16. században a törökök lóistállónak rendezték be a palotákat, felgyújtották a templomokat és kolostorokat, kiirtották vagy elkergették a papokat és szerzeteseket, ám előtte gondosan lenyakazták az összes kőszentet – a szakrális emberábrázolást vallásuk tiltotta. Egy pár évszázaddal és egy újabb vérbe fojtott magyar forradalommal később a barátságos osztrák vezetés lépett egy nagyot és merészet. Felrobbantottak százötven várat, nehogy a robbanékony lelkületű magyarok stratégiai támaszra leljenek egy újabb szabadságharc esetén. A megmaradt kastélyokat, mint az önkényuralom jelképeit, a kommunista hatalom általában árvaháznak, elmegyógyintézetnek vagy kollégiumnak használta, a stukkót leverték, a nagy termeket válaszfalakkal barmolták tele, úgyhogy mikor az 1990-es években a drágalátos kapitalizmus beköszöntével ezek az épületek új gazdát kerestek, iszonytatóan elhanyagolt állapotban lehetett viszontlátni a falakat.

Amit pedig a leigázók nem tettek meg, azt megtette helyettük a jó nép. Ahogy a francia forradalom idején a környező lakosság széthordta a középkori Európa egyik csodája, a cluny katedrális köveit, ugyanúgy cipelgették el építkezéseikhez a jó magyarok egész építészeti történelmüket. A dómok, kolostorok, székesegyházak, várak, kastélyok, melyeknek pazar formavilágát elismerően emlegették a külhonból érkezett, hajdani utazók, szépen eltűntek, átalakultak tanyává, csűrökké, istállókká, ólakká. Aki a hetvenes években a mezőn ballagva belerúgott egy-egy kőbe, azzal könnyen megesett, hogy a barázdából kiforduló szikladarab elképesztően bonyolult és látványos gótikus vagy románkori faragványokat tárt elé. Éppen ezért a régészek faluról falura járkáltak, és be-bekukkantottak a portákra, hátha kézen-közön lelnek valami értékes múlt-törmeléket. Egy paraszt bácsi háza táján, a disznóólba is belesve sikerült is rendkívül gazdag, gótika korabeli faragványra bukkanni. Rögtön felajánlották, hogy a múzeum fizet egy szerény összeget azért a darabért, de amint az öreg megorrontotta a pénzszagot, rögtön ravaszkodni kezdett. Próbálta feljebb srófolni az árat, mondván, hogy a disznónak az a kő a kedvence, azon szokta a hátát vakargatni. Hiába mondták, hogy adnak másik vakarózós követ cserébe, a bácsi már gyanakodott, nem volt hajlandó bagóért elkótyavetyélni a váratlanul felbukkant kincset. Úgyhogy a kő maradt, ki tudja, tán még most is azon dörgöli hátát a disznók sokadik generációja, hacsak le nem kopott a faragvány, és bele nem olvadt ez a tömb is a magyar múlt legendává homályosuló századaiba.

Az olasz, német vagy francia művészettörténészek minden faluban találnak egy-egy kisebb-nagyobb ókori-középkori emléket, van tehát csámcsognivalójuk bőven, stabil kőből építhetik káprázatos elméleteik Bábel-tornyát egészen az égig. Szegény magyar kollégáik viszont a romok és kövek megszállottjai. Évtizedes, nekikeseredett, vérre menő viták zajlanak azon, vajon egy-egy vésetek nyomát halványan mutató szikladarab inkább egy oszlop fejezete vagy egy zárókő, és hogy vajon melyik nemzetközi faragódinasztia műhelyéből kerülhetett ki. Elképesztő virtuális tudással felvértezve huzakodnak derék tudósaink egy-egy ilyen törmelék felett, a magyar ember pedig nyakát behúzva retteg a pillanattól, amikor valamelyik pallérozott elme vadember módjára felkapja szerelmes kődarabját, és keresetlen őszinteséggel agyonveri vele a konkurens teória tisztességben megőszült apostolát.

 

 

 

Nyelvtudás alapfokon

 

Mondják, a magyarok nevezetesek jó nyelvérzékükről. Ha valaki turistaként jár az országban, ez nem biztos, hogy rögtön feltűnik majd neki. Ha nem átall Budapest belvárosi részén közértben vásárolni, és a tetejébe idegen nyelven kérdezősködni, a pénztáros hölgyektől az esetek többségében kétféle reakcióra számíthat.

Először is felemelik a hangjukat, és elkezdenek szinte üvöltve beszélni a renitens idegennel, hátha valójában fülproblémái vannak, vagy csak színleli, hogy nem tud magyarul, mint más normális emberfia. Tényleg, hogyan is lehetne intelligens egy olyan külföldi, aki nem bírja elsajátítani azt a nyelvet, amelyen már egy ötéves is folyékonyan karattyol?

Másrészt az illető közértes nő a fent említett üvöltő hangnemben elkezdi tegezni a jövevényt. Nyilván abból indul ki, hogy a tegezés egyszerűbb, mint a magázás, vagy hogy aki annyira primitív lény, hogy nem bírja ezt az ékes nyelvet, azzal úgy is kell bánni, mint egy komisz kölökkel.

Érdekes továbbá, hogy bár az efféle hölgyek nem beszélnek idegen nyelveket, csalhatatlan, szinte természetfeletti érzékük van ahhoz, hogy fülsértően hangos, tegező monológjuk közben egyetlen nemzetközi szót se használjanak, hiszen az tisztességtelenül és aránytalanul megkönnyítené a külföldi dolgát.

A tőről metszett magyar ember külföldön is tud alakítani. Egyik humoristánk nem különösebben nyelvzseni barátja széltében-hosszában ecsetelte, milyen bunkók a hollandok, a kocsija ugyanis lerobbant a tulipánok földjén, és hiába állított meg vagy tucatnyi autót, és tette fel a kérdést: „Can I help you?”, mindegyik tovább hajtott…

Vagy ott egy túlművelt magyar hölgy, aki egy budapesti utazási irodában szeretett volna „Bye-Bye-One”-ra utazni. Az egzotikus nevet a derék alkalmazott észveszejtő klaviatúrapüföléssel próbálta kiszűrni Tajvan, Vietnam és Hongkong látványosságai közül, ám eredménytelenül. Mikor a hölgytől megkérdezte, a falra tapétázott térképen nem tudná-e megmutatni, merre lelhető ez a „Bájbájvan”, ő magabiztosan és habozás nélkül mutatott rá az olaszországi Bibione városára.

A magyar ember gyakorta gondolkodik úgy, mint a két vízirendőr, akik fecskében, napszemüvegben és tányérsapkában, beolajozva napoznak Európa legnagyobb tavának, a Balatonnak a kellős közepén, a motorcsónakjukon. (Annyit a külföldinek sem árt tudni, hogy arrafelé rengeteg a német turista.) Egyszer csak kétségbeesett kiáltást hallanak:

– Hilfeee, hilfeee.

A két rendőr összenéz:

– Te, ez nekünk szól?

– Nekem ugyan nem, nem értek németül.

Azzal napoznak tovább. Ám a kiáltás újra felhangzik:

– Hilfeee, hilfeee.

A két rendőr megint összenéz:

– Biztos nem nekünk szól?

– Akkor, ugye, mért nem mondja magyarul?

Napoznak tovább, a kiáltás felhangzik utoljára:

– Hilfeee, glugy-glugy-glugy.

Az egyik közeg azért már nyugtalan egy kicsit.

– Gyere, nézzük már meg, mi lehet ez.

Odaérnek a motorcsónakkal, látják, amint a megfulladt német turista lebeg a víz felszínén. Az aggodalmasabb odafordul a másik fakabáthoz:

– Te, nem kellene mégis megtanulnunk németül?

– Minek? Ez itten tudott, azt mire ment vele?

 

 

Nyelvtudás középfokon

 

Egy francia sanzonénekes nyilatkozta, hogy nyelvtudás szempontjából háromféle ember létezik. Az egyik a többnyelvű, vagyis aki kettőnél több nyelvet beszél, a másik a kétnyelvű, avagy bilingvis, a harmadik meg a francia. Az ifjú generáció persze a gallok földjén is kezd már kissé másképp gondolkodni, idestova olyan ifjú francia juppikkal is találkozhatni (főleg Brüsszel flaszterén), akik szinte fitogtatják fényesre polírozott, és egészen tűrhető kiejtésű angoltudásukat.

Magyarországnak nyelvtanulás szempontjából óriási szerencséje, hogy az utóbbi párszáz évben jól rászedett mellékszereplő csupán a történelem színpadán. Értelmisége kénytelen-kelletlen mindig árgus szemmel figyelte a Nyugatot. Ahogy egy 18. századbeli magyar költő mondta: „vigyázó szemetek Párizsra vessétek”. Nagyobb nyelvek irodalmában a műfordítók sokszor száraz egyetemi professzorok, akik mindent tudnak egy könyvről, de nem mindig tudnak mindent a nyelvről. A magyar ember, ha Shakespeare, Molière, Homérosz vagy Cervantes meséjére fülel, a legjobb magyar írók és költők hangját hallja csengeni, hiszen irodalmi tolmács minőségükben ők ültették át a műveket hazai talajba.

Nem biztos, hogy mindannyian az összes nyelvet beszélték is… Kosztolányiról, a 20. század egyik legjobb magyar költőjéről az a hír járta, hogy huszonöt nyelven tudott, ám valójában egyiken sem. Egyik novellájának hőse egy bolgár kalauzzal elmesélteti az életét bolgárul, és jóllehet, maga egy szót sem ért ezen a nyelven, mégis elhiteti, hogy perfektül birtokában van. A végeredmény, hogy a jámbor kalauz egy-egy vakkantásnyi „igen” bátorítása vagy egy-egy nyers „nem” elutasítása hatására teljesen kifordul önmagából, és alighanem minden megalázó titkát megosztja a rejtélyesen szűkszavú idegennel. Vagyis van élet a nyelven túl, az emberi gesztusok, minimál-reakciók és a lélek rejtelmes viharzásának világában.

Kosztolányi a műfordítás veszélyeit is taglalja, elmesélve a „kleptomán fordító” történetét, aki remekül magyarította a jóindulatára bízott bűnügyi regényt, csak éppen el-ellopdosott belőle ezt-azt. A grófnő gyémántjainak fele, a kastély ablakaiból pár tucatnyi, a csillár kristályfüggői bánták garázdálkodását: mindenből kevesebb jutott a magyar szöveg olvasójának e különös szenvedélybeteg garázdálkodása következtében…

Egy másik 20. századi óriás, Weöres Sándor végigfordította a teljes világirodalmat, Mallarmé szonettjeitől vagy a középkori vándorénekesektől az elképesztően virtuóz indiai dalformákig vagy a teljes Gilgames-eposzig. Hihetetlen intelligenciája ellenére kisgyermekes fejhangján szerette zavarba hozni és provokálni a közönséget, és mikor egy műfordító-konferencián felkérték, hogy tartson előadást impozáns fordítói életműve tanulságairól, a következőket mondta: „én nem tudok semmilyen nyelven, úgyhogy megkapom a nyersfordításokat, aztán berímelem őket”. Azzal leült, a konferencia résztvevőinek legnagyobb meghökkenésére. Ugyanő nyitott meg hasonló módon egy képzőművészeti kiállítást is. „Egy fehér cérna lóg az égből” – kezdte el kisfiú-hangján, az egybegyűltek pedig már kezdték beleélni magukat a költői gondolatba, mikor félreérthetetlenül kiderült, hogy ennyi az egész, ez ugyanis nem a beszéd kezdőmondata volt, hanem egyben eleje és vége is…

A romantika költőgigásza, Arany János minden idők legnagyobb magyar Shakespeare-fordítójaként vált ismertté, ráadásul a Magyar Tudományos Akadémia titkára is volt. Ezért amikor a tudományos társaság az angol akadémikusok küldöttségét fogadta, magától értetődőnek tűnt, hogy nagyszerű mesterünk írja a köszöntő beszédet. Arany ki is vágta a rezet, bevetette teljes, Shakespeare-en edzett nyelvi arzenálját, szárnyalt és brillírozott. Az angol urak a tőlük megszokott hidegvérrel végighallgatták az előadást, majd értékelésképpen annyit jegyeztek meg, hogy érdekes, a magyar nyelv mennyire hasonlít az angolra. Költőnk ugyanis papírból tanulta Shakespeare nyelvét, soha egyetlen élő angollal sem találkozott, nem hallgatott nyelviskolai CD-ket, és wifis internetre sem futotta neki a 19. század kellős közepén, honnan is gyaníthatta volna hát, hogy arrafelé merőben másképp írják és ejtik ki a szavakat, a kettőnek egymáshoz alkalmasint semmi köze. Az anekdota egyébiránt más magyar kiválóságok főszereplésével is létezik, vándormotívum tehát.

 

-----

 

Ezek a szövegek a Helikon Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő kötet darabjai.