A part alatt

A bugyimban homok van, a pokrócon is, mustárszínű pokróc, csupa homok és királydinnye, ez egy másik bugyi, a száraz. A vizes most szárad, piros, rózsaszín lepkék vannak az elején, ha vizes, a lepkék is pirosak. Amikor megszárad, az a száraz, ez meg a vizes, így kell váltogatni mindig a fürdőruhát, különben jön a megfázás. A lepkés a napon van, kiteszem a napra a pokróc szélére, a szélére ülök én is, és ások egy gödröt lapát nélkül. Sosincs lapátom, otthon marad, vagy elveszítem, a másokét is elveszítem, amit ellopok. A körmöm alá szorul a homok, nem zavar. Most nem tudnám kézzel, idegesít, ahogy feszít, nem tűrök el semmit a körmöm alatt. Addig ások, míg el nem érem a vizes részt, egyre vizesebb a homok, bedől az árok oldala a víztől. Tömködöm a fürdőbugyit, hátha megtámasztja, kibélelem vele, de így is omlik. Dühös vagyok a gödörre, ugrálni kezdek a szélén, tűnjön a fenébe a gödör, nem kell, húzok rá száraz homokot, mintha ott se lenne. Megszáradtam, mehetek végre a vízbe.

Nem várom meg, hogy lila legyek a fázástól, mint az öcsém, utálok fázni, előbb jövök ki, mint ő, azt mondják, mennyire szófogadó vagyok, mennyire betartom a szabályokat. Törölközőt csavarnak körém, úgy kell fürdőruhát cserélni, de most beszélgetnek, valami ismerős ült le mellénk, nem ismerem. Nem kell törölköző, egészen gyorsan le tudom húzni a vizeset, lehúzom, így sokkal egyszerűbb, csak fel a lepkéset, és kész, észre se veszik. Nincs meg a lepkés. Meztelenül ások, kaparom ki a gödröt, könnyebb kiszedni a homokot, mint előtte. Nincs a bugyi, keresem, söröskupakot találok, aranyszínűt, az jó. Visszahúzom a vizeset, szólok anyámnak, hogy nincs meg, várom a pofont vagy a csöndet, egyik sincs, beszélget tovább a nénivel. A bugyi bekerült a vízbe, elvitte a föld alatti víz, bele a Tiszába, valahol fölveti egy buzgár, lebeg a lepkés bugyi a Fekete-tengerig, ha nem akad föl Szegednél ott, ahol a hullák szoktak.

Nyáron rossz a betegség, nincs semmi értelme. Iskolaidőben, olyankor van, de nyáron semmi. Gyakran vagyunk betegek, anyám szerint a termál, a meleg vízben tenyésznek a vírusok. Nagyanyám szerint a Tisza, beleengednek abba mindent, a múltkor például tyúkbelet, egy egész üzemnyi tyúkbél. Ez megy egész nyáron, hogy hova kell vinni a gyereket. A Tisza jobb, ott van pluszban agyag. Ahol nincs, oda meg viszek vödörben, rákenem a homokra jó vastagon, meglocsolom vízzel, csúszda. Kiritkul tőle a fürdőnadrág, anyám mérges, veheti kilószám a fürdőruhát. Időnként szedjek kagylót is, mondja, pedig tudja, hogy kagyló alig van a Tiszában, azok is ronda feketék. Csak, hogy ne csússzak, azért mondja. Egy kisbabát nézek helyette, meztelen kisfiú, kövér, és alig van fütyije. Aztán úszni megyek, hozzáér a lábam valamihez, puha, biztosan hal. Vagy tyúkbél, és a nagymamának megint igaza lett.

A part felé nézek, szembe süt a nap, sötét alakok jönnek a vízhez. Nem látszik az elejük, hogy nő vagy férfi, a gyerek, az látszik, mert kicsi. Figyelem a fekete embereket, egyformán fekete mind, az egyik közülük nem is ember. Csápjai vannak, négy csáp, kettő a föld felé, egyik az égnek, másikban fegyver, és jön felénk. Anyu integet neki, miért pont neki, annyira ronda. Letelepszik mellénk Elli néni, kihengeríti a szőnyegét, nem is fegyver. Rálóg a pokrócunkra a gyékénye, mindig úgy teríti, hogy rálógjon, fél a homoktól ugyanis. Büdös a gyékény, amikor vizes, és rögtön vizes lesz, mert Elli néni vizezi magát, úgy jobban pirul. A bőre sárga meg barna egyszerre, sötétbarna, löttyedt, nincs egy sima része, csupa olaj. Csillogós combjára ragad a homok, be van panírozva, alig van hús a panír alatt. Látszik a csont és az ín a karjában. Megigazítja a kontyát, fehér a hónalja, mindig elcsúszik a haja, mindig igazgatja, kicsike konty, hálóban. Kontyháló, pontyháló, anyám nem nevet. Az arcán sincs hús, csak festék, a pofacsontja narancssárga, és arany folt van a szemén. Sokrétegű szemhéja van, ahogy nyitja, úgy tűnnek el a rétegek, marad három. Mint a poharam, össze lehet csukni, egymásba a karikákat, de van, hogy egészen kicsi, ha csak az alsó hármat hagyom meg. Akkor is lehet belőle inni, könnyebben összecsuklik, kifolyik a szörp. Ne hallgatózzak, csöpögtessek várat, miért nem csöpögtetek, csak hogy legyek jó távol, mert Elli néni titkosakat mond. Utálom, mint a csöpögtetést. Büdös az egész néni, a gyékény, az olaj, és még a cigi. Csukott szemmel szívja, csontszínű szipkája van, a homokba ás egy pici gödröt a hamunak a nagylábujjával. Szív egyet, hamuzik, fel, le a keze, szaladgál a gyűrű az ujján. Nagy, bordóköves gyűrű, szeretném fölpróbálni. Nézem a mellét, a hasára lapul, majdnem eléri a köldökét, üljön fel, dőljön előre, sikerül. A melltartó csak a hegyét fedi, a többi ott fekszik meztelenül a hasán. Haza akarok menni, gyógyuljanak már meg a fiúk.

Az öcsém nevezi el Tiszafecskének a fecskék miatt. Anyám Tiszacsücskének hívja, csak apám mondja, hogy Kécske, de az se a teljes neve, a kecskét nem mondja senki. Fecskéből sok van, egy egész falnyi fecske a kanyarban. Löszfal, ezt meg kellett magyarázni, azt hittem, viccel, utánozza a nagymamát, de nem, így hívják tényleg. A lösz, mint a légy, olyasmi. Hogyhogy lesz, mikor van, felénk még ö-vel beszélnek az öregek. Apám megy elöl, ösvényen ereszkedünk le, látom a fűcsomók gyökerét, ahol leszakad a part, alatta fekete föld, alatta drapp, még alatta sárga homok. A falban lyukak, milliónyi lyuk, nyúljak csak be az egyikbe. Nem merek, mély, sötét lyuk, nem tudom, mi van benne. Bedugom a kezem, lassan, egyre beljebb, valamihez hozzá fogok érni, hozzáérek, megcsíp, megharap. Finom porszemcsék az ujjam alatt. Majdnem az egész karom benn van, meleg, meleghez érek, mozog, meleg, kirántom, kitépem onnan a kezem. Fecske, parti fecskék, mondja apám, és nevet, nem bántanak. Az öcsém pofákat vág, vérszomjas fecske, vicsorog hozzá. Pedig tudják, hogy meghalok a madaraktól, meg is halok, az egyik lyukból meg a másikból is kilőnek, torpedófecskék, befelé is lőnek, fekete fecskefejek. Érzem, hogy szárnyak gabalyodnak a hajamba, karmok kaparják a fejbőrömet, ahogy vergődnek. Futok vissza, egyedül, apám ordít, várjam meg, omlik a fal, nem mindegy, hova lépek, belezuhanok a Tiszába, sok az örvény a szakadástól. Mindegy, hova lépek, csak minél messzebb legyek a lyukaktól. Kapaszkodom a gyökerekbe, nem tartanak, laza homok, kiszakadnak, apám feje fölött mászom, hullik rá a homok meg a száraz gyökér. Fent megvárom őket, és megdobálom királydinnyével.

Főleg anyám dühöng az árvíz miatt. Nem lehet jól napozni, a strand víz alatt van, víz alatt az erdő, a lejárónál lehet fürödni, de az túl árnyékos, meg a kanyarban. Ott mondjuk tilos, ezért van néhány szabály, fülelni kell, ha motorcsónakot hallasz, uszadék leszel, fölfekszel a vízre, és nem mozdulsz, amíg nem mennek el. Sok az uszadék áradáskor, ha szerencséd van, találsz pár dolgot, ami mögé elbújhatsz. Nyálkás dolgok, de mégis jobb álca, mintha simán csak lebegnél. A rönkfákat elkerülöm, sárgásfehér hab gyűlik fel mögöttük, egészen kemény hab, a fiúk az arcukra kenik, szakáll, borotvahab, engem is megkínálnak, olyankor tejszín. Kimosta a víz a fecskéket, félek fürödni, lábszáramnak ütődnek a víz alatt, döglött fecskék. Aztán nekik is végük lesz, végképp végük, nem az áradás miatt. Markolók jönnek, betontömböket tesznek le, sejtek, mondja apám, alá nejlon, a víz ellen, hordja el a víz a partot a kanyarban. Legközelebb áradáskor már nem ott fürdünk, nem lehet, csupa beton, a lejáróhoz járunk. A legjobb, hogy a falevelek miatt Elli néni utálja.

Meg az árnyék miatt, neki kell a napfény, különben nem hiteles. Az első kozmetikus volt a faluban, azóta hiába város, falunak hívjuk, bemegyek a faluba húsért, meg hozzál tejet a faluból. Már akkor kozmetikus, amikor még senki nem az, amikor csak olvasni lehet róluk. Idegenek, akik az arcodhoz érnek, krémekkel, kencék, színek, műszerek, bűvészkednek körülötted, és szép leszel. Elli néni pláne varázsló, a hosszú, vékony, barna karja, lassú mozdulat, szívja a cigit, vadpiros rúzs a szipkán. Vastag és sárga körmök, azt hiszem, nemsokára meghal. Mondom, mondom, magamban mondom, hogy félek és undorodom tőle, haljon is meg, ezt nem merem mondani senkinek. Vacsorázunk a teraszon, eszszük a kakaószeletet, házi málnalekvárral van megtöltve, nagyapám főzte, ez a legjobb a vacsorában, a végén az édesség. Valaki a kertkapuhoz támasztja a biciklijét, mindig Elli néni, mindenhol ő van, mindig fürdőruhában, mindegy, hogy este vagy reggel, épp erre járt, épp csak benéz nagymamához. Autógumi-belsőből fonta apám a kerti székeket, arra ül le, keresztbe teszi a lábát, nem egyszerűen keresztbe, körültekeri úgy, hogy a fölső lábfeje néz előre. Mint egy fakír, olyan. Bort kér, az jót tesz a bőrnek, rekedten nevet, minket észre sem vesz, csak a nagymamát. Grétikém, Ellikém, Grétikém, Ellikém, Grétikém, Ellikém, nem is mondanak mást. Vesz kakaószeletet, ő vehet kétszer, nem akar elmenni, beszélgetnek a kertkapuban is, már majdnem sötét van, és még mindig ott van hátul a combján a sok vörös négyzet.

Beszélgetés, ez megy itt mindig, a házban, a parton, a beszélgetés. Anyám a lábujjaival köröket rajzol a vizes homokba, szép, szabályos koncentrikus körök, nekem nem sikerül. Alulról hűti a víz, fölülről süti a nap, keze csípőn, és beszélget, talál valakit, vagy őt találják meg. Nem szól rám, nem vesz észre semmit ilyenkor, azt se, ha elmegyek. Elmegyek, sétálok a termálvíz-deltáig, az a legjobb, nem igazi delta persze, ott ömlik a Tiszába a strand szennyvize. Ideér, meleg, majdnem forró, lehet ülni benne, mint a majmok a Barakában, úgy, arról akkor még nem hallottam. Visszafelé indulok a parton, föl, egészen az erdőbe, a szederbokrok közé, leszedek néhány szemet, édes, berúzsozom vele a szám. Megkeresem a fát, a titkos fát, végighúzom az ujjamat a fekete csíkon, le a földig, a villám vonalán. Hallottuk, amikor belecsapott, csattanás, apám azt mondta, hogy közel volt nagyon, itt, az erdőben. Másnap járkáltunk és kerestük a fát, mire megtaláltuk, késő lett, anyám pedig mérges, hogy elkéstünk, hiába sütötte a törpeharcsát, az csak frissen jó. Egyszer én fogok harcsát, hajnalban kint leszek a vízen, kuttyogatok, erre ébrednek, tudni fogják, hogy én kuttyogatok. Igazi régi ladik, feketére égett fa, nem villám, hanem a nap égette meg, az aljában kihajt a fű.

Mászkálok az erdőben egyedül, megvan a hajó, egyedül félek rá felmászni, megkerülöm. Hajó az erdőben, itt hagyta az árvíz a fák között oldalára dőlve. Nem tűnt fel, amikor megtaláltuk, hogy ferde. Gépháza van, meg kajütjei meg hajókormánya. Teli van szeméttel, de mi összegyűjtöttük a nagyját egy nejlonszatyorba, és hoztunk a házból plédeket, párnát, ennivalót. Anyám nem akart engedni, a rozsdás vasaktól féltett, mi lesz, ha beesünk valahová. Apám csinált fűzfavesszőből három nyilat, ha bármi lenne. Egész nap ott voltunk, készítettünk éjszakára fekhelyeket, akkor derült ki, hogy ferde. Kezdett sötétedni, anynyira ferde, hogy itt nem lehet aludni, hát hazamentünk. Illetve rohantunk, otthagytuk a plédeket, a párnát.

Inkább visszamegyek anyámhoz, Elli néni mellette ül, nem fekszik a napon, hanem ül, pedig nem szokott, ülve nem barnul szépen. Főtt kukoricát esznek, épp jókor jöttem, én is kapok. Beleharapok, folyik a tűzforró lé a csőből, égeti a fogamat, folyik a lé és a nyál végig a hasamon. Nyalogatom a sót, nem harapok bele, soha nem hűl ki, beviszem a vízbe, hasalok, én is hűlök, meg a kukorica. Görögdinnye szaga van a Tiszának, nem illik a kukoricához, máskor pedig jó. Van, aki ás egy nagy gödröt, beleteszi hűlni a dinnyét, de a víz nem attól ilyen szagú. Nyakig merülök, rágcsálok, zsugorjárás a kötél mellett, átmászni tilos. Zöld moszatos fahengerek a táblák között, utána mélyvíz. Dobálni is tilos, a táblákat sárral, és egymást. Úsztatom a lerágott csutkát, sárga tengeralattjáró, megunom, vigye az áramlat, de nem viszi. Lebeg mellettem, mint amikor egyszer a vízbe szartam, a szar, arról is azt hittem, hogy le fog süllyedni. Elli néni megáll mellettem, nincs-e kedvem úszni vele, nincsen. Kukorica van minden foga között.

Várat csöpögtetek, régen nem sikerült, egészen jól megy. Tiszta gótika, nem érdekli a gyerekeket, magamnak csinálom, árkot is köré. Inkább strandlabdázzak, kérnek, dehogy megyek, utálok labdázni. Eltalálják a váramat, egyszerre törik le két pöttycsúcs. Ássatok inkább velem, alagút, megtalálom a kezed, építsetek kutat, hordjátok bele a vizet, előtte legyen gát, jól szét lehet rombolni. Akkor vegyek jégkrémet, nem veszek. Nem labdázom, és nem veszek jégkrémet, meg röppentyűt se. Lefekszem a plédre, zúgnak a motorcsónakok. Inkább leülnek mellém, és figyelik a jetskiket. Felnézek, szembe süt a nap, sötét alakok jönnek a vízhez, fekete emberek. Az egyik nem is ember, csápjai vannak, négy csáp, lógatja mind a négyet, lassan jön, kicsit biceg. Integetnek neki a gyerekek, odajön hozzánk. Vékony kar, inak, löttyedt, fehér bőr, bikini. A hajára vigyázni kell, reggel csinálta meg a fodrász, ötkor. Elöl két fém hullámcsat a legjobban sikerült hullámnak, hogy megmaradjon. Leül mellém Gréti nagymamám, átölelem a hátát, csupa májfolt, hűvös, nyirkos a háta. Izzad, cseppek vannak a szája fölött, megigazítja a haját. Nézi a vizet, becsukja a szemét, kékkel csíkozott szemhéj, beszívja a dinnyeszagot. Aztán úszni akar, megkérdezi a gyerekeket, hogy nincs-e kedvük úszni vele.

Szőnyegminta jobb arcfelén

Csöng, nem veszi fel. Biztos a konyhában van, hoz néhány falatot, valami keveset vacsora előtt. Tálcán hozza be, mindig enni kell. Kétóránként, gyakrabban, mint egy csecsemő, kevesebbet, mint egy csecsemő. Fél óra múlva újra hívom, nem hallja meg. Ordít a tévé, hogy hallja, semmi mást nem hall tőle, egyébként sem hall, a tévét se, hiába ordít. Három percenként tárcsázom újra, simán csak redial, hátha elcsípek egy reklámot. Nem jó, az még hangosabb, tartson már valaki hatásszünetet. Adásszünet, ha még lenne. Vécére ment, kivárom, ott kell lennie, csak meghallotta volna ennyiből.

Elfelejtem hívni. Hazaér mindenki, egyszerre beszélnek, egyszerre akarnak. Mind engem akar, nem engem, tőlem, hogy csináljak valamit. Körözött, legóhajó, hol van a cumi, nem az, a kék kutyás. Ez nem hajó, a hajóknak nincsen kerekük, hát akkor utánfutó, de miért nem húzza semmi. Túró, hagyma, kapkodok, hallom bentről, hamarabb is meg lehetett volna, szépen nyugiban. Nyugiban, lehetne, persze, meg egy csőrös kamiont az utánfutó elé. Telefonálni kéne, nem telefonálok, nincs idő.

Van egy fekete bakelit az előszobában, nem használja, az csak csörög, jelzés, ha kimegy a konyhába. Amikor nála vagyok, a bakelittel telefonálok. Nehezen forog, szorul a tárcsa, vágja az ujjamat. Egy rontás, újra kell kezdeni az egészet. Kihívás más várost hívni, néggyel több lehetőség hibázni, elszúrod, ha nem tekered kattanásig. Átköltözünk, ott már piros van, ugyanaz a forma, piros bakelit. Műanyaglapocska alatt a telefonszám, apu írta a papírra, 305. Az ötös majdnem hatos lett, de átfirkálta rendesen ötre. Először a központ jelentkezik, halló, központ, bemondom a számot, izgulok, hogy ne rontsam el. Nézem a telefont, 305 van fölírva, koncentrálok, kislány, ez a ti számotok, mondd a másikat, amit hívni akarsz. Kaparom a piszkot a lyukak alól, beszélek, zsíros por gyűlik össze, ahová nem érek el. A zsinór hurkáit sikerül kiegyengetni, piros, kificamodott spirál.

Fel kell hívni, lett egy kis nyugtom, épp nem akarnak semmit. Újratárcsázás, fiúhang szól bele, nem értem, valaki van nála, vendég. Mamikát keresem, mondom. Itt nincs semmiféle mamika, mondja, aztán kiderül, hogy a fiam a haverját hívta az előbb. Próbálom újra, kicseng, hosszan cseng, bont a vonal, zúgás. Újra és újra. Már mindenhonnan vissza kellett érnie, mindegyik útjáról, amire elszánta magát, konyha, vécé, fürdőszoba. Szociális munkás fürdeti, anyámnak nem engedi. Mindig délelőtt jön, de biztos dolga volt, ezért mostanra maradt a szeánsz. Rézhenger, azt kéne begyújtani, inkább a tűzhelyen melegít vizet fazékban, csupa vízkő fazékban ötven éve. Kitettem párszor a kuka mellé, visszamenti. Az új a spejzban van, szép, nagy, kék fazék. Foglalt a vonal, végre, akkor mégse most fürdetik.

Hideg fürdőszoba, meglátszik a lehelet, nem kell oda külön fűtés, csak foglalja a helyet. A pelenkázó nem foglalja, negyvenéves, hatszor akkora, mint egy konvektor. Nekem vették, állok rajta, nézem magam a tükörben. Kagylóban mosdatnak, fölötte tükör, egészen közel az arcomhoz. Megkopott a foncsor, megvakul, ha sokat nézed magad benne. Nézd, ott fekete, és ott is. Tényleg fekete, többet nem merem nézni magam. Most meg az zavarja anyámat, hogy miért nem nézek tükörbe gyakrabban, mindig, mielőtt kimegyek a lakásból. Egy kis szemfesték meg rúzs legyen rajtad, és otthon is figyelhetnél magadra jobban, kiábrándulnak belőled.

Vajszínű pelenkázó, mint a Pikler Emmi-könyvben. Nézem a könyvet, szeretem lapozni, vizsgák előtt mindig. Római jog, Pikler Emmi, nincs sok közük egymáshoz. Tollrajzok. Csuklóra csöpögtetett tej. Nyúl a pöttyös kendőért. Beszorul a kezecske a keskeny matrac mellett. Fényképek. Levegőztetés télen. Óvatosan, önállóan mászik a vízbe. A pelenkázóról. Az ajtaja nehezen csukódott, volt egy polcos része, vatták meg minden. Kalucsni, fehér kalucsnim fehér gombokkal. Esőben megyünk sétálni, akkor felvehetem, máskor is felvenném, napsütésben, de nem lehet, csak ki-be gombolom, turkálok a polcokon. Rózsaszín gumicső. Mire való a cső és a gumilabda. Anyám nem mond semmit, kiveszi a kezemből, ne turkáljak. Visszateszi a szappan mellé, gyűlölöm azt a szappant, hegyes, nagyapám faragja késsel. A fenekembe dugják, ha nem iszom eleget, sokat kell inni, sok folyadékot.

Cseng a telefon, ez ő lesz, nem ő az, hanem anyám testvére, hogy hiába próbálja hívni Mamikát, hat óta hívja, biztos meghalt. Nem normális, minek mond ilyet. Hatkor szokta hívni, és nem veszi fel. A telefonnál várja a hívását hatkor, nem, ilyenkor nem fürdetik. Nem halt meg, nem halhatott meg, mondom, és elköszönök. Eszembe jut a Freskó, Mamika kedvence, elgondolta, hogy ha valamelyik éjszaka rosszul lenne, itt tán délig is elfekhetnék betegen vagy halottan, mindig csak az a Szabó Magda. Remeg a kezem, gyomor, minden. Nem mesélek, bocs, fiúk, ma nem, majd holnap duplán. És mostantól csönd legyen, jó nagy csönd. Nem magyarázok, este meg pláne nem magyarázom el, hogy azért nincs mese, mert a Mamika fekszik abban a nagy házban a földön, és egyedül van. Felhívom apámat, menjen át, valami baj lehet. Nincs kulcsa, mondja, mégsem törheti rá az ajtót, hívjam a bejárónőt a kulcsért. De rátörheti, törje csak rá.

Nem tudom a bejárónő számát. Bejárónő. Nem takarítónő, nem is cseléd. Nagyanyámnak fiatalasszony korától volt bejárónője, egyik se tartott ki sokáig, Esztike kitartott. Szárnyatlan galambot sütött, omlós, puha tészta, kelt tészta, kicsit édes, de csak kicsit, borsból van a szeme. Egyszer elmegyek Esztikével, disznóvágás van náluk, egész délelőtt náluk vagyok. Otthon nem eszem, semmit nem eszem, csak az utcán, séta közben, grillcsirkét vesz anyám a Nagycsemegében, hogy legyen bennem valami rendes étel. A kapuig eszem, onnantól nem. Esztikénél piros lábasban sül a hús, kavarhatom fakanállal, minden rettentő nagy, a fazék, a kanál, a hús meg rengeteg. Lapáttal halászom ki a sötétbarna részeket, melegen eszem kenyérrel, sós, és ropogós a kérge, nem gyűjtögetem hátul a számban, ezt egyszerű lenyelni. Utána habos meggyes pite, a tetején sült hab, Esztike vágja kockára, nem a kés mentén törik, hanem reped össze-vissza. Savanyú a meggy, alatta édes, sárga réteg. Egyszer csak ott terem anyám, jött értem, dühös, mi az, hogy egész nap elmaradok, vártak ebédre. Nem mondta, hogy mikor menjek haza. Nem emlékszem, hogy mondta volna. Haza se találok. Még szerettem volna meggyest, nem merek kérni, nem lehet húzni az időt anyám miatt. Esztike kapkodva csomagol hurkát meg májast apámnak. Várom, hátha tesz meggyest, nem tesz.

Esztike helyett most más van, néhányszor láttam, nem beszélgetünk, azt se tudom, hogy hívják, legyen Katika, mindegy. Sunyin néz, nem bírom az Esztike utáni bejárónőket, kinőttem belőlük, kinőttem, hogy szeressenek. Anyám azt mondogatja, miért pont most, miért pont most kellett Pestre jönnie. A számát mondja már a bejárónőnek. Felhívom, tényleg Katika, vigye a házhoz a kulcsot, mert baj van. Igen, látta reggel, nem kelt fel a mama. Miért nem szólt orvosnak, bárkinek, elküldeném a picsába. Nem lehet, a kulcs, nehogy megsértődjön, sértődnek ezek mind a semmiért, fizet nagyanyám a semmiért, a nő felét se csinálja meg, alig takarít, most se hívott orvost, nem érdekes, hogy Mamika engedte-e vagy nem. Mamika nem engedte, nem engedte, hogy orvost hívjon. Sunyi. Ő nem biciklizik sötétben, mondja, nem viszi oda a kulcsot. Dögöljön meg, rohadt szemét állat. Apám megy a kulcsért, küldje el Katikát a francba, legalább üvöltsön vele, nem fog. Dühös vagyok, tehetetlen.

Sétálunk a fák alatt anyámmal, kedveskedik velem, én meg undok vagyok, dühös és tehetetlen. Még akarok lisztbogyót, tele van a fa lisztbogyóval, miért nem ehetek még. Megkaptam a Szabin-cseppet, lenyeltem rendesen, hát akkor miért nem ehetek még. Odafelé azt mondta, ha szépen viselkedem, beveszem szépen, visszafelé ehetek annyit, amennyit akarok. Most meg nem engedi. Olajfa bogyója, zöldesfehér, hosszúkás, megcsípi a hideg, kásás, édes és savanykás egyszerre. Dühös vagyok, nem szólok, otthon kihányom. Jön vele a Szabin-csepp is, most majd biztos beteg leszek, valami súlyos. Inkább mesélek nekik, már majdnem alszanak, mégis lesz mese, kérdezik félálomban, anyám szerint következetlen vagyok. Fejből mesélek, először a Szabin-cseppest, aztán valami piros cicáról. A Repülő hajó mégis jobb lett volna, nem kell odafigyelni, magamra figyelhetek. Mégis jó fejből, kimondhatom, amire gondolok. Mamikánál vagyok, még ott lakunk, velük lakunk ötéves koromig. Poféznit süt karácsonyra, nagy bűvészkedés az egész, hajszálvékony tészta, rizikós a tojáshab, segítek neki, lenyalom a habverőt, adok a piros cicának is. Torkomba folyik a könny, nyelek és nyelek, kérdezik, mi van. Csak nevetek, a rosszaságok, elloptuk a poféznit, nevetek, azért sírok. Inkább mondjad a kukoricásat, jó, mondom, Mamika megbüntetett, térdelni kellett a vitrin mögött, azzal fenyegetett, hogy, mint régen neki kellett, majd kukoricára térdeltet, nem, nem csövön, morzsolt kukorica volt a térdük alá szórva. Csöng a telefon.

Apám telefonál, bejutott a kulccsal, vitte magával a Karcsit, az ilyesmit az ember akkor se egyedül intézi, ha orvos. Mamika feküdt a földön, nem a folyosón jéghidegben, a szobájában, az ágy mellett feküdt, volt fűtés, meleg volt, túl meleg, rosszul lett, és elesett, eltört a karja. Régóta feküdhetett. Órák óta. Pisiben, nyálban feküdt. Véresen, véres arccal, karral, törött karral, a földön. Eszméletlenül. Él. Nem halt meg. Na ugye, hogy nem halt meg. Na ugye, hogy nem. Na ugye. Mentővel vitték a kórházba. Sötét. Havas eső. Száz kilométerre tőlem. Fekszik a kórházban. A fiúk alszanak. Autóba ülök, alig látok, sötétben különben se.