Haj, de hosszú az út a Mátrától Budapestig! Különösen akkor, ha pályafelújítási munkálatokat kell végezni a melankolikus vízi patkányok miatt, akik unalmukban átárkolták a töltés alatti földet. Vagy, ha az embert visszahúzza a szíve. Matyit is elbizonytalanította a vonaton a honvágy és a félelem. Mi lesz, ha…? Mi lesz, ha mégsem kap szállást a megadott címen? Egyáltalán, hogy találja majd meg a címet? Kétszer járt mindössze Budapesten, egyszer nyolcadikban egy tanulmányi kirándulás alkalmával. Másodszor pedig egy rokonával, aki gyógykezelésre jött, és ő kísérte. Hazafelé menet egy lábmasszírozó gépet vittek, illetve ő cipelte, és nagyon szégyellte, mert mindenki őket bámulta. Arra is emlékezett, hogy mind a két alkalommal szirénázó mentő- és rendőrautók cikáztak az utcákon, meg lehetett tőlük süketülni. Őszintén szólva felötlött szegény fiúban, hogy leszáll a vonatról, és a következővel visszaszökik. A kódexet meg elégeti valahol. Volt, nincs, egye meg a fene! Szedelőzködött hát, és indulni készült, de egy kiránduló csoport elállta az útját, és addig szerencsétlenkedett, amíg elszalasztotta a lehetőséget. Nem volt mese, maradnia kellett, és nyílegyenesen zötykölődnie a nagy történések színhelye, a varázslatok plázája, Budapest felé.

Hiába is, a fenébe, Budapest gyönyörű város, gondolta Matyi, amikor az Andrássy úton elindult. A nők meg, a nőkről meg jobb nem is beszélni. Alig volt rajtuk ruha. Épp szembe jött vele egy amolyan modellféle, a melle ringatózott, Matyi összeráncolta a homlokát, és mereven előre nézett. Azt a taktikát dolgozta ki magában, hogy szenvedő arcot vág, mint aki épp elvesztett valamit, és közben jól meglegelteti a szemét a lányon. Mégsem bámulhatja métereken át csak úgy simán egy idegen lány mellét, még azt hinnék, hogy valami falusi bunkó. De csodák csodája, a lány, amikor Matyi mellé ért, kedvesen rámosolygott, és valamit kérdezett. Egy bökkenő volt csak, hogy angolul kérdezte. Matyi zavartan mosolygott, most már közelről is megszemlélhette a jól tömött, medicinlabdaszerű melleket, de csak úgy mellékesen nézett rájuk, miközben sajnálatát fejezte ki. Nem vagyok idevalósi, én se igazán tudom, hol vagyok, mondta sűrűket pislogva a melleknek. Amikor továbbment, büszkeséget érzett. Ez a bombázó csaj mégiscsak őt választotta ki a tömegből. Ott sétafikált egy csomó öltönyös, aktatáskás ürge, akik szemmel láthatóan beszéltek angolul. De mégsem rájuk esett a választása. Matyival megfordult a világ, úgy szedte a lábát az Andrássy út macskakövein, mintha minden nap azokat rótta volna. Felszegte a fejét, lehunyta a szemét, és nagy levegőt vett. Kár volt beleszippantania az ájerbe, fuldokló köhögés tört rá menten, azt hitte, kiköpi a tüdejét. Egy restelkedő szellő azonban a segítségére sietett, szemébe fújta frissen nyírt dús barna haját, s ettől módfelett ellenállhatatlannak érezte magát, sőt még a köhögése is elmúlt. Mondják, minden csoda három napig tart, Matyi számára se tartott tovább e varázslat három másodpercnél. Egy kiskutya fonta be pórázával a lábát, meg kellett állnia. A kutya gazdája, ha lehet ilyet mondani, még csinosabb lány volt, mint az előző. A barátnőjével röhögcsélt az egyik fa alatt, holtbiztos, hogy a szerelmi ügyeiket tárgyalták. A barátnőn miniszoknya volt, gumicsizma, persze harisnya nélkül, Matyinak egyből megtetszett az új pesti divat. A fához egy női bicikli volt támasztva, fonott kosárral a kormánya előtt. Bárcsak ülne fel a csizmás csaj a biciklijére, sóhajtott fel Matyi, miközben esetlenül próbált szabadulni a kutyapóráz béklyójából. Aztán lehajolt és megsimogatta az állatka selymes szőrét. A vonzó gazdi sűrű elnézésék közepette kibogozta a hurkot. Hajlongott, a dekoltázsa ott illatozott a fiú arca előtt pár centiméterrel. Matyival forgott az Andrássy út, a kovácsoltvas lámpákat a kihalófélben lévő mátrai fekete gólyáknak nézte, a macskaköveket pedig teknősbékáknak, akik nagy csapatban vonulnak a Hősök tere felé, alig mert rájuk lépni. Igaza volt Vidróczkinak, gondolta, teljesen igaza volt. A pesti nők még a hóembert is elolvasztják.

Végre elérte a keresett utcát. A betonjárdán mindenféle lomok hevertek, foszlott ágybetétek, hokedlik, stelázsik, ringyek-rongyok. Matyi először furcsállotta, hogy az egész utca költözködik, és épp szeptemberben, ilyet ő még nem látott soha. De hát ez Budapest, gondolta, itt azért több minden megtörténhet, mint otthon. Eldöntötte magában, hogy semmin sem fog csodálkozni, mindent természetesnek vesz, akkor van a legkisebb esélye arra, hogy ötven százalékkal leakciózzák, azaz vidékinek nézzék. Igaz, a falujában a pestieket sem tisztelték különösebben, nem felejtették el soha kitenni a pesti szó elé a hülye állandó jelzőt. Már csak pár ház volt a keresettig, de Matyi elé nem várt akadály tornyosult. Képletesen és szó szerint is. Egy tarkabarka szoknyás, nagy testű cigányasszony ült egy horgászszéken, egyik kezében fokhagymás-tejfölös lángos volt, a másikban egy porcelánbili. Na, most mit csináljon? A keresett ház minden kétséget kizáróan ezen a felén volt az utcának, tehát semmi kedve nem lett volna átcaplatni a szemben lévő oldalra. Már csak azért sem, mert ott sem mutatkozott különb helyzet. Hú, bucsálódott szegény Mátyásunk, másszon át inkább az asszony előtti szeméthegyen? Nem, az rossz ötlet lett volna, magas volt a hegy, és felettébb büdös. Egy hirtelen jött ötlettől vezéreltetve, úgy döntött, egy élete, egy halála, átslisszol azon a keskeny sávon, ami az asszony lába és a, minden bizonynyal, saját, külön bejáratú szeméthegye között nyílt. Nem kevés bátorság kellett a hőstett megcselekedéséhez. De hát egy Vidróczki-tanítványtól elvárható, hogy áttör, mintsem hogy megfutamodik! Morcos volt az asszony, kissé szakállas, és vállas-hájas, mint egy szumó birkózó. Már javában majszolta a lángost, a bilit meg csak úgy tartotta mereven maga elé, mint a kéregetők szokták fogni a kalapjukat. Még három lépés, dadogta Matyi, kettő, egy, és uccu! Bár jött volna egy szirénázó mentőautó, amelytől összerezzen, vagy csapott volna le a Vörösmarty utcába a tüzes istennyila! De nem, sajnos szabad terep kínálkozott Matyi számára meggondolatlan tettének végrehajtásához. És, nehezemre esik bár, de le kell írnom, hogy Matyi lába megbotlott egy csillárvasban, és utazótáskástól, mindenestől rádőlt az asszonyra. Mi lett ebből, jaj, Istenem?! Hát először is, a bili kiesett a nő kezéből a betonra, és ripityára törött. A tejfölös lángos izzadó, szőrös arcához nyomódott, a horgászszék felborult, és szegény pára bedőlt a koszlott dunnák és paplanok közé. Ez volt a szerencséje. Az ágyneműk felfogták hatalmas, szétfolyó testét, rózsás ráncos szoknyája a combjáig húzódott, fejére pedig egy lyukas, rózsaszín selyemszalagos szalmakalap csúszott. Tisztára, mint egy Botero-kép, gondolta volna Matyi, ha előbb jött volna Budapestre egy évvel, és jöttében-mentében fel-felnézett volna a Szépművészeti Múzeum reklámposztereire. De hol volt ő még ekkor? Sehol. Vagyis hát a mátrai gyapjaszöld völgyben, ahol kelletlenül lapátolta a faszenet, és kereste, egyre csak kereste azt a kihaltnak hitt gombafajt, melyet az ő nevéről jegyeznek majd. Ó, de régen is volt már az, édes Istenem! Itt most minden másodperc száz meg száz új illattal, színnel, hanggal, ízzel kínálta magát. Szagolj, nézz, hallj, ízlelj! Matyit teljesen elfárasztotta a sok impresszió. Ahogy a cigányasszony fölött állt, úgy érezte, kimegy az erő a lábából, a keze meg nem mer elindulni a segítségnyújtás aknákkal pitykézett mezején. Döbbenten állt pár másodpercig, majd mindkét kezét az asszony felé nyújtotta. De az ahelyett, hogy elfogadta volna, velőtrázó jajveszékelésben tört ki. Armandó, Narancs, gyertek már, hol vagytok, nézzétek, hogy elbánt velem ez a szemét paraszt! Én csak, de én csak, dadogta Matyi, nem tehetek róla, véletlen volt. Még, hogy véletlen, ismételte az alig másfél méter magas, mokány cigány férfi, aki, mint egy népmesei manó, hipp-hopp, a semmiből termett ott. Aki az anyámat szidja, azt megölöm, ordította, és előkapott egy bicskát. Fizesd ki a bilit, te köcsög, különben megdöglesz, sziszegte. Matyi remegve vette elő a pénztárcáját és az összes papírpénzt a férfi kezébe nyomta. Dobogó szívvel csengetett be a keresett házba. Amikor meghallotta az ismerős hangot, fellélegzett, és úgy érezte magát, mint Vidróczki, amikor ötven pandúr elől sikeresen megmenekült.

Úgy dobogott a szíve, mint egy fészkéből kiesett madárfiókának, amikor belépett a lakásba. Egy ablaktalan sufni várt rá, de ezt akkor még nem is sejtette. A nagyszobában egyik falubelije, Geda Jocó lakott. Jocó egy amerikai táplálék-kiegészítőket forgalmazó cégnél gyalogbetyárkodott, azaz járta a várost, és tablettáival, valamint erőszakos dumájával próbálta a túlsúlyos magyar embereket rábírni arra, hogy minél többször szarjanak. A látványos fogyás titka a felpörgetett anyagcsere, amit egy kis rásegítéssel könnyen el tudunk érni, magyarázta éppen az egyik ügyfelének telefonon, amikor ajtót nyitott Matyinak, mennyit ér ez meg magának, kedves asszonyom? Matyi azt hitte, hülyéskedik vele a kedves asszonyommal, de szerencsére időben rájött, hogy Jocó nem neki mondja, így nem is válaszolt. Tudja, drága hölgyem, folytatta Jocó, a karcsúság titka az agyban dől el. Nézze, ha a férje számára adott egy hatvanöt kilós és egy nyolcvanöt kilós hölgyemény, minden bizonnyal az előbbit fogja választani. Ezt bizton állítom, hisz én is a teremtés koronája vagyok. És ez így van rendjén. Nos, a probléma tehát az, hogyan tud hatvanöt kilósra karcsúsodni? Jól mondom, ugye, túlsúlyos a hölgy?, szóval igen?, onnan gondolom, drága asszonyom, hogy kissé galuskás a hangja. Elárulom, kalóriamegvonással, intenzív edzésekkel, különféle testkezelésekkel, de lelassult anyagcserével még vé-let-le-nül sem le-het fogy-ni! Ezt az utóbbi tagmondatot már szinte ordította. Matyi nem is értette, ki az a bolond, aki még fizet is azért, hogy ordítozzanak vele. Drága hölgyem, a lelassult anyagcsere megöli magát, megmérgezi ezt a várost, kinyírja ezt a nemzetet, hazavágja Európát, és az örök vadászmezőkre küldi Amerikát. Ha nem kezdünk el időben harcolni ellene, ha nem vagyunk képesek átvenni, és hittel használni a más nemzetek által kiaknázott ősi lehetőségeket, a saját bélsárunkba fulladunk bele! Hogy mi? Ez most hogy jön ide? Ha nem bízik bennem, drága hölgyem, kérem, ne rabolja az időmet, tizenöt nem fogadott hívást mutat a másik telefonom. Képes ön hinni bennem és az acai bogyóban? Nos, ha igen, hívjon vissza, de most ne haragudjon, drága hölgyem, le kell tennem, mert várnak.

Közben Jocó betessékelte Matyit, Matyi alig akart hinni a szemének, nem ebben állapodtak meg, Jocó jól hallhatóan szobát ígért neki, nem sötétkamrát, melyet széltében és hosszában elfoglal az ágy. Az ágy fölött fehér bútorlapból kesze-kusza polcok sorakoztak, jó, jó, elfért bennük minden, legalább nem kellett az ágyra pakolni. Hogy ez lesz a szobája, csak később derült ki. Matyink azt hitte, Jocó csupán tapintatból vezeti oda, hogy hellyel kínálja, amíg telefonál, és nem akarja, hogy a beszélgetésével a terhére legyen. Amikor Jocó elköszönt az ügyfelétől, készségesen kezet nyújtott régi iskolatársának, és azt mondta, mától ez lesz a te kis dühöngőd, hogy tetszik? Matyi, hogy időt nyerjen, felköhögött, és egyre erősödő köhögésével kifújta magából azt a csalódottságot, amit a szálláshelye miatt érzett. Nagyon nagy volt a csalódása, egyre intenzívebben köhögött, már-már megfulladt. Jocó egy pohár vízért szaladt, ez a hirtelen magány nagyon jól jött Matyinak. Mire visszaért Jocó, megszűnt a szorongása. És hangozzék bár furcsán, nem más, mint híres betyárunk, Vidróczki sietett a segítségére.

Azt minden mátrai tudja, hogy Vidróczki, mint a jó orvosság, fűben, fában lakott. Matyinak a nagyapja mesélt még arról, hogy Vidróczkiék egy nagy fa belsejében vágtak maguknak tanyát. Iddogáltak, eddegéltek ott a fene nagy biztonságban, a vájat belseje szentképek helyett amúgy pogány magyarosan oldalszalonnákkal és bőrös disznósajtokkal volt teliaggatva. A mának éltek, nem korlátozta őket sem a tízparancsolat, sem az intelligencia. Állítólag három tisztességesnek mondott pirosbarna menyecske hozta nekik felváltva a cipóban tálalt forró levest. Azért valljuk be és ne álszenteskedjünk, nem lehetett az egy rossz élet! A vármegye pandúrjai meg bottal üthették a nyomukat.

Hát ebből indult ki a mi Mátyásunk is. Pár perce az élete került veszélybe, most meg itt van a teljes biztonságban. Ráadásul egy ilyen nagydumás haverral, mint Jocó, aki minden helyzetben feltalálja magát, és ami még fontosabb, a jég hátán is megél. Tőle csak tanulhat. Aznap éjjel Matyi azt álmodta, hogy Vidróczkival és Jocóval poharazgat egy nagy juharfa törzsében. De az a nagy juharfa mintha itt lett volna a Vörösmarty utcában, a ház belső udvarában. Az Andrássy úton látott gumicsizmás lány kopogott az ajtón, levest hozott nekik. Csak amikor jobban megnézték, akkor látták, hogy a leves fehér porcelánbiliben van tálalva. Erre Vidróczki a baltájáért nyúlt, és elindult a lány után. Matyi lihegve követte őket, de akármilyen gyorsan szedte is a lábát, nem haladt egy tapodtat sem. Aztán valahogy mégis az utcán találta magát, a lomok között, Jocó épp az acai bogyóját kínálta a cigányasszonynak. Hölgyem, hölgyem, legalább hallgasson meg, nem fogja megbánni, ígérem, szajkózta Jocó. Ez volt az, ezt volt az, aki felborított!, visította az asszony, és Matyi felé mutatott. Matyi olyan heves szívdobogásra ébredt, hogy úgy érezte, a szíve szétfeszíti mellkasát. Nagyot ugrott, beleverte a fejét a polcba. Vaksötét volt, nem tudta, merre induljon, hogy elérje az ajtót. Tapogatta a falat, a szívdobogása pedig ahelyett, hogy mérséklődött volna, egyre erősödött. Segítség, kiabálta, Jocó, merre vagy, engedj ki!

Azt Matyi is tudta másnap, hogy az éjszakai közjátéka finoman szólva nem volt betyáros cselekedet. Na, de sebaj, próbálta menteni, ami menthető. Először dicsérte Jocó karrierjét, melynek határa, semmi kétség, a csillagos ég lesz. Aztán köszönetét fejezte ki a klassz, kényelmes szállásért, és annak is hangot adott, hogy Jocó nélkül most valószínűleg már egy kórboncteremben feküdne halálra késelten. Tényleg, jut eszembe, kezdte Matyi a reggelinél, az a sok szemét meddig lesz még az utcán? Múlt éjszaka elszállították az utolsó kupacot is, nyugodt lehetsz, ma már senki sem fog beléd kötni, felelte Jocó, és kissé gúnyolódva megveregette Matyi vállát. Délelőtt tízre volt megbeszélve munkaügyben találkozója az állatkertben. Hogy miért éppen akkor és miért éppen ott? Nos, ez egy hoszszabb történet, de a fenébe is, egy regénynél ez nem lehet probléma!

Szóval az úgy volt, hogy körülbelül két hete, amikor végleg eldöntötte, hogy búcsút mond a Mátrának, kiment a szénégető völgytől elég távol eső savanyúvízforráshoz. Szerette azt a helyet. A hegytetőn sütött a nap, de lent a forrás még mindig árnyékban hűsölt. A betonvályú szélén, mely felfogta s levezette a vizet, számtalan hegyi szitakötő kellette magát. Jobbra, a tóparthoz közel egy facsonkon holló ült, és mintha őt figyelte volna. Egy kalyiba állt a tóparton, rozzant lépcsőjén egy munkáskabátos, svájcisapkás alak gunnyasztott. Matyi odaköszönt neki, de az füle botját sem mozdította. Kiürültek a vizesedények, gondoltam, megtöltöm őket, magyarázkodott esetlenül Matyi. De erre sem jött felelet. Matyinak rossz érzése támadt. Megtöltötte mind a hat üveget és indulni készült. Valami azonban még ott tartotta a forrásnál. Lopva visszasandított a kalyibára, hát csodák csodája, legalább tíz holló gubbasztott a tákolmány tetején. Ezek az előbb még nem voltak ott, mi a fene ez?, valami varázslat?, dadogta Matyi. Aztán nagyot nyelt, s érezte, hogy teljesen kiszáradt a szája. Lehajolt és teleitta magát a finom, hűs savanyúvízzel. Majd vett egy nagy levegőt, és elindult, mert nem hagyta nyugodni a kíváncsiság, meg kellett néznie, ki az az alak, és miért nem mozdul. Ahogy közeledett a kalyibához, a hollók vészjósló károgásba kezdtek. Először csak egy, aztán kettő és a többi. Nem is károgtak, inkább valami mélyebb, morgó hangot adtak ki. Matyi úgy érezte magát, mint egy horrorfilmben, már csak egy beszélő csontváz hiányzott, aminek az állkapcsáról lassú cseppekben megindul a vér. Egy életem, egy halálom, gondolta, és nagy, huszáros léptekkel megkerülte a kalyibát.

Hát a munkáskabátos, svájcisapkás alak nem volt más, mint a verebélyi önkormányzat egyik közmunkása, Begyerő Mihály, akit a Holló és társa Security bt. kölcsönvett pár hónapra. Szegény ember nagyon fáradt lehetett, mert ültében elbóbiskolt, a cigaretta végigégett és elaludt a szája szögletében. Matyi ott állt előtte, nem mert ráköszönni, félt, ha megijeszti, lezuhan a falépcsőről kicsiny teste. Aztán meg Begyerő Mihály hamvadt cigarettáját is sajnálta volna, ilyet ő még nem látott, hogy egyben maradjon egy teljes szál hamuja. A hollók mindeközben átsétáltak a kalyiba Matyi felőli oldalára, és lebiccentett fejjel, néma csendben várták a jelenet folytatását. Nagy volt tehát a tét, tapintatosnak kellett lennie nagyon, különben a hollók holtbiztos kivájják mindkét szemét. Bánta már szegény Matyi, hogy egyáltalán odakotnyeleskedett a bácsihoz, ment volna inkább a maga útján sietve vissza a többiekhez. De hát Matyit mindennél jobban izgatták a rejtélyes helyzetek, meg aztán kezdte megint nagyon-nagyon unalmasnak találni a szenes munkát a völgyben. Gondolta, megköszörüli a torkát, arra biztos megébred a bácsi, aztán már könnyebb lesz minden. De nem ébredt fel, viszont két holló hipp-hopp, zuhanórepülésben a földön termett Matyi lába mellett, és elkezdték csipdesni a lábfejét. Matyin egy félig bekötött magas szárú vászon tornacipő volt, jobbnak látta, ha sarkon fordul és meg sem áll a forrásig. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy véresre marcangoltassa magát a bt. munkatársaival. De alig futott pár métert, a bácsi felébredt, meglátta a menekülő alakot, és ijedtében a levegőbe lőtt. Ki vagy?, állj!, különben szarrá lőlek, kiabálta. Matyi megadta magát, megállt és feltartotta mindkét kezét. A bácsi megmotozta, csak aztán fordult szembe vele. Te, vagy az, fiam?, ismerem az apádat, szenet éget a völgyben. A bácsi elnézést kért a motozásért, és azt mondta, tele van a kalyibája jobbnál jobb leakciózott uniós konzervekkel, manapság pedig egy fél liter kannás borért is képesek embert ölni, nem tétovázhatott. Utólag kiderült, hogy nem véletlenül említette a bort. Pár perc múlva már a kalyiba lépcsőjén ültek, és vidáman poharazgattak. Világéletemben futballista szerettem volna lenni, de az apám nem engedte, hát így lettem vasutas, kezdte a bácsi. Aranyéletem volt forgalmistaként mindaddig, amíg nem rabolták ki egy húsvétkor a tizenegynegyvenkettes vonatot a betyárok. Utána azért egy kicsit jobban kellett figyelnem. Bekészítettem én a bódémba mindenféle szúró- és vágófegyvert, de nem jöttek többet. Mintha megérezték volna a veszélyt. Mert én nagyon-nagyon kíméletlen tudok ám lenni, ha a helyzet úgy kívánja. De hagyjuk a múltat, beszéljünk inkább a jelenről. Tudod, fiam, azt látom, hogy manapság a lopás iránt nagyon feléledt az általános emberi érdeklődés. Hajdinban csak a betyárok mertek lopni, ma lop az egész nép. A tavat kell szemmel tartanom, hogy el ne vigyék, mondta, s felnevetett. Matyi pisszegett, s elmosolyodott, nem akarta máris megszégyeníteni a hitetlenségével. Nem jön ide egész nap senki, folytatta az öreg, de éjszaka, halkított a hangján, éjszaka ezer meg ezer kisördög térdepel körbe a víz szélén, ide járnak inni, bizony. De bolond lennék elárulni a Holló és társának. Mehetnék vissza a munkanélküli irodára, és mire észbe kapnék, egy OKJ-s cipőfelsőrész-készítő tanfolyamon találnám magam. Semmi kedvem büdös bőrök felett görnyedezni, jobb nekem itt a vadméhektől zümmögő Mátrában, hát nincs igazam? Dehogy nincs, tudod, mindenkinek van egy kijelölt helye a világban, az én helyem itt van, a tóparton. Itt szeretnék meghalni, hát nincs igazam? Matyi kezdte kínosnak találni az egyoldalú társalgást, lopva rásandított a bácsi egyenruhájára, tényleg egy őrzővédő cég foglalkoztatná?, nem az elme- és szociális otthonból lógott ide? De, tudod, folytatta, ez még mind semmi, éjszaka ide jár zülleni Vidróczki is a cimboráival a tópartra. Jár vagy járt?, kapaszkodott bele a mondatába Matyi. Jár, ha mondom, vásári bokréta van tűzve a kalapja mellé, látszik a holdfényben. Nyúlhúst sütnek meg makkoltatott malacot. Öntik egymás fejére a bort meg a pálinkát, úgy mulatnak. Legalább kilenc colos délceg, nagy emberek. Magyar ingben, bagarja csizmában, sarkosan kalaposan. Nagyon összejött ezeknek az élet! Egyik este nagy vihar tombolt, és végeztek azok itt olyan lövöldözést, hogy ihaj. Merész, bátor, nagytempójú emberek, nem félnek azok semmitől és senkitől. A cikázó villámokat célozgatták, azon versenyeztek, ki találja el. Még ilyen ötletet, hogy ez nekem eddig mért nem jutott eszembe, hát nincs igazam? Le is csapott a villám oda, e, mutatott az öreg a villám sújtotta fatörzsre, melyen a tizenegyedik holló ült. De azt hiszed, eltalálta őket? Nyavalyát! Betyárba nem üt a ménkű. Állítólag itt van a tanyájuk a bányahasadéknál. Volt, szólt bele Matyi kiigazítóan, tudja, hány éve már annak? Idő, ugyan már, lárifári. Itt mulatoznak és kész. Ha nem hiszed, gyere velem, azzal erőszakosan a tó felé taszigálta Matyit. A tíz holló meg lépésben haladt utánuk. Egy laposabb beszögellésnél tényleg le volt taposva a fű, s mindenféle szemét hevert szanaszét. Voltak ott csontok, vodkásüvegek, sörösdobozok, és pár cigarettásdoboz is. Azt mondja, hogy Vidróczki Marlborót szív?, nevetett Matyi a kupacra mutatva. Persze, hogy azt. Nem is tudtad, hogy neki mindenből csak a legjobb kell? Lóból, asszonyból, ételből, cigarettából. Mindenből, érted? Állítólag még Erzsébet királynéval is volt némi afférja. Amikor a komáromi vár falát felbontotta és átúszott a Dunán, akkor. Matyi köszönte szépen a bort, elnézést kért, hogy félbeszakítja a bácsit, és sietős dolgára hivatkozva elköszönt. A hollók visszaszálltak a kalyiba tetejére, Matyi ettől némiképp megkönnyebbült, és elindult a savanyúvízforráshoz. Tényleg össze van itt tódulva a nyomorúság, gondolta, legjobb lesz, ha minél előbb felmegyek Pestre.

Jó, jó, felmegy, de nem olyan egyszerű az! Hol talál majd munkát? Mert Pesten sincs ám kolbászból a kerítés. Igaz, szállása lesz, azt nagy nehezen sikerült megszerveznie, de a munka, a munka már nagyobb falat, csak nehogy megakadjon a torkán. Aztán elszégyellte magát, amiért olyan kurtán-furcsán otthagyta az öreget. Igazán végighallgathatta volna. Végül is nincs abban semmi különös, ha az ember elkezd fantáziálgatni. Ki tilthatja ezt meg neki és miért? Megmondta az a híres dél-amerikai író is, hogy a valóság nem ér véget a paradicsom kilónkénti áránál. Nem csak annyiból áll az, hogy kékkel meg pirossal számoszlopokat firkantsunk egymás mellé, mint a precízebb piaci kofák.