A törpegyár udvara fölött vérzett, másnaposan ébredezett az ég. Óriás szürke lepedőből tépett fátylak, hatalmas torkok mélyéből fölgomolygó füstök keveredtek a fenti piros sávokba. A fák szinte belehajoltak saját lélegzésük reménytelenségébe, a por fölött ezüstözött a párolgó pára. Az iroda ablakából látta a folyondár futotta, itt-ott megszakadó dróthálót, amivel a törpegyár területét kerítették. Lécek, rozsdás szögekkel kivert fahasábok, bádoglemezek hevertek az ő udvarán is. Már rákezdték a madarak, a szörnyeteg rigók és a verebek, szarka gyűlölködött cserregve az udvari vadgesztenyefáról. Nedves ronggyal dörzsölgette az arcát és a homlokát, igyekezett arra gondolni, nem csupán a félelem irányítja a mozdulatait. Ha csak félelemből tenné a dolgát, az baj lenne. Bele se mert gondolni, mekkora baj. Kávét főzött a régi, itt hagyott kotyogóson. Hátrament a fészernek nevezhető téglakalyibához, s mert meglepetésére talált, ölbe vett néhány hasáb fát és gyújtóst, régi újságokat, amiknek a lapjait aztán megtekerte, és a tűzhely mellé, a sarokba állította őket. Hiába várható további hőség, egy valamirevaló kályhának mindig készen kell állnia. Bármi megtörténhet, de persze nem akármi történik meg, csak aminek nem feltétlenül kellene. Az emberek szemezgetik az életüket, aztán úgy hajtják be maguk után az élet ajtaját, mint akik nem is voltak. A heccelődésről pedig majd később. Később legyen szó a heccről, a tréfálkozás halálos és furfangos természetéről, ami évszázadok óta kitart, és ha a pontosságot finomkodásnak is lehet nevezni, akkor a hecc valóban egyre többet vesztett a játékos, önkényes, az emberi fantáziát is próbára tévő jellegéből. Elővette a likőrösüveget, jól meghúzta. Még nem is kezdődött el a munkaideje, de már kopogtattak.

Ki más, Kicsi Cár billegett az ajtó előtt. A férfi olyan volt, mint valami vadnyugati prémvadász, aki most lépett ki egy rongyossá olvasott Karl May-könyvből. Elszántnak tűnt, miközben arról árulkodott a vérben ázó tekintete, hogy nem álmodozással töltötte az éjszakát. Ráállt a küszöbre, billegtette a teste súlyát, beingott a helyiségbe, de kint is maradt. Ő pedig most figyelt föl arra, hogy az ajtó mellett jókora sárkaparó is görbül. Tegnap, amikor érkezett, nem vette észre. Kicsi Cár lendítette a sáros bakancsát, de nem lépett be.

– Jó reggelt, uram – mondta.

Kicsi Cár bólintott, hát persze.

– Arra gondolok – szólt a Kozmetikus, és a másik mögé mutatott –, hogy nem véletlenül van ott a sárkaparó.

– Nyilván, mert odadugták – Kicsi Cár nevetgélt, lengedezett a feje mögött a görényfarok.

– Sárban is járt ma már, uram?

– És ha vérben? – a másik inkább szórakozott volt, mint fenyegető. – Könnyű, enyhén sózott, kakukkfüves bárányvérben, úgy értem – tette hozzá, az ínyével mosolygott.

Ő nem válaszolt. Könnyedén, mint egy mesefilmben, dudaszó zengett a törpegyárban, hamarosan kezdődik a munka, a köpönyegeknek, a papírcsákókhoz hasonlatos sapkáknak, a szemüvegeknek már helyesen kell állniuk. Recsegve, meg-megdöccenve indulnak a futószalagok, a portás föláll, szalutál. Kicsi Cár kiintett, mire a három alak, akik árnyékként kísérték ide, és az udvaron cigarettáztak, csak bólintottak, mint valami álmos, de bármi neszre fölébredni kész állatok. Kicsi Cár csak betolta tömzsi, erős testét az irodába. Szimatolt, az asztalához lépett, s még mindig tűnődő arccal rádobta a szatyrot. Formátlanná hízott testükkel ilyesmi szatyrokkal billegnek a vidék asszonyai a boltokba és a csarnokba, a kínai piacok elemektől izgatott mesevilágába, a heti vásárok forgatagába. Csakhogy ebben a szatyorban vasdarabok és huzalok voltak. Egy hangszóró fájdalmas maradványai, ami még néhány órája kint fénylett a város határában, és beszélt, és igazoltatott is.

– Az egyik kedvenc hangszerem volt – Kicsi Cár hangja mélabús lett. Simogatta a kikandikáló vashuzalt, megcsillantak a kövér aranygyűrűi. A Kozmetikus fölfigyelt, kedvére való volt a megnevezés. Kicsi Cár hangszereknek nevezi a hangszóróit, amikkel teleaggatta a várost.

– Sajnálom, sok lehetőségem nem volt – szólt. – Ha nem találok valamilyen megoldást, talán még most is a város határában diskurálnék.

– Bizony a szívemet tépte ki – bólogatott Kicsi Cár, a sapkája alá nyúlt, elmélyülten vakarózott. – Ennek azért lesznek következményei. Igen, igen, milyen súlyos következmények jutnak az eszembe. Olyan furcsa, hogy képtelen vagyok felejteni. Ezért megbocsátani sem tudok. Nem felejt, de megbocsát?! Ugyan, kérem!

– Arra gondol, hogy a bosszúvágy és az emlékezés kézen fogva jár? – kérdezte, mire Kicsi Cár őszintén meglepődött.

– Nem tudom, így gondolom-e. Amikor bosszúvágy fűt, mert be kell valljam magának, olykor bizony bemelegít a lelkemben, hovatovább egészen lázassá tesz, nem az emlékek vert hadseregére koncentrálok. Hanem a bosszú módozatára. A győzelemre! A bosszút győzedelmes művészetté fejleszteni, nos ez a
hatalom egyik legfontosabb követelménye. Aki úgy áll bosszút, hogy abban esztétikum, szellemesség éppúgy van, mint erő, méltán számíthat a többség elismerésére és támogatására.

– Hecc – hümmögött a Kozmetikus.

– Kérem?

– Hecc – ismételte.

– Nem, ez nem hecc.

– Abból nőtt ki.

– Kicsoda nem a heccből nőtt ki itt, kérem?! Így vagy úgy, de mi mindannyian valami hecc gyermekei vagyunk!

Kicsi Cár bámulta az asztalon álló likőrösüveget, utánanyúlt. Beleszagolt, majd jól meghúzta. Elismerően bólintott, lögybölgette a palackot, az ablak felé tartva figyelte az alkohol színét.

– Kap állandó belépőt a könyvtárba – öblögette aztán a száját a likőrrel –, és a templomba is. Ételjegyet nem utalhatok, csak a helyi lakosoknak jár. Ha esetleg bejelentkezne, vagyis állandó címe lenne, akkor kapna azt is. De így nem járulhatok hozzá – Kicsi Cár eltűnődött. – Sajnos a helyiek közül se mindegyiknek jár jegy. Igaz is – mosolyodott el –, melyik a kedvenc étele?

Kicsi Cár a bakancsát nézte, a lábbeli orra és a szára vértől volt lucskos. Na, de barnállt néhány édes italfolt az asztal furnérján is, már legyek futkároztak rájuk. A törpegyár udvarán, mint bogarak a sírgödörben, fürgén forogtak a targoncák, dobozok és faládák emelkedtek, vezényszavak pattogtak, füttyök és sípok hasították a levegőt.

– A könyvtárba, úgy tudom, uram, nem szükséges belépő – jegyezte meg a Kozmetikus, azon tűnődött, vajon mi lesz a szatyor sorsa.

– Mi már Raktárnak nevezzük. Mert bármikor beléphet abba a szentélybe, engedély még kell. Jó, a cigányoknak például nincsen engedélye. Semmiféle engedélyük nincsen. Természetesen a menekülteknek sincsen. Meg egy-két ilyen-olyan mihaszna se kapott, olyan, aki csak a bajt keresi, és persze meg is találja. Az engedély mindig a jóravaló, becsületes embereknek kell. Ők attól jóravalók és becsületesek, hogy van engedélyük, érti? És mert ilyenek, kapnak engedélyt! Aki nem rendes polgár, annak szükségtelen az engedély. Az ilyet úgyis odaeszi a fene, ahová ő akarja, és akkor mi a búbánatnak a papírmunka.

A Kozmetikus a törpegyár felé pillantott. Egy munkásra láda esett, csak a feje látszott ki, összefutott néhány ember, alig bírták kirángatni alóla. A munkások úgy kapkodták a tekintetüket, mintha tiltott dolgot művelnének. Akire rázuhant a láda, igencsak rossz bőrben volt. Nagyon jajgatott. Befogták a száját, így is rángatta a fejét. De ott állt mellette egy törpegyári munkás, és fújta a sípot, mint a régi, szép időkben. Síppal Bachot, lehet ezt is. Hogyne lehetne! Kicsi Cár, aki a jelenetet ugyanúgy látta, folytatta.

– Aztán természetesen a kocsmába is kell engedély. Már ivott ott, van tudomásom róla. Csakhogy akkor engedély nélkül lépett be. Tartsuk be, kérem, a szabályokat! – bólogatott Kicsi Cár. – Például az is mennyire fontos, hogy eldöntsük, aki az engedélyt igényelni szeretné, megkaphatja-e azt az előzetes engedélyt, hogy igényeljen engedélyt. Ez így megy, lépésről lépésre, mert másként nyomban a nyakunkba ugrana a káosz vadállata. Nem ugrálunk, nem szálldosunk, de normális ember módjára evezünk a cél felé, mint egy Odüsszeusz. Nem az eget kell bámulni, hanem azt az egy centimétert, ami éppen előttünk van! És látja, mégis milyen rémesen bonyolult. Kafka vagy Orwell jut az eszébe, de jaj, uram, nem. Ezekre a fiúkákra gondolt, láttam a redős homlokán. Nem, nem, nem! A viszonyokat úgy kell átláthatóvá tenni, hogy az a viszonyok kedvére legyen. A viszonyok mi magunk vagyunk! Hát akkor rajta! Dolgozzunk, és a zöld lombok közül kifehérlenek majd a felhők párnái, az ég kékje, a tomboló Nap. A szút, ami meg szétrágná a fát, kiirtjuk. Hm?

Hallgattak, a legyek dolgoztak a likőr foltjain. És dolgozott a kikéklő ég, a föld, szemben a törpegyár.

– Rendben, csakhogy lássa, van bennem jóindulat, a kocsmába is kap állandó bérletet – folytatta Kicsi Cár. – De nehogy azt higgye, Cejt miatt. Azért lesz belépője, mert én így gondolom, így döntöttem, így tartom helyesnek. Cejtet pedig leszarom.

– Szerintem ez így nem egészen pontos – szólt a Kozmetikus.

– Jó, nem szarom le, de azért mégis. Az órákat át tudom állítani. Az embereket át tudom keresztelni. Én, mint már bizonyára tudja, alapítok. Az alapítás gyógyítás, műtét, tortúra, hecc, hosszú és fájdalmas kúra. Cejt múlik, én pedig vagyok.

– És a törpegyár?

– Az alapítványom érdekli? Hm, hm – Kicsi Cár az állát vakargatta. – Maga azt hiszi, nagyon okos, mi?

– Itt mindenki remeg. Arra gondolok, hogy aki idejön, vagy itt él, remegni kezd – magyarázta, és közben figyelte a szatyrot, ami így, a kilógó huzalokkal és a nejlon fehérét átszúró vasakkal olyan volt, mint valami műalkotás.

– Azt hiszi, kurva okos. Azt hiszi, tudja mitől döglik a légy. Na, tudja meg, hogy a légy is föltámadhat.

Kicsi Cár villámgyors mozdulattal csapott az asztalra, és lassan emelte a fénybe a kezét. Négy agyoncsapott légy, likőr és vérfoltok színezték a tenyerét. Az udvaron toporgó kíséret nyomban az ablaknál termett, a nyakukat nyújtogatva pislogtak befelé. Kicsi Cár a véres kezével intett nekik. A másik kezével a görénybundás sapkáját igazgatta, közelebb döntötte a testét, nyakán lilára feszültek az erek.

– Nézze, én aztán jól tudom, hogy a foglalkozásával miféle ármányok szolgálatában áll. Tudom, miféle erőknek a bérence. De a mi viszonyaink a mi farkunkat dédelgetik. Ért? Rájött, hogy én ki fogok baszni magával? – Kicsi Cár az ablakhoz lépett, a három kísérője felé mutatott. – Elmondom magának a szisztémát, és nagyon bízom abban, hogy a lényeg nemcsak eljut az értelméig, de el is fészkel benne, mint a kendermagos tyúkanyó, ami aztán csak szarja a szép, sárga agyú tojásokat.

Kicsi Cár tátott szájjal lélegzett, aztán folytatta.

– Szóval szisztéma nélkül annyik vagyunk, mint a disznók. A szisztéma a Teremtés folytatása. De nagy Té!, nagy! A szisztéma a földi erők bujkáló, de mégis jelenlévő, érzékelhető munkálkodása, ami nélkül nem létezik sem rend, sem pedig rendszer. A szisztéma köztes állapot a megváltás híre és a kegyelem állapota között. Mondom konkrétan, mert így talán túl elvont. Látja, a hórihorgas tag a Dudu. Középen áll a veres képű Dodi, és Didi a kis tömzsi. Így hívják őket. Ez a becses nevük. Így szólítom őket én, a munkatársaim, így szólítják egymást, így szólítják őket a flangáló, üzletelő, munka után kuncsorgó vagy csak egyszerűen hasukat vakargató városiak, a törpegyár szorgos, jómodorú munkásai, a családjuk. Dudu, Dodi és Didi. Most. Ez most a nevük. Viszont megeshet, sőt, szinte egészen bizonyosan meg is fog esni, hogy holnapra a veres képű lesz Dudu, a hórihorgas Dodi és a tömzsi Didi marad. Ez egy folyamat. És egy ilyen folyamat. Ugyanakkor más variációk is elképzelhetők, sőt el is kell képzelni őket, ha versenyben akarunk maradni, mert minden szisztéma a versenyen alapszik, amíg szisztéma nem lesz. Amikor egy szisztéma szisztéma lesz, már nem kell versenyeznie. Versenyezzen a faszom, jó uram. Vagyis tehát számolhatunk azzal, hogy csakhamar a hórihorgas barátom lesz Dodi, a veres képű Didi és a kis tömzsi Dudu. Tud követni? Ennek a nominális vetésforgónak nem az a lényege, hogy ki vagy, mert az kit érdekel, hogy ki vagy, a lényeg, és ezt sem Gogol, sem Franz Kafka, sem pedig Orwell, de említhetnénk Örkényt is, nem mondhatná lényeglátóbban. Vagyis ha bárki lehetsz, akkor legyél is. Legyél bárki, akárki, valaki, de természetesen mindig a köz érdekében alakulj. A nevet, mint valami uniformist magadra öltheted, hogy szolgálj. A szolgálat kötelezzen. Nem a névből következik a cselekvés, hanem a cselekvés ad nevet, nem a név határozza meg a személyedet, az identitásodat, hanem a változékonyság, illetve a változtathatóság varázsos lehetősége. A hecc az volt, hogy mindez egyszeri, véletlenszerű, de mindenképpen a pillanatnak hódoló ügymenet. Egyszer megtörténhet, és kész, fájront. Takarítsák föl a könny mocskát, a járdakövekre alvadt vért, a falakra csapott agyvelőt. Száraz, tiszta utcákat kívánunk látni. Oké, oké. Csakhogy a hecc megtörtént újra, és újra, és megint, így lett a heccből szisztéma, amit ha nem ismersz föl, akkor az árokban végzed, mint egy kibaszottul üres nejlonszatyor, amit bárhová tovább fújhat a szél.

Kicsi Cár kipréselte magából a levegőt, s mint aki megkönnyebbült, fölordított, majd a likőrösüveg után kapott, és jól meghúzta. Aztán váratlanul egészen elkedvetlenedett. Nézte őt, a Kozmetikust, pislogott, mint aki arra gondol, hogy ennyit beszélni, őszintének lenni, igaznak lenni, és mi végre. Nem értik. Nem fogják föl. Ez az alak se lesz a hasznára, aki pedig a törpegyár mellé nyert beutalást, egy ilyen remek helyre. Basszák meg az összes napraforgó segget. És nagyot legyintett, vonult kifelé. A bejáratnál használta a sárkaparót, mintha bentről vinné kifelé a sarat, az ázott föld makacs masszáját. Dudu, Dodi és Didi követték őt a fehér terepjáróhoz. Csapódtak az ajtók. A Kozmetikus bólintott, elmosolyodott. Dudu, Dodi és Didi. Azért Kicsi Cárt csakis ők fogják követni. Ők várnak rá, ők hajtják végre az utasításait, a parancsait, ők loholnak a nyomában. Csak Dudu, Dodi és Didi. Kicsi Cár reménye talán ódivatú, és soha nem igazolódott igazán. De volt benne igazság, mert az emberi természetre apellált, miközben mégsem volt teljeskörű látomás. Kicsi Cár úgy vélte, hogy Dudu, Dodi vagy Didi bárki lehet. De ez nem így van. Az rendben, hogy mindig akad Dudu, Dodi és Didi, de hogy bárkiből lehetnének ők, marhaság. Sajnálatos, de így van. A szisztémát az is élteti, aki tagadja.

Száraz kenyeret, sajtot vett elő. Majd lassan, a falatokat a szájában sokáig forgatva megreggelizett, a teába likőrt löttyintett. Kiballagott az iroda elé, a törpegyár felé pillantott, szóltak a sípok, a füttyök, feje fölött szarka cserregett. Aztán nekiindult.

– Járjon szerencsével – szólt egyszerre utána az ő hangszórója.

Elbizonytalanodva fordult, jó lett volna megsimogatni a hangszert.

– Több kellene szerencsénél – mondta végül.

Még mindig kora délelőtt volt, csattogtak fent a galambok. Ahogy a városközpont felé tartott, a kertekben látott törpéket. Mindenféle kicsiny, festett alak vigyázta az orgonák, a muskátlik és a felfelé ólálkodó tuják álmait, Jézus éppúgy, mint Napóleon, Kicsi Cár vagy Bill Gates. A város már életre kelt, az árusok kipakoltak, a nyikorgó kerékpárok és a kóbor ebek járták a megszokott körutakat. A lottózóban toporogtak néhányan, de mert nem húzási nap volt, sorsjegyeket kapargattak, és néhányan tippmixeltek is. Kiáltás érte utol. A névtelen cigány fiú szaporázott utána, kezében tányér, arcán feszült figyelem. Ahogy utolérte, haptákba állt.

– Ezt magának küldik, uram – mondta lihegve. És remegett a tányért tartó keze. Nézte, mit hozott a fiú, akinek fehér bajusza lett. Két szem volt a tányérban, fehér porral hintve. De az is látszott, hogy kicsi ujjbegyek már kóstolgatták a port. Nyilván porcukor volt. Átvette a tányért.

– Üzentek valamit?

– Igen, üzentek.

– El is mondod, hogy mit?

– Nem, nem mondom el – fintorodott el a gyerek, törölt a száján, megfordult, már futott is. Ő meg nézett utána, kezében a tányér a két porcukros, a hajnalt talán még látó birkaszemmel. A szisztémára gondolt, és nem, nem becsülte le.

-----