Erősödő vágy

 

Egyre hőbben kívánom,

bárcsak gyorsabban múlna az idő,

rövidülnének a napok, az évek,

ha vannak még napjaim, éveim,

és jönne már a halálos betegség vagy végelgyengülés,

és ne lennék tanácstalan,

mivel töltsem ki,

mikor leszáll az est,

mikor már se írni, se olvasni nem tudok,

és egyéb teendőimmel is végeztem,

holott idő mint olyan nincsen,

csak tér van és a térben mozgás, változás,

melynek része vagyok,

de iramán változtathatok.

 

 

Alap

 

Széncinke a napraforgó levelének szárán,

 

eszik,

kitartóan vagdossa a karmával leszorított magot,

de közben minduntalan felkapja a fejét,

jobbra néz, balra néz,

egy pillanatra sem feledkezik bele az evésbe,

erősen figyel,

résen van,

készen arra,

hogy elröppenjen,

ha ragadozó közelít,

 

ez a túlélés, a törzsfejlődés alapja,

az állandó éberség, készenlét.

 

 

A kérés részletezése

 

Egyedül legyek a házban,

álljak a konyhában és mosogassak,

vagy tartsak a könyvespolc felé,

hogy levegyek egy könyvet,

dőljek oldalt,

neki a tálalópultnak, vagy egy széknek,

attól függően, hol tartózkodom,

a tálalópult átmenetileg támasszon meg,

de a szék boruljon fel,

kapjak is valami után,

az edényszárító széle vagy a távcsőállvány után,

de ne rántsam magamra egyiket se,

először ne érezzek semmit,

aztán nagy, nagy fájdalmat,

az addigi legnagyobbat,

de enyhüljön

és legyen elviselhető,

vagy vágódjak el egyből,

zuhanjak akadálytalanul a padlóra,

a padló szőnyeg nélküli részére,

koppanjon nagyot a fejem,

de ne halljam,

legyek azzal elfoglalva,

hogy felgyűrtem a szőnyeget,

vagy ha mégis eljut hozzám a hang,

ne figyeljek rá,

kössön le a zuhanás,

az ne érjen véget a padlónál,

folytatódjon azután is,

nyíljon meg a padló,

azon keresztül,

bele valami fényes mélységbe vagy feketeségbe,

és csak zuhanjak, csak zuhanjak,

míg ki nem alszik a tudatom,

 

nem vagyok rá méltó,

de ilyen halált adj, Istenem,

ilyen váratlant, gyorsat, kegyeset.

 

 

A plussz-szoba

 

Visszatérő álmom,

hogy a háznak van egy befejezetlen traktusa,

egyetlen padlásszobából áll,

az emeleten történik bele az átjárás,

vakolatlanok a falai,

de be van rendezve,

ugyanazokkal a bútorokkal, mint a hálószobám,

a képek is ugyanazok a falakon,

mintha duplikátum lenne,

csak az ablakából nem nyílik kilátás,

mert eltakarja a kinti fenyőfa,

 

elvesztettem egy laborleletemet,

és ott találtam meg,

már aludtam is ott,

felébredve emlékeztem rá,

hogy nyitva felejtettem az ablakát

és másnap valóban nyitva volt,

de szerencsére nem esett be az eső,

 

egyszer ébren is kerestem,

felkeltem éjjel,

kimentem a folyosóra,

felkapcsoltam a villanyt,

és az ajtó után kutakodva sokáig tapogattam azon az oldalon a falat.

 

 

Nyom

 

Újraolvasom, többedjére már, kedvenc klasszikusaimat,

Mikszáthot, Tömörkényt, Móriczot, Kosztolányit és a többit,

egy papírfecnit használok könyvjelzőnek,

és rossz szokásom szerint a körmömmel jelölöm meg,

hol, melyik bekezdésénél, mondatnál szakítom meg az olvasást,

néha pontosan oda kellene vésnem,

ahová már véstem,

borzongva nézem körmöm régi nyomát,

mintha egy idegentől származna,

akit túléltem.

 

 

Fordított halotti beszéd a jövőből

 

Itt nyugszom, fiaim,

ebben a sorban,

ez alatt a műkősíremlék alatt,

a húgom, a nénétek emeltette,

aki túlélt,

egyszerű, természetes kőtömböt szerettem volna,

évszám nélkül, csak a nevemmel,

de nem tudott olyat beszerezni,

és szégyellte volna is a sok drága márvány közt,

azonkívül van itt más ilyen nevű is,

többek közt az apám,

és nem akarta,

hogy összetévesszenek vele,

örülök,

hogy megtaláltatok,

hogy még emlékeztek,

hova temettek,

bár azóta nem sokszor jártatok itt,

néha még Halottak napján se,

pedig jó,

ha olyankor felettem is áll valaki,

nem neheztelek érte,

távol laktok, távoli városokban,

és ritkán értek rá,

vagy éppen külföldön tartózkodtok,

volt ennek jó oldala is,

nem kentétek össze mécseseitekkel a fedlapomat,

és nem hányódtak rajta hetekig az elszáradt virágcsokrok,

de mindegy is,

a lényeg,

hogy itt vagyok,

még mindig megelégedéssel tölt el,

hogy ide kerültem,

miként abban a régi versben reméltem,

ha tudjátok,

melyikre gondolok,

utólag visszatekintve gyerekség volt részemről,

de annyira akartam,

végül ez volt az értelme annak,

hogy több évtized után visszaköltöztem a faluba,

nem a házépítés, új házasság, jobb levegő,

ezt akkor nem tudtam,

és nagyon megrázott,

mikor összeomlott minden,

és megint egyedül maradtam,

köszönöm,

hogy eljöttetek,

kár,

hogy az unokáimat nem hoztátok el,

pedig a kisgyerek nagyon szereti a temetőt,

ti is sokat futkostatok itt a sírok közt,

mikor kiskorotokban kihoztalak benneteket,

felmásztatok a fedlapokra,

járkáltatok rajtuk, leugráltatok róluk,

nem együtt,

hanem külön, életem más-más szakaszában,

hiszen egy nemzedéknyi korkülönbség van köztetek,

ne restelljétek,

hogy már nem emlékeztek rám pontosan,

az arcomra,

meg arra,

mi mindent csináltunk együtt,

ez természetes, ennyi idő múltán,

és ne sajnáljatok,

nem olyan rossz itt,

nem vagyok egyedül,

ismerősök vesznek körül,

itt van anyám, apám, apai nagyanyám, apai dédnagyapám, apai dédnagyanyám,

továbbá számos rokon, gyermekkori barát, volt szomszéd,

és nem kell semmit tenni,

csak hallgatni,

és porladni,

ez utóbbiban nagyon előre szaladtam,

a csontjaimat kivéve szinte már eggyé váltam a földdel,

gyertek el máskor is,

csak jobb,

ha itt vagytok,

kissé olyan,

mintha még mindig veletek lennék,

mintha még mindig élnék.