Ha valaki egy ideje figyelemmel kíséri Umberto Eco tudományos és irodalmi munkásságát, a szerző új regénye nem okoz túl nagy meglepetést – legalábbis témájában biztosan nem. Több mint három évtizede már, hogy az olasz tudós íróként is ismertté, majd hamarosan divatossá vált, első regényei pedig igen széles körben fejtették ki hatásukat. Egy időben kifejezetten népszerűnek számított „ecós” regényekről beszélni (vagy ilyeneket olvasni): a kifejezés általában olyan műveket jelentett, melyek többé-kevésbé krimiszerűen dolgoznak fel valamilyen történelmi témát, vagy a múltban játszódnak, a szerző nagy kultúrtörténeti tudásanyagot mozgósít, ám mindezt nem „szimpla ismeretterjesztő” módon teszi, hanem valahogy „trükkösen”, az olvasót bevett tudásában megingatva, új, alternatív történelemverziókat felvillantva, a múlt és a valóság megismerhetőségébe vetett hitünket megkérdőjelezve. Posztmodern – mondtuk ezekre a regényekre a kilencvenes években, és kétségkívül Eco egy bizonyos irányzat egyik legfőbb képviselője és zászlóvivője lett, és „ecós” művekként olvastuk, többé-kevésbé jogosan, olyan mainstream szerzők munkáit, mint mondjuk Lawrence Norfolk, José Carlos Somoza, Helmut Krausser vagy Radoslav Petković, valamint olyan, a „magas” és a „populáris” irodalom határán mozgó szerzőkét, mint Matthew Pearl és Iain Pears. Ám szegről-végről Eco köpönyegéből bújt – vagy stílszerűbben: az ő rózsáskertjéből hajtott – ki egy másik szerző is, akit, az előző metaforánál maradva, inkább „dudvaként” tartunk számon: Dan Brownra és a híres regénye nyomán fel-felbukkanó különféle „kódokra” gondolok. Nem véletlenül említem Brownt, hiszen lényegében ő és epigonjai vitték sikerre (és hígították jócskán fel) azt a kvázi- (vagy alternatív) történelmi regénytípust, melynek eredete valahol A rózsa neve és A Foucault-inga táján keresendő, pontosabban e művek foglalják össze és szintetizálják azt a – borgesi, pynchoni, calvinói, és még hosszan sorolhatnánk – regényhagyományt és témakört, mely aztán többek közt Eco hatására vált igazán divatossá. De nem csak miatta, hiszen Eco és Brown műveikben érzékenyen reagáltak korunk összeesküvés-elméletek iránti fogékonyságára, a konspirációs teóriák burjánzására. Akár úgy, mint az olasz szerző, hogy az efféle gondolkodásmódok logikáját vizsgálták, vagy, mint Brown és utánzói, hogy maguk is ilyeneket fabrikáltak, illetve másoktól átvett teóriákat népszerűsítettek rejtélyes történeteiken keresztül.

Az összeesküvések, a világot mozgató valós vagy (többnyire) kitalált konspirációk egy ideje az olasz szerző elméleti érdeklődésének is a középpontjában állnak, ahogy tulajdonképpen legtöbb regénye saját elméleti tevékenysége szépirodalmi verziójának is tekinthető. Már A Foucault-inga legfőbb kérdésköre, a világot mozgató Terv lehetősége lényegében A rózsa neve szemiotikai problémáit vitte tovább és globalizálta,1 ami a szerző fikcióelméleti szövegeiben2 és különösen az értelmezés és túlértelmezés problémáit vizsgáló tanulmány- és vitakötetben3 is markánsan megfogalmazódott: az első két regény egyik legfőbb „tétje” a jelek helyes, adott értelmezése lehetőségének, az interpretáció határainak, fikció és valóság összemosódása veszélyeinek vizsgálata volt. A Foucault-ingában szinte az európai kultúrtörténet összes fontosabb titkos társaságát és konspirációs elméletét említik, miközben a főhősök egyszerre keresik és hozzák létre a Tervet, s a nem létező összefüggések, az önkényes túlértelmezések végül őket magukat is elpusztítják – jól illusztrálva, hogy a Terv létezésének hiánya még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem is működik. Hiszen a Terv, a kompakt világmagyarázat meglétére irányuló vágy, a jelek előre adott jelentés felőli (s így óhatatlanul önkényes) olvasata, maga a túlértelmezés az, amely az összeesküvés-elméletekben is működik. Az összeesküvés (valóságos) hiánya nem jelenti a konspirációs teória hatékonyságának csökkenését, sőt: nem kell feltétlenül A Foucault-inga „minden mindennel összefügg”-típusú elmegyakorlatáig mennünk, hiszen sajnos mindennapjainkban is megtaláljuk jó néhány példáját a hamis, ámde mégis hatékony összeesküvés-elméleteknek. A holokauszt-tagadástól a szeptember 11-ei katasztrófa körüli teóriákon át a hazai közélet felső és alsóbb köreiben egyaránt fel-felröppenő „tervek”, „összeesküvések”, „vezetőink megbuktatására irányuló gonosz machinációk” szinte mindennap szóba kerültek, így nem csoda, hogy irodalmi, filmes és elméleti témaként is divatosak manapság.

Az ilyen teóriák talán leghíresebbike, az egyik leghosszabb életű és legkárosabb a 19. század végén keletkezett hamisítvány, a Cion bölcseinek jegyzőkönyve áll az új Eco-regény, A prágai temető középpontjában. Nem először foglalkozik a témával a szerző, hiszen már több alkalommal is leírta az általa tipikusnak tekintett háttértörténetet, vagyis azt, hogy a Jegyzőkönyv egy eredetileg III. Napóleon-ellenes politikai pamfletre, Maurice Joly hajdan betiltott művére épül, amelyben még szó sem volt a zsidóságról és semmilyen ördögi konspirációról (a szövegben eredetileg a napóleoni eszmék szócsöveként funkcionáló Machiavelli beszélget a demokratikus szellemiségű Montesquieu-vel a pokolban). A mű különböző (főként orosz titkosszolgálati) machinációk, átírások és -értelmezések révén a 19. század utolsó éveitől az antiszemitizmus és minden rasszista világösszeesküvés-elmélet „alapkönyve” lett. A történetet már sokan feltárták, számos filológus, történész cáfolhatatlanul kimutatta, hogy a Jegyzőkönyv közönséges hamisítvány4 – és annak sem túl jó. Aki olvasta, tudja, hogy milyen hihetetlen unalom és érdektelenség árad a könyvből, melynek túlnyomó többségét a korabeli (Joly-féle, 1864-es) állapotokra vonatkozó gazdasági fejtegetések, a közvetlen kontextusukból kiragadva tökéletesen értelmetlen politikai elmélkedések teszik ki. Mégis, a könyv bizonyos körökben máig is hat, közkézen forog. Bár nálunk uszító, gyűlöletkeltő volta miatt elvileg betiltott, viszonylag könnyen hozzáférhető. (Nemcsak az interneten: néhány évvel ezelőtt például egy vasútállomás újságosstandjának kirakatában láttam, ahol „békésen” és bizonyára valamilyen furcsán értelmezett demokratikus szellem jegyében fértek meg egymás mellett az antiszemita röpiratok, a szitytya „történelmi művek”, a katolikus szentek életrajzai és a kommunista propagandaanyagok.) Eco a korábbi történészek kutatásaira építve kimutatta, hogy a Jegyzőkönyv gyökerei nemcsak Jolyra vezethetők vissza, hanem többszörös hamisítások és átírások mentén egy Hermann Goedsche nevű botcsinálta regényíró (Sir John Retcliffe álnéven írt) regényéig, illetve Joly és az ő közös forrásaiig: Dumas-ig és Eugéne Sue-ig.5 Ezt a történetet írja meg új regényében is, mintegy újra-fikcionalizálva az igencsak regényes valóságot: A prágai temető főhőse egy Simonini nevű fiktív csaló, kettős (illetve hármas, vagy még „többes”) ügynök, hamisító, aki a 19. század utolsó kétharmadát végigélve ott van számos jelentős európai történelmi esemény hátterében, mindig saját közvetlen érdekei szerint keveri a kártyákat, és hozza létre azokat a hamisítványokat, melyekből Goedsche regénye és a Jegyzőkönyv is keletkezik.

Eco első pillantásra tulajdonképpen nem tesz mást, mint a valóságos szövevényes históriát, az oda-vissza hatások és hamisítások történetének szinte kibogozhatatlan gordiuszi csomóját azzal vágja át, hogy egyetlen (kitalált) figura mesterkedéseihez kapcsolja az összes eseményt – azaz a sokszálú történetet egy fiktív főszereplő beépítésével igyekszik megvilágítani és újracselekményesíteni. Mint a regény végén az elbeszélő látványosan tisztázza: „[E]bben a történetben nincs más kitalált alak, csak a főszereplő, Simone Simonini” (553). Látszólag tehát Simonini az az egyetlen személy, aki miatt a történet nem jól megírt dokumentumregény (mondjuk olyasmi, mint A királyné nyaklánca Szerb Antaltól vagy a Louduni ördögei Aldous Huxleytól), hanem fikció: az 1830-ban született hamisító itt egyedül viszi véghez azt, amit a valóságban többen, egymásra hatva tettek, és Simonini, akárcsak egy klasszikus történelmi regény „középszerű hőse”, bejáratos minden fontosabb történelemformáló erőhöz, ott van a nagyobb eseményeknél. Tehát a szereplők nagy része (ahogy az idézett szövegrész után az elbeszélő megfogalmazza, a jelentéktelen figurákon kívül mindenki) valós személy, számos, az átlagolvasó számára ismeretlen figurával és több közismerttel – szerepel például Dumas, Garibaldi, vagy a magyar olvasó számára ismerős lehet az az Esterházy nevű katonatiszt, akinek a Dreyfus-perben való dicstelen részvételéről a (leginkább csak név-) rokona is megemlékezik a Harmonia cælestisben.6 Ahogy azt Ecótól már megszokhattuk, a könyv hatalmas történelmi és kultúrtörténeti ismeretanyagot mozgat, és a jámbor olvasó, aki netán a szerzőnél csekélyebb műveltséggel rendelkezik (vagyis az emberiség körülbelül 99,9%-a) egy idő után már csak kapkodja a fejét, hogy eligazodjon a rázúduló ismeretanyagban.

Persze Eco nem lenne Eco, ha a történet olyan egyszerűen működne, ahogy leírtam, s ahogy a könyv végén a narrátort idéztem. Egyfelől a szöveget három elbeszélői hang szervezi: a részleges amnéziában szenvedő Simonini, aki egy hajdani ismerőse, Froïde doktor ötlete alapján igyekszik múltját, emlékezetvesztésének okát spontán írás segítségével feltárni (a név természetesen Sigmund Freud-ot takarja), egy Dalla Piccola nevű abbé, aki titokzatos naplóíró társaként időnként átveszi helyét az íróasztal mellett, és kiegészíti emlékeit, valamint a kettejük szövegeit rendező, időnként bele-beleszóló nagybetűs Elbeszélő. Az emlékezést nemcsak az amnézia legyőzése és az identitás(ok) megtalálásának kényszere vezérli, hanem bizonyos feltárandó bűnesetek is. Egyrészt, mint kiderül, Simonini az aktuális szöveg írása előtt három évtizeddel találkozott Dalla Piccolával, és megölte őt (azaz az emlékezés másik írója minden valószínűség szerint nem lehet azonos a hajdani abbéval), másfelől pedig Simonini házának pincéjében több olyan hulla is található, akiknek a kilétére csak fokozatosan derül fény (az egyik éppen Piccola). Vagyis – szintén az Eco-regényekben megszokott módon – a történet krimi-szál köré szövődik, s a főhős emlékeinek koherens elbeszéléssé szervezésének egyik fő tétje a bűnesetek rejtélyének megoldása lesz.

Simonini, amellett, hogy a történet kezdetétől fogva gátlástalan csaló és megveszekedett idegen- (főként zsidó-) gyűlölő, lényegében annak a szemléletmódnak is a hordozója és szócsöve, amely az ilyesfajta tömeghisztériákat és összeesküvés-elméleteket működteti. Ő tudja a legjobban, hogy nincs Terv, pontosabban csak annyiban van, amennyiben saját maga létrehozta. Ám hite szerint az általa generált események lényegében valóságosak, hiszen akár így is történhettek volna, pontosabban így kellett volna történniük. Nem véletlenül hamisító Simonini fő foglalkozása: pályájának kezdetén olyan végrendeleteket gyárt, melyek a megrendelő szerint tulajdonképpen annyiban nem fiktívek, amennyiben az elhunytnak, az aktuális megbízó szerinti „magasabb törvény” alapján, hajdan így kellett volna rendelkeznie – azaz csak a dolgok mögötti „valós igazságot” teszik kézzelfoghatóvá a hamisítás során. Így Simonini az összeesküvések generálójaként mintegy megfordítja a logikát: a látványosan fiktív, hamisított események igazak, hiszen ő maga hozta létre őket, méghozzá a dolgok (általa relevánsnak hitt) belső logikája révén. A főhős zsidógyűlölete több forrásból táplálkozik: részint nagyapja mendemondáiból, a házi legendáriumból (a nagyapa figurája egyébként újabb ecói trükkel egyszerre valós és fiktív személy: Simonini kapitány nevéhez fűződik egy 1806-os antiszemita levél, melyet valószínűleg Napóleon titkosrendőrei állítottak össze).7 Az otthonról kapott kóros örökséget saját ifjúkori élménye is erősítette: tizennégy éves korában egy zsidó nő elutasította közeledését, s ezután Simonini antiszemitizmusa a nőktől való félelemmel társult (melynek pótszere az evési szenvedély lett: így a könyv tobzódik a különféle ételekben, melyek receptjeit már-már szexuális szenvedéllyel jegyzi le a főszereplő). Vagyis az öszszeesküvés generálására egyszerre kapunk fikcióelméleti és pszichológiai magyarázatot, a kettő egymást erősíti: a gyűlölködő történetek közt eleve torzan felnövekvő Simonini a nővel folytatott, amúgy teljesen jelentéktelen szóváltását hatalmas traumaként, és az örökül kapott antiszemita narratíva igazolásaként élte meg. Emellett természetesen az sem véletlen, hogy éppen egy zsidó nőhöz próbált közeledni, tehát ideológiájához kezdettől szexuális attitűd is kapcsolódott.

A történet során tehát tanúi lehetünk, ahogy Simonini – életében talán először – nyílt kártyákkal játszik: múltját összerakva próbál rájönni a titokzatos másik naplóíró és a pincében lévő hullák kilétére. Ám közben a szöveg messze nem olyan egyértelmű, mint amilyennek látszik. Nemcsak az időbeli ugrások nehezítik meg a történet értelmezhetőségét (ezt egyébként az Elbeszélő a végén – miután a szerző irodalomelméleti szövegeire erősen emlékeztető módon elmagyarázta fabula és szüzsé, történet és cselekmény különbségét – kronologikus táblázatban is összefoglalja), hanem az is, hogy tulajdonképpen egyik narrátor sem teljesen megbízható. Simonini és Dalla Piccola emlékei hézagosak, eleve védik a rejtélyt – na és persze miért is higgyünk egy olyan szöveg állításainak, amelyet egy csaló és hamisító írt, aki hivatásszerűen hazudik. Az Elbeszélő pedig, bár a korábban idézett helyen saját hitelességét bizonygatja, lényegében maga is spekulál, amikor a különféle 19. századi konspirációk, titkosszolgálati ügyek, sátánista, szabadkőműves és egyéb szervezetek közti összefüggéseket „feltárja”. Magyarul, az általunk olvasott könyv ugyanazt a játékot játssza, amelyet Simonini, a konspirátor: úgy kapcsol össze eseményeket, hogy az eredmény valószerűnek tűnik, ám ehhez az is kell, hogy a bizonytalanságokat, írói beavatkozásokat, spekulációkat kikozmetikázza. Ha hagyjuk, a regény könnyen meggyőz arról, hogy a Jegyzőkönyv előtörténete olyan kerek eseményhalmaz, ahol minden mindennel összefügg. Ám közben éppen azt fedi el a könyv, hogy mennyi hipotézis és spekuláció van a logikusnak tűnő történet mögött, így maga A prágai temető is a konspirációkról szóló konspiráció regénye.

Az elbeszélői megbízhatatlanság abban is megnyilvánul, hogy kétséges a kötetvégi narrátori legitimáció, a központi szereplők és események „történetisége”. Több olyan pont van ugyanis, ahol az olvasó némiképp gyanakodhat a leírtak „valóságosságában”. Ilyen mondjuk – hogy csak egyetlen példát említsek – a regény vége felé található sátánista szertartás és előzményei. Anélkül, hogy a történet csattanóját lelőném (mert itt derül ki az egyik hulla és gyilkosának kiléte), arról van szó, hogy Simonini kapcsolatba kerül egy Dr. Du Maurier nevű pszichiáter betegével, Dianával, aki különös tudathasadásos állapotban időnként transzba esve olyan személyiségeket vesz fel, melyek hozzájárulnak, hogy Simonini egy Taxil nevű másik imposztorral szövetkezve befeketítse és a sátánizmussal hozza kapcsolatba a szabadkőműveseket. A könyv vége felé különös és félelmetes sátánista orgia szemtanúi lehetünk, melyen Piccola abbé életében először szeretkezik nővel, magával Dianával. Az orgia valóságossága eleve kétséges, hiszen a történet szerint az abbéval a szertartás során valamilyen kábítószert itatnak, s így egyáltalán nem biztos, hogy amit látott és leírt, az valóban megtörtént. Ám némi utánajárással, a 19. századi titkos társaságok történetét valamennyire ismerve, a nevek és az események ismerősek lehetnek: Léo Taxil valóban élt, a nevéhez fűződik az A prágai temetőben is szereplő könyvsorozat, mely „leleplezi” a szabadkőművesek sátánista eredetét, ördögimádó szertartásait. A (valódi) könyvek egyik szereplője egy Diana Vaughn nevű fiatal nő, aki hajdan a szabadkőművesek hálójába kerülve különböző erkölcstelen és undorító szertartásokon vett részt, majd később, befolyásuk alól immár megszabadulva, Taxil segítségével leleplezte a titkos társaság keresztényellenes tevékenységét. Mondanom sem kell, Taxil története merő kitaláció, hamarosan le is lepleződött a csalás.8 Tehát Taxil létező figura, és Diana is az, csak nem egészen olyan, amilyennek Eco ábrázolja: nem tudathasadásos pszichotikus áldozat, hanem (a valódi) Taxil gépírónője volt, akinek az imposztor kölcsönvette a nevét, hogy sátánista hazugságának szereplőjévé tegye. A prágai temető Dianája több figurából van összerakva: némileg a „történeti” Taxil-könyv fiktív Dianájából, illetve, érzésem szerint, egy másik fiktív személyből is, akinek kilétére korábbi kezelője, Du Maurier doktor utalhat. Ilyen nevű orvos akkor nem létezett (legalábbis olyan biztosan nem, aki találkozott Freuddal, és Dianához hasonló betegeket kezelt), a figura valószínűleg utalás George du Maurier angol íróra. Az ő neve manapság már nem túl ismert (legfeljebb mint Daphne du Maurier, a Manderley-ház asszonya szerzőnőjének nagyapja), ám a viktoriánus Angliában meglehetősen népszerű karikaturistaként és regényíróként tartották számon, akinek talán leghíresebb könyve, a Trilby, A prágai temető történetének ideje előtt három évvel, 1894-ben látott napvilágot. A szöveg több szempontból is érdekes: címszereplője egy fiatal lány, akit rabságában tart a gonosz hipnotizőr, Svengali. A melodramatikus történet szerint a hipnózis hatására Trilby teljes személyiségváltozáson megy keresztül, híres énekes, illetve Svengali rabja és partnere lesz. Figurája, ha áttételesen is, hasonlít Dianáéra, akinek tudathasadásos állapota ugyanolyan személyiségcseréket eredményez, mint Trilbyé, s Dianát Taxil és Simonini éppolyan hipnotikus rabságban tartják, mint Svengali Trilbyt. Másfelől a hipnotizőr figurája du Maurier regényében tipikusan a „gonosz zsidó” sztereotípiáját testesíti meg. Tulajdonképpen – ha csak nem értelmezem én is túl a dolgokat – itt ugyanaz a fajta trükk játszódik le, amelyről maga a regény rántja le a leplet: ahogy a Jegyzőkönyv előzménye Joly, annak forrásai pedig Sue és Dumas, ugyanúgy vesz kölcsön Eco motívumokat, jeleneteket más regényekből, hogy aztán saját céljaihoz igazítva írja át azokat.

A regény tehát rendkívül rafinált módon mutatja be fikció és valóság egymásba mosódását, a nagy és kerek történetek, konspirációk megformálódásának tényezőit. Sőt, a legérdekesebb ebből a szempontból éppen az említett jelenet, a sátánista szertartás végkifejlete, melyet azonban, mivel a krimi-szál poénját ezzel lelőném, most nem elemezhetek. Számos öntükröző momentumot és agyafúrt megoldást tartalmaz a könyv, melyek szépen és szinte észrevehetetlenül vegyítik a fikciót a történeti valósággal. A mű maga is a 19. századi tárca- és kalandregények, Sue és Dumas stílusában íródott, illusztrációs anyaga is korabeli könyvekből, újságokból való, s a regénybeli „valós” események a forrásul választott művekre utalnak: Simonini pincéje maga válik a prágai temetővé, mely egyszerre szolgál a holtak elföldelésére és a világösszeesküvések megtárgyalásának színhelyéül. A mű végére pedig maga Simonini is egyfajta anti-bolygó zsidóként, a 19. századi (és korábbi gótikus) kaland- és rémregények jellegzetes negatív hőseként folytatja útját, halált és pusztulást terjesztve.

A prágai temető tehát tipikus Eco-regény, ám sajnos abban a tekintetben is tipikus, hogy tulajdonképpen a szerző ugyanazt a jól bevált receptet alkalmazza, mint korábbi műveinél, és ami egy ideje (legalább a korábbi szöveg, a Loana királynő titokzatos tüze óta) végképp kifáradni látszik. Olvasótípus kérdése, legtöbbünket bizonyára lenyűgözött A rózsa neve, mely azért válhatott egy irányzat zászlóvivőjévé, mert egyszerre tudott alapos elméleti apparátust felvonultató, fejtörést okozó és szórakoztató regény lenni. Talán A Foucault-ingánál is megbocsátottuk az írói botlásokat, egyes karakterek kidolgozatlanságát, a kultúrtörténeti érdekességekben való hedonista tobzódást. Később – legalábbis most saját Eco-olvasataimról beszélek – talán egyre elnézőbbnek kellett lennünk, valahogy a szövegeken mind erőteljesebben érződött, hogy az író a tudós javára háttérbe szorul, s a szövegek inkább érdekesek, mint jók, sokat lehet róluk beszélni, jól elemezhetők, de regényként egyre kevésbé lelkesítőek. Itt sajnos ugyanezt éreztem: Eco megírta regényben azt, amit korábban már teoretikus és történeti szövegekben leírt, kicsit trükkösebben, de sokszor pontosan azért nem működik irodalmi alkotásként, mert elveszünk a kalandokban, a politikai és kulturális utalásokban, s az olvasás során folyton érezzük, hogy a könyv „szellemi kalandként”, elméleti illusztrációként jól funkcionál ugyan, de a figurák kissé alulírtak és sematikusak, a történet szerkezete kusza. Ami pedig összetarthatná a szöveget – a krimi-szál, az identitás keresése – egy idő után valahogy tét nélkülivé válik. Most lelövök egy poént, de nem hiszem, hogy létezik olyan olvasó, aki rendkívül gyorsan ne jönne rá, hogy Simonini és Della Piccola ugyanaz a személy (aki így a főszereplő Diana tudathasadásos tükörképévé válik), ahogy tulajdonképpen a pincében lévő hullák kiléte sem okoz igazi meglepetést. Számomra a többszörös narráció is sokkal inkább tűnt afféle írói technikai bravúrkodásnak, mint a cselekményt szervesen szolgáló eljárásnak. Mintha Eco új műve egyszerre szeretett volna 19. századi kalandregények stílusimitációja, a fikcióalkotásról, a személyes és kollektív gyűlöletkeltésről szóló filozofikus szöveg és történelmi regény lenni. Ám ami hajdan sikerült, most valahogy nem akart igazán összejönni: A prágai temető becsületes, tisztességes munka, témájából adódóan fontos szöveg is lehetne (megjelenésekor a mű témájának és ábrázolásmódjának etikusságával kapcsolatban nagy viták is folytak), de mint regény kissé alulszerkesztett, a teoretikus és történeti anyag, úgy érzem, felülkerekedett a cselekményen. Bár az ilyen összehasonlítások mindig sántítanak kicsit, a Jegyzőkönyv születésének és utóéletének témáját Danilo Kiš hasonló eszközökkel, fiktív és történeti részek rafinált egybeolvasztásával már sokkal sikerültebben feldolgozta a Királyok és bolondok könyve című novellájában. Ott a két szférát – történeti beszámolót és a fiktív novellisztikusságot – olyan arányban tudta Kiš vegyíteni, hogy a kettő egymást erősítse, s jól megmutassa a Jegyzőkönyv és minden gyűlöletbeszéd működésének logikáját.9 Ecónak csak félig ment ez, s regénye, bármilyen érdekes szöveg is, inkább témájával, a mozgósított tudásanyaggal, a fikcionalizáció lehetőségeinek és veszélyeinek bemutatásával válhat emlékezetessé, regényként talán nem annyira. A prágai temetőnek is két szerzője volt, akik elő-előbújva szerkesztették a könyvet – az egyik tudós, a másik író. Most a tudós személyisége kerekedett felül…

-----

1 Erről lásd: Kelemen János: A rózsa neve és Umberto Eco szemiotikája. Világosság, 1989/4. 282–288.

2 Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Ford.: Gy. Horváth László és Schéry András. Európa, Budapest, 1995. különösen: 165–198.

3 Umberto Eco et al: Interpretation and Overinterpretation. Cambridge University Press, Cambridge, 1992. Magyarul részletek: Helikon, 2001/4.

4 Az egyik legalapvetőbb, a Jegyzőkönyv történetét feltáró könyv Norman Cohn műve: Warrant for Genocide. The Myth of the World Conspiracy and the Protocols of the Elders of Zion. Penguin, London, 1970 [1967].

5 Hat séta a fikció erdejében. 192–194; illetve Eco: Bevezetés. In: Will Einer: Az összeesküvés. Cion bölcseinek jegyzőkönyve. Az igazság. Ford.: Greskovits Endre. Ulpius Ház, Budapest, 2005. v-vii.

6 Esterházy Péter: Harmonia cælestis. Magvető, Budapest, 2000. 361–363.

7 Hat séta a fikció erdejében. 189.

8 Vö.: The Confession of Leo Taxil. Transl.: Alain Bernheim, A. William Saimii, and Eric Serejski. http://freemasonry.bcy.ca/texts/taxil_confessed.html (letöltve: 2012. szeptember 1.)

9 Erről bővebben lásd: Kisantal Tamás: A valóság fikciója és a fikció valósága. Megjegyzések egy Danilo Kiš-novella kapcsán. In: Kisantal T. – Mekis J. – Müller P. – Szolláth D. szerk: Thomka-symposion. Kalligram, Pozsony, 2009. 91–98.