Ha (úgynevezett) „kultuszkönyvről” írunk, mindenképpen belekeveredünk a kultuszba magába. Lehet (kultikusan) lelkesedve felmondani a szent történetet, elfogadni mindazt a legendát, ami ránk hagyományozódott, ily módon (tovább) terjeszteni a kultuszt, és ezzel egyúttal a láng őrzőinek egyikévé avanzsálni – ez az aktus tehát a dicsfény egy sugarát magára az ünnepelt szöveg (és értelmezése) továbbadójára is ráirányítja. Lehet távolságtartással, hűvösen, tárgyszerűen ismertetni mindazt, amit a szövegről, környezetéről, értelmezéstörténetéről tudunk – de hát, mivel az interpretációs hagyományt így-úgy elsajátította az is, aki efféle számadást olvas, így is nehéz kiszabadulni a kultusz bűvköréből – legfeljebb az szorul magyarázatra, hogy miféle gesztus az, amely gyengíteni vagy distancírozni akarná a kultuszt: valami új trend (esetleg ellen-kultusz) előhírnöke? Jelzi a szöveg (és értelmezései) hanyatlásának kezdetét? Lehet továbbá egyenesen szembemenni azzal a hagyománnyal, ami oly magas polcra emelte a művet, mintegy leleplezni az interpretációk mögötti előfeltevéseket, a szöveget hírnevessé tevő elemzők és olvasók motívumait, és így tovább – talán mondani sem kell, hogy ez a módszer sem maradhat mentes a kultusz terjesztésétől, megismertetésétől, s aki ezt választja, maga is bekerülhet a legendáriumba, legfeljebb: negatív szereplőként.

Mindhárom változatot (s persze van még számos lehetőség) szeretném elkerülni a következőkben. Az alkalom az, hogy megjelent új fordításban Jack Kerouac híres műve, az Úton – pontosabban nemcsak a fordítás az új – ez is dicséretes volna –, hanem az a kiadás is, amelyből készült. A legenda szerint ugyanis Kerouac műve eredetileg egyetlen, rendkívül hosszú papírtekercsre íródott; ezt többen cáfolják, és a tekercs (valamint legendája) utólagos konstrukciójáról beszélnek.

S ezzel máris megérkeztünk a kultusz problémájához – oszlassunk vagy terjesszünk-e legendákat? Vagy csak regisztráljuk őket – s akkor már valamennyit? (M. Nagy Miklós igen tájékozott és alapos előszót írt a kötethez, amelyben – éppen azért, mert a kultusz apró részleteibe is belemerül, s mindent tud, amit az olvasó csak szeretne, amiről azt hiszi, hogy tudta, vagy amire nem is kíváncsi – van valami bosszantó… Nagyjából úgy és azért, ahogyan és amiért kedvenc előadónkról szóló mégoly tudós és hosszú írások is minduntalan kielégítetlenül hagynak, hiszen a főhősről eddig kialakított saját képünket úgysem tudják sem alapvetően megmásítani, sem minden ízében lefedni. Kultikus tárgy esetében ez a veszély elkerülhetetlennek látszik.) Talán inkább, e megoldások helyett, arról érdemes szót ejteni, mit is jelent a tekercs formája, és mit az egyhuzamban írás története. A tekercsre és a könyvbe (összefűzött lapokra) történő írás különbségéről a kitűnő angol irodalmár, Frank Kermode írt igen érdekesen: szerinte teológiai, sőt világképi jelentősége van ennek a történelmi fontosságú váltásnak: a tekercs egészen más időszemléletet tükröz (és követel meg), mint a lapozgatható, távoli pontok közötti öszszefüggést könnyedén megteremtő kódex-forma. Kerouac tekercse tehát egyfelől archaikus; nemcsak annyiban, amennyiben egy régen használt (és mára teljesen eltűnt) formát elevenít fel, hanem annyiban is, amennyiben nem célja az idő (a történet) bejárhatóságát, különböző pontjai összekapcsolhatóságát sugallni. Ami a gyors, spontán, azonnali (és viszszamenőleg nem korrigált) írást illeti: ezt az „automatikus írást” már 1868-ban beharangozta Hyppolite Taine, és tudjuk, hogy a szürrealisták milyen nagy becsben tartották, s mennyit kísérleteztek vele. Kerouac megidézi (ha nem valósítja is meg) ezt a módszert. Ambíciója bizonyára az, hogy minél közvetlenebbül vesse papírra, tegye tárggyá a tudat kiismerhetetlenül kanyargó, kontroll nélküli mozgásait, hogy kiiktasson minden, a szabadságot, az azonnaliságot korlátozó és ellenőrző erőt – saját tudatos megfontolásait is.

Minden bombasztikus szándék nélkül meg lehet állapítani, hogy a tagolás nélküli szöveg és a tekercs-forma (amelyet persze könyv-formában kap kézhez az olvasó) – nem ugyanaz a mű, mint az Úton, amit eddig ismertünk. (És csak apró adalék ehhez, hogy a cenzúrázott részleteket az új kiadás helyreállította, az álneveken szerepeltetett alakokat valódi nevükön nevezi meg.) Nem ugyanaz, mert ezek a vonások jelentésteliek – másképp fogalmazva: így más jelentéseket bont ki az olvasó, mint a régebbi kiadásokból, másként olvassa a művet. Más értelmet nyer az újraolvasás.

A meglepetést, ha van ilyen, korántsem a regény narratológiai újdonsága okozza – erről ugyanis aligha beszélhetünk. Egyetlen nézőpont érvényesül (a szerző-elbeszélő-főhősé), az időrend nagyjából lineárisan előrehaladó; egyszóval elég egyszerű a történetmondás. Ennek – visszatekintve – nem poétikai jelentősége van (pontosabban: semmi poétikai érdekessége nincs), hanem olvasásszociológiai: mind Kerouac korabeli (és persze későbbi, a kultuszhoz csatlakozó) olvasói, mind újraírói (utánzói, követői, megidézői) áttekinthető rendszert láttak maguk előtt: a történet elsőrendűségét, ahol minden más, ami ettől eltérne – a leírás, a lélektani ábrázolás, más (szereplői) tudatok megismerése-bejárása, az emlékezés vagy az előrevetítés, és így tovább – alárendelődik az események elmondásának (ha egyáltalán nyomokban jelen van). Ez egyfelől a könnyebb befogadhatóságot segíti – vagy annak illúzióját kelti –, másfelől természetesen világképi következménye is van. Az Úton világában ahogyan a főhős vagy főhősök előrehaladnak az úton, sok-sok emberrel találkoznak, események történnek velük, vagy épp semmi különös nem történik; az emberekről ezt-azt megtudunk, de sosem túl sokat, túl mélyet, sosem merülünk bele valamelyikük lelkivilágába, mozgatórugóinak elemzésébe sem; az események pedig a legapróbbaktól a legfontosabbakig sorolódnak, egymásra következnek, egyik sem válik központivá. Mindig történik valami, bár soha nem történik semmi érdekes; mindkét tétel egyszerre igaz ebben a világban, noha Kerouac érezhetően a mondat első felét hangsúlyozná. Számára a történés maga fontos (és az emberek nyüzsgése, jellegzetességeik, létük) – hogy mi (ki) érdemes a kiemelésre, azt nem dönti el.

Éppen akkor, amikor ez a recenzió íródik, jelent meg a Guardianben Krasznahorkai László hosszú interjúja (a Litera is összefoglalta), amelyben a magyar író a hosszú mondatok természetessége mellett foglal állást; hogy tudniillik szerinte a központozással (s különösen: pontokkal) megszakított szöveg nem felel meg a mindennapi, természetes beszédnek. Krasznahorkai szerint az eredeti megszólalásmód a hosszú, hömpölygő, megszakítatlan beszéd, s ehhez kellene igazítani a leírt szöveget is.

Erősen vitatható, a recenzens számára legalábbis igencsak kétes gondolatmenet ez; de nem itt van a helye annak, hogy kétségbe vonjuk. Annyit mindenesetre jelez – éspedig nagyon markánsan –, hogy az olyan külsődlegesnek, egyenesen akcidentálisnak tetsző szövegsajátosságok, mint a mondat vagy a szöveg tagolása, a világképpel függenek össze. Mit gondol a szerző arról, hogy a leírt szöveg „eredetije” hogyan hangozhatott (már ha azt a hipotézist teszi magévá – és hiteti el olvasójával –, hogy az írott szöveg voltaképpen elmondott – elszavalt, elmesélt – beszéd imitációja)? Vagy megvonja a szövegtől ezt az állítólagos forrást (mint például a képversek esetében, ahol aligha tudunk feltételezni olyan beszédet, aminek az írás valamiféle transzformációja volna)? Sokkal egyszerűbben fogalmazva: a 19. század második felétől fogva a központozás hiánya vagy esetenkénti, részleges hiánya (csakúgy, mint a sortördelés sajátos módosulásai, a sorhosszúság szeszélyesnek tetsző váltakozása, vagy épp a nagy szünetek, kipontozott részek stb. sorok vagy részek között) arra hívja fel az olvasót, hogy maga teremtse meg, eszelje ki, alkossa meg a lehetséges elhangzás formáját. Jöjjön rá, vajon mi a legmegfelelőbb „eredeti” beszéd, aminek az írás lenyomata volna. Nem ad többé pontos utasítást ahhoz, hogy ezt a (képzetes, hipotézisként létező) hangzó szöveget pontosan tudja az olvasó rekonstruálni (voltaképpen persze: megkonstruálni). Ezzel egyidejűleg kinyitja a mindennapi beszédmódok (imitációjának) repertoárját: a szózuhatag, a szaggatott (enigmatikus) beszéd, a zaklatott összevisszaság (vagyis ezek érzékeltetése) érzékletesen jelenhet meg.

Bohumil Hrabal nagyszerű kisregénye, a Táncórák idősebbeknek és haladóknak (1964) egyetlen mondat: a szöveg olyan beszélőt imitál, akinek be nem áll a szája, aki egyszuszra képes órákig beszélni, aki tele van történetekkel és bölcsességekkel – s bár az olvasó természetesen tart szüneteket, tagolja valahogyan (ha másként nem, időleges leállással) a szózuhatagot, a szöveg révén megképződik előtte, tudatában, képzeletében az a beszélő, akiből ez a szóáradat ömlik. Mégis nyilvánvalóan más ez a „mondat”, mint Krasznahorkaié, mint Nádas Péter hosszú mondatai vagy Kerouac tekercse. Nyilvánvaló, hogy a hosszúság (és a jelzett megállással – ponttal – nem irányított beszéd felidézése) nem önmagában és nem egyértelműen jelöli ki azt a képzetes beszélőt, akit a szöveg olvasója a beszéd „mögé” állít.

Milyen tehát Kerouac beszélője? Nem, nem szövegláda, ezt nem lehet mondani; nem olyasvalaki, akiből kontrollálatlanul dől a szó, aki minden apróságra végeláthatatlan részletességgel reagál. Sőt – meglepő, hogy mennyire jelzésszerűen mond csak el érdekes történet-kezdeményeket, hogy milyen kifejtetlenül hagyja izgalmas figurák furcsa megszólalásait. Csak egy rövid példa: Bill (William Burroughs) „Hirtelen felpattant és eleresztett egy dupla lövést a nyitott ablakon át. Egy himpókos szökött gebe bóklászott épp arrafelé. Korhadt ártéri tuskót szaggatott meg az őzsörét. »Uramisten!«, kiáltotta Bill, »Meglőttem egy lovat!« Mindannyian rohantak kifelé; a ló vágtatott a mocsár felé. »Már hogy azt a gilisztás vénséget? «, nevetett Joan. »Az nem ló.« »Hát akkor micsoda, ha nem ló?« »Alistair azt mondja, hogy boszorkány«. Alistair a szomszédban lakó gazda volt, aki álló nap a kerítésén ücsörgött. »Az a baj a világgal«, mondogatta, »hogy túl sok benne a zsidó-ó-ó-ó-ó«, és hosszú karvalyorrával a levegőt szaglászta. Volt egy varázsvesszeje és mindenhova azzal járt. Amikor megbillent a kezében, bizonygatta, hogy víz van lent a földben.” (156–157.) – És így tovább; észrevehetjük, hogy míg az elbeszélő aggályos precizitással tudatja, hogy hová csapódtak be a sörétek („korhadt ártéri tuskóba”), addig teljes homályban hagyja, hogy mit is gondoljunk a szomszéd gazdáról: bolond? Babonás vénember? Vagy semmi baj nincs vele, csak vannak rigolyái? Kerouac beszélője számára rengeteg efféle furcsa, rejtélyes alak érdemes az említésre – de az elemzést, a történet kibontását, a motívumok megfejtését elhagyja. Elhagyja – részint azért, mert rohan (annyi minden fontosat kell még elmondani!), részint azért, mert amiről nincs biztos tudomása, azt (gyakran) nem mondja.

Ez korántsem jelenti azt, hogy ne érdekelnék az emberek – szenvedélyesen foglalkozik velük, olykor egyenesen rajongással, pontosan igyekszik visszaadni mindenkinek a szavait, hiánytalanul leírni a tetteit; csak éppen az érdeklődés a tudhatón-láthatón-tapasztalhatón nem merészkedik túl, és (a leggyakrabban) tartózkodik az ítélkezéstől is. És itt kanyarodhatunk vissza ahhoz, hogy mennyiben meglepő ez a világkép – mármint ahhoz képest, ahogyan Kerouac és nemzedéke benyomásainkban (idősebbeknek: emlékeinkben) él. Úgy hihetjük, hogy a beat nemzedék mint sajátos szubkultúra, a társadalommal szembehelyezkedő alternatív művészeti és életmód-mozgalom megveti, lenézi, gúny és nevetség tárgyává teszi a hagyományos, kispolgári életformát (és annak minden intézményét, eszközét és emberét). A beat nemzedék számára a szabályozott, unalmas életet élő nyárspolgárnál – vélhetnénk – nincs szánalmasabb és visszataszítóbb alak. Ugyanakkor már az Üvöltés-antológiában magyarul is megjelent írásában Norman Podhoretz elcsodálkozott azon, milyen lelkesedéssel ír Kerouac a nebraskai farmerekről – úgy látja, ebben a vitalitás, a természetesség, az őszinte viselkedés ünneplése nyilvánul meg. Hozzátehetnénk: éppúgy, ahogyan Walt Whitman, a beat nemzedék nagy példaképe odaadással fordult a szabad amerikai élet minden apró jelensége felé; s ahogyan Allen Ginsberg Nagyáruház Kaliforniában című verse nem a fogyasztás és a hiábavaló gazdagság, a rongyrázás kritikája (vagy: nemcsak az), hanem főhajtás a nagyszabású Amerikai Álom előtt.

Kerouac tehát nagyon is elfogadó, mi több, kíváncsi és szeretetteljes: mindaz, amiben élet van, ahol a szabadságot érzékeli vagy akár csak az egyedit, a különöst, izgalmas a számára – és távol áll tőle az arisztokratikus, bezárkózó, felsőbbrendű látásmód. Ez lehet az Úton egyik legfontosabb mai tanulsága: ha a beat-mozgalom indulása óta (és részben annak ihletésére) számtalan kisebb-nagyobb szubkulturális csoportosulás vette erős kritika alá a fogyasztói társadalom, a konzervatív polgár, a szabályozott, tradicionális életvitel értékeit, akkor talán épp az ötvenes és hatvanas évek lázadó amerikai fiataljai nem is voltak olyan egyértelműen ellenségesek ezekkel szemben. Volt bennük érdeklődés, tolerancia, irónia.