Fekáliában, sej
– Nekifutások –
PDF-ben
A Kelemen
Mit söpröget? Mit söpröget? – kérdi az igazgató Kelementől a tisztára felsepert udvaron. Nincs itt mit söpörgetni.
És akkor Kelemen azt válaszolta ennek az embernek – aki a fiát minap minden indok nélkül lapátra tette, csontig lepadlózta –, azt felelte neki csendesen: most már nincs, itt az udvaron legalábbis. Most már minden szemét itt van a kukámban. És rámutatott a nagy zöld kerekes kukára, amelyet máris megragadott, és felnyitotta a tetejét, hogy megmutassa az ig.-nak, tényleg ott van benne minden: összegyűrt papírzsebkendők, széttépdesett kalcium-kloridos zsákok, szétharapdált műanyagpoharak, csikkek ezerszám.
Később, bent a raktárban, újabb kérdést intézett hozzá az igazgató: hol vannak a hólapátok? És Kelemen nyomban mutatta, hol vannak. – Ide vannak bedobálva? – mondta az igazgató komoran. – Nincsenek bedobálva. Éppenséggel össze vannak pakolva szépen. – Helyesbítette az igazgatót Kelemen.
Ez az igazgató azt mondja Kelemennek keményen: ezt a satut meg ezt a munkaasztalt elvisszük innen holnap!…
Kérem. Hagyta rá Kelemen nyugodtan.
( nekifutás 1.)
…azt, hogy hogyan épült le a fia, hogyan tette tönkre idegeit az elbocsátás és az utána következő ellehetetlenülés – mindezt K. pontosan tudta, vagy ha egészen pontosan nem is, de sok mindent át tudott érezni belőle, ugyanakkor ő mint apa azt vette észre magán, hogy kezdi elfogadni, kezd beletörődni abba, hogy a fiát elbocsátották, kezdi a gyereke helyzetét úgy nézni, mintha akárki más fia lenne, merthogy tízezrek, százezrek vannak így, jártak így ebben az országban, hát istenem, most a fia is így járt, nagyon sajnálatos dolog, de mit tehetne? – És akkor egészen elszörnyedt önmagán. Mert milyen ember ő, és főleg milyen apa!…
(valóban?)
…Úgy értve – folytatta Mondi főműv. a költségelszámolás szigorúbb rendszabályozását célzó rögtönzött tanácskozáson fölvetett gondolatát –, úgy értve, hogy ezután Kelemen bácsit is vezetni kell a munkalapon, úgy mintha ott lenne, ott volna, kint a területen gereblyézne, rakodna, kaszálna satöbbi. Kelemen mondja is, hogy jól elfáradt ma. A gereblyézésben pláne. Vagy kaszálásban? – néz elkomolyodva Mondira. Mert már nem is tudom. Holnap meg rakodhatok a megroppant derekammal, fát dönthetek a kikopott vállammal – még ha papíron is, én már attól beteg vagyok… Elnézést – magyarázza Mondi főműv. –, elnézést, hogy Kelemen bá’t ilyen megvilágításban láttatom, ilyen megvilágításnak vetem alá, de hiába is vezetjük rá a munkalapra, mintha a terepen dolgozna (közbevetőleg megjegyzem, nem is értem, miért nem számolható el a benti raktárosi-, udvarosi-, kertészi-, szochelyiségek-rendbentartási-, szerszámköszörűsi-, számítógépes anyag- és eszköznyilvántartási, anyag- és üzemanyagigénylési, a teljes raktárrendbentartási- és raktáradminisztrálási munkája, az önkormányzat miért csak a kinti, a terepi munkát finanszírozza), szóval Kelemen bá’ mögött a valóságban nincs valós teljesítmény! Valóban?… Csak papíron! És ez a többiek összteljesítményét lerontja! Valóban?…
(3 l)
Kelemen kilyukasztott egy közepes méretű (3 literes) ballont, és végigpisálta vele a szürke aszfaltot, hogy ne porozzon olyan nagyon. Később a munkások dicsérően megjegyezték, igazán szép teljesítmény az ő korában, le a kalappal, hogy egyhuzamban (hisz sehol egy megszakítás a kunkorodó vonalban) ennyit tudott hugyozni. Kelemen csendesen csak annyit mondott: nem kell hozzá más, gyerekek, mint egy jó vese. Kellett hozzá azért más is, Kelemen bácsi, ne tagadja. Jó, nem tagadom, válaszolta.
(nekifutás 2.)
…K. azt vette észre magán, hogy a fia kéznyomai (a raktárban az irkák lapjain, a kalcium-kloridos zsákok be- és kiszállításának könyvelése folytán a hósik ügyelet idejéből hátramaradt kéznyomai – a fia vezényelte le a téli síkosságmentesítést a városban, a legjobb tudása szerint), hogy ezek a kéznyomok, amelyeket a fia itt, ebben a környezetben ejtett az elmúlt időkben – beszélni sajnos soha nem beszéltek, soha nem beszélgettek, ennek megvilágítása egy külön fejezet anyagát kell majd képezze!…), hogy ezen kéznyomok = kopnak, elkopnak. Az emlékezetében. Hogy képes mára már megrendülés és fájó szomorúság nélkül nézni ezeket a nyomokat. Hogy nem szakad belé a szíve – ezt, ennek bizonyosságát vette észre magán. S akkor rádöbbent, hogy ő egy mindenbe beletörődő, belenyugvó szar alak…
(kavics)
– Kelemen bácsi, újabban már a kavicsokat is öntözi az udvarban? – Hogy?… Ja, persze, megmosom őket egyenként, ezt a pár százat, ezret, végig az udvarban, megmosdatom őket minden nap, hogy a munkásainknak frissen fényeskedjenek…
(nekifutás 3.)
…csak nézte a fia betűit, egyre csak nézte a kalcium-kloridos zsákok kiadásának részletes kimutatását a papíron, ilyen betűket senki más nem ír, csak a fia, itt vannak, neki maradtak itt ezek a betűk, hogy minden nap nézze és megszakadjon belé a szíve, minden nap találkoznia kell a fia írásával, mert vele már nem találkozhat… satöbbi, satöbbi…
Élmény volt látnia a fiát, ahányszor csak ellátogatott ide, a 2-es telephelyre, még ha nem is váltottak szót soha, akkor is, akkor is élmény volt!…
(ó, ő)
– Látja, Kelemen bácsi, már elő volt készítve a Barlang-kertben szállításra ez a pad, mármint a tolvajok által, így ahogy itt most látja. Azért, hogy elvihessék, még a macskakövet is föltépték a beléje csavarozott lánccal együtt, ott fityeg, ni, az öntvénypad lábán. – Van súlya, az biztos, kitelne belőle jó pár fröccsre való, Attila úr. – Banditák az ilyenek, Kelemen bácsi. – Gondolom, a Szeles Balázs fogja innen elszállítani javításra. – Ó, ő, igen. Fog jönni érte. Tessék nekiadni.
(frászt)
Közben meghozták a szomszéd telep bitumenesei a kölcsönkért hólapátokat, de köszönet helyett csak szidták a szerszámokat, hogy mennyire pocsék anyagból gyártották őket, mennyire szar az egész, az, aki ilyet megvesz, az minimum marha. Egyik nagydarab fickó azt kiabálta Kelemennek, telve önbizalommal, lófaszt se érnek az ilyen műanyaglapátok, papa! Kelemen finoman, gyengéden meg akarta jegyezni a fószernek, hogy ő is dettóra így szokta, kölcsönkéri a szomszéd szerszámát, mert neki nincsen, nem vett, nem áldozott rá, nem is akar, nem őrült meg, minek áldozzon, ha van a szomszédnak, a szomszéd nagyon szívesen odaadja a sajátját, mért ne adná, azért vette, hogy valakinek odaadhassa, történetesen éppen neki, viszont amikor visszaviszi a gazdának, jól elmondja minden szir-szarnak. Egyelőre a szerszámát. Meg még azt is meg akarta kérdezni a szitkozódótól, ha már így összefutottak, tényleg gyengéden, finoman, végül azonban nem kérdezte meg mégsem, valahogy elment tőle a kedve egészen, hogy pontosan hol lakik az ipse, hol, merrefelé élnek ekkora tahók az országban, mint ő, mert, ne is haragudjon, ez azért elég ritka manapság, hogy valaki ennyire tahó legyen, tahó a – nem a négyzeten, egy frászt! –, a köbön, szóval merre, jó lenne tudnia, lakik, mert akkor ő abba a felébe a honnak, hétszent, be nem teszi a lábát.
(nekifutás 4.)
…az, hogy rá maradt, rá hárult, hogy neki kell, neki kellett a zúzalékkal teli konténereket fóliával pontosan letakarnia, letakargatnia naponta tízszer is, ha fújt a szél, mert ha eső éri a zúzalékot, amit a kalcium-kloriddal kevertek csúszás ellen kiszórandó az utakra, akkor összeáll, betonná keményedik, csákány kell a felaprításához, rögösen kiszórhatatlan, az, hogy neki kellett/kell elrendeznie és óvnia az egész síkosság elleni hajcihő tárgyi maradványait, mindazon dolgokat tehát, amelyekkel a fia többek közt a síkosságmentesítést végezte, ám az elbocsátása miatt ezen dolgok visszarendezését már nem fejezhette be (a jó munkáért járó dicséretek s egyéb juttatások másoknak történő kiosztásáról nem is szólva!…), hogy rá maradt mindezen dolgoknak az elrendezése, K.-nak a szíve szakadt meg…
(a terv)
…igenis – fogalmazta/fogalmazgatta, egyelőre még csak fejben, az igazgatónak szánt levelét, miközben az udvart agyonra seperte –, igenis vannak tervei, és igenis vannak hozzá képességei, éspedig: frankón rajzol és fest, emellett gyurmázásban sem utolsó, és, nem dicsekvésből mondja, komoly tapasztalatokkal bír a fotózás, ezen belül is a portrékészítés terén. Tehát a kérdése nevezett vezetőhöz: nevezett vezető hajlandó volna-e támogatni olyan dokumentum létrehozását, mely dokumentum ennek a kis közösségnek a mindennapjairól fest/rajzol/ad hű képet, egy szó mint száz, nevezett vezetőnek fűződik-e/fűződhet-e érdeke efféle dokumentációs anyag létrehozásához, megjelentetéséhez, ha nem is mindjárt reprezentatív bőrkötésben? Merészéli kérdezni…
(maximálisan)
Kora reggel, munkahelyére iparkodva, Kelemen két hajléktalant látott üldögélni a zárva tartó Lakástextil bolt legfölső lépcsőjén, szemben a város fölé magasodó Nagy Heggyel meg a közbeeső temetővel. Ültek a fiúk szótlanul egymás mellett a hideg betonon, s bámultak előre a buja zöldbe, láthatóan maximálisan lefoglalva magukat kora reggeli gondolataikkal.
A Szabó
Gyerünk! Nem érünk rá! Megy az idő! Mit képzeltek! Minek néztek ti engem! Mi vagyok én! Gyerünk! Vár a munka! Nincs idő! Én megmondtam! Egy-kettő… – És ez a Szabó még azt is mondja, de már a gereblyés munkatársaitól elfordulva, kizárólag Weisznek, a telephely fiatal diszpécserének szánva mondandóját, ugyanakkor továbbra is a tüskésszemöldökű művezető arroganciáját utánozva, a legkomolyabban tehát, pontosabban kérdezi Weisztől: Aztán mikor lesz a katonai bemutató, Weiszi hejcegem? Tudja, a Plázánál. A hatóság már körbezárta a területet bazi erős nyloncsíkokkal, ami nagyon helyes, elvégre itt van már két harckocsi meg egy rakéta, szóval a NATO, hála isten, megérkezett, nagyszerű, nagyszerű, kíváncsian várjuk a további fejleményeket…
Aztán ahogy indul át a raktársorra, a Bélához, a szokásos reggeli csevejre, már messziről rákezdi, évődve:
Arra, hogy, Bélám, az állatvilágból jöttünk, s hogy még ott is vagyunk, mi sem utal meggyőzőbben, kérlek, mint a merev hímvesszőnk szögállása. Csak hogy tudd. Ami egyébként a négylábon járásunk legfőbb bizonyítéka.
Amint fejére helyezi felcsapott rostélyú sárga sisakját, máris a szélesebb gyülekezet felé fordul.
Egyébként ha nem tudná valaki, gyerekek, a nemiség pontosan négyszázmillió éve alakult ki, ezt állítják nagy tudású tudósok, elsőként a halaknál, megtalálták az első Anyát – anyám! –, éspedig abból a szükségből – figyusztok? –, hogy mivel sorra kimerészkedtek a lények a szárazföldre, s azt mielőbb birtokba kellett vegyék, gyors reprodukció vált szükségessé (kinek?! kinek?!… ne hülyéskedj, Vendel!… a létnek! az életnek, marha!), és mert ez (a nemiség, a szex) amúgy is már bejött, méghozzá roppant eredményesen (ugye-ugye, Vendelke?!…), hát nosza! De: vajon nem volt-e ez már sokkal előbb bekódolva, mondjuk az első egysejtűbe, vagy mondjuk még előbb, magába az anyagba, elemi szinten, hiszen a vonzás-taszítás már ott is ott van, az a bizonyos JÁTÉK, az a kis huncut döccenés, a játékra való készség… Szerintetek, fiúk-lányok, hol kezdődik az élő, s mi az, amire garantáltan rámondhatjuk: holt?…
Álmos, borostás arcok, fogatlan szájak, száraz, cserepes tenyerek, ferdén álló munkaruhák, félretaposott kopott-koszos bakancsok, rikítósárga fényvisszaverős munkamellények, csálén álló, fülaljáig lehúzott kötött sapkák – egyfelől.
Másfelől – a Nagy Kivetítőn, a falon – a bíborosok sorfala, a kis lila tökhéjak az ápolt kobakokon, a fehér pápa fehérben vagy krémben elhalad a sorfal előtt, kezét nyújtva a csókra hajlóknak. Ám van, aki nem érinti ajkával a pecsétgyűrűt a Szentatya ujján. Derogál neki a csók? Nem nyálaskodó? Más nyálával nem közösködő? Óvatoskodó? A demonstratív felállás a fajtalankodó püspökök, egyházfők ellenében, azoktól élesen elkülönülőn lőn – közli a csokornyakkendős hírolvasó.
A további hírek, röviden:
Kabul bevásárlóközpontjában robbantásos merényletet hajtottak végre, 11 halott, 33 sebesült. A rendőrség eljárást indít tűzveszélyeztetésért az idős férfi ellen, akinek felrobbant a háza; öngyilkos akart lenni, de csak súlyosan megsérült. Elítélték a képviselőnő fiát, aki különös kegyetlenséggel megölte anyját; nem tudni, mit követett el az anya. Az irtózatos tragédia – az egész lengyel vezérkar odalett – nem hagyott nyomot sehol másutt, csakis az emberi tudatban; minden mást hidegen hagy: nő a fű, illatozik az orgona…
Egyébként – Szabó a cigarettásdobozából lazán kipöcköl egy szál cigit magának, meggyújtja, majd, akárha láthatatlan emlőt szopna, ajkával az ég felé csücsörítve kipöffent egy füstkarikát a magasba. – Egyébként, Bélám, az, hogy a Világ örök és semmi sem tűnik el belőle soha, vagyis tehát kisebb-nagyobb módosulásokkal újra és újra, azaz örökké vagyunk, ez, kérlek barátom, minimum borzalom…
Csücsörít. Pöffent.
Hiszen, ugye, olyan, hogy SEMMI, olyan nincsen is. Az egyetlen, ami biztos nem lehet. ITT semmiképpen, de szerintem másutt sem…
Slukk. Csücsörítés. Pöffentés.
Vagy netán tán nem örök a Világ? Egyszer atomjaira, annál is tovább szakad?…
Kezével örvényt kavar a füstfelhőbe.
Kérdés, hogy eltűnhetünk-e belőle?… S ugyan vajon hova?…
A cigarettát a földre dobja, a parazsat a bakancsával hamuvá tapossa.
Elmenőben szinte dalolja:
Ha az élet, mint egyik állapota a létezőnek, elhibázott, elbaszott, lesz-e másik állapot?
Karját magasra tartja.
S ott vajon teljes nyugalom vár bennünket?…
Fejét jobbra-balra ingatja.
Nem kell, Bélám, hogy felelj!….
*
Ahol a fekete Micó macska szokott ki-be közlekedni naponta, a szakadt drótkerítés alatt, ott bújik át az udvarba a kiizzadt tag.
Hogy ki itt a portás vagy udvaros, vagy a rosseb tudja, mert neki azt mondták, itt túl a vizesek, a szennyvizesek, hogy innen jött az a szürke autó, amelyből kameráztak, őt és a Kis Húsom barátnőjét kamerázták le, pont mikor épp szerkesztettek kicsit itt túl a bokrokban, s amikor végeztek (ő végzett!), kereste a márkás bicaját (200 ezer!), és nem találta, szóval ki a lófasz volt az a kamerás pacák egy szürke autóban? – kérdezi a kiizzadt tag.
Mire a Szabó kapásból azt a választ adja, hogy itt náluk nincs és nem is volt szürke autó, itt minden autó hófehér, láthatja az ipse, ha pedig a bicaját ellopták, mialatt szerkesztett, ahogy mondja, föltétlen hívja ki a rendőrséget. – Még csak az kőne!…
Jenőke, fáj!
(Rózsa blogja)
Hát nekem te ne mondd, hogy elhitted, hogy meghalsz, hogy tudván tudtad, s készültél rá, Jenőke, ne akarj engem ezzel megetetni!…
Azt írod, „Isten végig fog nézni téged, de nem azért, hogy kitüntetéseket és rangokat találjon rajtad, hanem sebhelyeket fog keresni…” – Ezt üzened Onnan, Odaátról, valamilyen E. Sheldontól idézve, ki az ördög az a Sheldon, tudnom kéne?!
És hogy ne feledjem, soha ne feledjem a bennem bízók reménységét!…
Tessék?!…
Jönnek a bitumenért most, négy markos legény, az új raktáros megy velük, adja ki nekik a 6-os garázsból, raklapokról, sárga zsákokban, nem is négyen, öten vannak, úgy teszek, mintha portalanítanék itt az asztalon, mintha nem végeztem volna el már hetvenhétszer, persze nem tudhatják, hogy a buszbérlet-fényképedet nézem, az arcod lett a hátterem (magam szkenneltem be, képzeld!), legalább törölgethetem a homlokodat a rongyommal, néha megállok, mint most is, mert meg kell állni, abba kell hagyni az átkozott semmittevést, van, hogy fél órára is leállok, s csak meresztem a szemem…
Hirtelen melegszik az idő. A hó (néhol méteres is volt) töpped, tűnik el. Koszos a széle. Gyorsan bekapok egy falást, és közben tovább hallgatom a zenét, a Jenőke zenéjét, ezeket a sikító hangokat, nem is tudom, azt hiszem, szitár-zene, olyan magas hangok, te jó ég, főleg egy ilyen hangszeren, csak úgy sikong, őrületesen szomorú némelyik, nem mondhatok mást! Odakinn folyamatosan ugat egy kutya, nem a zenétől, mert nem hallatszik ki, legalábbis szerintem, nem, de ha meghallaná, hétszent, hogy vonyítana is. Hallgatom, holnap majd átveszek párat a mobilomra és akkor fülhallgatóval bárhol hallgathatom, direkt kínozni fogom vele magam, direkt el akarok menni az elviselhetetlen határáig, direkt ki akarom próbálni az idegeimet. Már most is ezt teszem. Törnék-zúznék legszívesebben!…
De aztán, egyszer csak: hó!… Hohó!… No nézd má’! Hiszen innen egészen más!… Ellazulás. Béke. Ilyenek jutnak eszembe. Meg: végtelenség… És rájövök, hogy egyáltalán nem szomorú ez a zene, legalábbis nem végig, vannak benne egészen ujjongó részek is, könnybe lábad a szem, még a falat is megakad a torkomon, azon kapom magam. Őrületes titok ez a Jenőke, de tényleg!…
Meg még arra is rá kell ébredjek, ahhoz, hogy így meghasson, hogy ennyire meg tudja szorítani a szívet, előbb el kell kámpicsorodni tőle, el kell távolodni, szinte iszonyodva el kell búsulni, igen, irtózatosan kell fájni itt, belül, hogy aztán, azután igazán bejöjjenek a gyengéd hajlások, ívek, ezek a félelmetes titkok, nem tudok jobb szót, ezek a rejtett üzenetek, szédületes és kápráztató!…
Van közte hegedű, cselló, mit tudom én, mi mindenféle hangszer zenéje! Amiben tökre hasonlók, az a mérhetetlen szomorúság – egyfelől. Másfelől: az öröm. Mintha a sorsunk lenne bele zárva, ami végső soron kudarc, tudjuk, a Jenőke maga mondta így egyszer, úgy hangzott tőle, mint egy kinyilatkoztatás, kudarc, érted, csakhogy, s itt, ebben van a lényeg, Rózsám, egyúttal ez a remény is, hisz hihetetlen gazdag érzéssel teli maga a kifosztottság…Szentséges ég!, sóhajtottam magamban. Lehet, hogy ez az ember titokban pap?…
*
Otthon, a tévében a férfira leszek figyelmes, mondja, hogy új rendeletet léptettek életbe a városában, mától tilos a kukákból válogatni, kivéve annak, akinek ehhez megfelelő szakképesítése van, annak is csak védőfelszereléssel, megfelelő védőöltözettel (nyaknál záródó overall, kesztyű, szájmaszk, gumicsizma). Ő, ha még megfelelő szakképesítéssel rendelkezne is, ekkora beruházást semmiképpen nem engedhetne meg magának. Jó, igaz, múltkor romlott húst evett, és emiatt komoly hasi bántalmai voltak két héten keresztül (honnan tudhatta volna, hogy a fagyos hús, amit a kuka alján talált, eleve romlott is, honnan a jóistenből tudhatta volna?!). No de akkor mától ne is egyen? Tisztelettel kérdezi.
A következő filmkockákon meg, élőben, házak dőlnek ki, egészen elferdülve dőlnek el, legalább 20, de lehet, hogy 30 fokkal is, mielőtt önmagukba roskadnának. Mindenfelé mély repedések a földön, a földben, a föld mélyében. Egy villanyoszlop 45 fokkal elhajolva még áll, de már az sem sokáig. Ugyanakkor a tárgyak folyamatosan távolodnak is egymástól. Mozgásban a talaj, szerte szétnyílva. Jenőke jut eszembe, a sírja, hogy akkor az is így megnyílna, de hát nem is itt, nem mifelénk van ez a katasztrófa. Bekapcsolom a mobilomon a Jenőke zenéjét, az most tökre passzol ide, s így nézem tovább a rémségeket. A villanyvezetékek sisteregve, pattogva nyúlnak és szakadnak. Egy egész domboldal csúszik lefelé, a lakók odabenn lapulnak…
Aztán különleges temetkezésről esik szó, 100 kiló alatt papírkoporsóban. Biokoporsó. A koporsók egymás fölött, magasan, tetszőleges magasságig, dupla rétegűek. A könyvtárakban a könyvek elrendezése szerint, ahhoz hasonlóan, görgőkön mozgó óriási létrákkal, a virágokat létrákon állva helyezik el a gyászolók.
Meg kölcsönkoporsó. Olyan is volt, és lehet, hogy újra – ha nem is divatba, de szükségképp – alkalmazásba jön majd, az alja kinyílik, a halott a lepedőbe csavarva kihull belőle, koporsó föl, jöhet benne a következő!…
Jól hallom? Biztosan jól hallom? Vagy rosszul is hallanék már? Elhalálozási tilalmat vezettek be x ország y városában. Pontosabban a már korábban bevezetett elhalálozási tilalmat (ez volt a múlt évben) idén januártól feloldják, így határozott az illetékes testület. Tehát határozatlan ideig újra szabad elhalálozni! Ez komoly?…
*
(E-mail a túlvilágra)
Jenőke, anyám, aki szintén törpe, ő újságolta, hogy tegnap meghalt a régi falumból egy asszony, egy asszonyka, jóval fiatalabb volt nálam, sudár termetű, kék szemű, de ami fő: jó lelkű, ma reggel arra ébredtem, föltétlen megkérlek, mondd el neki helyettem:
Nyugodjál békében, Gyöngyike. Szégyellem, sokáig gondolkoztam, mi is a keresztneved, magamban soroltam a női neveket: Ibolya, Sára, Veronika… Egyik sem passzolt hozzád. És akkor fölvetődött bennem, hogy talán nem is szólítottalak meg az életben soha, hiába, hogy egy faluban laktunk fiatal korunkban. Először is nagy volt köztünk a korkülönbség, az is számított. Persze ez csak magyarázkodás részemről, tudom. Nem volt közös társaságunk, ez az egy biztos. És ezen itt akkor mindjárt el is gondolkozhatok. Hogy jól választjuk-e meg a társaságainkat, biztos, hogy jól? És vajon hányan próbálkoztak, de hiába, a mi társaságunk közelébe jutni? Ezeket sosem tudjuk meg. Utolsó emlékem rólad: a falunk temploma és temetője közti útszakaszon szembe tartok veled, pontosabban veletek, ti, édesanyáddal, egymásba karolva ballagtok a temető irányába, én meg a templomba, a nehezen járó anyámért sietek, hogy karonfogva őt, mi is kiérjünk még időben a temetőbe. Hogy kit temettek akkor, már nem tudom, odaköszönök nektek, még valami vicceset is szólok, persze arra sem emlékszem már, mit, szép az idő, tavasz vagy nyár vége van, ez most így bejön, rám emeled a tekinteted, és mosolyogsz, egészen lágy, melengető mosollyal, mind jobban így érzem most, hogy kitartóan nézel és kitartóan mosolyogsz rám, mintha a velem való találkozás kellemes érzéssel töltene el téged, régen láttál?, már rég vártál?, olyan békés, olyan szelíd voltál akkor, szinte elégedett – mindennel, így emlékszem. És te ezt már nem tudod meg. Azt, hogy én most mindenre emlékezem. Még sokáig nézel rám, s mindvégig szelíden mosolyogsz, igen.
Tegnap mondta anyám, hogy meghaltál, a telefonba mondta este, amikor föl szokott hívni, vagy én őt, hogy hogy telt a napja, evett-e, volt-e széklete, állandóan szorulással küszködik, s muszáj megkérdeznem, hétvégeken viszem neki a hashajtókat, aszalt szilvát, joghurtokat, folyton variálja őket, nem sok sikerrel. Sokszor elgondolkozom, milyenek is vagyunk, mivé leszünk, s hogy talán készen van meg már bennünk kezdettől fogva minden nyavalya, már a csecsemőben, sőt a magzatban is, mint a zsenge csemetefában a kérges öreg fa, szóval kész kapszula mindahány lény a földön, ilyen egyszerű az egész. Anyám minden nap bevenne egy hashajtót, pedig nem szabad. Már annyira elege van belőle, a szorulásból, hogy nem bánná, ha vége lenne, kilencven év untig elég volt, mondja, torkig van az ételekkel, igazából semmi sem jó, hiába, hogy frissen, melegen hozzák a házhoz naponta, csak kínlódást okoznak neki, kérte már, hogy csak fél adagot hozzanak, de olyan nincs, adja a felét a macskáknak, mondom neki. Nekik adja, tudom, bár az az igazság, hogy rettenetesen utálja őket, nem az övéi, a szomszédaiéi, azért haragszik rájuk, mert amíg élt az ő macskája, ezek már akkor is elették az elől az ételt, zargatta őket söprűvel, utánuk hajította a pacskerját, hol ezzel, hol azzal hajkurászta őket, de azok mindig visszasomfordáltak, s mostanában is sorra kibabrálnak vele, rafináltan beszöknek a konyhába, mikor ő a szemetet viszi ki a kukához, s egy ideig nyitva hagyja szellőzés végett az ajtót. Amikor jön vissza az üres vödörrel, azok akkor spuriznak szembe vele a szajréval, a rosseb beléjük! – szitkozódik. Csak nem őket hibáztatja, anyám, mondom neki, hát ki hagyja nekik nyitva az ajtót?!…
Sokat szenvedtél, mondja anyám. Édesanyádnál laktál már újra, nagy betegen visszaköltöztél a szülői házba, próbálom átérezni, hogy miért, miért akartál hazakerülni, mert érteni persze értem én, csakhát nekem, tudod, egészen másmilyen az anyaképem…
Hát csak ennyit mondj el neki, Jenőke! Egyelőre…