(0.) Monográfiát lehetne írni a monográfiáról, kivált arról a műfajváltozatról, amelyik egy kortárs író életművét, írásművészetét igyekszik – jobb és találóbb ige híján – feldolgozni. Értelmezni. Összegezni. Bemutatni. Tájolni. Tagolni. A kijelentő pontok helyett azonban polemikus kérdőjelek is állhatnának: mi egy monográfia feladata? Mi minden lehet egy monográfia aspirációja? Egyáltalán mi a monográfia? Kicsit pontosabban és a tárgyunkhoz igazítva a kérdést: vajon monográfia-e Bazsányi Sándor „…testének temploma…” – erotika, irónia és narráció Nádas Péter prózájában című könyve? Függhet attól, honnan nézzük. Ha a kötet címlapján is másfajta betűvel szedett, tehát tipografikusan is kiemelt szerzőnévből (Nádas Péter) indulunk ki, akkor a monográfia összetett szavának első tagja referális értelmet nyer, hiszen mono-, azaz egyetlenegy szerző – igaz többrétegű – szövegkorpusza (próza) köré szerveződik a könyv. Ugyanakkor ez a próza meghatározás is problematikus. Tegyük most félre Ottlik szellemes aforizmáját a prózáról (tudniillik az, amit kinyomtatnak). Bazsányi ugyanis a két nagyregény (Emlékiratok könyve, Párhuzamos történetek) mellett foglalkozik az epikai életmű egyéb regisztereivel (kivált az Évkönyvvel), Nádas szövevényes esszéisztikájával, kritikáival, és néha a drámák szövegszínpadára is átlép. Mindenesetre, ha a kulcsszó Nádas Péter, akkor variálva a Bazsányi által is idézet Magritte-kijelentést, nyugodtan írhatjuk, hogy ez (nem) Nádas-monográfia. Ha viszont a három esztétikai fogalomra bízzuk a kontextusteremtés feladatát, akkor a monográfia máris többszólamú lesz, olyan esettanulmány, elemzésgyűjtemény, amely egyszerre indul el több irányból és több irányba.

Adva van tehát egy szerző, Nádas Péter, az ő két felmérhetetlen jelentőségű nagyregénye (EK, PT), és a három hiperaktív esztétikai alakzat. 1 szerző, 2 regény, 3 fogalom. Egy, kettő, három – Bazsányi Sándor szereti az érzéki-logikus szerkezeteket. Kritikám megpróbálja felderíteni a recenzált könyv szerkezeti sajátosságait, és a számokat kombinálva végigvenni (kritikailag narrálni) Bazsányi teljesítményének főbb erényeit.

(1) Bazsányi Sándor könyve a kontextuslétesítés és az elemzői módszertan remekműve. Az egésztől jut el a részig. Az életmű totalitásától egy-egy tagmondat vagy szintagma közeli olvasásáig. Nem annyira hömpölygő és egyirányú haladás ez, mint inkább koreografált cikázás a diskurzusok és a dimenziók között. Előre- és hátrautalások, jelzésindexek mutatják az olvasónak, hogy mindent áthat és átjár az irónia és a transztextualitás. Le- és elágazások, elkerülő utak, csomópontok, körforgalmak vannak mindenfelé. Ha valaki ennyire sok mondat között közlekedik, nem árt, ha tisztában van a forgalmi renddel, ez pedig a módszertan kérdése. Bazsányi világosan, pontosan, színesen fogalmaz; a hosszabb, nehezebb mondatokat igyekszik retorikailag úgy intonálni, hogy lendülete végig kitartson. Ebben a könyvben tobzódhatunk a mondatokban. Az eminens szöveget természetesen Nádas regénymondatai jelentik, de rögtön utána itt vannak a szerző esszémondatai, és ezen keresztül annak a rizikója, hogy milyen tükörviszonyt létesítsünk az eminens és az evidens mondatok között, hogy mennyire olvashatók egymásra ezek a mondatok. Vagy, hogy hogyan olvassuk az olvasó Nádast, aki más írók vagy bölcselők egy-egy mondatát gondolja tovább, akár úgy, hogy manipulálja is azokat, egy-egy kihagyással befolyásolja az átvett és továbbgondolt mondatok szemantikai lehetőségeit. Ennyi mondathoz és mondatfajtához higgadtság és hidegvér kell. Elemzői magabiztosság, esszéírói rugalmasság. És hogy mi jöhet létre a forró erotikareprezentációk és a hűvös tárgyszemlélet kombinációjából? Például irónia.

Munkája kezdetekor Bazsányi pillanatfelvételt készít a Nádas-recepcióról, illetve körbejárja a recepció egyik dilemmáját, a Nádas-próza platonikus (Balassa Péter) vagy antiplatonikus (Radnóti Sándor) karakterét. A platonizmus fenomenológiáján keresztül hozza majd szóba egyik kulcsfogalmát, az iróniát. De előtte még az erotika gazdagon rétegzett fogalmát ruházza fel filozófiai jelentésekkel. S ha már az erotika tárgykörénél, vonzáskörzetében vagyunk, külön értelmet nyer Bazsányi gesztusa, hogy párokat, párosokat állít egymás mellé. Például a fejezet címe is egy ilyen izgalmas házasítás: Test – Eszme. Elsőnek Szókrátész és Alkibiadész kettősét, akikkel Nádas Az égi és a földi szerelemről című esszéjében találkozhatunk. Az égi és a földi szerelemről című könyvében Nádas a maga szuggesztív lényeglátásával olvassa végig A lakomát. „Szókratész ebben a történetben annak a tudója, hogy az »értelem akkor kezd élesen látni, amikor a szem ereje tompulni kezd«.” Csakhogy, veszi észre és veti Nádas szemére Bazsányi, Nádas hiányosan idézi a mondatot, mely teljes egészében így szól: „Hiszen az értelem akkor kezd élesen látni, mikor a szem ereje tompulni kezd, s attól te még messze vagy.” Bazsányi ezen a nagyon csúfondáros (eirónikósz) és mai fogalommal ironikus félmondaton keresztül gondolja újra a szöveget, és éppen Alkibiadész messzeségét hozza (szöveg)közelbe. Utána Barthes és Foucault szövegeit olvassa össze a szerelem szabadságelvű és felügyeleti jellegű kontextusában.

A következő fejezet más aspektust nyit: Pina Bausch mozgásművészete, és tehetjük hozzá: mozgáselmélete kerül kapcsolatba Balázs Béla és Bartók Béla remekművével. Nádas a testek filozófusának nevezi egyik esszéjében Bauscht. A testszínpad után Hajas Tibor és Thomas Mann, illetve egy másik leosztásban, a Nádas-nagyregények két távoli csillaga, Mann és Proust kerül egymás mellé. Hajas Tibor művészetével Nádas az Évkönyvben foglalkozott intenzíven. Ebben úgy különbözteti meg saját magát és Hajast, hogy míg ő saját tudathasadásának az adminisztrátora, addig Hajas saját tudathasadásának a demonstrátora. Ezen az ellentétpáron keresztül aztán Nádas elmegy az önleírás artikulációs határáig. A „józan adminisztrátor a művészet áttételes közegében bármikor hajlandó pokolra szállni; így tehát sosem hágja át a határokat.” Aki viszont „az életvalóság síkján bátran demonstrálja legsajátabb tébolyát”, annak „személyes kínjait és gyönyöreit dokumentáló művészete olykor pusztán »retorikus«, »majdhogy unalmas«, máskor viszont »botrányos, undort keltő és idétlen«, ráadásul még ideologikus is; hiába sérti hát folyton és látványosan a határokat.” (71.) És mi a helyzet a homoerotikus vágyképzelgéseit finomító, szublimáló Thomas Mann-nal? Nádas nevezetes Mann-kritikájában elítéli Mann amúgy pontosan kiépített hárítógesztusát, ahogyan a naplókba csatornázta be saját erotikus személyisége legfontosabb szexuális-uralmi impulzusait. A Mann-Proust fejezet a két világirodalmi intertextus narratív és szemléleti rokonkereteit vizsgálja. A két szerző neve már az Emlékiratok könyve kapcsán felbukkant. Mann leginkább a német tematika és természetesen a fiktív betétregény topográfiai és tipológiai apropóján keresztül, Proust pedig a regény emlékezésszekvenciái, múltlétesítő poétikai eljárásai kapcsán, hogy aztán a Párhuzamos történetek szubverzív, rizomatikus mondat- és szövegszerkezete új fénytörésben vesse fel a világirodalmi hatásokat. Ebben az ikerítő szerkezetben fokozatosan közeledünk a regényvilágokhoz. A Test – Eszme dualizmusa után mintegy továbbíródik az alapmondat, következik az Eszme – Szöveg perszonáluniója, azaz Nádas iróniájának a taglalása.

(2.) Nádas iróniája? Éveken keresztül értetlenül fogadták ezt a szintagmát. A prózafordulat utólagos egyszerűsítése ahhoz a fals toposzhoz vezetett, hogy Nádas Péter későmodern horizonton szomorúan szemléli a világot, tehát szerzőnk tragikus; Esterházy Péter pedig, lévén hogy posztmodern, von Haus aus ironikus. A megszilárdult félreolvasat mögött alighanem ott lappanghat a szerzői önreprezentáció ugyanúgy, mint a fogalmak kusza használata. Humor és irónia olykor olyan messze van egymástól, mint Makó és Jeruzsálem. Az irónia két – Cicero által megnevezett, Bazsányi Sándor által pedig előszeretettel idézett – típusát érdemes röviden megvizsgálni. A jelentés egyszerű megfordítása, amikor valaminek az ellenkezőjét állítjuk-tagadjuk, az ironia contraria, azaz az ellentétezés iróniája. A valami más, az idegenszerű, ahol nem működik a tükörművelet, pedig az ironia alia, a másság iróniája, melyet akár nevezhetünk a rögzíthetetlen, zabolázhatatlan, schlegeli radikális, mert hatványozott iróniának, az idegenség iróniájának is. Előbbi esetében elég a visszafordítás mechanikus műveletét elvégezni, rögvest megkapjuk az eredeti képet, utóbbi esetben nem ilyen egyszerű a képlet. Egyszerűen bonyolult a helyzet, és Bazsányi Sándor kritikusi attitűdjének ez a szituáció, ez a perspektíva, és nem utolsósorban ez a retorika felel meg leginkább.

A kályha ebben a fejezetben is Thomas Mann iróniája, amelyet legpontosabban A varázshegy szövegrétegeiben lehet megtalálni. Az utolsó lélegzetvételéig humanista Settembrini úr iróniahasználata nagyjából leírható az ellentétes jelentést sugalló retorikai iróniával, azzal a deficittel is, hogy ez az iróniamód, hiába a felvilágosodás intellektuális fegyvere és pedagógiai éthosza, előbb-utóbb óhatatlanul kiürül, és önjáró, „száraz tanbetyárkodás” lesz. A Nádas-irónia másik foka, a teátralitással van összefüggésben. Itt az irónia harsány látszatalakzat, a tettetés maszkja, az elleplezés eszköze. Itt Bazsányi egyrészt Nádas színdarabjait és színikritikáit hozza szóba, másrészt az epikus művek színházi jeleneteit, teátrális regisztereit veszi végig. A harmadik grádicsa az iróniának Nádas esetében megintcsak valamiféle álca, de kilépve a színház kisvilágából, ahol azért konszenzus van a szerepjátszást illetően a nézők és az előadók között: ez az irónia a létezés mélyszerkezetében van jelen, meghatározza minden mozdulatunkat, amennyiben az arc és a maszk különböző rétegei összeolvadnak. Ennek az iróniának aztán forrpontja lesz a nádasi bestiális irónia, melyre a Párhuzamos történetek radikális testvilága lesz az élénkebb példa, szemben a lágyabb szövetű és másképpen ironikus Emlékiratokkal, ahol a testek inkább világlanak, és a bestiális irónia helyett a romantikus, szubjektum-hasadásokat dokumentáló irónia dominál.

Miután Bazsányi megalkotja az iróniák családi hasonlóságának tablóképét, elindul a szövegfelületek irányába. Legelőször a Párhuzamos történetek egyik legmarkánsabb helyszínét keresi fel, a margitszigeti vizeldét. Itt a regény tulajdonképpeni főszereplője, Kristóf olyan színjáték kulisszái közé keveredik, ahol az éjszaka sötétjében a testek cserebomlásszerűen folyamatosan változtatják meg a helyüket. Ebben a kavalkádban a szöveg iróniáját Bazsányi szerint nem bizonyos szavak („fasz”) leírása szavatolja, sokkal inkább a mondatok tagolása, át- és továbbillenése, a segédszófajok és kötőszavak kegyetlenül pontos használata, a mondathatárpontok permanens feszegetése, lazítása és nyújtása. A bestiális irónia pedig abból a feszültségből is létesül, ahogyan a testek szexuális aspektusait és morális tusáit, a társadalmi és társas normák áthágásait a regényelbeszélő klinikain pontos hangja és jégtekintete követi és kíséri. Bazsányi könyvének a körülbelüli felezőpontján találjuk magunkat egyszercsak a margitszigeti közvizelde sűrű terében. Metaironikus gesztusnak is tekinthetjük, hogy éppen itt és éppen így kezdődik a szövegolvasás. Ugyanebben a fejezetben Bazsányi visszaolvassa mindezt az Emlékiratok szövegvilágára is, ahol a bestiális regiszter már csak a korhorizont és a másfajta tétek miatt is sokkal rejtettebben, ha tetszik, elfojtottabban van jelen, hogy aztán erotikus-ironikus perspektívacsúszással visszatérjen a Párhuzamos történetek sokkalta vadabb és pőrébb személyközi (v)iszonyaira, kapcsolati hasadásaira.

(3.) A következő, majdnem 120 oldalas egységben a Szöveg kulcsfogalma lendül tovább és lép termékeny nászra egy visszatérő ismerőssel, a Testtel. Kezdetben volt a Test – Eszme, később az Eszme – Szöveg, most pedig az esztétikai-művészetfilozófiai kör zárulni kezd: Szöveg – Test. Ennek pedig, mintha vegytani folyamattal lenne dolgunk, produktív végterméke, lecsapódó szintézise Nádas narrációja. Ebben a diskurzusban Bazsányi elegáns protokollal előbb négy részfejezetben foglalkozik az Emlékiratokkal, utána pedig a Párhuzamos történetekkel. Az 1986-os nagyregény kapcsán először a vallomás és emlékirat műfaji kódjait és szövegen belüli értelmezési folyosóit veszi végig, hogy utána a történet és az elbeszélés narrációs feszültségét vegye górcső alá. A harmadik passzus a regény mondatpoétikáját térképezi fel. Mit mondanak ezek a barokkosan bugyborékoló hosszúmondatok saját formájukkal és világképükkel? Ezen a ponton Bazsányi a regény mértani közepén található, tizedik fejezetet olvassa közelről, amelyben a névtelen elbeszélő és berlini szerelme annak lakásában tartózkodik. Bazsányi itt igazán elemében van, a mondatokat magabiztos szabadsággal elemzi, méghozzá iróniagrammatikai szempontból. Ennek a módszertannak lényege, hogy a mondat belső összefüggéseit, feszültségpontjait oly módon térképezi fel, hogy egyszerre van tekintettel a tárgyalt mondat intenciójára, poétikájára, és természetesen retorikájára. A könyv fülét író Esterházy Péternek igaza van: mondatokról olvashatunk élvezetes mondatokat.

A következőkben Bazsányi ugyanígy megy végig a Párhuzamos történetek szövegrétegein. A 19 évvel később megjelent regényhez eleve máshogy viszonyul Bazsányi, aki annak megjelenése után fontos kritikát is közölt Nádas monumentális művéről. Ebben a részben többször horgonyoz le a Párhuzamos történetek recepciótörténeténél, többször olvassa össze a párhuzamos bírálatokat. Mielőtt pedig eljutna a konkrét mondatok áttételes elemzéseihez, előbb a regény(folyam) műfaji alternánsait és a szereplők tagolódását, belső hierarchiáit veszi górcső alá. Hogy a legvégén még egyszer átlássuk az egész vállalkozás lényegi motivációját, ez pedig nem más, mint a „test erotikus eszméjének ironikus megjelenítése a narráció szövegtestén.” (266. kiemelés az eredetiben)

(mégis 4.) A könyv itt nem ér véget. A függelékben újabb hármast bont ki a szerző. A Szó – Kép – Tér című esszétanulmány Nádas képleírásaitól, a regények képzőművészeti reprezentációitól és ilyen tárgyú esszéitől indul el, hogy végül a Nádas-regények térszerkezeti jellegzetességeihez, épületes problémáihoz érkezzen meg. Ott fejeződik be tehát ez a könyv, ahol a következő Bazsányi-kötet kezdődni fog. A Kettős vakolás című leendő könyvben Bazsányi az építészetkritikus Wesselényi-Garay Andorral közösen térképezi fel és olvassa körbe a közelmúlt és a jelen magyar irodalom fontos prózai műveinek térkonstrukcióit, épületreprezentációit.

Nádas Péter kritikai megítélését illetően két közkeletű állítás szokott egymással találkozni félúton. Egy: Nádas kritikai-tudományos feldolgozottsága rendben van. Kettő: Nádas befogadásával, értékelésével alapvető gondok vannak. Bazsányi Sándor nagyszerű könyve nemcsak ironikus válasz, hanem az irónia válasza is. Ekképpen pedig egy fontos pillanatban, a Párhuzamos történetek nemzetközi, hadd legyünk kissé patetikusak (akár ironikus belső szűrővel is): világirodalmi sikerének kezdetekor született. Újra elevenné teszi az Emlékiratok könyve csodálatos műalkotását, még egyszer átmozgatja a Párhuzamos történetek diskurzusait, ezen a ponton véletlenszerűen kapcsolódva a Párhuzamos olvasókönyvhöz is, és nem mellesleg felhívja a figyelmet az életmű egyik elfelejtett remekművére, a rendkívül sokfelől olvasható és tárgyalható Évkönyv fontosságára és jelentékenységére. Ha pedig a szerző felől olvassuk, akkor azt látjuk, hogy Bazsányi esztétikatörténeti, retorikaközpontú és ironikus karakterű periódusa után, valamelyest a „Fehéret, feketét, tarkát…” – Változatok az iróniára (Kalligram, 2009) című könyv ikerdarabja ez a Nádas-kalauz.