Közel hét évvel a magyar kiadás megjelenése után, idén németül is hozzáférhetővé vált Nádas Péter monumentális regénye, a Párhuzamos történetek. Bár a könyvnek nem ez az első fordítása, amely napvilágot látott (szlovákul 2009-től, angolul 2011-től, 2012-től pedig már német, francia, svéd és norvég fordításban is olvasható), a német kiadás mégis fontos állomást jelent a könyv nemzetközi fogadtatása szempontjából, mivel óriási kritikai visszhangja van a médiában, ráadásul a visszajelzések egyértelműen pozitívak. Nemcsak az interjúkból, a könyvismertetésekből és a kritikákból lehet mindezt lemérni, hanem a díjakból is, amelyekkel az elmúlt hónapokban a Párhuzamos történeteket elhalmozta a nemzetközi könyvszakma. Hogy pontosan minek köszönhető ez a siker, szorosan véve nem tárgya ennek a kritikának, az viszont sokat elárul, hogy a Rowohlt Kiadó, amely ez év februárjában a regényt Christina Viragh fordításában közzétette, a mű piacra kerülésével egy időben közrebocsátott egy kísérőkötetet is Péter Nádas lesen (Nádas Péter olvasókönyv) címmel, amelyben a Párhuzamos történetekhez kapcsolódó képek és szövegek vannak összegyűjtve.

Ennek a könyvnek a műfaja (kísérőkönyv, „Materialienband”) Magyarországon ugyan egyáltalán nem honos, de a nemzetközi közönség igényeihez és sajátosságaihoz tökéletesen igazodik. Nem tévesztendő össze egy másik, a német cím által jól felismerhetően megidézett műfajjal, amelyben egy klasszikus szerző életművéhez kínál a kiadó bevezetést, mint az immár maga is klasszikussá vált Platon lesen című tanulmánykötet Thomas A. Szlezáktól (magyarul: Hogyan olvassunk Platónt? Atlantisz, Budapest, 2000.). A Péter Nádas lesen a Párhuzamos történetek korszakos jelentőségének szól: egyszerre nyújt kedvcsináló bevezetőt és az olvasást segítő/kiegészítő anyagokat a nagyregényhez, valamint jelzi a tárgyalt mű/szerző kanonikus szerepét, bizonyos értelemben akár klasszikussá válását is.

A Jelenkor Kiadó gondozásában közzétett Párhuzamos olvasókönyv ezt a műfajt veszi át, sőt nemcsak a műfajt, hiszen megállapíthatjuk, hogy a könyv kisebb-nagyobb különbségeket leszámítva megegyezik a néhány hónappal előbb megjelent német kiadással. (Erről az impresszum nem tájékoztat; viszont Nádas műveinek esetében a magyar kiadás – legalábbis a könyvformátum – csúszása a német megjelenéshez képest nem szokatlan. Ez történt a Saját halál és a Szirénének esetében is.) Könyvészeti szempontból csak apróbb, az olvasás komfortérzetét befolyásoló eltérések érzékelhetők; ezek közül néhány esetleg magyarázható a hazai közönség pénztárcájának kímélése érdekében lefaragott nyomdaköltségekkel, mások viszont nem. A német kiadás színvonalát emeli a tapinthatóan jobb papírminőség, a fényképek élessége, a szellősebb, átláthatóbb sortávolság, a szövegek eredeti lelőhelyének megadása, a lényegesen kevesebb sajtóhiba. A címek, pontosabban az alcímek különbségének még nagyobb jelentőséget lehet tulajdonítani. A Párhuzamos olvasókönyv alcíme: Nádas Péter regényének forrásai és visszhangjai, míg a Péter Nádas lesen című német kiadásé: Képek és szövegek a Párhuzamos történetekhez (Bilder und Texte zu den Parallelgeschichten). A német kötet alcíme láthatóan szerényebb, és mint hamarosan kiderül, hívebben is tükrözi azt, ami a könyvben található, mint a magyar köteté. Még fontosabb eltérés, hogy a Párhuzamos olvasókönyvben két írás is szerepel, amelyek nem kerültek bele a német változatba: Darabos Enikő interjúja Nádas Péterrel („Hirtelen valami olyasmi közelébe kerül…”) és Markója Csilla Idegenbe téved című esszéje. Mindkét változtatás az olvasói elvárások különbségével magyarázható, de mielőtt ennek részletezésébe mélyednénk, nézzük sorban a könyvben található írásokat.

A nyitóesszé szerzője Christina Viragh, a Párhuzamos történetek német nyelvű kiadásának fordítója, aki munkájáért az elmúlt hónapokban három rangos díjat is átvehetett – az offenburgi Európai Műfordítói Díjat, a Lipcsei Könyvvásár műfordítói díját, valamint a „Brücke Berlin” irodalmi és műfordítói díjat. Mindenképpen figyelmet érdemel, amikor egy műfordító az általa fordított könyv sajátosságairól beszél, hiszen munkája révén olyan egyedülálló rálátása van a szöveg nyelvi megalkotottságára, a mondatépítkezésre, a szóválasztás sajátosságaira, amely ritkán adatik meg az anyanyelvi olvasóknak. A fordító nemcsak közel kerül az adott műhöz és alkotójához, hanem egyenesen „átlép egy másik emberbe”, ahogyan azt a Joachim Sartorius verseit fordító Nádas egyik televíziós interjújában megfogalmazta. Ez az „átlépés” nyelvi szempontból is roppant érdekes lehet, különösen egy olyan mű esetében, mint a Párhuzamos történetek, amelynek magyar recepciójában lényegbevágó kérdések fogalmazódtak meg a köznyelv irányába tolódó nyelvhasználattal kapcsolatban. Adekvát tárgya lehetne tehát egy fordítói beszámolónak például, hogy mi jeleníthető meg egy másik nyelven azokból az anyanyelvi befogadó számára radikálisnak tűnő stilisztikai döntésekből, amelyek a Párhuzamos történetek nyelvezetét és esztétikáját alapvetően meghatározzák (egyszersmind elválasztják az Emlékiratok könyvétől). Vagyis éppen a fordítói munka kulisszatitkai volnának magyar szemmel érdekesek, amelyek a fordítandó művet az idegen nyelv perspektívájából mutatják be, szembesítve a szerzői döntéseket a fordítói döntésekkel. Így nemcsak arról az új kontextusról lehetne többet megtudni, amelybe a szöveg újonnan belekerül, hanem lényeges pontokon árnyaltabbá válhatnának azok a problémák is, amelyek a magyar recepcióban már megfogalmazódtak.

Nos, ha ilyen elvárásokkal közelítünk Christina Viragh esszéjéhez, akkor csalódni fogunk. A fordító, aki maga is gyakorlott szépíró, művészi igénnyel komponált, személyes hangú esszét ad közre a Párhuzamos történetekről, amely elsősorban azoknak szól, akik még nem olvasták Nádas művét, sőt a magyar irodalomról is inkább csak felületes képük van. Megismerhetünk persze néhány fontos pillanatot a fordítás munkafolyamatából is, de a szerző nem merül el túl mélyen a részletek tárgyalásában. Arányérzéke finom, és láthatóan jól észleli az irodalom iránt nyitott és érdeklődő olvasó tűréshatárait, kíváncsiságának irányait. Fordítói munkájáról hol szerény tartózkodással, hol kifejezetten költőien ír. Például akkor, amikor fordítását az esszé egyik legszebb metaforájával hozza összefüggésbe – a római parkból kicsempészett és Gombosszegre küldött akantuszmagoknak az útjával, amelyeket Nádas a kertjében akart elültetni. Máskor valamivel többet láttat azokból a problémákból, amelyekkel fordítóként és olvasóként szembesülnie kellett a könyvvel való foglalkozás során. Olyan részletekre gondolok, mint az „Elhiheted, ezt mi nem értjük…” (8.) mondattal kapcsolatban tett megfigyelései a magyar nyelv szintetikusságáról és a mellékmondat alanyának jelentéséről. Vagy amikor arra figyelmezteti magát, „Úgy fordíts, hogy ami nem lett kimondva, mert látszólag nem tartozik oda, mégis érezhető legyen, érezhető a szerző benyomásainak sokfélesége, intenzitása, a dolgokhoz való kapcsolatának vibráló izgalma”. (13.) Még árulkodóbbak a maszturbáló Ágost és Gyöngyvér jelenetével kapcsolatos sorai, amennyiben kiderül, hogy a hasonló helyeken látszólag semmiféle fordítói problémát nem tapasztalt. „Nem. Mert amit a szerző pontosan megfigyel és pontosan leír, az mind technikai, mind esztétikai szempontból kellemesen fordítható. Megfelelő szó a megfelelő helyen, még ha obszcén is, önmagát igazolja, s könnyen megtalálja az oda valót a másik nyelvben is.” (15., kiemelés tőlem L. E.) A Párhuzamos történetek szexualitás- és testábrázolásának nyelvi rétegével, amelyet a magyar recepció kiemelten tárgyalt, a német recepció feltehetően egészen más megállapításokra fog jutni (ha egyáltalán problémát lát majd benne), ahogy ezt a fordítói megjegyzés sejtetni engedi. Alapjában véve viszont úgy tűnik, hogy Christina Viragh elsősorban a német olvasóknak ír, és remekül el is találja azt, hogyan keltse fel az érdeklődést Nádas és műve iránt, és hogyan hozza emberi közelségbe mindkettőjüket.

Az esszét a Párhuzamos történetekhez kapcsolódó képek követik, amelyek nem az illusztráció szerepét töltik be, hanem inkább vizuálisan is jelenvalóvá teszik vagy dokumentálják a regény eseményeinek néhány pontját. A fotókhoz rövidebb idézetek is kapcsolódnak a regényből. A képi és a szövegbeli megjelenítés összeolvasása ugyanazért fontos, amiért a képek után következő levelek, vázlatok és feljegyzések is: a regény sokat emlegetett „néma poétikai struktúráját” teszik átláthatóbbá. Szerepel itt egy felvétel két férfi sziluettjével a Margit híd alatt, majd a húsz forintos bankjegy, amelyen a Kristóf által csodált óriás hasonmása, a kalapácsot tartó, drapériával fedett férfialak látható. Ezt követi egy levelezőlap a wiesenbadi gyermeküdülő képével, majd Walter Leistikow festménye, amelyben az ifjú Döhring a regény egyik kiemelt pontján egyszer csak benne találja magát (a német kiadás borítóján ennek a festménynek a színes reprodukciója is szerepel, ami a magyar kiadásban is jól mutatott volna). Majd gyerekeken végzett antropológiai kísérleteket bemutató könyvillusztrációkat láthatunk, egy terézvárosi ház függőfolyosójáról készült Nádas-fotót, az annabergi Szent Anna-templomot ábrázoló levelezőlapot, jegyzetlapot egy 1939-ből való Mercedes Nürnberg 460-as modellel, melynek hasonmását a regényben a „szép Ágó” a tűző napon hagyja, amikor unokaöccsét kikíséri a vonatpályaudvarra, végül a Bauhaus mestereinek csoportképét és két, különböző időpontban készült felvételt az Oktogonról.

Mindegyik kép szorosan kapcsolódik a Párhuzamos történetek valamelyik jelenetéhez, ahogy a képeket követő levelek is, amelyek közül kiemelném az Elisabeth Ruge által írt német nyelvű e-mail egyik filológiailag érdekes részletét (a magyar kiadásban sajnos nem szerepel ennek a dokumentumnak a fordítása). Elisabeth Ruge személyes hangú levelének második felében Nádas egyik kérdésére válaszolva leírja, hogy Berlinben az augusztusi napok délelőttjein különböző madárhangokat lehet megfigyelni. Többek között a feketerigóknak (Amsel), a zöldikéknek, az erdei pintyeknek, az ökörszemeknek, a nagy fülemüléknek (a fülemüle északkeleti változatának) az énekére lehet számítani ebben az időszakban. (50.) A levél tehát a regény szempontjából kizárólag a madárhangokkal kapcsolatos információk miatt érdekes, ahogy ezt az e-mail melletti szövegrészlet utolsó szavai tanúsítják is. A filológiai különlegességet az jelenti, hogy a passzusban szereplő madárfajtát Ruge nem említi a felsorolásában. A fenyőrigó (németül Wacholderdrossel) nem azonos az e-mailben említett feketerigóval (Amsel), amely viszont – tovább követve a madárnevek útját – a német fordításban valóban feketerigó (Amsel) maradt/lett. Az ehhez hasonló részletek tanulságosak és szórakoztatóak, különösen ha összevetjük őket a „poétikai struktúrát”, a valóság és a fikció viszonyát taglaló szerzői nyilatkozatokkal, amelyek például a később olvasható Németh Gábor-interjúban hangzanak el.

A regény írásának különböző fázisaiból való szerzői jegyzeteken, ahogy ez gyakran történni szokott, nehéz kiigazodni, még olyan esetben is, amikor jól átlátható gépírással vannak a vázlatok megszerkesztve. „A modernitás tudatsémája”, illetve „A reformista portréjához” feliratú ábrákat a magyarázó kommentár ellenére is nehéz értelmezni, vagy akár a regény világához kapcsolni. Nem így azokat a női és férfi portrékat, amelyek a jegyzetek után következnek, vagy azt a tizennégy oldalas olvasmányjegyzéket, amelynek tételeit Nádas a Párhuzamos történetek írása közben tanulmányozta. Számtalan könyv a második világháborúról, a holokausztról és a koncentrációs táborokról, a magyar történelemről, különösen ’56-ról, városokról, építészetről, az illatokról, és még lehetne folytatni a sort. Mindez, akárcsak a Párhuzamos történetekkel egy időben az Élet és Irodalomban megjelent miniesszé (A szerkezet és a cselekményminták a „Párhuzamos történetek” című regényben), vagy a Bán Zsófiához címzett levél, tovább árnyalják azt a képet, amely Nádas tudatos és kiterjedt kutatómunkára épülő, rendkívül reflektált írói módszeréről amúgy is közismert. A kötetben olvasható másik Nádas-esszé (Jelentés a grunewaldi évről) a berlini Wissenschaftskollegban töltött egy éves kutatómunka körülményeiről nyújt érzékletes beszámolót. Figyelemre méltó, hogy míg a könyvben több dokumentum is arról tanúskodik, hogy Nádas élénk (munka)kapcsolatban áll a tudományos élet számos szereplőjével (orvosokkal, kutatókkal), és otthonosan mozog a modern tudományok különböző kérdéseiben (például az agyfiziológiában [131.]), addig a tudományos közeggel való közvetlen érintkezés mégis kiszolgáltatottá teszi őt mint művészt. Nemcsak saját kutatási eredményeivel szemben látjuk őt ebben az írásában sérülékenynek, hanem mintha önként vállalna egyfajta izoláltságot a tisztán tudományos diskurzusokban.

Ezt követően két interjút olvashatunk: Németh Gábor közvetlenül a Párhuzamos történetek megjelenésekor beszélgetett Nádassal, Darabos Enikő pedig 2006 áprilisában, amikor a regény kritikai fogadtatása már javában zajlott, többek között megjelent Margócsy István kemény bírálata is. A később készült beszélgetésnél a recepció értelemszerűen nyomot hagyott a kérdéseken és a válaszokon is. Részben ezzel is magyarázható, miért kapott inkább helyet Németh Gábor interjúja a német kiadásban: a kérdező pozíciója itt felel meg jobban a német olvasók pozíciójának, mivel a regényre bizonyos értelemben kontextus nélküli állapotában ad rálátást.

A két beszélgetésnek számos közös pontja van, többször fedezhetünk fel ismétlődéseket, amelyek főleg a regény esztétikai/poétikai sajátosságait érintik. Ilyenek a már említett „néma poétikai struktúrára”, illetve a „semleges látásra” vonatkozó kérdések, amelyekre mindketten kitérnek. És bár Nádas igyekszik mindig más gondolatmenettel megvilágítani az adott fogalmat, válaszai a Németh-interjúban érezhetően kifejtettebbek és lényegre törőbbek. Fontos dolgokra irányítja a figyelmet a szövegépítkezés technikai részleteivel, a mondatok és bekezdések viszonyával, a párbeszédek és monológok dinamikájával, az elbeszélésmód váltásainál alkalmazott írói módszereivel, valóság és fikció, valamint humor és irónia viszonyával kapcsolatban. Ezek mind olyan kérdések, amelyek a regény olvasásának folyamatát közvetlenül érintik, és így Nádas válaszai érdeklődésre tarthatnak számot a német és a magyar olvasók előtt egyaránt.

Darabos Enikő interjújának felütése nem volna kifejezetten szerencsés, ha nemzetközi kontextusba szeretnénk belehelyezni, hiszen rögtön a könyv első kiadásának hibáira irányítja a figyelmet. A beszélgetés gyakran forog a kérdező saját gondolatmenete körül, mintha kész válaszainak megerősítését várná, amire Nádas olykor ingerültebben reagál a kelleténél. Többször terelődik a szó a szexualitás-ábrázolás radikális szóhasználatára, amelyben Darabos mintha a társadalmi tabuk ledöntését, az elfojtások és frusztrációk felszabadító gesztusát érzékelné – Nádas azonban ez elől többször is visszakozik. „A saját problémáját vetíti rá a szövegre”, (146.) mondja egy helyütt, máskor pedig: „Ez magának metafizikus. Mert maga még nem halt meg. Majd ha meghal, akkor azon nyomban látni fogja, hogy ez masszív fizika.” (131.) Vagy: „Nem, nem fordítom át, hanem felhívom a figyelmét a figyelmetlen olvasásra. Csaknem húsz éven át gondolkodtam és dolgoztam ezen a könyvön, ennek vagyok a szakembere. Csak tudom, hogy mit csináltam.” (143.) A hasonló szerzői reakciók megütközést keltenek, s eszünkbe juttathatják például Stefan Zweig Sakknovellájának főhősét, akinek egyik játszmája során azzal a ténnyel kell szembesülnie, hogy többé már nem egyedül játszik képzeletbeli sakktábláján a saját és az ellenfele bábuival, hanem hús-vér partnerrel áll szemben, aki alkalomadtán a saját feje után megy.

Az interjúkat Radics Viktória Kritika helyett című írása követi, a Párhuzamos olvasókönyv legterjedelmesebb része, amely a könyvnek majdnem egyharmadát teszi ki. Már első megjelenésekor (Holmi 2006/5.) is ámulatba ejtett Radics rendkívüli aprólékossága, és az az érzékenység, ahogy szinte együtt lélegzik tárgyával, és ezt az összhangot közvetíteni is képes olvasói felé. Radics megértésre törekvő szoros szövegolvasással nemcsak személyes olvasatra tesz javaslatot, hanem egyszersmind informatív és tájékoztató elemzést is nyújt azok számára, akiknek a könyv még ismeretlen. Nem terheli meg szövegét kacifántos gondolatmenetekkel vagy túlbonyolított esztétikai okfejtésekkel, hanem a főbb szálakat szétbogozva minden fontos kapcsolatrendszert feltár a regényben, górcső alá véve a szereplők alkatát, karakterét és történetük rejtett motívumait. A Kritika helyett szerzője a műtől eltávolodó, értékelői pozíció elfoglalása helyett átadja magát a remekmű hatásának, és akárcsak tárgya, a Párhuzamos történetek, komótosan haladva időt ad a felgyülemlő benyomások leülepedésének. Ez az alapos tanulmány, amely apróbb változtatásokkal (például az olvasót orientáló alcímek megadásával) a német kiadásban is szerepel, valóban a regény magyar recepciójának egyik fontos darabja.

Radics Viktória tanulmányához hasonló olvasói magatartás felvételére tesz javaslatot Markója Csilla írása is, a kötet egyik legszubjektívebb szövege. Az Idegenbe téved című esszé „olvasónaplóként” (267.) határozza meg önmagát, és ennek megfelelően a személyes benyomások kavalkádja jellemzi. Azt rögzíti, ahogyan az olvasás egy aktuális pillanatban (egyszeriségében) elementáris élményként artikulálódik. Egyértelműen a „fallo(go)centrikusság” (273.) ellenében íródik, vagyis igazi écriture féminine, amennyiben lemond a logikai összefüggéseken alapuló koherenciáról, az argumentatív elemzésről, és helyette a laza asszociációk és párhuzamok révén igyekszik pozicionálni a Párhuzamos történeteket. Mondhatnánk úgy is: az írás tényleges tárgya az önreflexió, melyhez Nádas regénye kitűnő apropó. Sokat elárulnak például az ehhez hasonló sorok: „Vajon most, hogy írok, miféle késztetésnek engedek, miféle vágy hajt, melyik szervemmel veszek részt benne. Részemről a libidót azonosnak érzem. A különbséget valamiféle női együtt-érző képességben lelem fel, ez engem közelebb tud vinni a tárgyamhoz, egészen intenzív közelségekbe.” (273.)

Ha Christina Viragh esszéjéről korábban azt mondtam, inkább felel meg a német, mint a magyar közönség elvárásainak/kérdésfeltevéseinek, akkor Markója Csilla írásáról éppen ellenkezőleg megállapítható, hogy német kontextusban valószínűleg célt tévesztene.1 Többek között azért, mivel számos helyen explicit módon hivatkozik a Párhuzamos történetek recepciójára, összemosva saját vízióit a korábbi kritikák/tanulmányok megállapításaival. Leginkább ezeken a pontokon érezhetők az esszé hiányosságai. Arra gondolok például, amikor a Párhuzamos történetek világképének kérdése kerül szóba, amivel Markója Csilla valóban rátapint a nagyregény eddigi kritikai fogadtatásának egyik legösszetettebb és legvitatottabb pontjára. Ez egyértelműen nyomon követhető a Testre szabott élet című tanulmánykötetben, amely a Saját halállal és a Párhuzamos történetekkel kapcsolatban (majdnem hiánytalanul) összegyűjti a 2004 és 2007 között megjelent legfontosabb írásokat. (Testre szabott élet. Nádas Péter Saját halál és Párhuzamos történetek című műveiről. Kijárat, Budapest, 2007.)2

Igazat lehet tehát adni Károlyi Csabának, aki a könyvről szóló recenziójában (Élet és Irodalom 2012/21.) azt írja, a Párhuzamos olvasókönyv Nádas regényének forrásaiból izgalmas, visszhangjaiból azonban csak egy szűk szeletet mutat be. Hozzátehetjük, olyan szeletet, amely eddig nem igazán került előtérbe: míg például a Testre szabott életben a Párhuzamos történeteket tárgyaló tizenkét kritika és tanulmány között a lehetséges női olvasatot egyedül Darabos Enikő írása reprezentálta, addig a Párhuzamos olvasókönyvben egyértelműen a nők által írt értelmezések dominálnak. Ez önmagában persze nem jelent sokat, hiszen így sem mondhatjuk, hogy a magyar kiadás eleget tenne az alcímben vállalt ígéretének. Viszont, a német kiadó tapasztalatainak és előrelátásának köszönhetően, hét évvel a Párhuzamos történetek első megjelenése után, mi is kézbe vehetünk egy olyan könyvet, amelyet a regény újraolvasása közben is fel-fel lehet majd lapozni, hiszen számunkra most éppen ennek jött el az ideje.

-----