„Egyetlen kísérleti terepem én magam vagyok”

A Minotaurus Nádas Péter azon korai elbeszéléseinek egyike (1970), melyre eltérő módon reagált az irodalomkritika és maga a szerző. Monográfusa, Balassa Péter, könyvében1 részletesen kitért Nádas első írói korszakára, ám csak rövid megjegyzéssel illeti a Minotaurust, melynek lényege, hogy az elbeszélés „nem megoldott”. Balassa ugyanakkor nem fejti ki részletesen, pontosan mire is gondol. Nádas Péter viszont kezdetektől fogva ragaszkodik elbeszéléséhez, első „költői művének” tartja, többször nyilatkozza a Mino-taurus kapcsán, hogy ez az első, igazán jól sikerült, önmaga előtt is példaként állított műve. Olyannyira így gondolhatta ezt, hogy a Minotaurust az 1997-ben megjelenő, korai írásait tartalmazó válogatott elbeszéléskötetének címadójává választotta.2 A válogatott kötet az író első három prózakötetének3 teljes anyagát tartalmazza A pince és az Eltévedtek kivételével. Tudom, egy író utólagos kijelentései saját műveiről nem feltétlenül mérvadóak a művek megközelítése szempontjából. Mégis érdekes kérdés, miért állította példaként önmaga és olvasói elé éppen ezt az elbeszélését a szerző. A miértre kitágított, a korai műveket is vizsgáló perspektívából próbálok választ adni.

Nádas Péter eddigi életművét előre és visszafelé olvasva (hosszút a rövidből, rövidet a hosszúból, egyik műfajt a másikból értelmezve) ma már jól látható, hogy az első elbeszélésekből, különösen a Leírás kötetből, és a Minotaurus című elbeszélésből az író gondolatiságának, írói módszerének több lényeges vonása már markánsan kirajzolódik. Éppúgy, ahogyan az első elbeszélések az írói intenció és módszer szempontjából az Egy családregény vége felé vezető utat mutatják, a Leírás is tartalmazza már esszenciálisan a későbbi nagy Nádas-művek, az Emlékiratok könyvének vagy a Párhuzamos történeteknek ismeretelméleti, esztétikai vonatkozásait, mint ahogyan megmutatkozik bennük a későbbi regények strukturális és nyelvi felépítettségének karaktere is. Nádas szimbolikája, mitológiája, elbeszélői módszere, a leírás- és beszédmód minősége a korai írásokban is együtt van, mondhatnánk Ottlikkal szólva, ekkor már „minden megvan” Nádas prózájában. Balassa a monográfiában fordulatként, új elemnek ítéli a Leírásban megjelenő képiséget, a látvány előtérbe kerülését, egyfajta új elbeszélői mód kialakulását látja benne. A látványelemek hangsúlyosságának megjelenése, nézetem szerint nem értékelhető fordulatként, hiszen Nádas előző elbeszéléseiben is megjelenik már egyfajta, a fotográfia technikáját idéző, ám Mészöly Miklós írásmódját is továbbgondoló képi megfogalmazás. A Leírás történetei szinte egy időben keletkeztek az első két kötettel: az újra kiadott válogatott elbeszélésekben, a Minotaurusban – Tandorival szólva – a „dolgok helye a dolgok alá csúszik”: a kötet külső struktúráját a keletkezések (1962–1975) helyes időrendje adja. Mint látni fogjuk, valami mégis történhetett a Leírás elbeszéléseinek születése környékén, amit egyrészt a kötet kissé hűvös fogadtatása és Nádas makacs ragaszkodása is igazolni látszik. Tíz évvel ezelőtt, éppen a szerző hatvanadik születésnapjára Bengi László írt a Minotaurus elemzése kapcsán a Leírás kötet „kissé lapos” korabeli fogadtatásáról, ám konklúziói tekintetében hasonló következtetésekre jutva: „a Leírás szövegeiben kifejezésre jutó, pontosabban megformálódó tapasztalatok beépültek Nádas későbbi munkásságába”4.

Mit előlegez meg Nádas korai prózája? Mi az az együttállás, amely már korai műveiben megmutatkozik, megelőlegezve a nagy-formát, a regényt? Soroljuk csak: nagyfokú szenzualitás, az emlékezés mechanizmusainak leírása az antik-keresztény-zsidó hagyomány mentén, Platón, a Biblia és Ovidius, a metafizikában és mítoszban egymással érintkező világok, a mitikus és mentális kultúra érintkezési pontjainak lehetőségei. Felmutatják a bűn, az eredendő bűn problematikáját, egy, a jó és rossz kölcsönös vonatkoztatásában megjelenő etikai dimenziót, az egyes emberiben rejlő egyetemességet, illetve az egyetemességben elveszett egyes emberit. Írói módszerében pedig a látvány, a kép leírása felé fordulás, a pontosság és mérték, a „tisztességes mondat” igénye, a kimondhatatlanról való beszéd lehetetlenségének áttörési kísérlete jelenik meg. És még sorolhatnánk, bővíthetnénk e listát, szinte végtelenségig, hiszen a nádasi életmű egyik legfontosabb filozófiai kísérlete nyelvileg befogni a végtelent. Prózája máig őrzi szimultaneitását, sűrítettségét, komplexitását és referencialitását, azt az igényt, hogy egyszerre ragadja meg nyelvileg a világot és azt, ami azon túl van, hogy a hallgatással tudjon beszélni a kimondhatatlanról. Ez az a tájék, ahogy Ottlik óta tudjuk, ahol a regény kezdődik. A történet pedig bennünk, olvasókban válik teljessé. Felfedezhetjük benne a párhuzamosságokat, elirigyelhetjük a határátlépések iráni vágyódást, kibogozhatjuk az elrejtések sokaságát, értékelhetjük a mögöttes tartalmak szavak nélküli megjelenítésének kísérletét. Talán ezért is olyan esszenciális, shakespeare-i, dantei, goethei, kafkai, borgesi és így tovább… A korai elbeszélések terepén haladva nézzük meg hát, milyen komplex szimbólumrendszerek jelennek meg a korai szövegek mélystruktúráihoz elvezető úton, melyek azóta is kísérik a szerzőt.

Az út, a megismerés, a keresés, az eltévelyedés, az útvesztő, a labirintus. Bár nem kívánom felsorolni mindazon szerzőket, akik Nádas írásművészetére bizonyosan hatottak, e szerzők közül két bölcselő tanait mégis kiemelném. Platón filozófiája inspiratív hatással volt és máig inspiratív hatással van Nádas gondolkodására. Fontos számára az az ismeretelméleti megközelítés, amely a világ megismerésének mikéntjét mutatja meg, és a másik az antropológiai, amely a vágyat, szerelmet állítja vizsgálódása középpontjába. A megismerés folyamatáról és a létezők természetéről szóló tanaiban, az ideatanban is szerepet kap már a vágyról való elmélkedés, ugyanis a tudásvágyat, a megismerés vágyát minden emberre jellemző tulajdonságnak tekinti Platón. Állítása szerint a megismerés nem az érzékekkel, hanem a lélekkel jön létre, egyértelműen a szellem világának adva az elsőbbséget a tapasztalattal, az anyagilag adottal szemben. Legismertebb hasonlata, a barlang-hasonlat szerint a tökéletes világ nem látható, csak képe vetítődik rá a barlangra, és az ember ezt a másolatot látja. Amit érzékeinkkel felfogunk, azok csak a valóság árnyai. E tan továbbgondolásaként teszi fel Nádas a kérdést: hogyan közelíthet, hogyan juthat vissza a mai korok embere ebbe az elvesztett állapotába, másrészt az árnyék és a mögötte rejtőző való hogyan jeleníthető meg nyelvileg? „Nem sikerülhetett leírnom az erdőt, az erdő érzetéről szerettem volna beszélni.” – írja Nádas az Emlékiratok könyvében az Egy antik faliképre című fejezetben.5 A platóni antropológiában fogalmazódik meg az ember vágyhoz, illetve szerelemhez való viszonya. A platóni erósz filozófiai alapja hiányon alapul, valamitől való megfosztottságot jelent, ami a vágy alapja. Platón szerint a szerelem vágy a szépre, a jóra, a tudásra, arra, amivel nem rendelkezik az ember, ám tudatában van megfosztottságának. Az ember e platóni koncepció szerint a jótól megfosztott, köztes pozícióban leledző lény. Olyan fogalmak tartoznak szorosan össze ebben a köztes-pozícióban, mint a vágy és a szerelem, a filozófia és a lélek; mind-mind Nádas központi témái.

Ehhez társul nála a bűn kérdése, amely a középkori bölcselő, Szent Ágoston számára már az egyik legégetőbb filozófiai kérdés. Honnan ered a rossz, és léte hogyan egyeztethető össze Isten gondviselésével és mindenhatóságával? Ágoston tanai szerint a rossz nem önálló szubsztancia, hanem a jó hiánya. Az erkölcsi rossz okát Ágoston az ember szabad akaratában látja: szabadságunkban áll, hogy ne a jót cselekedjük. A nádasi életmű olyan fontos pillérei ezek, melyek prózájában a kezdetektől transzparensek. Nádas a szerelemről szóló diskurzust is Ágostonhoz köti, hiszen – állítása szerint – a teológus óta a filozófia nem mondott semmit (illetve nem tudott semmit mondani) e kérdéskörről. Hogy miért? Mert nincs hozzá nyelve, teszi hozzá Nádas, és ezzel a kijelentésével nem áll egyedül: a huszadik században nem egy gondolkodó, köztük Michel Foucault, Roland Barthes és Niklas Luhmann is központi témaként kezelte a vágy, a szerelem, a szexualitás témáit. Foucault6 vágy és hatalom kapcsolatát állította új perspektívába, Barthes7 a kérdéssel kapcsolatban a megismerhetetlen kategóriáját alkalmazta és a szerelemről való beszéd töredékességét hangsúlyozta, Luhmann-nál8 a jelek (nyelv, nevek, identitások) világa a szerelmi viszonyon belüli Másik anarchisztikus megjelölhetetlenségével járult. Nádas ehhez a tematikához kapcsolódva szűri le következtetéseit. Nézete szerint a köznyelv, ha a szerelemről kell beszélni, kétféle beszédmódot talál: az egyik egy mágikus, titkos, Nádas megnevezése szerint éjszakai nyelv, a másik pedig egy szociális, nyilvános, nappali nyelv. S hozzáfűzi: „aki az egyiket beszéli, megérti ugyan a másikat, mégsem tudja az egyiket a másikba átfordítani”9.

Ezen a ponton ismét a megismerés zsákutcája előtt áll, illetve, ha már bejutott oda, bolyongani kénytelen az emberi lélek labirintusában. Nádas Péter írásainak tere e köztesség, az emberi megismerés határterülete. Az archaikus, mitikus és mentális világok egymásba csúsztathatóságának lehetőségeit kutatja, és azt, hogy erről hogyan lehet beszélni. Műveiben utak és tévutak dantei erdejében bolyong az elbeszélői én, aki – főként korai munkáiban – a még megtapasztaláson át nem esett, de a bűnt ösztönösen megtapasztalni vágyó fiúként jelenik meg. Nádas Péter első történeteinek többsége álom és valóság határán helyezkedik el, az érzelmek zűrzavarában, a kommunista éra kafkai „kastélyának” és a szereplők lelkének rejtett labirintusaiban. A történetekben az egyéni a kollektívval áll szemben, a gyermekkor a felnőttséggel, a nemzedékek pedig egymással. Elbeszéléseiben a határhelyzetek és a lélek analízise az egyén és a tömeg viszonyrendszereinek bemutatására törekszik. A keresztény és a görög hagyomány transzparenciája, a történetek tudatosan alakított motivikus hálója, egymásra tükröztetett szimbólumvilága Nádas prózájának általános jegye. A labirintus a matriarchális tudatosság világának összezavaró, megtévesztő jelentésével is bír – a labirintuson csak az tud keresztülhaladni, aki kész alávetni magát a kollektív tudattalan misztikus világába történő beavatásnak. A labirintus az alsó világ, az ismeretlen lehetőségeket rejtő tudattalan szimbóluma, éppúgy, ahogyan a pince az álmodó psziché alagsora. A „hiába megyek, ugyanott vagyok” érzése pedig bensőnk labirintusának jelzése, gondoljunk csak Kafkára.

Emlékezés, tükör, kép, álom, látás. Nádas ég és föld, pince és padlás között, álom és ébrenlét határán, a megismerés útvesztőiben bolyongó szereplői jelképesen az olvasóra mutatnak, az olvasótól kérdeznek. Filozofikus, néhol esszéisztikus mélységekig kifejtett, néhol csak utalásszerű allúzióival, a tér- és idősíkok egymásba játszásával Nádas nem a történetmondásra, inkább az önreflexiókra, az egyedi helyett mégis az általános emberire irányítja a figyelmet. Az elbeszélésekben megjelenő terek időben távoli történetek tereivel mutatnak párhuzamot, e szimultaneitás pedig dialógus-teremtő aktus, lehetőség a kérdezésre. Teilhard de Charden Nádas által idézett mondatai10 a korai elbeszélések alaptematikájához csatolnak vissza. Az önmaga látványául kínálkozó ember leírása Nádas egyik legfontosabb intenciója. Ehhez nemegyszer használja fel az álom vagy egy más, régmúlt világ archetipikus elemeit. Korai prózájában kíméletlenül dezilluzionálja a háború utáni kommunista időszakot, éppen akkor, amikor az Aranykor, a Paradicsom öröklétű archetipikus álma a kommunista világ nagy mítoszaként jelenik meg. C. G. Jung kollektív tudattalan elméletével és az összehasonlító bibliai szövegkritika módszerrel11 – bevallása szerint – különös, ám a kor adottságaihoz igazodó módon ismerkedett meg. Ez a pillanat – A mások ránk bízott élete tanúsága szerint – 1968-ra tehető, amikor Mészölytől néhány indigóval, írógéppel másolt, akkoriban megjelenési tilalom alatt álló pszichológiai és filozófiai művet kapott. Jung elmélete a kollektív tudattalanról, ahogy Nádas fogalmaz, másik pályára állította az életét. „Megtanultam éberen aludni, azaz a későbbi elemzés érdekében alvás közben rögzíteni az álmokat.”12 Az álom és a valóság közötti egyensúlyteremtés igényét egyik korai művében egy szék-hasonlattal értelmezi: a bal oldalon mindaz, ami megtörténik, a jobb oldalon az ábrándok, álmok. „Egyensúlyuk ez a szék.” (Homokpad, 17.) A „szék” maga a produktum, az elkészült mű, de a rajta ülő, egyensúlyozó, egyensúlyt teremteni vágyó művészt, írót is megidézi.

Ám más utak is léteznek a tudat, az érzékek kiterjesztésére. A mitológia vagy a mesék egyetlen nagy világképből származnak. A Jó és a Rossz polaritása, a varázsos, mágikus hatalmak a kiterjesztett tudat lényei. A művészetek maguk is olyasfajta tudat-kiterjesztők, mint a bor vagy a kábítószer (Szerelem). Jung szerint a tudattalanhoz vezető út az archetípuson keresztül vezet, illetve elmélete szerint az archetípus meglétéről maga a tudattalan számol be.13 Nádas korai prózájában már számtalan olyan szimbólum tűnik fel, amelyről Jung is értekezik. Az analitikus nézetei szerint az irányulás, hogy egy motívumot ilyen formában ábrázolhassunk, markáns, ösztönös tendencia, a tudattalanból érkezik, leginkább álmainkban. Jung az archaikus utáni vágyat az ember magányosságával, magára maradottságával magyarázza, hiszen kívül rekedt természetén, elveszítette a természet jelenségeivel való érzelmi tudattalan azonosságát. „Nem szólnak az emberhez a kövek, növények és állatok, és az ember sem szól hozzájuk abban a hitben, hogy azok majd megértik őt. A természettel való kapcsolatát elveszítette, és ezzel együtt elveszett a szimbolikus kapcsolatból fakadó rejtett érzelmi energia is.”14 Már szövődik az a szimbolikus háló, amely a későbbi művek fölé feszül. A Minotaurus pedig, mint látni fogjuk, megteremti azt a szemantikus teret, amelyben Nádas figuráit később is mozgatja. Álom, állat, labirintus, tükör, ablak, fény, , tekintet, vér, öreg bölcs, bibliai, mitológiai alakok – csak néhány olyan motívum, melyek prózájának állandó-visszatérő, szimbolikus jelentéstöbbletet hordozó elemei.

Első elbeszélése, A Biblia már címével sokszorosára tágítja az értelmezői horizontot, miközben a történetmondás és az értelmezés alapszintjén az új kommunista elit új úr-szolga viszonyát tárja elénk. Kisregényében, az Egy családregény végében – melynek kulcsfontosságú szimbóluma továbbra is a szent könyv marad, és melynek előképe az író fent említett, azonos című elbeszélése – Nádas ezt a tematikát fűzi tovább: három nemzedék, nagyapa – apa – fiú, korral és egymással szembeni, alapvetően a meg nem értésen alapuló viszonyrendszere a nagyapa által mesélt bibliai történetek relációjában egészül ki további jelentéstartalmakkal. A Bibliával alapvetően a kiszolgáltatottak tudnak bánni, míg az új rendszer képviselőinek szemében eldugnivaló, ócska, idejétmúlt könyv csupán, a feledés tárgya. A Könyvek könyve történetei ugyanakkor példabeszédszerűen hangzanak el az öregek szájából (A Biblia, Klára asszony háza, A fal, Egy családregény vége), anyagi megjelenése, sorai, üzenetei azonban már nem érnek célba: teljes a nemzedékek közötti kommunikációs zavar, megszakad a tradíciós lánc, az emlékezés, a hallgatás, bűn egymás szinonimájává válnak. Jan Assman kultúraelméleti megközelítése szerint a kulturális emlékezet kialakulásában kitüntetett szerepet kap az ismétlés, amely azt biztosítja, „hogy a cselekedetek láncolatai ne a végtelenbe fussanak, hanem felismerhető mintákba rendeződjenek, egy közös »kultúra« azonosítható mozzanataiként.”15 Minden rítus az ismétlés és megjelenítés kettősségét mutatja. A megőrzés és az emlékezés viszonyához azonban elválaszthatatlanul hozzátartozik a felejtés, mely nem csupán hiány és fogyatékosság, hanem, ahogy Nietzsche hangsúlyozta, a szellem egyik életfeltétele. Az Egy családregény végében a felejtés más célt szolgál, illetve másról szól: bűnről, a múlt értelmezhetetlenné válásának bűnéről. Itt éppen a múltat folytatható hagyománnyá alakító fogalmak válnak a feledés tárgyává: a családregény azért ér véget, mert nélkülük nem mondható tovább történet.16

Az író által választott nevek – Éva, Mária, József, Simon – mögöttes jelentéstartományokkal sokszorozzák a lehetséges olvasatok számát, a megidézett ősi archetípusok vezetik újabb és újabb jelentésrétegekhez az olvasót. Archaikus, mágikus, mitikus történetek játszanak össze a mával. Az elbeszélések visszatérő állatfigurái sorsuk okán is többletjelentést hordoznak. A kutya a hűség jelképe, ám az ördögi hatalmat, a boszorkányságot is jelképezheti. Nádas a kutyáról írja A bárányban: „létét emberi szabályok korlátozzák” (230.). Elbeszéléseiben inkább kiszolgáltatott, megkínzott áldozatként jelenik meg, a heccelések tárgya és elszenvedője (A Biblia, A bárány, Ma, Egy családregény vége). Még inkább kitűnik az állatoknak szánt szimbolikus szerep, ha a történetekben megjelenő bárányra vagy halra tekintünk. A bárány című elbeszélésben (a keresztény-zsidó hagyomány műbe idézése mellett) a főhős személyében a bölcs öregember, ősvalónk tipikus megszemélyesítője jelenik meg. Szimbolikus jelentőséget kap, hogy az anya elviszi Húsvétkor az eltört lábú bárányt a kiközösítettnek. Az öreg Róth halála után a bárány sorsa is megpecsételődik, sütőbe kerül. Az áldozatok mellett mindig megjelenik a vér: a kapával agyonvert kutyából csorgó vér (A Biblia) és az állat szenvedéseit érzelemmentesen végignéző fiú. A vér ősrégi szimbólum. Gyakran a szélsőséges érzelmeket és az ezekből fakadó cselekedeteket jelzi. Nádas e jelentéshez szenvtelen, érzelemmentes leírásokat társít (Klára asszony háza, A kertész, Minotaurus). Az Egy családregény vége című kisregényben már az első oldalon megjelenik, „Ha ezt az eret elvágnám, kifolyna a vére.” (7.). És a vér élménye a bűn képzetével társul: a nagypapa, fiát vádolva, magáról a korról is kimondja: „Ha nem vetted volna észre, még élek! S amíg él az ember, a kimondott szavak, a kimondott gondolat, ha tenni nem tud semmit is, terjed, hat, és ezt meg nem akadályozhatod! Nem látod? Hiába mosod magad! Véres!” (144.) E beszélgetés közben egy hal vergődik a fürdőszoba padlóján. A hal-motívum talán erősebb jelentéstartalommal is bír, mint a kereszt, hiszen míg a kereszt – mint a hit jelképe – a feltámadt Krisztusban való hitet jelképezi, a hal valamiféleképp az egész közösséget, aki követi Krisztust. Nagypapa bibliai történeteinek, utalásainak, az állatoknak és a vérnek konkrét és mögöttes jelentéstartalmai feszítik szét a kisregény narratív terét.

A kert, a ház, a villa, a pince útvesztő, idegenséget árasztó, ellenséges közegként jelenik meg korai írásaiban (A Biblia, Klára asszony háza, A fal, Sanyika, A pince, Minotaurus, Egy családregény vége), ahonnan menekülni kell. De a lélek, a személyiség köré épült csapda is: „Nem találja az ajtót az alsó világba. Ordít. Dörömböl léte homályos pincéjében, öklével üti a téglafalat, dörömböl léte homályos pincéjében, hogy táruljon fel egy ajtó, keresi az ajtót, amely mögött emberek vannak.” (A pince, 202.) Nádas labirintusai a sötétség birodalmába vezetik az olvasót, le a mélybe, olyan szürreális térbe, ahol keveredik álom és valóság. „A folyosók és bolthajtások labirintusának végén fény dereng. Akármi vár rá, végezni akar, elé akar menni végzetének, nem bírja tovább a várakozást. Mintha üldöznék, végigfut a penészes, mocskos falak közt a bágyadt kis fény felé. És feltárul előtte az ajtó.” (A pince, 178.)

Az archetípusok azért nem vesztették el jelentőségüket a mai világ számára, mert arra emlékeztetnek, hogy a régmúlt időkben létezett az ősi psziché, amely az ember személyiségének egésze volt, tehát létezett az emlékezésnek egy olyan ősformája, amely nem a képek és a fogalmak egymáshoz való társítása által működött. Platón számára az erósz a léleknek az örök emlékezet iránt való törekvése: ez létrejöhet nemzés és alkotás útján, mert mindaz, ami a nem-létezőnek létezést ad, alkotás, és mindenki, aki ennek mestere, az alkotó. Az alkotásban pedig az Istenhez való hasonlatosságot szeretnénk visszaszerezni. A platonizmus szerint a teremtett dolgok ősképei azok az ideák, melyek a dolgok szellemi lényegére utalnak; az érzéki dolgok az ideák képmásai. Az emlékezés kétféle kultúrtörténeti értelmezés, az epizodikus, illetve a szemantikus memória mentén ragadható meg. Az epizodikus memória konkrét tér-időbeli esemény tudatos visszaidézését jelenti. A szemantikus memória inkább az implicit tudás, a tudatos-tudattalan közti terület tanulmányozását. Nézetem szerint Nádas írásművészete a szemantikus memória irányából közelít a tárgyhoz, történethez, eseményhez, írásmódját is ez a fajta gondolkodás irányítja. Nádas módszere – Freud és Jung nyomán – az emlékek kapcsolása a tudatalatti szférájához, pontosabban olyan emléknyomok keresése, amelyek a tudatos feldolgozás számára nem elérhetők, ugyanakkor a tudattalanból – például közvetítő szimbólumok, álmok segítségével – hatást fejtenek ki a tudatra, így előhívhatók.

A néma kép felidézése az emlékezetben, az érintetlen víz képe. Innen pedig csak pár lépés Ovidius és az Átváltozások, Narcissus születésének története, aki önnön eredetéhez vonzódik öntudatlanul. Nádas nem kevesebbet tűz ki műveiben, mint hogy az ember eredeti, ősi pszichéjét beemelje a mai, differenciált tudat szintjére. Olyan előzményről kíván írni, amelynek nincs önálló nyelve. Az égi és földi szerelemről szóló esszében Narcissus és Echo alakján keresztül a kultúraszintek szakaszait (archaikus, mágikus, mitikus, mentális) és az azokról való megszólalás lehetőségeit mérlegelve jut el az egymás tükreként viselkedő mondatokig, ami későbbi poétikájának alapjává vált: „Magam is mindig szerettem volna ilyen egymás tükreként viselkedő mondatokat írni.”17 A tükör maga is szimbólum. A lelket jelképezi, de a világ és önmagunk megismerésének és egyben mulandóságának szimbóluma is. Az idegenség, önnön képünk megismerésének és e feladat kudarcának mutatója, amely Nádasnál a saját és idegen arc tükröződésének pillanatképeiben (A pince), az arcok egymásba tükröződésének pillanataiban (Klára asszony háza) nyer bizonyosságot. A tükörbe pillantás egyúttal vágyódás más szemével nézni önmagunkat: „Állok a tükör előtt, nézem az arcomat. Jó lenne egyszer valakinek a szemével.” (Homokpad, 14.) Nádas a megismerést és egyben a megismerés lehetetlenségét is jelképező tükröt további tárgyakkal társítja: az ablakkal, a függönnyel, az árnyékkal, amelyek az el nem érhető világok határa felé mutatnak (Leírás, Minotaurus, Ma).18 Rányílnak a nappalokra és az éjszakákra, a csendre és a megszólalásra, a fényre és a sötétségre – a kontextusba állítások újabb szimbolikus jelentések hordozóivá válnak. Peter Weibel A Lascaux-i függöny 1994-ben keletkezett installációjának műleírásában maga a művész a következőket írja: „(A függöny-modell, avagy a világ, mint metszéshely). (…) A világ, mint metszéshely tehát azt jelenti, hogy az ú.n. objektív realitás egy külső világ belső oldala, az az oldal, amelyet a világ megfigyelője, mely számára csak belülről hozzáférhető, látni képes. Van tehát egy új világ-modellünk: a függöny-modell, vagyis a metszéshely-modell. Ebben a nem klasszikus világmodellben a megfigyelő nem csak néző, hanem színész is a világ színpadán.”19 A függöny szimbolikáját a múlt, a görögök összefüggésében száz évvel korábban Georg Grote is hasonló módon használta: „Amit mi költészetként és meseként olvasunk, valaha történelemnek számított, méghozzá az egyetlen s igaz történelemnek, melynek révén a görögök saját múltjukat elképzelhették és megízlelhették: a függöny mögött nincs semmi, és bármily leleményesek volnánk is, e függönyt nem tudjuk elhúzni. Az egyetlen feladat, melyre vállalkozhatom, hogy e függönyt a maga valóságában bemutassam - elhúzni nem tudom, átfesteni pedig még kevésbé.”20 Nádas tükröződésről kialakított nézetei általánosságban „a vizuális azonosság” kérdésével ragadhatóak meg, ami a 20. századi vizuális művészetek, de a konceptuális fotográfiai diskurzus egyik alapkérdése; az „én” megalkotásának, elbeszélhetőségének, illetve reprezentálhatóságának kérdése. Nádas műveiben a narratív képet a láthatóságra fókuszált szó váltja fel. Segíti ebben az írót a fotós szeme. Nádas éppúgy belép a saját maga által teremtett fikcióba, ahogyan azt Sophie Call teszi a vizuális képzőművészetben.21 Jeles András a fotográfia kapcsán jegyzi meg: a fotográfia úgy működik, mint az isten újrateremtése: a részeket egy perspektivikus, relatív rendszerben fogja össze. „A fényképezés (…) nem más, mint magának a mitológiai történetnek, s ezen keresztül magának az élő test pusztulásának és feltámadásának ábrázolása.”22 Ám a „lélek híján mégsem tökéletes. Tökéletlen feltámadás”.23 Nádasnál már a korai művekben megjelenik a vizuális transzformáció igénye. A vizuális valóságokat a nyelv behatárolt rendszerében reprodukálja. A Klára asszony házában a szolgáló egy falfestmény tanulmányozása közben töpreng a vér, az öngyilkosság jelentőségén, az Egy antik faliképre, a Mélabú leírásai ugyanezt a módszert követik. A képek, fotók, a vizuális elemek beidézése, csakúgy, mint a kollektív tudatalattira való rájátszás Nádasnál a szemantikai tér kitágítását szolgálja. A látvány leírásának rétegzettsége magában hordozza a polifonikus értelmezés lehetőségét.

A Talált cetliben Nádas leszögezi: „a teremtés jó”.24 A világ és benne az ember egy vagy több teremtő istenség műve. Nádas előadása mégis a bűnről szól. A teremtés jó, csak mi gazdálkodunk vele rosszul, vonja le a következtetést. Ugyanakkor ha a teremtés jó és tökéletes, akkor miért van a világban gonoszság? Ez a kérdés öntudatlanul is megfogalmazódik első elbeszélései gyerekfiguráinak gondolataiban. Nádas a keresztény bűn-fogalommal ad választ: az emberiség története a bűn következménye, vagyis a bűn az evilágban élő ember létmódja. „Aki járatos a bűnben, a romlottságban, a hazugságban, az szeretetreméltóbb, mert jobban eligazodik az érzelmek zűrzavarában, mint az, aki erényt, tisztaságot és igazságot hirdet, és nincs fogalma a zűrzavarról, amelyet puszta létével felidézett. »Akkor hát szeretet nem is létezik?« – kérdezi ingerülten A. De erre nem tudok válaszolni. A szeretet: elnevezés.” (Homokpad, 19) Az „eredendő bűn” fogalma keresztény-doktrínáját a páli levelek alapján Szent Ágoston dolgozta ki. Nádas A teremtés jó című írásában, csakúgy, mint életműve számos pontján a bűnt a természettől (saját természetünktől) való eltávolodásként értelmezi. Nádas az egyes emberiben rejlő egyetemesség gondolatát Isteni rész, emberi egész című írásában fűzi tovább, mindeközben pályája első huszonöt évére is reflektál.25 Az írás címeként a platóni tanítás visszáját választja: Platónnál az istenivel rokon lélek mint egész, a test és szükségletei pedig mint állati elem jelenik meg. Az isteni és az emberi, a rész és az egész kifordítása filozófiai döntés, zavar. Csakúgy, mint ahogyan a kertész fia is összezavarodik a jót és a rosszat illetően, hiszen akkor kap apjától pofont, amikor azt meri édesanyja halála után mondani: még az állat, a kutya is gyászol ösztönösen. „Nem a pofon fájt, a meg nem értett bűn terhe volt nehéz. Ami régen világosnak, tisztának tűnt, a fogalmak pontos rendje – az anya, az apa, a virágok, a kutya, a pénz és a halál –, az mind, egyetlen pillanat alatt (és milyen régen készülőben levő energiák hatására!) összezavarodott.” (A kertész, 156) Az Isteni rész, emberi egész esszében írói módszerének analizálása kapcsán írja: „Huszonöt éven át, szinte mással se foglalkoztam, mint azokkal az összefüggésekkel, amelyek az emberi közösség állapotának alapformáit az emberi egyed helyzetének alapformáihoz kötik.”26 Nádas analitikus írásmódjában az emlék, a természet, az alkat és a bűn artikulációja központi szerephez jut. A határait feszegető experimentális megfigyelő pozíciójából tekint a világra, történeteire, témáira, szereplőire. Az emberi alkatot közvetlen kapcsolatba állítja a világegyetem természetével. Ezért elsősorban a szereplők helyzete érdekli, nem a történetük.

Az éjszakai és a nappali nyelv. Milyen konzekvenciái vannak egy ilyenfajta komplex látásmódnak? A realista kánon értelmében a világ olvasható, így közvetíthető is. A 20. század regényírója megkérdőjelezi ezt, számára elsősorban nem az értelmen keresztül, nem a szavak felől vezet az út a lényeg megragadása felé. A világ nem látványszerű, hanem szövegszerű, a szöveg pedig megértésre és megértőre vár. A magyar irodalomban az ötvenes évek végén és a hatvanas-hetvenes években olyan művek jelennek meg (köztük Ottlik: Iskola a határon, Mészöly: Az atléta halála; Saulus, Nádas: A Biblia), melyek a modernség hagyományához kapcsolódva, előlegezve a posztmodernt, keresik a probléma megoldását. A világ nem olvasható közvetlen módon, s így megszületőben egy, az imagináció tevékenységét és eredményét felmutató új elbeszélői nyelv, melynek egyik sajátossága a versnyelv működési elveinek érvényesítése a prózai szövegben. Nem alá-fölérendeltségi viszony van, hanem mellérendelés, hiszen: „Nem a szó volt kezdetben, hanem a mondat, azt bontottuk fel mondatrészekre. Nem a mondat volt kezdetben, hanem a bekezdés, azt fejtettük ki mondatokban. Nem a bekezdés volt kezdetben, hanem a regény. A regényt már csak a hallgatás előzi meg.”27 Ottlik Géza 1965-ben keletkezett, regényről szóló írása teljes pontossággal ragadja meg ezt a problémát. Hogyan írható le a világ, ha nincs hozzá megfelelő eszközünk, ha „nem jók a szavak.” A világ megragadhatatlansága, az emberi nyelvi kifejezhetőség elégtelensége, az érzelmek közölhetetlensége nem csak az ottliki életmű központi kérdései. A 20. századi filozófiának és művészetnek megkerülhetetlen, állandóan visszatérő problémája a nyelvi artikuláció, a megszólalás mikéntje is. A világ olvashatósága kódolási problémává válik. E tény a befogadóra is feladatot ró: nem lehet puszta szemlélője a műalkotásnak, önkéntelen részeseként maga is alakítja a szöveget. A nyelvi megértés helyszíne maga a regény.

1991-ben megjelent esszékötetének egyik írását a következő Platóntól vett idézettel vezeti be Nádas: „Én először is azt akarom elmondani, hogy miképpen kell beszélnem, s csak aztán akarok beszélni.”28 Az itt megfogalmazódó igény a korai elbeszélések, különösen a Minotaurus írástechnikájában transzparenssé válik. A történet Nádasnál nem szorul háttérbe, a kimondások és elhallgatások során keletkezett regénytérben megsokszorozódik, egymásra rakódik. Más logika alapján szerveződnek a mondatok. Ez a redukció egyben sűrítést is jelent: Nádas láthatólag tudatosan úgy választja meg szereplőit, helyzeteiket, de még regényének helyszíneit is, hogy azok ugyan lehetséges alanyai is lehetnének egy „realista” elbeszélésmódnak, mégis alkalmasak egészen komplex szellemi-társadalmi tartalmak elemzésére és bemutatására.29 Nádas érzi fogalomalkotási rendszerünk elégtelenségét a valóság összetettségének megragadására. Írásai az események véletlen egybeesését, asszociációs láncokat, keresztkapcsolatokat jelenítenek meg, az irodalom a szerző számára a jelentéssel bíró egybeesések tudománya, melynek egyik fő elve a szinkronicitás. Műveiben megmarad a történet, csak éppen a történetszerűség, az időbeliség és a nyelvi megszólaltathatóság dilemmáit egymásra tükröztetve. Hazatérés című, Mészöly Miklósnak ajánlott írásában30 már 1988-ban megfogalmazza művei genezisét: az író élet és halál határmezsgyéjén, köztes állapotban alkot. Az Észrevételekben, amelyben a csak önmagára utalt ember helyzetét analizálja, szintén e köztességről beszél.31 A Hazatérés okfejtéseiből kitűnik, miképpen jut el egy sajátos interpunkciós rendszerig, amely azután később is munkamódszere jellegzetes vonásává és írói hitele alapjává válik. Nádas – nyelvi kísérletei nyomán – olyan komplex formanyelvet alakít ki, amelyben a deformáltnak, a nem szépíthető csúnyának is megvan a poétikai helye.
A Nádas számára etikai mérceként is szolgáló, úgynevezett tisztességes mondatban két erő, a képzelet és a tapasztalat belső aránya munkálkodik, amely „se lételméletet, se erkölcsi elméletet nem követ; feszültségének mértékéből, nyelvi minőségéből, intonálási módjából lehet következtetni lételméletére, s ez egyben egyetlen lehetséges erkölcsi elmélete.”32 Nádas kezdetektől önmaga elé kitűzött feladata a modern beszéd racionális szavaira és fogalmaira lefordítani a természet nyelvét. „Engem inkább a cselekvések, az események menete, a folyamatok érdekelnek, de nem maga a történet, hanem főként a struktúrái. Ahogy öregszem, egyre inkább a struktúrák foglalkoztatnak. A folyamat, amely valamikor elkezdődött, máig tart, hatása talán még tovább, halálom után is van még mondandója, s mindez miként, milyen belső struktúrákon keresztül kapcsolódik más folyamatokhoz, melyek maguk is így vagy másként strukturáltak.”33 – vallja egy interjúban.

Korai műveiben gyakran érinti a nyelvfilozófus, Ludwig Wittgenstein által is megfogalmazott alapkérdést jelentés és mögöttes tartalom, szójelentés és szóhasználat viszonyáról: „Egyszerűen konfliktusba keveredek a szavakkal” (A bárány, 226.). A mítoszokat, a keresztény kultúra szimbólumait és mai világunkat egyszerre leíró szövegek a megszólalás módjára is kérdeznek. „Az ember élete minden pillanatában harmóniára törekszik. Azt hiszem, ezért is beszélnek oly sokat az emberek. Mintha a beszéd különböző formáival, vitával, veszekedéssel, vallomásokkal óhajtanák megteremteni az összhangot belső és külső világuk között. Pedig ez az összhang az egyszerű közlés segítségével nem teremthető meg.” (A bárány, 214.) A nagypapa tanácsa az unokának Nádas komplex leírórendszereire is vonatkoztathatók: „Ezért lankadatlanul figyelj, de ne véssz el a részletekben, rendszerezz. De rendszeredet soha ne hidd tökéletesnek, mert minden rendszer fölött ott van a mindenható Isten. (Egy családregény vége, 44.) Az írásnak szigorú etikai dimenziója van: a történetekben a tényeknek fogaskerekekként kell egymáshoz illeszkedniük, hiszen „a hazugságnak (…) egyetlen kis porszeme elegendő, és csikorog és megáll az egész. (Egy családregény vége, 147.) A harmadik elbeszéléskötet magát a módszert nevezi meg: Leírás. Ám más műcímek is a nádasi munkamódszer tükrei, mint például a Párhuzamos történetek, vagy az Élveboncolás: „Emberek, tárgyak és jelenségek értelmezését keresve, tapogatózva valamiféle magyarázat után – a részletek többféle, logikailag egyaránt helyes meghatározásához jutok. De milyen meghatározás az, aminek ha ellenkezője nem is, de variációi számtalanul bizonyíthatók? Ha kellő szigorral figyelem saját észleléseimet, s ha ezt a viszonylag tág értelmi-érzelmi tartományt összevetem a leírt részlettel, kiderül a leírás esetlegessége – a torzítás.” (Élveboncolás, 6.) E torzítás további leírások sokaságára alkalmas viszonyrendszereket teremt: „A tények sokértelműsége elkerülhetetlen, ha leromboljuk idomított képeinket, szabott pályára és holtvágányra állított gondolatainkat, ha tisztázni igyekszünk az eltorzított, a torzító és a torzítás viszonyát.” (Élveboncolás, 11.)

„Minden emberi kultúra alapfeltétele, hogy úgy beszéljen a kimondhatatlanról, hogy ne beszéljen róla.”34 – vallja. Itt szeretnék visszatérni az írásom elején feltett kérdéshez: miért pont a Minotaurus? Nézetem szerint ebben az elbeszélésben minden olyan lényeges poétikai kód megtalálható, mely rávilágít Nádas írói módszerének lényegére. A bibliai, a mitológiai és a profán történetelemek egymásra vetítéséből kialakuló terek együttese az a szemantikai tér, amely egyértelműen újdonsága a Minotaurusnak. Az elbeszélés rész-tereit (alsó és fölső, külső és belső, szent és profán, álom és valóság, történet és reflexió tereit) határok választják el egymástól, ám ezek a határok nyelvi szinten egymásba játszanak, az individuum a rész-terek határát átlépve válik a történet hordozójává. A Nádas által kikísérletezett tér túlmutat a történet egyszerű topográfiai felosztásán, szemantizálódik. A topográfiai és a szemantikai jegyek együttesében az individuum megtapasztalja határait. A határok megtapasztalása és annak leírása a Nádasi életmű kitüntetett módszere. A Saját halálban Polymniát, a költészet múzsáját szólítja, a zene képviselőjét s a líra feltalálóját, kinek felszerelése pajzs és tükör: „segíts át köznapi szavakkal a Styxen.”35 A már említett kiváló Bengi László-írás a Minotaurus komplex, többféle síkokat és szövegépítkezéseket egymásba játszó történetét elemzi, főként József ószövetségi történetének kibontásával. A Minotaurus azonban reprezentálja azt az elemi narratív struktúrát is, amelynek megvalósítására Nádas mindig is törekszik. J. L. Borges számtalan módon parafrazálta a labirintus-mítoszt. Ezek egyikében, a Homokkönyv szimbolikus történetében egy könyv, egy végtelen lapszámú szent könyv válik szörnyeteggé.36 A történet én-elbeszélője leoson vele a nemzeti könyvtár alagsorába, és elrejti a könyvet, gondosan elfelejtve még a helyet is, ahol hagyta. A Minotaurusban csakúgy, mint Borges történetében, nincs kivezető szál. Nádas Józsefe ismeri a szörnyhöz vezető az utat, hiszen saját szent „gyermeke” mitikus-profánba fordulása, Borges tudja, de tudatosan elfelejti. A történetből hiányzik már a helyes út, az egyetlen megoldás jelképévé vált fonál. Nádas Minotaurus-középpontú labirintusa a történet és a történet elbeszélhetőségének útvesztője, amelynek értelmet kizárólag a mitikus középpontban elhelyezett szörny, a szöveg ad, s mint ilyen, önmagával és minden következményével az írói módszerre, a műalkotás genezisére mutat.

-----