Van Nádas Péternek néhány fényképe saját dolgozószobáiról. Egy egész sorozat, mondhatni; a Bazsányi Sándor által rendezett miskolci kiállításon legalábbis így szerepeltek. Kisoroszira, Gombosszegre emlékszem. Ami első pillantásra megragadja a tekintetet rajtuk, az a tárgyak szinte teljes hiánya. Egy asztal, egy szék. És a fény természetesen, a fény, ami Nádasnál mindig különös szerepet kap. Az alkotás aszkézisének dokumentumai? Részben talán. De úgy tűnik, hogy emellett valamiféle gyakorlati szükség képei. Felületek, ahol a tekintet valami támaszt talál, és végre megnyugodhat.

Aki találkozott már személyesen Nádas Péterrel, azt hiszem, nehezen felejti el a tekintetet. Biztos mindenki számára más az emlék; természetesen: a tekintet éppenséggel abban különbözik a nézőponttól, hogy minősége is függ környezetének meghatározottságaitól. Egy haragos pillantást valaki „gyilkos”-nak lát, másvalaki inkább „feddőnek”, megint más akár szerelmesnek, függetlenül attól a térbeli ponttól (rövidüléstől, fényviszonyoktól stb.), ahonnan látja. És nemcsak a tekintet megfigyelője, hanem annak hordozója is változik, haragosból elnézővé, feddőből megengedővé válik. Nádas tekintete számomra „áthatónak” tűnt, mindig is. Mintha vissza kellene lépnem egyet, hogy újból csak a szemembe nézzen, ne pedig a mögé valahová, „belém”. Kényelmetlen érzés, egy pillanatra sem hagy nyugton. Egyáltalán nem „bensőséges”, éppenséggel mintha ez a „bennem” hirtelen külsővé válna, mintha valami, amit eddig az a fal eltakart, – amit saját tekintetem védelmének gondoltam – a nyilvánosság elé lenne citálva.

Nem valamiféle „írói pillantás” általános jellemzője ez. Esterházy minden pillantása megnyugtató. Nem mintha „joviális” lenne (azaz: jupiteri derűvel tekintene a világra), hanem abban az értelemben, ahogy a régi társalgás előzékenységi előírása javasolja. (És persze már megint itt tartunk: Esterházy a társalgási nyelv írója.) La Bruyère azt mondta, a társalgásnak nem az a célja, hogy másokat megtanítsunk valamire, hanem hogy partnerünk jól érezze magát. Esterházynak mindig van alkalma egy bátorító és elismerő pillantást vetni társaságára, még ha egy színpadon ül is, ahol a színpadi fények amúgy meg is akadályozzák abban, hogy bárkit is lásson közönségéből. Ha erős understatementben akarnék fogalmazni, azt mondanám Nádas pillantása kevéssé előzékenyként határozható meg.

Azt mondtam, hogy „aki személyesen találkozott” már Nádas tekintetével, az nehezen felejti el. Pedig a tekintet nem igazán személyes, inkább félúton van valahol a személyesség és a személytelenség között. Nem kell hozzá személyesen ismerni Nádast, hogy valaki találkozzon a tekintetével. Annál is kevésbé, mert ez a tekintet felfedezhető a szövegekben is. A „nádasi tekintet” nem azonos regényei elbeszélői nézőpontjával, sem pedig esszéi beszélőpozíciójával. A tekintet nem pozíció, hanem megragadási (vagy máshol távolságtartási) mód. Uszpenszkij keresztül-kasul feltérképezte a nézőpont lehetséges változatait a (reprezentatív, ábrázoló) szövegekben, de nem mondott semmit a tekintetről. Arról Starobinski beszélt, és más fenomenológusok, mert az ő szakterületüket érinti: a tekintet értelmet ad, tárgyát nem csupán „felruházza”, sokkal inkább „megformálja”. Nádas tekintete persze nincs még csak ilyen barátságos viszonyban sem a tárgyával: kifordítja a bensőségest.

A tekintet esetében nem annyira az a kérdés, mi kerül horizontjába, hanem hogy miképpen kerül az elé. Anélkül, hogy a Nádas-apologetika hosszadalmas és meddő vállalkozásába belevágnék, utalhatnék a Párhuzamos történetekkel szemben (amelyről itt elsősorban beszélünk) lépten-nyomon hangoztatott kritikára, hogy a világ „nem ilyen”, „nem csak ez van”, és így tovább. Valóban, a világ nem ilyen. Illetve hogyan is? Mit nevezünk itt világnak? Mindazt, ami tekintetünk elé kerül, és persze azt is, ami egyáltalán a tekintetünk elé kerülhet. Ez részben nézőpontunk kérdése, részben figyelmünké. Egy író világteremtő munkája pedig nagy részben abból áll, hogy e kettő egymáshoz való viszonyát meghatározza. (És persze legtöbb esetben abból, hogy ezt a meghatározást elfedje, „természetesnek” mutassa be. Ez alól kivétel csupán a modernitás irodalmának az a nem jelentéktelen – de a jelen nézőpontjából immár korántsem a modernség kizárólagos letéteményeseként tekinthető – hányada, amely éppen a megcsináltságot teszi meg az irodalom témájává.)

Nádas nézőpontja a Párhuzamos történetekben „polifonikus”, ahogy azt Bahtyin és Uszpenszkij meghatározta: „nincs a hősök személyén kívül absztrakt ideológiai néző-pont”.1 Azaz nincs olyan értékelése az eseményeknek a regényben, amely bármilyen értelemben meghaladhatná a regénybeli cselekvők nézőpontját, azok „fölé” kerülhetne. Azért fontos ezt itt elmondani, mert az irodalomkritikában megszokott sajnálatos pongyolaság a polifonikus nézőpontot, amely eredendően csak az események értékelésére vonatkozik, sokszor szembeállítja a „mindentudó elbeszélővel”, mintha a kettő kizáró ellentétben állna egymással. Ez nem így van, Bahtyin Dosztojevszkij regénypoétikájára alkalmazta a „polifonikus” terminust, márpedig Dosztojevszkij narrátora mindentudó. (Az angolszász szakirodalom használja egyébként az „intrusive narrator” kifejezést a nem-polifonikus mindentudó elbeszélő megnevezésére, arra tehát, aki mintegy a szereplők feje felett fejti ki saját értékelő nézeteit.)

És tegyünk itt egy sietős kitérőt, hogy számot vessünk egy tisztán szakmai vitával, ami e kérdést illeti. Ha ezen a nyelven, az angolszász kritikai beszédben Henry James óta megszokott és normává vált szókészlettel kell leírnunk a Párhuzamos történetek nézőpontját, akkor azt „mindentudónak” kell minősítenünk. Margócsy István a 2000 ide vonatkozó Margináliáiban2 ezt egyenesen megsemmisítő kritikai fegyverként veti be a regénnyel szemben. Kétségtelen, hogy a mindentudó elbeszélő alkalmazása, kiegészítve a „megbízható elbeszélő” pecsétjével – amelyet az a Wayne C. Booth vezetett be az irodalomelméleti beszédbe, aki a „showing” normáját modernista dogmává merevítette3 – egyenesen Nádas elbeszélő-nézőpontjának elavulttá minősítését jelenti. Mindamellett, hogy a mindentudó, illetve megbízható elbeszélő teljes elmélete véleményem szerint reménytelenül empirista (azaz a narrátorra mint ismeretelméleti, nem pedig mint tág értelemben fenomenológiai problémára tekint), itt e vitában a legminimálisabbra szeretnék szorítkozni, ezért ezen empirizmussal való közvetlen konfrontáció helyett más utat választok. Szilágyi Ákosnak Margócsy szövegének ehhez a részéhez fűzött margináliáit, azt hiszem, minden probléma nélkül tudnám magam is vallani,4 de helyesebbnek tartom a kritikai szöveg egyfajta önmérsékletét, önkorlátozását alkalmazni. Nem kívánok (legalábbis egyelőre) állást foglalni abban a kérdésben, „ki” is e regény elbeszélője (Szilágyi egyenesen a Léttel vagy legalábbis valamiféle szenzibilis léttel azonosította), csupán az elbeszélő tekintetének néhány strukturális jellemzőjét nevezném meg, emellett pedig be szeretném mutatni, miért elégtelen megragadására ez a bizonyos szókészlet.

Vegyük példának az A bosszú szép angyala című fejezetet. A helyszín egy vacsora, amelyet egy arisztokrata nemzetiszocialista fajbiológus, Otmar Freiherr von der Schuer ad asszisztensének, a szintén arisztokrata Karla von Thum zu Wolkensteinnek és annak ismerősének Auenberg Imola német származású magyar grófnőnek (az ugyanígy fiktív Horthy Mihály menyasszonyának). Ideológiai nézőpont nagyjából három van jelen e színen: Schuer fajbiológus, de nem doktrinér nemzetiszocialista, felesége és a nevelőnő problémátlanul nemzetiszocialista, a magyar grófnő „érdeklődik” a fajbiológia iránt, de nem nemzetiszocialista: osztja a kor szellemét, de „naiv” módon teszi azt, ugyanilyen naiv módon annak ellenkezőjét is hajlandó vállalni, ha az szellemesnek tűnik. A narrátor egyetlen pillanatra sem ad hangot olyan véleménynek e fejezetben (illetve azon fejezetekben, amelyekhez ez a „történet” csatlakozik), amely a fajbiológiát tarthatatlanná, nemkívánatossá vagy tudománytalanná nyilvánítaná. A téma mindvégig az emberi test, illetve azok a hasonlóságok, amelyek emberek között, például ikrek között figyelhetők meg. Auenberg grófnőnek erről az jut eszébe, mennyire hasonlít Albert Speer teste vőlegénye testére, valamint az őt megformázó Arno Breker testére, és nem mellesleg mindhármuké házigazdájának testére. Von der Schuer és Karla von Thum saját munkájukról beszélnek, és annak „higiéniai” vonzatairól. Auenberg grófnő számára a kérdés merőben személyes és érzéki jelentőséggel bír: izgatja a férfitestek hasonlósága. Ezt azonban a társalgási normáknak megfelelően nem mondhatja ki, ezért „tudományos” beszédbe csomagolja. Von der Schuer „szakmai terveinek” szavait (amelyeket ugyan csak magának fogalmaz meg, de társalgás közben mégis kifecseg, legalábbis von Thum bárónő számára világosan) „a szerelem nyelvéből emelte ki és fogalmazta át.”

Az első, amit elemzésünk számára rögzítenünk kell, hogy az elbeszélő számára sehol nem adatik meg a vacsora résztvevőitől független nézőpont. Noha úgy tűnik, egyfolytában „reflektál”5 a történtekre, ez a „reflexió” nem tartalmazhat olyasmit, ami a vacsoravendégek számára nem adódhat. Nem arról van szó, hogy ne haladná meg „tudása” az ő „tudásukat”: az elbeszélő kétségkívül többet „tud”, mint a szereplők. De semmi olyat nem „tud”, amit nem tudhat egy szereplő, ami nem része annak a horizontnak, amely a szereplők tudását rendszerbe szervezi. Jelen esetben a fajbiológia minden résztvevő számára legitim tudomány, amelynek nyelvét mind a politikában, mind a társasági életben probléma nélkül alkalmazhatják. Nem szorul különösebb bizonyításra az a tény, hogy ma semmilyen jó ízlésű társalgás nem alkalmazhatná azokat a kifejezéseket, amelyek itt elhangzanak. Legfőképpen semmilyen német nyelvű társalgás nem. Ez az evidencia azonban az elbeszélő számára teljességgel beláthatatlan. Az elbeszélő számára a nyelv, a tudás, az érzékelés rendje tökéletesen egybevág az elbeszélt világgal. Az elbeszélő tekintete a világban megtestesült.

Jól ismerjük a megtestesült tekintetet az Emlékiratok könyvéből, de az is nyilvánvaló, hogy itt valami egészen más dologról van szó. Olyannyira más dologról, hogy míg az Emlékiratok könyve esetében önként adódik, hogy a regénypoétikát a leíró regényekhez kapcsoljuk, itt inkább az a nyilvánvaló, hogy semmi köze nincs a szűk értelemben (Robbe-Grillet értelmében) vett leíró regényekhez. A leíró tekintet a szereplők nézőpontjának leírását engedi csupán meg magának, az Emlékiratok könyve azok körülírását, itt viszont nincs szó se leírásról, se körülírásról.

Ahhoz, hogy egy lépéssel közelebb kerüljünk e tekintet meghatározásához, érdemes egy látszólag jelentéktelen, ám valójában kulcspozícióban lévő mondatra vetnünk egy pillantást. A fejezet a helyszín leírásával kezdődik, ám a második bekezdés egyetlen rövid mondat: „Át lehetett látni a szobákon.” Ez a mondat minden semlegessége ellenére, vagyis éppen azért, a vacsora egy különleges vendégét mutatja be: az elbeszélőt. Ez a „lehetett” jelöli ki az elbeszélő nézőpont valódi modalitását. Testvéreit és közeli rokonait számtalan helyen fedezhetjük fel, nemcsak Nádas, de legfőképpen Mészöly szöve-geiben.6 Természetes kiegészítője a leíró „volt”-nak.7 Noha a tekintet nem leíró többé, megmarad annak kiegészítő modalitása: a lehetőség. Még pontosabban: a „volt” válik másodlagossá vagy kiegészítővé, és központi helyét átveszi a „lehetett”, valamint a feltételes mondatok laza hálózata. „Mintha túl sok időt töltöttek volna…” „Mintha az egymás iránti csodálat és rajongás kútjából tört volna fel…” A „volt” itt a szó szigorú értelmében esetleges, a „lehetett” pedig szükségszerű. Az elbeszélő tekintete számára a lehetőségek, nem pedig valós létezők adottak.

Az elbeszélő minden semlegessége mellett persze tökéletesen elkötelezett, vagyis megtestesült. Sokan jegyezték meg vele kapcsolatban, hogy sokszor teljesen elkülöníthetetlen a szereplők tekintetétől.

Ebben a bekezdésben két nézőpont váltakozik, az elbeszélőé és a szereplőé. A „nem akarok semmit” mondat nyilvánvalóan a szereplő egyenes beszéde, a többi az elbeszélő közvetítése. Az elbeszélés többnyire azonosíthatóan nem a szereplő beszéde (bár például a „Kicsit olyan a szemében, mint a bosszú szép angyala” mondat is kérdéses), de az utolsó mondat esetében legalábbis teljesen eldönthetetlen, hogy melyik nézőponthoz tartozik. Értelmezhetjük az elbeszélő egyenes beszédeként, vagy a szereplő függő beszédeként is. A „rettenetes” és a „pokoli” jelző hovatartozása egyáltalán nem lenne jelentéktelen. Szögezzük le: stílustörténetileg, az alkalmazott nyelvtani eszközöket tekintve semmi újdonság nincs Nádas nyelvében. Legalább Móricz óta semmiféle meglepetés nem érheti a magyar olvasót, ha függő beszédet olvas vagy az elbeszélői szólam hirtelen belső monológgá válik. Ami meglepő és új, az nem az eszköz, hanem a cél. Az elbeszélői nézőpont és a szereplő nézőpontjának összeolvadása. Vagy máshogy megfogalmazva: az elbeszélő tekintetének megtestesülése. Hogyha megkülönböztethetetlen az elbeszélő és a szereplő, akkor valójában felesleges kérdés, melyikük is értékeli „rettenetesnek” és „pokolinak” von der Schuer házasságát. A tekintet nem a szereplők felett, hanem az egyikből a másikba átfordulva, transzformálódva vált nézőpontot.

A megtestesülés azt jelenti: a tekintet a világban van, nem „repül át felette”, ahogy azt Merleau-Ponty megfogalmazta. De a nádasi tekintet másban is testi, eddig csak a nézőpontról beszéltünk. Auenberg grófnő csacsog. Szinte teljesen átadja beszédét a társalgásnak. Megpróbálja kontrollálni azt, például „Führer”-nek nevezi Hitlert, bármennyire nehezére esik is, mégis sokszor figyelmetlen, sőt udvariatlan, a társalgás magával ragadja. Például az „elfajzott művészetet” tévesen „modern művészetnek” nevezi, sőt elnézően nyilatkozik arról. Csacsogása közben azonban gondolkodik is: gondolkodása, „belső” monológja másról, szexuális izgalmáról beszél. Az elbeszélő tekintete egyszerre látja mindkettőt:

Az idézet első bekezdése (mondata) mutatja, hogy a csacsogás és a büsztről való gondolkodás egymás mellett, párhuzamosan jelenik meg. Az első mondatrész a Breker műtermében megszülető gondolatot jeleníti meg egyenes beszédben, a második ugyanekkor történt esemény elbeszélése, a harmadik megint ekkori gondolat, a negyedik a vacsora jelenében elhangzó csacsogás, az ötödik ennek elbeszélői jellemzése, a hatodik visszatér az elsőhöz, és befejezi a gondolatot. Minden elem teljesen egyenrangú egymással, nincs valódi hierarchiájuk, például a későbbi esemény (a vacsora ideje) nem módosítja az első (Breker műtermének meglátogatása) jelentését. Emellett benső gondolat és külső cselekvés ugyancsak egyenrangú. A benső ilyen bemutatása feltételezi a „mindentudó elbeszélő” jelenlétét. Csakhogy itt két dolgot kell észrevennünk, ami pontosítja, végső elemzésben pedig megsemmisíti a „mindentudó elbeszélő” elgondolását. Egyrészről a belső monológ nem csupán az elbeszélő, de az egész család számára is teljesen nyilvánvaló. Nem ugyanazon a módon, nem szavakban fejeződik ki, de a vacsora minden résztvevője számára éppenséggel ez Auenberg grófkisasszony viselkedésében a legbotrányosabb. Másrészről – és az előzőből is fakadóan – a gondolatok semmiféle értelemben nem „belsők”. Nincs olyan típusú hierarchia gondolat és beszéd, vagy gondolat–beszéd–mimetika között, amint azt egy „lélektani” regényben megszokhattuk. A gondolat a tekintet tárgya, ugyanabban az értelemben, ahogyan a test. Azaz maga a gondolat is testi. A tekintet testté teszi a gondolatot. Annál is inkább így van, mert a gondolat éppúgy ki van szolgáltatva a környezetnek, mint a test. Nem „biztosabb”, nem „valódibb” a gondolat, mint a testbeszéd. A fejezet végére Auenberg Imola teljes mértékben kiábrándul izgató házigazdájából, és a hozzá fűződő testi izgalom éppúgy elmúlik, mint a szellemi izgalom, amelyet tudománya keltett.

Nádas tekintete egyenrangúsít. Mindent, a legbensőbb bensőséget is külsőként kezeli, azaz testiként tekint rá. Belső és külső különbségét és hierarchiáját radikálisan tagadja. Nem leíró többé ez a tekintet, de csak azért, mert általánosította a leírást, különben minden értelemben a leíró irodalom eszméje (és annak a körülírás általi kiterjesztése) vezeti. Nem is „mindentudó” ez a tekintet, hanem „testiesítő”, a lélek bensőségét a testben megjelenítő. Nem arról van szó, hogy lenne valami előzetes „bensőség”, amelyet az elbeszélő a hősök ellenében szerezhetne meg. Nincs semmi túl ezen a testi tekinteten, amely a saját világát, egy kitett, felületté, testté változtatott világot hoz létre.

„De hát ilyen lenne a világ?” – ez a kérdés értelmetlen, a tekintet fenomenológiájának horizontjából. Nádas tekintetének világa ilyen. A testivé vált benső világa ilyen.

De persze egy ilyen tekintettel rendkívül nehéz élni és talán még nehezebb alkotni. Amikor az író leül íróasztala elé, nem tekinthet saját kezére ezzel a tekintettel, nem tekinthet saját világára ezekkel a szemekkel. Szüksége van valami alapra, amelyre médiumát, a fehér lapot helyezi. Az alkotás aszkézise a nádasi tekintet szükségszerű folyományának tűnik. Egy asztal, egy szék és a fény: minél kevesebb bensőség.

-----