Isztray Simon tavaly megjelent könyve a színvonalas magyar nyelvű Nietzsche-irodalmak számát gyarapítja, alapos, közeli szövegolvasatokon nyugvó, az életmű tágabb szakaszát bemutató, problématörténeti munka. A mű a szerző doktori értekezésének könyvvé átdolgozott változata, ennélfogva elsősorban tudományos érdeklődésre tarthat számot, mindazonáltal a Nietzsche filozófiájában komolyabban elmélyülni szándékozó laikus olvasók számára is ajánlható.

A kötet hét, egymáshoz lazán kapcsolódó, ám egymásra utaló nagyobb fejezetből áll, melyek külön tanulmányokként is olvashatók. A közöttük fennálló kapcsolatot elsősorban az Előszó teremti meg, mely a kötetben egymás után rendezett szövegek egyik lehetséges olvasási módját kínálja. Erre az olvasási módra – mely a tragédia fogalmának középpontba állításával történeti ív megrajzolását ígéri – egyébként a kötet alcíme is utal. Írásomban ezt az olvasatot követem végig.

Az alcím (Filozófus születése a tragédia szelleméből) kétféleképpen is érthető: először is azt az elfogadott értelmezést húzza alá, mely szerint A tragédia születése Nietzsche első, jelentős filozófiai műve, az a mű, mely a bázeli filológia-professzort filozófussá avatta, másodszor pedig arra az Isztray elemzéseiben fontos szerepet játszó momentumra mutat rá, mely szerint a tragikum a kezdetektől Nietzsche filozófiájának központi fogalma, és a későbbiekben is az marad. A könyvben mindkét értelmezés nyomon követhető: Nietzsche filozófiai munkásságát A tragédia születésével kezdődően mutatja be, és a filozófus fejlődésére koncentrálva kíséri nyomon annak pályáját egészen az Így szólott Zarathustra című műig, melyet szintén a (Peter Szondi nyomán) „tragikus filozófiának” nevezett keretben interpretál. Isztray művének Előszavában maga is kiemeli az utóbbi szempontot: „E könyvben megjelenő disszertációm célkitűzése az volt, hogy bemutassa, Nietzschénél A tragédia születésében megjelenő tragédia filozófiája (és poétikája) hogyan válik a későbbi művekben tragikus (avagy dionüszoszi) filozófiává.” (7.) Tehát a szerző egyfajta átmenet bemutatását ígéri: egy többé-kevésbé hagyományos esztétikai megközelítés elmélyülését a világ megismerhetőségének megkérdőjelezéséből az egyéni világteremtés szükségességére következtető, tragikus filozófia felé. A könyv problémafelvetésének újszerűsége véleményem szerint éppen a tragikum fogalmának középpontba állításában ragadható meg: a tét ennek megfelelően a korai tragédiaelemzés eredményeinek, illetve ezen eredmények transzformációinak kimutatása az életműben. Isztraynak ebben a munkában egy fontos fogalom, a dionüszoszi fogalmának nyomon követése is segítségére van, számára a tragikus és a dionüszoszi a nietzschei életmű kontextusában egymáshoz igen közel álló fogalmak.

Isztray mindemellett saját célkitűzését így pontosítja: „az a folyamat foglalkoztatott, ahogy filozófia és esztétika korai kapcsolata felbomlik és megváltozott formában tér viszsza a későbbi művekben.” (7.) Ez részben bővítést is jelent: filozófia és esztétika kapcsolatának a tragikus-dionüszoszin kívül más aspektusai is fellelhetők, és a könyv tanulmányai valóban nem korlátozódnak pusztán e fogalmak elemzésére.

A könyv tehát egy meghatározott szempont, filozófia és esztétika, illetve ismeretelmélet, metafizika és művészet kapcsolatának elemzésén keresztül, szűkebben a tragikum fogalma mentén mutatja be Nietzsche életművének A tragédia születésétől az Így szólott Zarathustráig tartó szakaszát. A szerző eredetileg a teljes életművet szerette volna vizsgálni (7.), és elemzései időnként túl is mutatnak a fent említett két mű által meghatározott kereten: például a változás, keletkezés és lét fogalmait középpontba állító IV. fejezetet a Bálványok alkonya releváns szöveghelyeinek interpretációja zárja le, így kerekítve ki az értelmezést. Hasonlóképpen a könyv záró fejezete is tartalmaz utalásokat Nietzsche életművének kései szakaszára, meghosszabbítva a korábbi fejezetek elemzéseit (pl. 155–156., 157.).

A munka azonban döntően a Tragédia-könyv és a Zarathustra által körülhatárolható időszakkal foglalkozik, vagyis az életmű korai és érett szakaszával. Isztray koncepciójában e két mű válik a tárgyalt időszak legfontosabb alkotásává: A tragédia születésének részletes, sok szempontú elemzését követő fejezetek ugyanis amellett, hogy részben maguk is az Így szólott Zarathustrában felmerülő kérdéseket tárgyalnak e műből vett konkrét idézetek segítségével, szinte valamennyien az utolsó, A Zarathustra dionüszoszi filozófiájának értelmezéséhez címet viselő nagy fejezet előkészítéseiként értelmezhetők. Annak ellenére így van ez, hogy Isztray az elemzés körébe Nietzsche hagyatékban maradt műveit, előadásvázlatait, jegyzetfüzeteit is bevonja. A különböző típusú szövegek ugyanis nem helyezkedhetnek el azonos szinten, maga a vizsgálat középpontjában álló kérdésfeltevés: Nietzsche filozófiai gondolkodásmódjának változása, és a tény, hogy e vizsgálat határait szövegek jelölik ki, kitüntetetté teszi e határpontul szolgáló szövegeket, míg a közöttük elhelyezkedőket egy fejlődés állomásaiként, átmenetiként jeleníti meg. Természetesen nem véletlen, hogy az elemzés végpontján éppen a szakirodalom által főműként elfogadott Zarathustra áll, mely számos, Nietzschét korábban is foglalkoztató kérdést tesz fel újra. Ugyanakkor Nietzschének a két, Isztray elemzéseiben határpontul szolgáló műve között született munkái: az Emberi, nagyon is emberi, a Hajnalpír és a Vidám tudomány átmenetiként, kevésbé jelentősként tűnnek fel, míg a hagyatékban maradt írások, feljegyzések és előadásjegyzetek némelyike (pl. A filozófia a görögök tragikus korszakában vagy a retorika-előadások) meghatározóként jelenik meg. Ezen a szinten tehát mintha egyenlősítés lenne megfigyelhető a különböző státuszú szövegek között. Ennek oka szintén a fejlődés bemutatását célzó gondolatmenet: a különböző források mind hozzájárulnak a Nietzsche által megtett út megértéséhez. Azt lehet mondani, hogy Isztrayt a két, az elemzés szempontjait meghatározó mű közötti időszakra vonatkozóan inkább egyes problémák, mint egyes művek érdeklik.

A fejlődéskoncepció mellett Isztray tragikus filozófiát középpontba állító értelmezése is indokolja a Tragédia-könyv és az Így szólott Zarathustra kiemelését, a tragédia filozófiája ugyanis az előbbi, míg a tragikus filozófia az utóbbi műre lesz érthető. A Zarathustra elemzését elsősorban ez a szempont: a drámaisághoz való kötődése (az Empedoklész-drámatervekkel mutatott párhuzamok; Gadamer értelmezése; monologikus műalkotásként történő felfogása) fogja meghatározni, így válik az értelmezésben A tragédia születésében megkezdett gondolatmenet (több transzformáción át történő) folytatásává. (Ezt a képet Nietzsche kései filozófiájának elemzése minden bizonnyal árnyalná.)

Az elmondottak alapján az olvasó azt várná, hogy Isztray könyvének egyéb tanulmányai az első, A tragédia születését bemutató, és a záró, az Így szólott Zarathustrát elemző fejezetek közötti ív megrajzolására tesznek kísérletet. A fejezetek laza egymásutánja valóban kirajzolja Nietzsche gondolkodói útjának képét, ám a teljesség igénye nélkül. A gondolkodói út egyes állomásainak kidolgozása helyett a fejezetek inkább egy-egy gondolat, fogalom változásaira koncentrálnak, és többnyire maguk is mozgást ábrázolnak (kivétel ez alól a gondolatmenetbe exkurzusként illeszkedő, Rimbaud és Nietzsche költészetfelfogásának párhuzamait elemző V. fejezet). Így a II. fejezet nyelvfilozófia és metafizika-kritika, a III. művészet és megismerés, a IV. változás, lét és keletkezés, a VI. művészi mimézis és filozófia kérdéseivel foglalkozik az életmű meghatározott szakaszaiban. Isztray könyvére jellemző, hogy hiányoznak a fejezetek közötti összekötések, egyedül a VI. fejezet tartalmaz konkrét utalást az utána következő VII.-re, a többi sem bevezetőjében nem utal vissza a megelőzőekre, sem zárlatában nem készíti elő a későbbieket. A köztük lévő kapcsolatot az erősíti, hogy egyazon téma vagy ugyanazon művek más-más aspektusait tárgyalják, és gyakran ugyanazon idézetek különböző vonatkozásait fejtik ki.

Ez a fajta szerkesztés, a fejezetek közötti elmozdulások és kitöltetlen helyek magával a fejlődés/változás bemutatásával kapcsolatban fogalmaznak meg kérdéseket. Azt mutatják, hogy az elemzés nem nyújthatja a gondolati fejlődés/változás ívének teljes rajzolatát, mivel ez az ív nem húzható meg, a gondolatok kibomlása nem egyvonalú. Nemcsak a nietzschei életmű túl szerteágazó ahhoz, hogy egy ilyen ív megrajzolása lehetségessé váljon, hanem a leírásnak is több ágra kell szakadnia ahhoz, hogy a változás egyes elemeit kibontsa, és így végül a folyamatot a maga összetettségében ábrázolhassa. Ehhez a tapasztalathoz kapcsolódhat Isztray könyvének az a már említett sajátossága, hogy benne ugyanazok az idézetek többször, különböző tájakon bukkannak az olvasó elé, más-más összefüggés részeként: ezáltal összetettebb, többoldalú elemzés és a szövegrészek jobb megértése válik lehetségessé. Így például a következő, Nietzschétől származó idézet: „Mindig is a keletkezés ártatlanságának igazolásán fáradoztam” (73., 81., 85.), vezeti be mind a III., mind a IV. fejezetet, ezzel hangsúlyozva ezek összetartozását, és ez az idézet szervezi, legalábbis részben, a IV. fejezet felépítését is, ennek 1. és 2. alfejezetét ugyanis Nietzsche ebben az idézetben megfogalmazott önértelmezésére fűzi fel Isztray. Ez a megoldás amellett, hogy kapcsolatokat teremt a fejezetek között, azok önállóságát is erősíti: Isztray nem él ugyanis explicit előre- és visszautalásokkal az idézetek felbukkanásakor, releváns részeiket újra közli és az aktuális témának megfelelően értelmezi, így az egyes fejezetek valóban egymástól függetlenül is érthetők.

Hátra van még annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a Tragédia-könyvet és a Zarathustrát tárgyaló fejezetek közé eső szakaszok (II–VI.) mennyire járulnak hozzá az Előszóban megjelölt kérdésfelvetés, a nietzschei tragikum-fogalom változásának vizsgálatához. Kimondottan a tragikum kérdését közülük a III. és a VI. tárgyalja. A III. a hangsúlyosabb, mely a tragikus megismerés elméletét, illetve ennek változását mutatja be A tragédia születésében, majd az Emberi, nagyon is emberiben és a Vidám tudományban. A VI. fejezet a tragédia egy másik aspektusát, a dionüszoszi mimézis és az átváltozás hozzá kapcsolódó fogalmát állítja középpontba, bár épít a tragikus megismerés, illetve a tragikus világmodell tapasztalatára is. A tragédia születését A nem morálisan fölfogott igazságról és hazugságról segítségével köti össze az Így szólott Zarathustrával, pontosan az Előszó ígéretének megfelelően, egyben közvetlenül előkészíti a záró VII. fejezet Zarathustra-értelmezését.

Hogyan illeszkednek mármost az Előszó által kijelölt értelmezési keretbe az egyéb (II., IV., V.) fejezetek? Egyrészt ezek Isztray másik, a könyv témáját árnyaló megjegyzése mentén interpretálhatók: valamennyien esztétika és filozófia kapcsolatát taglalják, és ezzel a tragikum fogalmának tárgyalását az életmű tágabb kontextusába ágyazzák, több oldalról is megvilágítva azt. Másrészt e fejezetek kötik össze a könyv kiinduló és záró tanulmányait, és hozzájárulnak ezek jobb megértéséhez. A II. fejezet A tragédia születésének korszakából származó nyelvfelfogás átalakulásának bemutatása során azt vázolja föl, hogy milyen irányba mozdult el Nietzsche filozófiája közvetlenül első könyvének megírása után, és erre feltétlenül szükségünk van Nietzsche metafizikájának megértésekor; olvasatom szerint azonban a jelentősége az utolsó fejezet Zarathustra-értelmezésében, a beszéd és a hallgatás témájának tárgyalásakor mutatkozik meg igazán. A IV., A „keletkezés ártatlansága” című fejezet, a III. folytatása és bizonyos értelemben párdarabja, árnyalja a Nietzsche metafizikájáról és világértelmezéséről felállított képet, és témájával az életakarat igenléséhez, ezzel pedig a nietzschei tragikum fogalmához kapcsolódik, melyet Isztray „az affektusok magasrendű egymást-áthatása”-ként (53.) ír le. Végül a Rimbaud és Nietzsche közti párhuzamokat taglaló V. fejezet A tragédia születésének értelmezését árnyalja, és a lírai szubjektum fogalmának középpontba állításával a záró fejezet monologikus műalkotásra vonatkozó alfejezeteit készíti elő.

Bár a könyv részleteit tekintve is igen érdekfeszítő olvasmány, végezetül néhány kritikai megjegyzést is szeretnék megfogalmazni. Az első, hogy a szerző olykor túlságosan is elfogadó Nietzsche önértelmezéseivel kapcsolatban. Így A tragédia születésének értelmezésekor részben annak 1886-os előszavára építve utasítja el Willamowitz-Möllendorf kritikáját, aki szerint, Isztray megfogalmazásában, „Nietzsche írása valójában a wagneri zenedráma esztétikájáról szólt, és nem a görög tragédiáról.” (16.) Isztray ezzel szemben úgy vélekedik, hogy A tragédia születésének fő mondanivalója a görög tragikus kultúra bemutatása volt. Álláspontját azzal a ténnyel támasztja alá, hogy Nietzsche e korszakban a görög kultúra, művészet és filozófia kérdéseit elmélyülten tanulmányozta. Csakhogy a kérdés nem ezen fordul meg. A tragédia születésében Wagner zenedrámája egyértelműen mint a görög tragédia utódja és feltámasztója, a német nép pedig mint a görög reménybeli örököse jelenik meg. Egy új kulturális forradalom megvalósításáról van itt szó. A tragédia születésének sikere a Wagner-körben jórészt éppen programirat voltának tudható be. 1886-ban, jóval a Wagnerrel történt szakítás után Nietzsche a műnek ezt az aspektusát már inkább tagadná. Az új előszó célja éppen az, hogy hozzákapcsolja a művet az életmű későbbi eredményeihez, és a túlságosan erősen kirajzolódó wagneri és schopenhaueri gyökerek helyett a görögség problematikáját hangsúlyozza. Erre szolgál az új alcím: Görögség és pesszimizmus is.

Isztray könyvének mélyrehatóbb problémája, hogy benne a szerző a dionüszoszi és a tragikus fogalmait túlságosan is közel hozza egymáshoz. Bár értelmezése sok helyen igen meggyőző és hasznos, a tragikum általa adott meghatározása („az affektusok magasrendű egymás-áthatása”) véleményem szerint nem helytálló. Azt hiszem ugyanis, hogy (1) a dionüszoszi tágabb kategória, mint a tragikum, és a tragédia műfaja a korai Nietzschénél éppen mint ennek az elemnek a szublimációja jelenik meg, illetve (2) a tragikumot Nietzsche maga sem határozza meg, de előfordul, hogy a fentinél jóval hagyományosabb értelemben használja. (Például az Emberi, nagyon is emberi egyik aforizmájában: „a tragikus jelensége esetén az ember a nagy, tartós, féktelen jókedvből gyorsan roppant szorongásba kerül”1). Igaz, hogy Isztray ezt a meghatározást A tragédia születése kapcsán bontja ki, de mégiscsak érdemes lenne utalni rá, hogy a fogalom a későbbiekben Nietzsche életművében új jelentéseket fog fölvenni. E változás elemzése egyébként is érdekes téma lenne, mivel A tragédia születésében a dionüszoszi és a tragikus szorosan összefonódik a Nietzsche által később elvetett schopenhaueri fogalmisággal. A szenvedés oka az individuáció, a dionüszosziban rejlő öröm pedig éppen ennek felszámolásából adódik.

-----