Lázár Ervint ma már nyugodtan nevezhetjük klasszikusnak. Az 1970-es évek második felétől beérkezettnek számító Lázár klasszicizálódása a nyolcvanas-kilencvenes években kezdődött el, ennek látható eredményeként egyes művei bekerültek az irodalmi tananyagba. Először az általános iskolákban, később a középiskolai tankönyvekben, sőt novellái a 2000-es években már az érettségi feladatok között is feltűntek.

A Lázár Ervin-kutatás is időben megindult. Munkásságával kapcsolatos esszék, szakcikkek a nyolcvanas évektől sorjáznak elő (bár kétségkívül a 2000-es években növekszik meg érzékelhetően a számuk). A halála utáni évben, 2007-ben Marton Mária róla szóló interjúkötettel jelentkezett (Mese Lázár Ervinről), két esztendővel halála után, 2008-ban jelent meg az első Lázár-monográfia Pompor Zoltántól (A hétfejű szeretet – Hagyomány és újítás Lázár Ervin elbeszélő művészetében), 2009-ben a Lázár Ervin Baráti Társaság Lázár Ervin-füzetek címmel sorozatot indított, melynek első darabja A Nagyszederfa új hajtása. Meg kell említeni Lázár Ervinnek Pompor kötetével szinte egy időben kiadott Naplóját is, amely a Lázár-életmű feltárásának fontos forrása lehet.

A magyar gyermekirodalmi kutatás meghatározó alakja, Komáromi Gabriella Lázár Ervin-kötete nem kisebb feladatot tűz ki maga elé, mint hogy egy klasszikussá vált magyar író szintén klasszikus életrajzi monográfiája legyen, mely nemcsak az általa tárgyalt irodalmi személyiséget, de szerzőjét is megkerülhetetlenül elhelyezi az irodalmi kánonban. A kötettel kapcsolatos egyik interjúban1 Komáromi arról beszél, hogy Elfelejtett irodalom című könyve kapcsán Vargha Balázs véleménye szerint „már megváltotta a belépőjegyét ahhoz, hogy a legnagyobbakról írjon”. Ugyanezen interjúban – mint a középkor legitimációs kényszerrel küzdő krónikásai – hangsúlyozza, hogy a mű megírására nemcsak az irodalomtörténet prominense, hanem maga az érintett, Lázár Ervin is felhatalmazta. „Régóta dédelgetett vágyam ez a monográfia, és Lázár Ervinnel Takáts Gyula 95. születésnapján tudathattam: szeretnék könyvet írni róla. Lázár válaszul mosolyogva megölelt.” A Lázár-monográfia előszavában Komáromi nyomatékosan kijelöli a kötet helyét. „Szinte magától értetődőek az első monografikus munka nehézségei. Nyilvánvaló, hogy az ilyen könyv könnyen tévedhet, de könnyen lehet újdonságértékű… Meglehet, később valaki nagyobb időbeli és szellemi távlattal, teljesebb tudással és mélyebb megértéssel viszonyul ugyanezen tárgyhoz. (…) De az első ösvény a miénk, az irtás meg a kezünk munkája. (…) Az első monográfiák szerzőjének kétségkívül vannak kiváltságai. »A halál a halhatatlanság kezdete« – mondja a francia szállóige. Az első ilyen munkák szerzői ott állnak a kezdetnél.”

A kötet előszavában Komáromi a szöveganyag felépítését is megindokolja. „Olyan alkotó munkásságáról van szó – írja, akivel kapcsolatban nem tekinthetünk el az írói életrajz tényeitől és a művek referencialitásától.” Ennek megfelelően a 190. oldalig az életút és az életmű összefüggéseit tárgyalja, majd ezt követően kerül sor magának az életműnek a méltatására a könyv második felében. Az életrajzi kutatások kétségkívül alaposak és teljességre törekvők: az adatok megszerzéséhez Komáromi nemcsak a már létező Lázár-szakirodalmat, hanem a Lázár család dokumentumait, illetve a Lázár Ervin híres katonaládájában rejtőző tárgyi és szöveges rekvizitumokat is felhasználta. Többször támaszkodik a még élő családtagok, barátok, ismerősök szóbeli közléseire, valamint Lázár naplójegyzeteire is.

Az életrajzi adatokat Komáromi mindig igyekszik összekapcsolni az életmű megfelelő elemeivel, hangsúlyozva, hogy ezek nem öncélúak, hanem az értelmezést, feldolgozást segíthetik. Az áttekintés a mitikussá növekedett rácegresi Nagyszederfa, a hozzá kapcsolódó helyi és családi legendák, valamint ezek életműbeli fikcionális megjelenéseivel indul. Ezt a Lázár és a Pentz család genealógiája kíséri. Következik az iskolaévek, valamint az írói indulás szempontjából meghatározó újságíró szakos egyetemi periódus összefoglalása, végül az írói szárnypróbálgatás küzdelmeinek bemutatása. Ebben a témakörben külön egységet szentel a szerző Lázár pécsi korszakának, az Esti Pécsi Napló, a Dunántúli Napló és nem utolsósorban a Jelenkor szerkesztőségeiben eltöltött időszaknak. A pécsi évek nyomai több Lázár-műben, például A fehér tigrisben és A kisfiú meg az oroszlánok című meseregényben is fellelhetők. Rácegrespuszta és a gyermekkor szinte az egész életművet áthatja: például a Csillagmajor novelláiban, A Hétfejű Tündér, a Bab Berci kalandjai című kötetekben is gyakran bukkan fel „Rácpácegres”, valamint az egykori pusztához kötődő helyszínek, alakok. A pécsi évek után Lázár Élet és Irodalombeli tevékenységébe, valamint lengyelországi tanulmányaiba nyújt betekintést a szerző.

Figyelemre méltó, hogy miközben előrehaladunk Lázár élettörténetében, a narratíva változáson megy keresztül: a kezdeti fantasztikus-mitikus szerzői vonásokat mindinkább felváltja az értelmezésben Lázár „hétköznapibb”, „emberibb” arcának hangsúlyozása. Ugyanakkor már az életrajzi események kapcsán több jelentős szerző életútjával is párhuzamba állítja Lázár pályáját a monográfia: többek között Illyés Gyula és Petőfi Sándor, de Tamási Áron, Sütő András, Gion Nándor, a külföldiek közül pedig Gabriel García Márquez parallel vonásait is kidomborítja a biográfiai részben. (A márquezi párhuzamról a későbbiekben még szót ejtünk. Abban, hogy Komáromi Giont Lázár mellé állítja, talán szerepet játszhatott Péntek Orsolya Pompor-kritikája is.2 Feltevésünket erősíti, hogy Komáromi – természetesen – többször hivatkozik A hétfejű szeretet című kötetre, és annak eljárását követve próbálja Lázár Ervin életművét „a mesék és az elbeszélések felől” egyszerre szemléltetni.) Fontosnak tartjuk, hogy Komáromi Móra Ferenc mint előd munkásságának hatását megkérdőjelezhetetlennek tartja Lázár értelmezésében.3

Az életrajzi egység végén Lázár Ervin beérkezéséről és sikeres íróvá válásáról, Réber Lászlóval, Vathy Zsuzsával, gyermekeivel való kapcsolatáról olvashatunk. Ezt követően kezdődik az életmű poétikai igényű áttekintése.

Monográfiájának Az életmű címet viselő második nagy egységében Komáromi először műfajonként tekinti át Lázár írói munkásságát, majd a fontosabb művek elemző igényű bemutatására kerít sort. A kötet egészéhez képest ambivalensnek tartjuk a második rész Kamaszkori versek című nyitó fejezetét. Maga a szerző idézi fel Lázár kijelentését, amelyben őszintén bevallja, hogy mivel verset írni nem tud, ezért mesékkel próbálkozik, mert azok „közelebb állnak a költészethez.” Kétségtelennek látszik, hogy fontosnak tartja a saját verseit, többet átmásolt, újratisztázott, s Komáromi leírja, Lázár hogyan látta el kíméletlen kritikai jegyzetekkel ifjúkori rigmusait felnőttkorában. Kérdéses azonban, hogy ezeket a sikerületlen, az életmű alakulása szempontjából talán zsákutcának is tekinthető, soha nem publikált, kéziratban maradt költői kísérleteket Lázár a nyilvánosságnak szánta-e. Hol kezdődik egy írói életmű azon része, mely irodalomtörténeti jelentőségű, és nem magánügy? Meddig, milyen mélységig van joga belepillantani a nyilvánosságnak? Fontos azonban a novellisztikáról írott következő fejezet, amelyben végigkövethetjük, hogyan alakította ki Lázár Ervin saját szerzői arculatát. Az életmű szempontjából lényegesebb szövegek (például a Buddha szomorú című kötet egyik legmeghatározóbb darabja, A Masoko köztársaság) változásaiba, alakulásába is betekintést kapunk. A szerzői szándék szerint itt érezhető leginkább az a törekvés, hogy az úgynevezett „gyermek-” és „felnőttirodalom” határai elhalványuljanak, egybemosódjanak, és a megkülönböztetés helyett inkább a „szépirodalom” váljék érzékelhetővé. Lázár Ervin éppúgy nem kapcsolható kizárólag a gyermeki, mint ahogyan a felnőtt világhoz sem. „Lázár köteteiben szinte észrevétlenül módosult a műalkotás műfaji alkata. Megteremtett valami újat, sajátosat, »a mese és a novella között lebegő írásművet«. (…) Nemegyszer az is bizonytalan: hol ér véget az egyik, hol kezdődik a másik. De alapjában semmi sem kényszeríti a kérdés eldöntését.” A fejezet jól érzékelteti, hogy a később önálló mesegyűjteményekben is megjelentetett írások hogyan épülnek be eredetileg a novelláskötetek „komolyabb”, „felnőttebb” darabjai közé. Komáromi többször is kiemeli, hogy Lázár írói munkásságának leghangsúlyosabb, legértékesebb elemét éppen a mesék, mesenovellák adják. „Útközben a novellista pályáján voltak törések, repedések, a meseíró útján nem.”

A Mesevilág-teremtés című fejezettel kezdődően foglalkozik a kötet Lázár Ervin A molnár fia zsák búzájával kezdődő és egészen A manógyárig ívelő meseírói munkásságával, előbb a mesék és mesenovellák, később a meseregények kapcsán. Ebben a részben Komáromi több híres gyermekirodalmi szerző hitvallását is felidézi, leghangsúlyosabban Weöres Sándor és Michael Ende véleménye jelenik meg. Mindkét idézett szerző hangsúlyozza, hogy alapvetően nem gyermekek számára ír: Weöres „sehányéveseknek”, Ende pedig a „benne élő gyermeknek” szánta műveit. Lényegileg mindketten megőriztek magukban valamiféle olyan gyermeki kifejezőkészséget, amely később is segített nekik abban, hogy műveikben teljesen természetes módon, mindenféle mesterkéltség nélkül tartsák meg kapcsolatukat a gyermekközönséggel. A gyermekek felé nyitottan és fogékonyan, a nyelvi humoron keresztül közelítő Lázár titkát is ebben lehet keresni.

Komáromi hosszan fejtegeti a „gyermek”- és a „felnőttirodalom” kapcsolatrendszerét. A „gyermekirodalom” eszméje tulajdonképpen irreleváns (pedagógiai aspektusból természetesen nem), egyfajta kulturális gyakorlat, tradíció hozta létre, hiszen valójában az „irodalom” egy. Ugyanakkor persze tagadhatatlanul létezik az irodalomnak olyan szegmense, amely a gyermekek számára vonzó, érthető és élvezetes. „Lehet a mű sokszólamú, többrétegű, de kell lennie benne egy olyan szólamnak, amelyet a gyerek nemcsak meghall, de tetszik is neki. Ha Weöres (…) arról beszél, hogy nem gyerekeknek írta a verseit, illetve Lázár arról, hogy ő sem a meséit, akkor ezt akceptálni kell.”

A fejezet további részében Komáromi a modern mesék alakváltozatai és a lázári mesevilág összefüggéseit vizsgálja. A modern és a lázári mesevilág a tradicionális kifejezésmód sémáit ugyan ismeri és elismeri, de folyamatoson feszegeti és átértelmezi „mind strukturális, mind szemantikai” tekintetben. Különösen szembetűnők a mesehősök alakjának és céljainak változásai. A modern mese hősei antihősök, a céljaik pedig összetettebbek, bonyolultabbak, mint a klasszikus mesékben. A narráció ironikusabbá vált, és hangsúlyozottabban reflektál a hétköznapi világra. A gyermekek ezért nem mindig nyitottak a modern mesékre, különösen az abban megnyilvánuló, gyakran erőltetetten szatirikus nyelvi humor érthetetlen és zavaró számukra. Lázár Ervin mindig jó érzékkel adagolja a saját nyelvi leleményeit, és „nem él vissza a gyerek türelmével.” Amint arra Komáromi is rámutat, a hagyomány ismerete nélkül ez a játék nem működik, nem működhet. A fonák helyzet értelmezéséhez a tradicionális mesevilágban való tájékozottság is szükséges: a jóindulatú sárkány, a nyűgös tündér stb. figurájának játékossága csak az eredeti típusokkal összevetve válthatja ki a felismerés örömét a befogadóból. Lázár a tradicionális mesék talaján áll, és meséi is olyan olvasóközönség számára érthetők, akik szintén otthonosak ebben a diskurzusban.

Az elemzésekben Komáromi a lázári mesevilágot három korszakra tagolja. Az elsőt véleménye szerint a „modern állatmesék jellemzik” (A kisfiú meg az oroszlánok), a másodikban Lázár mesevilág-teremtő munkába fog (A Négyszögletű Kerek Erdő határozza meg ezt az időszakot), míg a harmadik korszakban forrásokból merít, létező ciklusokhoz told hozzá, illetve egyes hőseinek sorsát gondolja tovább. Az utolsó mesekötet utolsó meséjében, Az élet titkában Lázár ismét felidézi a Nagyszederfa alakját, az első mese, A molnár fia zsák búzája legfontosabb tanítását, és olyan összegző erejű mondatokkal fejezi be a történetet, amelyek Komáromi szerint az életmű méltó záróakkordjai is: „Most már, idők múltával, azt is tudom, hogy arról szólt a mese, hogy a világban mindenkire rá van bízva valami. Valami nagyon fontos, amivel el kell jutni az Üveghegy elé, s aki az Üveghegy elé akar jutni, annak ismernie kell testvérét, anyját, nagyapját, tudnia kell, hogy az Üveghegy vára mindenki előtt nyitva áll, csak szeretet és tiszta szív kell hozzá.”4

A Berzsiántól Bab Berciig című nagyfejezetben Komáromi a meseregényeket tekinti át, A kisfiú meg az oroszlánok, a Berzsián és Dideki, a Szegény Dzsoni és Árnika, illetve a Bab Berci kalandjai című műveket. Az elemzésekben itt újra hangsúlyosan kiemeli az életrajzi megfeleléseket. A lázári regény értelmezésénél alapvető jelentőségű az a megállapítása, hogy Lázár inkább novellista, mint regényíró, meseregényei mesefüzérszerűen épülnek (több fejezetük korábban novelláskötetek részeként vagy irodalmi lapokban önállóan is megjelent), csak a hősök személye kapcsolja össze ezeket, illetve, például a Berzsián és Didekiben, az intrikus szereplő (Áttentő Redáz) megjelenése ad egy lehetséges végső irányt a történéseknek.

Párhuzamos történetek címmel elkülöníti Lázár két, nem sokkal egymás után született művét: A Hétfejű Tündért és A fehér tigrist. A szerző véleménye szerint Lázár e mesenovellája és regénye párhuzamos vonásaik miatt különülnek el a többi szövegtől. A legfontosabb összekötő kapocs a morális tartalom: a főhős elveszíti erkölcsi tartását, de a történet végén megigazul: A Hétfejű Tündérben ez még lehetőséget ad az értékmentésre, A fehér tigrisben azonban ehhez már késő. Az is rokonítja e műveket, hogy ezek állnak legtávolabb a kisgyermekektől – éppen hangsúlyos erkölcsi mondanivalójuk miatt –, bár egyes jelentésrétegeik a gyermek számára is megközelíthetők.

A következő fejezet – címében is kifejezve ezt a szándékot – Lázár Ervin fiktív univerzumait mutatja be: a Csillagmajor és A Négyszögletű Kerek Erdő világát. A Csillagmajor a gyermekkori, családi emlékek leképeződése, A Négyszögletű Kerek Erdő korábbi novellákból (például A Hétfejű Tündér című novelláskötet anyagából) épült össze. Komáromi Garcia Márquez és Mikszáth mindenségével kapcsolja össze a Csillagmajor színtereit. A márquezi párhuzammal óvatosabban bánik, hiszen Pompor Zoltán monográfiáját a kritika éppen azért marasztalta el, amiért frazeológiájában „mágikus realistának” minősítette Lázár szövegvilágát. Péntek Orsolya említett kritikájában problematikusnak véli ezt a párhuzamot, szerinte Márquez egyfajta „transzkultúra”, a dél-amerikai bennszülött, spanyol-latin és a keresztény tradíció keveredéséből meríti mondanivalóját, amely „alapjaiban különbözik” a „több ezer éves zsidó-keresztény kultúrába zárt” és ezen felül csak „saját mese- és mondavilágukba” visszanyúlni képes európai – jobb híján „transzcendensnek” nevezett – irodalom hangvételétől, tereitől. A „két attitűd” gyökeresen „másból táplálkozó”, „máshogy leírható.” Komáromi ezért kerüli a „mágikus realizmus” kifejezést, ugyanakkor állandóan hangsúlyozza a szövegek „mitikus és mágikus” hátterét, tulajdonságait, bár a fogalmakat időnként hajlamos összemosni. Igaz, hogy a kereszténység mellett archaikus eredetű mitikus-mágikus képzetek is megmaradtak (például a boszorkányokkal kapcsolatos hiedelemvilágban), ahogy az is igaz, hogy a keresztény mítoszok alakjai (például Krisztus, Szent Péter, Szűz Mária) mágikus-mitikus szertartásszövegek (varázsénekek) és eredetmondák szereplőivé váltak, de a keresztény mitológia mellett ezek legfeljebb a paraliturgia és a népi hiedelemvilág elemeiként kaphattak mágikus kifejezést. Ezért az olyan kijelentések, mint „A Csillagmajor mágikus síkján elsősorban a keresztény mítosz jelenik meg”, kérdésesek maradnak.

Kevésbé problematikus a mikszáthi (esetleg a mikszáthit folytató Krúdy-féle) világgal való párhuzamok kiemelése. Ez hitelesebb, jobban megfeleltethető annak a korai szövegélménynek, amellyel Lázár mindenképpen szembesült, szembesülhetett. Fontos hangsúlyozni a szintén rácegrespusztai születésű Illyés szociográfiájára, a Puszták népére adott válasz eshetőségét a Csillagmajor kapcsán.

A Négyszögletű Kerek Erdő inkább irodalmi élmény szülötte, nyilvánvaló a Karinthy fordította Micimackó hatása a szövegben. Ugyanakkor nem egyszerű „utánérzésről” van szó, Komáromi is hangsúlyozza, hogy Lázár világa bonyolultabb, rétegzettebb Milnéénél, befogadója sem ugyanaz a korosztály. Éppen ezért drámában, filmben is nehezebben leképezhető. Fontos különbség az is, hogy Milne hősei „megelevenedett játékok”, Lázár alakjai „fikció teremtette elvont, gyermeklelkű figurák”. Milne meseregénye szervesebben épül föl, Lázár műve lazább szerkezetű, ez természetes is, hiszen sok év novellái kerültek benne egymás mellé. A kötet a lázári stílus és humor eszköztárának bemutatásával zárul.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy Komáromi Gabriella Lázár-monográfiája csakugyan megkerülhetetlen mű a későbbi kutatás szempontjából. Írója gondosan építkezik, a munkát alapos és szerteágazó kutatások előzték meg, adatai hitelesek, érdekesek, újszerűek. Szándéka szerint az érdeklődő laikusok számára is tájékoztatásra törekszik, egyszerű megfogalmazásai, érdekes, eleven előadásmódja, a lázári világ közismertsége és közkedveltsége miatt egészen biztosan lesz szélesebb olvasóközönsége is. Ugyanakkor a szakember számára is hasznos a mű: nemcsak a benne található adatok és a gondos elemző munka miatt, hanem azért is, mert a kötet végén – az adatkeresést megkönnyítő betűrendes névmutató mellett – a mindmáig legteljesebb Lázár-bibliográfiát is megtalálhatjuk, s ez jelentősen megkönnyíti a feladatát mindazoknak, akik a jövőben a lázári életmű kutatásába kívánnak belefogni.

-----