Nem kockázatmentes az a költői döntés, mely Gyukics Gábor új verseskötetének hátterében meghúzódni látszik. Hogy a szerző versgyűjteményének centrumába két nagyon alapvető, a líratörténetben központi szerepet játszó toposzt, illetve problémát helyezett, az arcét és az időét, éppen azért kétesélyes vállalkozás, mert mindkét motívumot évszázados hagyományok és jelentős költői teljesítmények előzik meg. Ha egy költő olyan szövegvilágot akar teremteni e toposzok köré, mely a kortárs költői nyelvek kontextusában érvényesnek mutatkozik, akkor három út közül választhat: intenzív, a versek szövegének felszínén is láthatóvá tett párbeszédet folytathat az említett hagyományokkal, illetve azok egy szeletével; jellegzetes gondolati–filozófiai alapokra építheti az archoz és az időhöz kapcsolódó költeményeit, illetve eredeti gondolati események terévé teheti azokat; olyan versnyelvet teremthet, melyben az említett toposzok új fénytörésben látszanak.

A kié ez az arc című kötetben a harmadik modellt fedezhetjük fel. Gyukics Gábor, ahogy azt a hátsó borítón található frappáns ajánlóban olvashatjuk – ezt Angyalosi Gergely prózaversnek tekinti (Élet és Irodalom 2012/12) –, összekapcsolja az arc motívumát és az időbeliség aspektusát. E kettőt pedig olyan nyelvi közegben helyezi el, mely immáron összetéveszthetetlenül sajátja költészetének, és amely éppen ezért lehetővé teszi a két motívumról való hiteles lírai megnyilatkozásokat. E versnyelvet nem látványossága, hanem következetessége teszi feltétlenül figyelemreméltóvá. Gyukics azon költők közé tartozik, akik képesek kevés eszközből koherens és karakteres költői világot létrehozni. Az alapvetően mellérendelő mondatépítkezés szerint felépülő versei leggyakoribb alakzata a megszemélyesítés, és egyik legfontosabb eleme a csönd.

Ez nem csak átvitt értelemben igaz, amennyiben a kié ez az arc esetében jellegzetesen halk, visszafogott poézisről van szó, és nem csak azért, mert a szerző előző kötete megjelenése után öt évvel tette közzé ezt a karcsú, negyvenkilenc rövid verset tartalmazó gyűjteményt, tehát keveset publikáló alkotóról van szó. A csönd konstitutív szerepe szó szerint értendő, és ez – legalábbis Pilinszky óta a magyar költészet olvasói számára is tudhatóan – csak látszólagos önellentmondás. Nézzük például a kapocs című darabot: „A szél hátán / sűrű felhő festi meg / a szemed, ázol. // Érzed a csillag- / talan ég szagát, robaját, / mégsem félsz. // Csak épp arra jártál, / nem rád dühös az ég, más / ember testét költözteti // bőrödbe // mégis”. Amikor a vers Aznap este címen megjelent az Élet és Irodalomban (2009/4), a mostanihoz képest csekélynek tűnő, de valójában jelentős különbségekkel, még nem volt ilyen világos, hogy mind a mondatépítkezés révén, mind pedig a tipográfia által jelzetten a csend felé halad a vers, a szöveg jelentéséhez alig hozzájáruló „mégis” irányába, mely után valóban már a teljes elhalkulás következik logikusan.

A csönd felé haladás határozza meg a kötet felépítését is. Ahogy a kapocsban a versstruktúra leépítését figyelhetjük meg, úgy a könyv szerkezetében is lényeges elem e szerkezet lebomlása. A kié ez az arc hat kiemelt verset tartalmaz, ezeket kurzívval szedték, címük a tartalomjegyzékben is dőlt. A hat vers közül is kiemelkedik a kötet nyitó darabja, a tavaly áprilisban elhunyt költő, fotóművész, rendező Ira Cohen emlékének szentelt ennek semmi köze, mely a versmutatóban nem szerepel, és utána üres oldal következik, ezáltal pedig a mottó szerepét veszi fel. Kiemelt még a kötet címadó darabja, ezen kívül pedig a következő négy költemény: tavasszal, nyáron, ősszel, télen. Ez a négy darab az adott évszakra jellemző arcát mutatja fel a tájnak, melyet mind a négy esetben kertként azonosítunk, ami az első szövegben explicit: „hóvirág nyílt a hangyaboly mellett / a hangyák terhüket ledobva / körbetáncolják a kertet”. A négy verset nemcsak erős motivikus kapcsolatuk, hanem versformájuk is összeköti – mindegyik a haiku egy-egy alakváltozataként értelmezhető. Ezek a darabok mintegy pillérei a kötetnek, világosan jelzik a gyűjteménynek az idő múlását leképező ívét. A tavasszal után tizenkét verset találunk, a nyáront ugyanennyi költemény követi, az ősszelt tizennyolc, a télent viszont egyetlenegy. Ez a vers pedig, az idő lassulásának, tágulásának és szűkülésének rajzát adó szerkezet végpontján található nem sejtik nem másról szól, mint a hangok és a csend mozgásáról: „résnyire megnyílik a / csend / helyet ad egy körötte zajongó / hangnak / amint a hang belép / elhalkul / eggyé válik a csenddel / a kint rekedt hangok összeverődnek / lesik a csend mikor nyílik újra”. A kötet legvégén tehát a csendet tárgyaló szöveget találunk, melynek persze könnyen felfejthető a metapoétikus jelentése.

A könyvnek a télen című verssel megnyitott szakasza – melyet ciklusnak talán nem nevezhetünk, bár a négy évszak-vers elhelyezése a ciklikus kötetépítkezésre emlékeztet – egyetlen szövegből áll, s ez nemcsak a szerkezet lebomlása felől értelmezhető, hanem a szimmetria jegyében is, amennyiben a tavasszal című darabot pedig a „mottón” kívül megelőzi a körhinta, a végről és a kezdetről gondolkodó vers. Így tehát a tavasszal előtt és a télen után is egy-egy költemény helyezkedik el. Ebből is látszik, hogy Gyukics Gábor igencsak gondosan építette fel kötetét. (A sorozatszerkesztőn, Váradi Péteren kívül egyébként a kötet szerkesztésében közreműködött Rákai Orsolya is.) Ide tartozik a könyv borítója, a címlapon látható Dr Mabuse című, torztükör eljárással készült Ira Cohen-fotóval, mely értelmezhető a cím allegóriájaként. A szerzőnek a kortárs képzőművészettel való intenzív kapcsolata nem új keletű, legfontosabb dokumentuma ennek a 2005-ös versKÉPzelet című kötete; a mostani könyvből az olvas című ekphrasziszt érdemes megemlíteni ebből a szempontból. A Cohen-képen kívül van egy másik fotó is, mely szerepet játszik a kötet jelentésrétegeiben: a Gyukics Gábort ábrázoló, az első fülön látható felvétel azért fontos eleme a könyvnek, mert az arc motívumát olyan formában közelíti meg, mely a gyűjtemény több darabjában is meghatározó.

A szerző arca ugyanis mozgásban van Keiko Takano fényképén, s a mozgás kiemelt jelentőséggel bír a Gyukics-versek idő-motivikájában. Már az említett körhintában is, mely egy nagyon alapvető idő-alakzat köré rendezett kisszámú elemmel képes érvényes állításokat tenni az elmúlásról: „a vége ha megvan / idővel az eleje is megérkezik / közben sok minden elmarad / észre sem veszed amint eltűnik / a céllövöldés / a törökméz- a tűzifa- és a sárgabélűdinnye-árus / és az / akit nem akartál / elveszíteni”. Az idő és a mozgás összefüggése sajátos dimenziót kap Gyukicsnál azokban a szövegekben, melyek a fény és az árnyék képzeteire építenek. Így a meztelen lovas című versben, mely egy szobor árnyékának változásáról beszél: az árnyék napközben mozog, és csak mesterségesen, körberajzolás révén rögzíthető, ezzel szemben sötétedés után „az utcai lámpa fénye kimerevíti”. A folytonos fényverés éjszaka és nappal ellentéte felől közelít az arc toposzához, amennyiben arról beszél, hogy az emberek napi „fényadagjukra” várnak, hogy megláthassák egymás arcát. Idő és mozgás sajátos változatával találkozunk a felbukkanó dinnyehéjra várva című darabban, mely a szemlélődő lírai alany által érzékelt mozdulatlanságban írja le a folyó mozgását. Eszerint a vers beszélőjének összpontosítania kell, hogy lássa, merre halad a folyó; órák telnek el így, miközben a háta mögé falat emeltek; amikor pedig visszafordul a folyóhoz, a mozgás és az időbeliség új minőségét jelentő halakat lát, akik dinnyehéjakat harapdálnak. Idő és mozgás viszonya tovább bonyolódik a zajtalan című szövegben, ez az idő megragadásának mediális feltételeit állítja középpontba: az óra mutatójának mozgása egyszerre bír térbeli és időbeli dimenzióval; ahhoz pedig, hogy ne tűnjék el „jeltelen” ez a „jelbeszéd”, a hang és a kép médiumának befogadására képes tudat működése szükséges.

A kié ez az arc szokatlanul egységes mű. Talán egy olyan verset említhetünk meg, mely kilóg ebből a nagyon tudatosan felépített versvilágból. A temetés után című darabról van szó, melynek lírai alanya felmenőiről beszél, ezáltal pedig belehelyezi magát a nagyszülei és szülei által jelölt leszármazási sorba, és így egy történet által rögzíthető szubjektumként tűnik föl. A költemény a szerző előző kötetében (Lepkék vitrinben) olvasható csepeli temető 26-os parcella című versének mintegy a folytatása, és ily módon hidat teremt az életmű korábbi darabjaiban megszólaló szubjektumhoz. Érdemes megjegyezni, hogy a csepeli temető… esetében a szerző azt az eljárást követte, melyet a Lepkék vitrinben számos darabjában: a szöveg alatt megadta a keletkezés helyét és idejét; azt hiszem, a kié ez az arc egységességéhez az is hozzájárul, hogy most eltekintett ettől a szokásától. Sokkal fontosabb azonban ennél, hogy az új könyv komoly elmozdulást jelent az előző Gyukics-művekhez, elsősorban A remete többes számához (2002) képest abban, hogy az énről való beszéd során sokkal kisebb szerep jut az interszubjektív vonatkozásoknak, vagyis az új versekben nincsenek előtérben az én–te viszonylatok.

Egy szempontból a temetés után is mindenképpen jellemző darabja a kötetnek: a vers végén található megszemélyesítés a kútról, mely „a vízbe vetette magát”, szép példája a kié ez az arc legfontosabb költői eszközének. A prosopopeia tárgya/szereplője Gyukics Gábor számos versében a szél. Így a mozgó könyvtárban, melyben a szellő egy kissé egyszerű képlet szerint a villamoson felejtett irodalmi lapot „lapozza át”, majd továbbrepül. Sokkal izgalmasabb a kötet címadó versének szél-alakja. Ez a szöveg arc és idő összefüggését tárgyalja („a tükör mindennap mást mutat”), hogy zárlatában a lírai beszélő mozgását elősegítő szélnek szintén az arca kerüljön a középpontba: „festék pereg a falról / házad megemelkedik / más helyre visz / az új arcát / mutató / szél”. A szél variációjaként a füst, pontosabban a füst kékje kap szerepet a későben, mely tipikus darabja a kötet azon verseinek, melyek a tájban való, többnyire a megfigyelésre szorítkozó jelenlétről beszélnek: itt a füst kongatja meg „a rég nem használt harangot”. Több szövegben interakcióba kerül egymással a cigaretta füstje, a szél, a mozgás és az elmúlás gondolata (negatív élvezet, menet közben, nem érdekli veletek mi lesz).

A megszemélyesítések széles skálán mozognak a kötetben. Van, hogy a fantasztikum irányába viszi el őket a szerző (például a vágta repülő székei esetében), máskor szelíd antropomorf képeket alkot (ilyen az esélytelenül madara, mely „megnézi magának” a lírai alanyt). Emlékezetes a sétány 1 és sétány 2 megszemélyesített szobráról alkotott két képsor: mivel a két szöveg nem közvetlenül egymás után helyezkedik el a kötetben, a második vers olvasásakor ott érezzük az első jelenet óta eltelt fiktív időt is. Érdemes volt tehát Gyukics Gábornak vállalnia a fent említett kockázatot, mert a válasz a kérdésre, hogy sikerült-e koherens szövegvilágot teremtenie az arc és az idő képzetei köré, egyértelműen igen.