Hogy a hordó jelentős, bár a zene történetében eléggé kiaknázatlan hangszekrény, azt a kelták óta tudja az emberiség. Hogyne tudta volna a gyermek Haydn is, aki kapott egyszer egy szerszámkészletet. Szép volt, kecses, hajszálra mint az igazi, csak kicsibe. Kapott hozzá érett, két nyarat, két telet megélt dongafát mecseki kocsányos tölgyből, hogy gyakorolná a családi ipart, de ő bizony, akár a csoboly, akár a káforka, akár a hordó irányába indult el, ugyanoda jutott. Délutánra a gyermeki irombátumnak nyaka nőtt, csaplyuk helyett F-lyuka, s hegedű lett volna, maximum gordonka, ha a kis Haydn el nem unja még a húrozás előtt. Bizony, fiam, mondta néki az apja, a tölgy nem jávor, most orcád szomorú verítékén láthatod, hogy a dongafa nehéz kenyér, ráadásul nem is hangutánzó szó, pedig ha megütöd a hordót az akonakalapáccsal, németül azt mondja: Tonne. De szláv ez a tonne, a duga, doga, duhu, illetve a román dungi átvétele.

 

*

 

Haydn úgy kerül az asztalra, hogy roppant híres kádárcsaládból származik. Az a Haydn kiváltképp, aki főhőse Váradi András kisprózáinak. Váradi András szintén kádárcsaládból származik, mert itt és most, Hölgyeim és Uraim, akit csak az Ördögkatlan a hátán hord, mindenki kádárcsaládból származik a maga módján. A hordó és a hordott, a külcsíne és a belbecse, ami gurul és ami gurítja, a bariquefelhők fenn az égen, a glóbus, a hordoglóbus, mert hordó az egész világ, és hordó benne minden férfi és nő.

 

*

 

Talán az egy Böröcz András nem származik régi kádárcsaládból, merthogy profi hordológus létére maga egy kiterjedt kádárcsalád, egy tölgyerdőnyi családfa mérhetetlen mennyiségű kifejtett és kifejtetlen hordóval, s a bennfoglalt, mondjam úgy, tartalmakkal, mik maguk is hordók, és így tovább, egy hordó hordóikra. Hordók a ceruzák és viszont, hordók a tükrök, a lélekéi, hordók a lelki zöldségesládák, a lelki kenyérhajak. Mindenkinek megvan a maga hordója, előbb-utóbb fölfedezi magában az ember, ezt itt, a Vylyan-pincészetben nem kell mondani, én is így kerülök az asztalra, a kádárcsaládbóli származás okán. Meg azért, mert egy majdani, Haydn és most című igen finom könyv írója és rajzolója megkért, ha már a könyvükkel úgyis összekeveredtem, nyissam meg ezt a kiállítást. Ami már rég meg van nyitva, de ez semmit le nem von az értékéből, sőt, nyílik, csukódik, dolgozik, bizonyos relációban a collstok is hordó.

 

*

 

Engem Böröcz András engesztelhetetlen kreativitása, ötlettudatossága lenyűgöz, amiképpen hordoglóbusa egyik ihletforrását, a majdani-hajdani történeteket is igen szeretem. Egy váratlanul teherbíró, sőt teherhordó, magától értetődő, tehát kiváló ötlet aprólékos és nagyvonalú kibontása ez a közös munka, s ami külön öröm, illenek egymáshoz az alkotók: a képzőművész és a biokémikus találkozása a hordóság tágas holdudvarában, isten áldja a képzavart. Bár, hogy a hold is hordó, a fogytában dongásodó is, a telő is, arra kár ennél több szót pazarolni. Holdonga, mondaná Weöres, aki tán inkább sört ivott.

 

*

 

A bognár (g-vel) a bajor-osztrák Wagenerből magyarosodott el, míg a d-vel való bodnár mélyéből nem nehéz kihallani a bodon, alias bödön török szót. A bognár az szekeret gyárt, illetve abroncsozott kereket, egy szelet hordót, ha úgy tetszik, s ha már ott a kerék, akkor szekeret is eszkábál reá. A bodnár viszont egész hordókat készít. A bognár németül Fassbinder, a bodnár pedig Wagner, erős, markáns nevek az európai kultúra egén, nem vitás. Egyes források szerint Haydn felmenői, amatőr zenész létükre, a Richard Wagner nevét viselő foglalkozást űzték, hogy úgy mondjam, Fassbinder létükre mind Wagnerek voltak, Haydn többek között ezért szerette Wagnert, ha szerette, s persze Fassbindert von haus aus.

 

*

 

Hogy Amerikát a famunkánál nélkülözhetetlen amerikáner miatt szerette-e meg, arra még a Haydn-könyv írójánál sincs adat egyelőre, az viszont tény, hogy életében, illetve akörül, állandóan vágyott, s két ízben járt is Amerikában. Idézem, illetve nem idézem, idézze maga a szerző, Váradi András:

 

Hajdan, Nyíregyházán, a nagyszüleim házában a legnagyobb ünnep a húsvét volt. Már hetekkel előtte elkezdődtek az előkészületek. Legelébb vettek hat vagy nyolc hízott libát. A kis Haydn, aki a szomszédban lakott, sehogyan sem értette, hogy mi lesz azzal a sok libával.

„Gyere át, nézd meg, nem titok”, – mondta apám bátyja, a Sanyi. Haydn látta, ahogy a libák zsírját kiolvasztották, a tepertőt félretették, aztán az összes májat nagyon bő zsírban kisütötték. Közben nagyapám, aki bádogos volt, horganyzott lemezből egy kis tíz-tizenkét literes hordócskát forrasztott. A májat mind belerakták, és a hordócskát színültig töltötték forró libazsírral. A végén nagyapám szépen leperemezte, és a tetejét cinnel ráforrasztotta. A hordót fehér vászonzsákba varrták, tintaceruzával megcímezték a csikágói rokonoknak, talicskára rakták, és Sanyi eltolta a postára. A kis Haydn tátott szájjal bámult a talicska után.

Attól kezdve vágyott Amerikába.

 

*

 

Az első német szóvicc, amit a kis Haydn a családi műhelyben téblábolva egy Porpora nevű csinvágó-mestertől hallott, tipikus Unterschied-, azaz különbség-vicc: mi a különbség, lieber Szepi, a hordó (der Fass) és az árvagyerek között? A kis Joseph kíváncsian nézett a nevetőszemű mesterre; aki a maga ízes osztrákjával a megfelelő hatásszünet leteltével így felelt: Hát az, hogy a hordónak van csapja, az árvagyereknek meg nincs apja.

 

*

 

Előbbi után le se tagadhatnám, hogy engem mindenekelőtt a nyelv érdekel, a hordó nyelve és a nyelv hordója, a hordószókincs, ha úgy tetszik, ez az én zöldségesládám, még ha a megfogható fa-tárgynak, azaz mű-tárgynak a szó a nyomába se érhet, mert hol van például a „gyalu”-hangsor az érett, gyönyörű elefántcsont-tapintású szerszámtól, amit jelölni van szerencséje? Nem mintha a szavak nem tudnának olykor valami ilyesmit, fölébe repülni önnön hétköznapi jelentésüknek, a csinvágó vagy a párkányoló legalább annyira madár- mint szerszámnév, de mondhatnám a rokon pintér-mesterség végtermékeit is: csöbör, dézsa, átalag, dobonka, töltike, káforka, csoboly. Mint a hét vezér, a hét törpe, a hét mesterlövész. A hét zeneműve.

 

*

 

Közbevetőleg: én ez idáig nem tudtam, hogy a kádár-, azaz a bodnár-, illetve a pintér-mesterség között mi a különbség. Mi az Unterschied, de ez nem vicc. Állítólag nagyon egyszerű: a pintér puhafából, míg a kádár keményfából dolgozik. S mondanom sem kell, a pintér is, a bodnár is a német binder, azaz kötő szóból magyarizálódott. Az abroncs helyett haydan mogyoróvesszőt használtak, azzal kötötték össze a dongákat. A kádár viszont délszláv eredetű, alighanem a szlovénből került a magyarba.

 

*

 

Hogy Niels Bohrnak mi köze mindehhez? A hordószófejtő szerint mindenekelőtt a neve, mely egyes metaetimológusok szerint a magyar, konkrétan török bor szóból éppúgy származhat, mint a német bohren, azaz fúrni szóból, ami a kádár-mesterség, s ilyenképpen a fúró-faragó kis Haydn alapszókincséhez tartozott. Ám ezen a teraszon, Vylyan-kontextusban bátran felvehetjük a kissé ingatag bor-fikciót, hiszen folyton fikciókat veszünk fel, ilyen-olyan alakmásokat hordó képében, s azon belül már bármi történhet. Bohr neve úgy búvik meg a borban s akkor a hordóban, mint az igazság. Ismét Váradi Andrást hallják:

 

Haydn 1939. augusztus 30-án dán diplomataútlevéllel szállt fel Southamptonban a New Yorkba tartó Queen Mary óceánjáróra. Családja, amelyik a dán felsőtízezerbe tartozott, úgy döntött, hogy az izgága fiatalembert Dánia washingtoni nagykövetségén helyezi el a legalacsonyabb, harmadtitkári beosztásban. Hátha a diplomáciai szolgálat során benő a feje lágya.

A hajón még egy dán utazott, a Nobel-díjas fizikus Niels Bohr, aki akaratán kívül, de jócskán megkeserítette Haydn hajóútját. Bohrnak új elméletei kimunkálásához társaságra volt szüksége. Valakire, akihez beszélhet, és aki időnként helyeslően bólogat. Hadyn tíznapos hajóútja az atomi pályák kvantumelméletével telt, miközben többórás sétákat tett Bohrral a fedélzeten.

Ehhez képest még a washingtoni követségi élet is üdítően izgalmas volt. Különösen 1940. április 9-én, amikor a hitleri Németország megszállta Dániát. Vasárnap volt, és szokás szerint a legfiatalabb tisztviselő, Hadyn volt ügyeletben. Amikor a koppenhágai külügyminisztérium távirata megérkezett, tudatva, hogy az ország német protektorátus alá került, Haydn fellapozta a külügyi szabályzatot, és örömmel konstatálta, hogy az ügyeletes egyszemélyben dönthet a szolgálata idején felmerülő, halasztást nem tűrő ügyekben. Választáviratában tudatta a külügyminisztériummal, hogy a washingtoni dán nagykövetség nem fogadja el a német protektorátust, azt törvénytelennek tekinti, és egyidejűleg megalakítja a független emigráns kormányt. A táviratot valamennyi nagyobb hírügynökségnek is elküldte. Hitler tajtékzott.

Haydn nemzeti hős lett. Dániában a legtöbb ember nem is tudja, hogy zeneszerzéssel is próbálkozott. Bohr persze, aki nagy zenerajongó volt, szinte minden művét ismerte.

 

*

Böröcz András minden munkája a megmunkálandó edény alakja szerint különbözik, más a vápátlan, a vápás és a nagy ászokhordóknál. A vápátlan, azaz síkfenekű hordót Böröcz úgy készíti, hogy legelébb a dongákat megtőkéli, levégeli, aztán sorjazza, meggyalulja, megereszti és megadja neki a kellő szupolykót. Akkor gőzöli, kilángolja és megcsigázza. Röpteti és kikacagja. Utána bütüzni kell, belevágni a csinrovást, mely másképp ontora, hová majd, a megköldökölés után a feneket beilleszti. Ekkor jön a hordó megtakarítása, abroncsolása és megszinelése, mikor a külsejét a művész lesimítja. Fúróból a köldök-, a kanalas-, a száda- és a csaplyukfúrót használja. „Köldök, kanalas, száda, csaplyuk”, mi ez, ha nem költészet, Weöres Sándor szelleme, jeles kádárcsalád sarja maga is, újólag elszáll az Ördögkatlan felett. „Vonó-, szívó- faragószék”, mondja, s hogy „higlófa, törzsök, szinlőbálvány, bakló ágas, tőke, rákláb, sikattyu” .

 

*

 

Kések közül a szalu- vagy kapacs-, a horholó-, szívó- vagy vonókéssel dolgozik, gyaluból pedig a következők vannak a keze ügyében: hántó- vagy nagyológyalu, horgas- vagy homorítógyalu, eresztőgyalu, bütü-, takarítógyalu, ajgyalu, szingyalu, szigorúan B. A. felirattal, aztán ikergyalu, fenék- és himzőgyalu, végül a titokzatos, baljós vájkórovó. A kis Haydn fűrészelésre nyakaló- ajtó- vagy kanyarító-fűrészt használt, a brácsát a hevederrel csigázta meg. A dongákat sarjazókkal sarjazta. a hegedű-abroncsok ráhajtására döngölő- és kísérő-kalapácsot, ezen abroncsok megaklálására az akláló serpenyőt és a fejező kalapácsot használta volna, ha a dongahegedűit befejezte volna.

 

*

Most pedig Haydn harmadik Amerika-töredéke következik a szerző előadásában.

 

Haydn már elmúlt harminc, amikor életében először, 1980-ban eljutott New Yorkba. Lenyűgözte a város lüktető tempója, a szabadság ritkán érzett eufórikus élménye. Az sem zavarta, hogy meglehetősen lapos pénztárcával a zsebében járta a várost. Kora este céltalanul bámészkodva lődörgött, amikor egy gyönyörű fekete lány jött vele szembe. A lány nyúlánk volt, az átlagnál talán kihívóbban öltözködött, de hát nem volt takargatnivalója. Hosszú combjainak csak a tövét fedte a miniszoknya, színes pólója pedig pont annyira volt szűk vagy lezser, hogy kis mellecskéi szinte átszúrják az anyagot. De a bőre színe volt, ami igazán lenyűgözte Haydnt, amit hol csokoládénak, hol tejeskávénak látott. Gazella – ez a szó volt az első, ami az eszébe jutott. Kicsit közhelyes, de ezen nem maradt ideje gondolkodni, mert a lány megszólította. A világ legtermészetesebb hangján azt kérdezte tőle, hogy hová megy. Haydn, akinek, ha valakinek, volt füle az ilyesmihez, világosan hallotta, hogy a lány iskolázott, választékos angolt beszél. Még mielőtt a zavar eluralkodott volna rajta válaszolt: „Csak úgy sétálgatok (I am just hanging around). A lány akkor azt kérdezte tőle, hogy tudja-e, hogy milyen jóképű fickó (what a good-looking guy). Haydn egyre inkább zavarba jött, majd ahogy a kérdés üzenetét felfogta, rájött, hogy egy szokványos üzleti megbeszélésbe bonyolódott, olyanba, amely évezredek alatt kialakult rituálét követ. Ekkor zavara oldódni kezdett, arcáról lassan eltűnt a pirulás, és ugyan pulzusa még szapora volt, de légzésének a ritmusa már csaknem normalizálódott. Meglepődött, hogy mindez ilyen gyorsan ment végbe benne, és hogy ilyen gyorsan kapcsolt. Mindazonáltal ő is bókolt a lánynak: „te is rendkívül vonzó lány vagy” (an extremely attractive girl) – mondta, és szemét a lány gyönyörű, mélyfekete szemébe fúrta. A lány rámosolygott: „nagyon izgalmas órát tölthetnénk együtt” – mondta. „Ott lakom” – mutatott fel egy közeli ház legfelső emeletére. Haydn nem szólt, de továbbra is a barna arcot nézte. „Ha van rá száz dollárod” – mondta a lány. Haydn tudta, hogy nemet fog mondani, egészen egyszerűen nem érdekelte a pénzért megvásárolható szerelem. A lány látványától, sugárzó lényétől azonban nem tudott, és nem is akart szabadulni. Bámulta a lány tüneményesen gyönyörű arcát, és hosszú szünet után lassan, csak a feje jobbra-balra ingatásával jelezte, hogy nem. „Miért, nincs száz dollárod” – kérdezte a lány, miközben kis, kedves mosollyal az ajkán tovább szemezett Haydnnal. „De van” – mondta vontatottan Haydn. Ez igaz állítás volt, mert konkrétan valamivel több, mint százötven dollárja volt, bár ebből még egy hetet akart kihúzni a városban. „Inkább nem” – mondta megint lassan, anélkül, hogy a szemét levette volna a lányról. A fekete szempár ugyanolyan kedvesen, szinte huncutul nézett ki a gyönyörű csokoládészín arcból. „Akkor tudod mit? Gyere vissza este tízkor. Gyere el abba a peep-show-ba” – és a sarok utáni második házra mutatott. „Mondd, hogy Lolát keresed. Huszonöt dollárért megnézheted, hogy milyen üde rózsaszín virág (fresh pink flower) nyílik a lábam között. Sőt, az ujjaddal meg is érintheted.”

Haydnban megmoccant a kisördög. Még nem tudta, hogy szabadjára ereszti-e, és ha igen, hogyan, de az ő szája szegletében is megjelent a kis huncut mosoly. Nem akarta a lányt megbántani, de nem tudott a kísértésnek ellenállni. „Az a helyzet” – mondta, „hogy a nők nekem szoktak fizetni – néha huszonöt dollárt, néha többet, hogy megnézzem a lábuk között azt, amit te rózsaszín virágnak nevezel. És hogy az ujjammal kívül-belül megtapogassam.” Látszott, hogy a fekete szépség őszinte érdeklődéssel néz rá, hogy folytassa.

„Én ugyanis nőgyógyász vagyok (gynecologist)” – mondta Haydn ugyanis akkor valóban nőgyógyászként dolgozott egy pesti közkórházban. A lány szemében apró arany szikrák villantak, Haydn pontosan látta, hogy ezek nem a harag, hanem a pillanatokon belül kitörő nevetés szikrái. A lány a fejét hátravetve csillingelő kacagást hallatott: „gynecologist” bugyborékolt elő az ajkai közül. Karját Haydn nyaka köré fonta – Haydnt megcsapta a lány izgatóan fűszeres illata – és szájoncsókolta. Hosszan és édesen, de rövidebb ideig, mint ahogy Haydn szerette volna. Becsukta a szemét, érezte, hogy a lány elengedi a nyakát, majd az ajkát is, de ő csak ott állt lecsukott szemmel. Csak hosszú másodpercek múlva nyitotta ki, de addigra a fekete lány már elszaladt.

Haydn pontosan tudta, hogy neki ezért a csókért kellett Amerikába jönnie.

 

*

 

És itt akár be is fejezhetnénk. Még annyit, a cím feloldásaképpen, hogy egyszer, mikor, százon felül, az aktív nőgyógyászattal lényegében felhagyott, az öreg Haydnt egy jeles New York-i bormagazin sztárújságírója munkáról, bor- és hordókészítésről, foglalatról és bennfoglaltról, azaz művészetről kérdezgette. Haydn hosszan tűnődött, majd egy dolgos élet summázataként, állítólag angolul, noha az interjúban ennek nyoma sincsen, a következőt válaszolta: „In vino veriték”.